*

*

1. STRATÉGIÁK ÉS ELÕREJELZÉSEK KAPCSOLATA

1.1. A stratégia értelmezése

A stratégia fogalmát sokan és sokféleképpen definiálták. Egyesek megállapítása szerint (pl. HORVÁTH-CSATH 1983, MAKRIDAKIS 1990) ahány szerzõ, annyiféle értelmezés létezik. A következõkben nem kívánunk ehhez a csokorhoz újabb meghatározással hozzájárulni, hanem egy viszonylag általános érvényû, széleskörûen alkalmazható felfogást átvéve azokat az értelmezéssel összefüggõ jellemzõket emeljük ki, amelyeket a jövõkutatáshoz, az elõrejelzésekhez való viszony és a térségi, regionális stratégiák megalapozása szempontjából hangsúlyozni kívánunk.

A "stratégia" terminus a görög katonai szóhasználatból eredõ hadászati jellegû kifejezés. Alkalmazása a hadsereg vezetésével összefüggõ tevékenységek jelentõségének növekedéséhez kapcsolódik. Lényegét nem az ellenség minden eszközzel történõ megsemmisítésére törekvés, hanem a gyõzelem elérése képezte már 2500 évvel ezelõtt is. SZUN CU a legkorábbról ismert stratégiai jellegû munka szerzõje ugyanis már ekkor úgy fogalmazza meg a stratégia célját, mint ami "...az ellenség legyõzésére irányul annak megtámadása nélkül, és megszerezni azt épségben vagy annyira épségben, amennyire csak lehet" (idézi MAKRIDAKIS 1990, 149.old.). A katonai stratégia igazi célja tehát nem feltétlenül az ütközet, a csata, hanem "...olyan elõnyös helyzet elérése, amely - ha önmagában nem is eredményezi azt, hogy az ellenfél megadja magát - a biztos gyõzelemhez vezet a csatamezõn" (MAKRIDAKIS 1990, 146.old.).

E gondolatsort itt két szempontból fontos kiemelni. Elõször azért, mert a stratégia "metaforás általánosítását", a nem katonai jellegû területeken történõ alkalmazását (így pl. a gazdaságban is) azzal az indokkal szokták megkérdõjelezni (pl. HAJNAL 1992), hogy míg a katonai munka az ütközetben pusztító, értékcsökkentõ jellegû, addig a termelõ munka alkotó, építõ, értéket növelõ jellegû. "Szinte antagonisztikus a két élethelyzet egymáshoz viszonyítva. Aligha lehet várni, hogy az alkotó munkában - amikor rendkívül fontos tárgyszerûen gondolkodni - ne okozzon konfúziót az, hogy a használt metafora miatt másról beszélünk, mint amirõl kellene, s amire a metafora csupán jelképesen utal. Tisztában vagyok vele, hogy elsõre ellenérzést kelt ez a beállítás. Számos érv szól azonban amellett, hogy ez a megkülönböztetés jogos és szükséges. A két esetben nemcsak a problémák természete más, de másféle egzisztenciális preferenciák, másféle kockázatkezelõ megfontolások és értékrendek, sõt más-más érzelmi hangoltság (negatív ill. pozitív érzelmek) szükségesek." (HAJNAL 1992, 28.old.)

Kétségtelen, hogy a katonai stratégia egyes teoretikusai és alkalmazói - köztük az egyik legismertebb és legjelentõsebb hatású Karl von CLAUSEWITZ (1780_1831) - a mérsékletet a háborúban abszurditásnak tekintik és a döntõ gyõzelem érdekében minden eszközt felhasználhatónak tartanak ("A cél szentesíti az eszközt"). A katonai stratégia különösen fontos eszköze a félelem felkeltése és táplálása az ellenfél sorai között, míg a saját erõknél a félelem leküzdése a feladat. Mindezek mögött valóban ott van a rombolás, a pusztítás, az elpusztulás veszélye. A stratégