Államalapításunk ezredik évfordulóján az egész ország, az egész nemzet számvetést tart: mi történt velünk az elmúlt évezredben; honnan jöttünk, hol tartunk most, merre szeretnénk továbblépni a jövõben. De nemcsak a nagy nemzeti évforduló megünneplésére és az egész ország sorsát érintõ kérdések megvitatására van most lehetõség és igény, hanem arra is, hogy a társadalom kisebb-nagyobb csoportjai elgondolkodjanak múltjukon-jövõjükön, összetartozásuk kérdésein. Így tettünk mi is, a mindenkori Budapesti Egyetem mai földrajzosai. Úgy éreztük, itt van az ideje annak, hogy mi is visszatekintsünk, felidézzük azoknak a jelentõs geográfusoknak az alakját, akik itt, ezen az egyetemen dolgoztak, kutattak és itt váltak tudományunk mindmáig megbecsült, nagy tiszteletnek örvendõ professzoraivá.

A magyar tudományos földrajz megalapítója, személyében a tudományos értelemben vett földrajz elsõ nagy hatású mûvelõjét tisztelhetjük. Enciklopédikus tudását hatalmas összefoglaló mûveiben tette közzé. Számos természetföldrajzi részkérdés, fõleg az éghajlat, az erdõk és a vízszabályozások témakörében tevékenysége kimerítette az alkalmazott földrajz fogalmát. A földrajztudomány számára gyakorlati igények szülte célokat jelölt meg, s nagy figyelmet fordított a természeti folyamatokba való emberi beavatkozások lehetséges következményeinek a felmérésére. Tevékenysége mérföldkõ a magyar geográfia történetében: a hazai földrajztudomány elsõ hivatalos elismerését eredményezte, s ezzel ösztönzést adott a további fejlõdésének. Szakmai munkájának színvonalára jellemzõ, hogy megbízható adatai révén mûvei ma is forrásértékûek.

“Tanulmányait Késmárkon, Miskolcon és Eperjesen végezte, majd Berlinben és Tübingában járt az egyetemre. 1846-ban a statisztika és történelem tanára lett a késmárki liceumon, de a szabadságharcban résztvevén, állásától megfosztották és börtönbe zárták. Onnan kiszabadulva, Pestre költözött. 1870-ben a budapesti tudományos egyetemen alapított földrajzi tanszékre nevezték ki, melyet haláláig nagy buzgalommal töltött be. Itthon tevékeny részt vett a földrajzi társaság mûködésében, melynek alapításától (1872) kezdve elnöke volt, továbbá a Magyar Tudományos Akadémiában. A fõváros már életében Hunfalvy-utczának keresztelte el azt az utczát, ahol lakóháza volt. Rokonszenves egyéniségén kívül körülbelül 50 kötetre menõ mû s tömérdek értekezés nagy hírnevet szerzett számára, úgy hogy minden körben vezérférfiúnak tartották.” (Ir.: A Pallas nagy lexikona. Bp., 1893–96)

Jelentõsebb mûvei: “Egyetemes történelem (3 köt., Pest 1850); Magyarország és Erdély képekben (3 köt., Pest és Darmstadt 1856); Magyarország természeti viszonyainak leirása (3 vaskos köt., Pest 1863-65); Ég és föld, csillagászati földrajz (Bp., 1873); Egyetemes földrajz (3 vaskos kötet, az utolsó Thirring által befejezve, Bp., 1881–89); A magyar birodalom földrajza (Bp., 1886)” (Ir.: A Pallas nagy lexikona. Bp., 1893–96)

Hunfalvy János: A magyar birodalom földrajza. Bp. 1886.

“Mennél jobban közeledünk a Tiszához, annál laposabbak a dombhullámok, a tájék mind egyformább, pusztaibb jellemet ölt s a Mátra, Hegyalja, Bihar, Hegyes hegységek már csak mint fellegek mutatkoznak a távoli láthatáron. Végre azok is a láthatár alá merülnek s köröskörül a végtelen sima erdõtlen síkság terjed el. Ott nincs bokor és árnyékos fa, ott nem szakasztja meg erdõ az egyhangú puszta térségét, csak terjedelmes posványok és kotúk, homokterületek, gyep- és szántóföldek váltakoznak egymással. Csak itt-ott látni karcsú tornyot, magános tanyát, magas gémeskutat, melyek a láthatár vonala fölé emelkednek.”

Hunfalvy után õ vált a magyar geográfia fejlõdésének legfõbb ösztönzõjévé. Érdeme, hogy az adatokat halmozó országleírások helyett a jelenségek összefüggéseire figyelõ, a fejlõdéstörténetet szem elõtt tartó, oknyomozó kutatási irányzat vált meghatározóvá a magyar geográfiában. Oroszlánrésze volt a földtani ismereteken nyugvó földrajz megalapozásában. Életmûvének maradandó vonása, hogy kiváló geográfus-iskolát teremtett, és ezzel a magyar földrajztudományt a világ élvonalába emelte (diákjai közé tartozott többek között: Cholnoky Jenõ, Prinz Gyula, Teleki Pál, Réthly Antal).

“Tanult Budapesten és Lipcsében. 1874. mérnöki oklevelet nyert Zürichben s a nemzeti múzeumnál nyert segédõri alkalmazást. 1877 dec. 4.- 1880 máj. 1. a gróf Széchenyi Béla-féle keletázsiai expedícióhoz szegõdött, mint geolog(us) és topográf(us) s a hosszú, csaknem három évig tartó utat végig megtette. Visszatérve, a geológiai intézetnél mûködött, 1885. a József-mûegyetemen a geológia rendkívüli tanára lett, késõbb Hunfalvy halála után 1889. a tudományegyetem földrajzi rendes tanárává lett. Az MTA akadémia 1888. választotta tagjává.” (Ir.: A Pallas nagy lexikona. Bp., 1893–96). 1908-ig a bp.-i tudományegyetemen az egyetem földrajz tanszékének tanára, 1902-tõl 1908-ig a Földrajzi Intézet igazgatója. 1908-tól, megtartva egyetemi tanári címét és jellegét, a Földtani Intézet igazgatója. 1900-tól 1914-ig a Földrajzi Társaság elnöke. 1891-ben az õ kezdeményezésére és vezetésével alakult meg a Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága, melynek célja a tó sokoldalú tudományos kutatása volt. Kezdeményezésére indult meg az Erdélyi-medence rendszeres geológiai és geomorfológiai kutatása.

Jelentõsebb mûvei: A khinai birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása (Bp., 1886); Gróf Szécheny Béla kelet-ázsiai útjának tudományos eredménye 1877–1880 (gr. Szécheny Bélával, I–III., Bp., 1890–97); A mennyei birodalom története (Bp., 1901); A Balaton környékének geológiája (Bp., 1910–16, az MTA nagyjutalmát nyerte).

Lóczy Lajos: Vázlatok a khinaiak ethnografiájából. Bp. 1884.

"… a khinai diák életpályája rögös, testnek léleknek egyaránt fárasztó; s ehhez a a siker sem biztosít mindig fényes anyagi elõnyöket, – de azért mégis ezrek kompentálnak évenként a tudósok pályájára, mivel már maga a törekvés is tiszteletet hoz számukra. … A belsõ kapun háborgó vízben küzködõ halat láttam, mely sóvárgó tekintettel néz egy tüzet okádó sárkányok által õrzött magas kapu felé, melyen át kell ugrania. Ez a hal jelképezi a (leendõ) khinai tudóst, a magas kapu pedig vizsgálatot. Benn a vizsgálati csarnok falain pedig egy szarvas szokott ábrázolva lenni, mely virágcsokrot nyújt szájából a graduáltnak sikerült vizsgálata jutalmául."

.Czirbusz Géza (1853–1920)

Mint geográfus, Hunfalvy János tanítványának vallotta magát. Hunfalvy történeti bázison álló enciklopédikusságával szemben azonban õ a hangsúlyt az emberföldrajzra, korabeli kifejezéssel antropogeográfiára helyezte, így szembekerült a geológus Lóczyval is. Eltökéltségével erõs ellenpólust jelentett a Lóczy nevével fémjelzett természettudományos beállítottságú iskolának, ám természete nem tette alkalmassá arra, hogy saját iskolát alapítson és vezessen.

A budapesti egyetemen földrajzot, történelmet és mûtörténetet hallgatott, 1883-ban tanári vizsgát tett földrajzból. 1874-ben belépett a piarista rendbe, a rend középiskoláiban tanított. 1910-ben kinevezték a budapesti tudományegyetem geográfia tanszékére (Lóczy Lajos utódaként) nyilvános rendes tanárnak. Ezt az állást haláláig töltötte be.

Jelentõsebb mûvei: Balbi Adorján Egyetemes földrajza, teljesen átdolgozta Cz. G. I–VI. (Nagybecskerek, 1893–1903); Magyarország a XX. század elején (Temesvár, 1902); Anthropogeográfia I-III. (Bp. 1915-1919).

Czirbusz Géza: Anthropogeográfia I-III. Bp. 1915-1919.

"A földet, mint csillagot vagy mint a Kozmosz fizikai világának tagját, hagyjuk a csillagászatnak és geofizikának, a földnek leírását, azaz a légkör legalsó rétegeinek s a földburkolat legtetejének, mint az emberiség cselekvésének, történeti színterének leírását pedig csak az emberrel való kapcsolatában és beállításában szabad és kell ezentúl tárgyalnunk, hogy megérthessük a fajok térfoglalását a nemzetek ideális és politikai versengésének földünk felületén. 

Az anthropo-geografia a föld leírásának jövendõbeli projekciója. Meg kellett elõznie e tudomány létrejöttét Humboldt, Peschel, Richtofen, Penck és Davis kutatásainak, kik a föld felületformáinak történeti keletkezését keresték vala, hogy e formák hatását az emberre s felhasználásuk módját, szóval az aktuális geografiat a különbözõ népeknél és nemzeteknél vizsgálat tárgyává tehessük. A most duló európai háború eléggé megmutatta, hogy elégtelen a Föld formáinak szerkezetét ismernünk. Ismernünk kell a rajta operáló népek teljesítõ képességét is, különösen azt, hogyan tudják a formák felhasználásával szellemi erejüket, technikai készségüket tettekre váltani? A sakktáblának sem a kockái, sem a figurái nem nyerik meg a játszmát, hanem a talentum, az ember esze, mentalitása, mely az alkalmatos figurákat kellõ helyükre tudja állítani."

Kutatási területe, érdeklõdési köre igen tág határok között mozgott, a geográfián kívül a hidrológia és klimatológia tudományokban is maradandót alkotott. Legkedvesebb munkaterülete azonban a felszínalaktan volt. Sokoldalú tudományos munkássága során kelet-ázsiai tanulmányútján fõleg a hegységek szerkezetét, a folyók természetét vizsgálta. Jelentõsek morfológiai eredményei, továbbá a folyók szakaszjellegérõl, a futóhomok mozgástörvényeirõl, az európai monszun-jelenségrõl szóló tanulmányai. Meghonosította a magyar geográfiában azt a szemléletet, miszerint a felszíni domborzati formák szakaszosan változó lepusztulási folyamatok eredményeképpen jönnek létre. E folyamatokról – nagy rajztehetségét felhasználva – pompás tömbszelvényeket készített, melyek még több mint fél évszázad múlva is a földrajzi tankönyveink kitûnõ szemléltetõ anyagai. Külön nagy érdeme, hogy a földrajztudomány szakmai eredményeit egyszerû szavakkal a nagyközönség számára is érthetõvé tudta tenni. Mindmáig a magyar geográfia legközkedveltebb népszerû írója.

Egyetemi tanulmányait a budapesti mûszaki egyetemen végezte. A Budapesti Tudományegyetemen Lóczy Lajos mellett tanársegéd, majd magántanár. Ajánlására másfél évi kínai tanulmányutat tett, ahonnan temérdek tapasztalattal tért haza. 1903-ban a mérnöki diploma mellé megszerezte második doktori oklevelét is geográfiából. 1905-tõl a kolozsvári, 1921-tõl a budapesti egyetemen a természet földrajz nyilvános rendes tanára, a Földrajzi Intézet vezetõje. 1940-ben nyugállományba vonult, de otthonában továbbra is szorgalmasan dolgozott.

Jelentõsebb mûvei: A Balaton limnológiája (Bp., 1887); A futóhomok mozgásainak törvényei (Bp., 1902); A Balaton hidrografiája (Bp., 1918); Általános földrajz (I–II., Pécs-Bp., 1923); A földfelszín formáinak ismerete (Bp., 1926); Magyarország földrajza (Pécs, 1929); A Föld és élete. Világrészek, országok, emberek.. Bp.

Cholnoky Jenõ: Európa. Bp.

"A holdlakók sokkal mûveltebb emberek, mint mi, mert a fejlõdésnek sokkal elõbbre haladott fokán állnak, mint mi.* Bizonyosan erõs távcsöveik vannak, s a Földrõl már kitûnõ térképeket készítettek. Olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy a Földet forogni látják, tanulmányozhatják minden oldalát. A Föld nem bámul olyan merev hidegséggel a Holdra, mint a Hold a Földre, mert forog, mindig más más arculatot mutat. Szivárványos színekben játszó légburkolata, a folyton változó felhõzet, hótakaró, a növényi lepel változó színei mind-megannyi csodálatos változatosságokat hoznak, létre, s a holdlakók nagyon sokat törték a fejüket a Föld felszínén látható változások magyarázata végett. … Ázsiát Európától bizonyosan nem választották el. Mint legnagyobb kontinenst a Földön, bizonyosan Maxima néven nevezték (már t. i. ha latinul beszélnek). Vagy pedig nagy uralkodókról, vagy tudósokról – holdbeliekrõl – nevezték el, de divat szerint változtatták a nevét, mint a budapesti utcákat. Az a kérdés, kinek kell hízelegni vele.

*A képet természetesen nem szabad félreérteni. A Hold valószínûleg teljesen lakatlan és emberhez hasonló lények semmiesetre sincsenek rajta!"

Koch Ferenc nem hozott nagyszerû új gondolatokat és módszereket a magyar földrajztudományba, de fontos szerepe volt Teleki Pál "A gazdasági élet földrajzi alapjai" címû kétkötetes nagy mûvének sajtó alá rendezésében, és oroszlánrészt vállalt abban a nemzetközi szinten is egyedül álló, nagyszabású tudományos munkában, amely Teleki munkahipotézise alapján a Thünen-féle modell világméretû érvényesülését tette vizsgálat tárgyává. Szaktudását azonban fõként középiskolai tankönyvekbõl és két egyetemi jegyzetébõl ismerhetjük meg. A Magyar Földrajzi Társaság javára hosszú idõn át munkálkodott, és az MTA utóbb intézetté terebélyesedõ Földrajztudományi Kutatócsoportjának, valamint az ELTE Regionális Földrajzi Tanszékének alapítójaként is beírja nevét a hazai geográfia történetébe.

A tudományegyetem közgazdaságtudományi karán szerzett földrajzi diplomát. Teleki Pál 1923-ban mint legelsõ gyakornokát vette maga mellé intézetébe. 1926-ban doktori szigorlatot tett gazdasági földrajzból, majd 1928-ban tanársegéddé nevezték ki. A betegsége miatti kényszerpihenõ után 1936-ban felsõ kereskedelemi iskolai tanári, majd tanfelügyelõi állást töltött be, és a közgazdaságtudományi karon – 1948-ig – már csak a csillagászati földrajz, ill. a leíró gazdasági földrajz megbízott elõadójaként tevékenykedett. 1951-tõl 1954-ig az MTA Földrajztudományi Kutatócsoportot irányította, az 1952-ben újjászervezett Magyar Földrajzi Társaságnak 1958-ig fõtitkára, 1959-ig a Földrajzi Közlemények fõszerkesztõje is volt. Kezdeményezésének köszönhetõ, hogy 1954-ben megalakult az ELTE Természettudományi Karán a Regionális Földrajzi Tanszék, amelynek nyugalomba vonulásáig – 1966-ig – professzora volt.

Jelentõsebb mûvei: A tõkés országok gazdasági földrajza I-III. Bp., 1959; Teleki Pál gazdaságföldrajzi munkásságának bírálata.

Koch Ferenc: Az európai tõkés országok. Bp., 1959.

"Helytelen volna annak a feltételezése, hogy a tõkés országok gazdasági élete azonos szinten mozog. A kapitalizmus jellegzetessége éppen az egyenlõtlen fejlõdés, amely az imperializmus viszonyai között különösen élesen jelentkezik. Maga a kapitalizmus sem alakult ki azonos idõben a különbözõ országokban. Voltak országok, mint pl. Anglia, amelyekben a polgári forradalom korán elsöpörte a tõkés fejlõdés utjából a feudális akadályokat. Más országokban, mint pl. Németországban, vagy a cári Oroszországban, ez jóval késõbb következett be. Vannak viszont egyes országok, mint pl. Olaszország, amelyek mezõgazdaságában még ma is jelentõs maradványai vannak a feudalizmusnak. Egyes országok, mint pl. az USA, a tõkés fejlõdés magas színvonalára jutottak el, a termelés és a tõke nagyfokú koncentrációt mutat fel, az árutermelés a mezõgazdaságban is dominál. Más országok iparában a koncentráció kevésbé elõrehaladott, a mezõgazdaságban megtaláljuk még az önellátó kisparaszti gazdálkodást is. A fejlettebb országok burzsoáziája arra törekszik, hogy profitjának a növelése céljából a gyengébb országokat gazdasági uralma alá hajtsa, új piacokat vonjon be termékeinek értékesítésébe, s új nyersanyagforrásokat vegyen birtokába, illetve a világnak ujra való felosztásával a piacokat és nyersanyagforrásokat erõszakos uton megszerezze."

A magyar gazdaságföldrajzot a magyar városokról közölt újszerû, a településtérkép és a funkcionális szerkezet közötti összefüggéseket feltáró, úttörõ jellegû tanulmányaival gazdagította. Alkotó módon fejlesztette tovább a hazai társadalomföldrajzi diszciplínát és felsõoktatási gyakorlatát. Nagy hatást gyakorolt rá a francia emberföldrajz eszmeköre, külföldön szerzett tapasztalatait eredményesen kamatoztatta például az alföldi településhálózat vizsgálatában.

Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán földrajz-történelem szakon végezte. A Debreceni Egyetem Földrajzi Intézetében 13 évet töltött, ahol a földrajz különbözõ tárgyait oktatta. 1940-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen – az országban elsõül – szervezett társadalomföldrajzi tanszék (akkori néven Emberföldrajzi Tanszék) vezetõje lett, és 1965-ig volt tanszékvezetõ egyetemi tanár.

Jelentõsebb mûvei: Az alföldi városok morfológiája (Debrecen, 1936); A Kárpátmedence földrajza (Bulla Bélával, Bp., 1945); A városföldrajz tárgykörei és feladatai (Bp., 1946); Általános településföldrajz (Bp., 1963, 1964-ben az MTA nagydíjjal, a Magyar Földrajzi Társaság Lóczy-emlékéremmel jutalmazta).

MENDÖL Tibor: Táj és ember. Magyar Szemle Társaság, Bp. 1935.:

“Európa mai nehéziparának székhelyei, a rendkívül sûrûnépességû Ruhr-vidék, Szilézia, vagy az angol vasipar centrumai a mult század elején békésen álmodozó agrárvidékek voltak: erdõk, mezõk, legelõk, csendes falvak s kis kézmûiparos városkák keveréke. A kõszén, a nagy változás szunnyadó lehetõségeként akkor is ott volt. Ám ahhoz, hogy értékessé váljék, fel kellett találnia gõzgépet, fel kellett találni a gõzmozdonyt és meg kellett építeni Európa vasúti hálózatát, hogy a szénfûtötte gõzgép segítségével termelt áruk óriási tömege megfelelõ óriási terjedelmû piacot hódíthasson magának s a termelést végzõ munkásmilliók gyomrával arányos méretû élelemtermõ területek roppant távolságairól oda lehessen szállítani a mindennapi kenyeret.”

A földrajztudomány mûvelésében és a földrajzi ismeretek oktatásában méltó utóda volt Cholnoky Jenõnek. Fõ tárgyként az általános természeti földrajzot tanította. A felszínfejlõdés folyamatainak magyarázatában túllépett Cholnoky szemléletén. Rámutatott arra, hogy a domborzat kialakulásában a külsõ és belsõ erõk egyaránt fontos szerepet játszanak, egymásra hatásukat szabályos idõbeli váltakozás jellemzi. Nagy fontosságot tulajdonított a kõzetek és az éghajlat kapcsolatának. Kiemelkedõ sikereket ért el a Duna-völgy teraszainak alaktani vizsgálatával, melyek a fenti ritmikus folyamatokat igazolták. Sokoldalú felszínalaktani megfigyeléseit vaskos egyetemi tankönyvben adta közre, mely mindmáig a természeti földrajz egyik alapvetõ mûve. Nagy figyelmet fordított a hazai föld kutatására, és az õ tollából született meg az eddigi legalaposabb munka Magyarország, ill. a Kárpát-medence természeti földrajzáról. Magyarországon a modern negyedkor-kutatás, a klimatikus geomorfológia irányzat megteremtõje.

Egyetemi tanulmányait (földrajz-történelem) Budapesten végezte. 1929-tõl egyetemi tanársegéd, majd adjunktus a budapesti egyetem Földrajzi Intézetében. 1936-ban egyetemi magántanár lett, 1941-tõl egyetemi nyilvános rendkívüli tanár és az Egyetemi Földrajzi Intézet igazgatója. 1944-tõl nyilvános rendes tanár. 1952-tõl a Magyar Földrajzi Társaság elnöke. 1954-tõl haláláig az MTA Földrajztudományi Kutató Csoportjának igazgatója és a Földrajzi Értesítõ fõszerkesztõje.

Jelentõsebb mûvei: A magyar medence pliocén és pleisztocén teraszai (1941); A Kárpátmedence földrajza (Mendöl Tiborral közösen Bp., 1945); Magyarország természeti földrajza (Bp., 1962); Általános természeti földrajz I-II. (társszerzõk: Kádár László, Kéz Andor stb., Bp., 1953–54).

Bulla Béla: Általános természeti földrajz I-II. Bp., 1953–54.

"Amióta a felszínalaktan a földfelszín domborzati formáit a belsõ és külsõ erõk dialektikus párharcának eredményeként értelmezi, teljes határozottsággal hangsúlyozhatjuk, hogy a földfelszín egyetlen pontja, egyetlen anyagi részecskéje sem lehet tartós nyugalomban. A mozgás az anyag létezésének formája; anyag mozgás nélkül elképzelhetetlen, tanítja a dialektika. Csak a mi arasznyi emberi létünk idejéhez viszonyítva tûnnek fel változatlanoknak Földünk óceáni medencéi, szárazulatai, a magas hegységek jeges viharok szaggatta ormai, az emberek millióival megrakott, tágas alföldjei. A valóságban a Föld felszínének jelenlegi függõleges és vízszintes tagozottsága csak az örök változás pillanatnyi állapotát jelenti. Az állandóság látszata onnan van, mert a változás többnyire igen lassú folyamat."

Elõadásaiban, cikkeiben a természetföldrajz csaknem valamennyi ágával foglalkozott. Tudományos pályája kezdetén a negyedkori felszínfejlõdés érdekelte, folyóterasz-kutatások kötötték le, majd a völgyhálózat fejlõdését vizsgálta. Terepmunkáját hazai középhegységeinkben végezte. Alapvetõ tanulmányokat közölt a karsztmorfológia, a karszthidrológia és a hidrometeorólogia témaköreiben. Fontos szerepet játszott a földrajzi kutatások eredményeinek gyakorlati alkalmazásában. Megkülönböztetett figyelmet fordított arra, hogy a földrajzi kutatások miként szolgálhatják a társadalom érdekeit.

1936-ban a budapesti tudományegyetem földrajz-természetrajz szakán tanári, majd 1938-ban doktori oklevelet szerzett. Ezután elõbb Cholnoky Jenõ mellett dolgozott, majd gimnáziumokban tanított. 1942-tõl haláláig a budapesti tudományegyetem tanáraként dolgozott, kivéve 1958–63, amikor a szegedi egyetemen dolgozott.

Jelentõsebb mûvei: Matematikai és csillagászati földrajz és térképészet (Bp., 1952); A Mátra és a Börzsöny természeti földrajza (Bp., 1955); A Cserhát természeti földrajza (Bp., 1967); Általános természeti földrajz I-II. Egyetemi jegyzet (Bp., 1975).

„A Cserhát területének hegységgé alakulása kisebb-nagyobb ugrómagasságú vetõk, gyenge felboltozódások, valamint az általános emelkedés kíséretében ment végbe. Ennek következtében a szerkezeti morfológiai kép változatos. Valóban, a vetõk szerepe nagyon nagyarányú, az általános emelkedés pedig egyes részleteiben elég nagyméretû, mert az 500-600 méter fölé emelkedõ tönkmaradványok és rögök közötti tektonikus árkok, medencék, félmedencék, völgymedencék vagy öblözetek tarka mozaikká változtatják az egész területet.„

Többek között a vulkanikus felszínek fejlõdésmenetének nemzetközileg ismert és elismert szakértõjeként, a magyar geográfia kiemelkedõ tudósaként, nagy tömegek által szívesen hallgatott elõadóként, földrajztanárok generációinak elhivatott szaktudományi oktatójaként emlékeznek rá kollégái, tanítványai. A Magyarország, de különösen a Mátra iránti szeretete, ragaszkodása életútjának meghatározó része volt, számtalan tanulmány árulkodik tudományos tevékenységérõl. Egyetemi hivatását és kutatói munkásságát a rendkívüli elmélyültség, az apróbb részletekre is súlyt helyezõ figyelmesség jellemezte.

A Mûegyetem Közgazdasági Karán 1948-ban földrajz-történelem szakon végzett. Egy ideig Pásztón tanárként dolgozott, 1952-ben került az ELTE Földrajzi Intézetébe tanársegédnek, majd 1954-tõl Bulla Béla professzor mellé aspiránsnak. 1961-ben védte meg kandidátusi disszertációját, 1993-ban pedig akadémiai doktori disszertációját. Jelentõs munkát végzett a Magyar Földrajzi Társaságért is: Természetföldrajzi Szakosztályának 1959-tõl titkára, 1973-tól elnöke volt. Emellett a TIT Budapesti Földtudományi Szakosztályának elnöki tisztét is betöltötte 1976-tól. 1972-tõl 1990-ig õ vezette az ELTE Természetföldrajzi Tanszékét.

Jelentõsebb mûvei: Pásztó földrajzi képe. – Doktori értekezés. Bp., 1948; A Mátra és környezetének kialakulása és felszíni formái. – Kanditátusi értekezés. Bp., 1960.; A Mátra nagyformái és kialakulásuk. – MTA FKI kiadványsorozata 7.; Vulkánmorfológia. Bp., 1997; A Szovjetunió II. (természeti földrajz). Bp.

Székely András: Vulkánmorfológia. Bp., 1997.

"A Mátra két alapvetõen különbözõ vulkáni típusból tevõdik össze, a központi kalderás Nyugat-Mátrából és a Kelet-Mátra rétegvulkáni takarójából. Mégis jelenleg egyetlen szorosan összetartozó domborzati (orográfiai) egység a Zagyva és Tarna árka között. Ezenkívül vegyük még számításba, hogy mindkét vulkánszerkezeti egység észak felé erõs lepusztulással kialakult meredek lejtõkkel végzõdik. Itt jól feltárul sztratovulkáni szerkezetük, ezeknek kiszerkesztése és a szubvulkáni képzõdmények jól bizonyítják, hogy a Mátra andezittömege eredetileg a Mátralábára is kiterjedt."

Humanizmus: ez a fogalom oktató és tudományos kutató tevékenységének vezérmotívuma volt. Témaválasztásában – midõn az Alföld mezõgazdaságával, hazánk népesség- és településföldrajzával, az oktatás területi kérdéseivel, a világgazdaság kihívásaival foglalkozott, vagy egyetemi és gimnáziumi tankönyveket írt – mindig kitapintható volt fogékonysága az emberek életét érintõ problémák iránt. Számos tudományos közéleti feladatot végzett, nem volt szakterületünkön olyan miniszteriális, akadémiai vagy egyetemi bizottság, amelynek rövidebb-hosszabb ideig tagja vagy tisztségviselõje ne lett volna. Széles látókörét, emberismeretét, logikus érveit és kompromisszumkészségét a legkülönbözõbb fórumokon igyekezett a geográfia és általában a közoktatás, közmûvelõdés javára kamatoztatni.

Az ELTE történelem-földrajz szakos tanári diplomájának megszerzése után 1950-ben az egyetemi Földrajzi Intézet tanársegéde lett. Tudományos pályája 1953-tól az MTA Földrajztudományi Kutató Csoportjában (késõbb: Intézetében) bontakozott ki. 1967-tõl 1990-ig a Regionális Földrajzi Tanszék, valamint 1981-tõl 1992-ig a Földrajzi Tanszékcsoport vezetõje volt. 1988-ban egyetemi tanárrá nevezték ki.

Jelentõsebb mûvei: A Föld és az ember. Bp., 1964; A mezõgazdasági népesség csökkenése Magyarországon. Bp., 1965; Magyarország népességföldrajza. Bp., 1991; társszerzõkkel egyetemi és fõiskolai tankönyvek, pl. Amerika gazdaságföldrajza. Bp., 1987; Ázsia, Ausztrália és Óceánia. Bp., 1988. Európa regionális földrajza. Bp., 1994, 2000.

Sárfalvi Béla: Magyarország népességföldrajza. Bp., 1991.

"Ma Földünkön a népességfejlõdés két szélsõséges esetével találkozhatunk. Számos népes fejlõdõ országot gazdasága teljesítõképességének messze meghaladó gyors természetes szaporodás jellemez. Más országoknak – számuk és népességük igen mérsékelt súlyt képvisel a világban – a népesség stagnálásának, sõt tartós apadásának jövõjüket is fenyegetõ folyamatával kell szembenézniük. Magyarország ez utóbbiak sorába tartozik, de közöttük is igen sajátos típust képvisel. A stagnáló vagy csökkenõ népességû országok ugyanis szinte kivétel nélkül magasan fejlett gazdasági, illetve társadalmi berendezkedéssel rendelkeznek, úgynevezett posztindusztriális társadalmak, ahol a társadalomkutatók véleménye szerint széles rétegek körében a társadalmi makrokörnyezet nem lebecsülhetõ befolyása mellett fõleg a családi mikrokörnyezetben fellépõ szociális és gazdasági hatások rendítették meg a házasság, a család intézményét, a gyermek helyzetét, s ennek következménye a születések számának visszaesése. Magyarország viszont a fejlõdés alacsonyabb fokán áll, távol esik még a posztindusztriális szakasztól, s itt az anyagi gyarapodás. a jólét kihívásaival szemben sokkal inkább a családra nehezedõ, az elviselhetõség határait súroló gazdasági és szociális nyomás, az ennek nyomán erõsödõ bizonytalanság válthatta ki ugyanazt a magatartást."

Jakobi Ákos	Jenei Ildikó	Jeney László	Kovács Ervin
Németh Nándor	Szabó Pál	Uzzoli Annamária	Varga Gábor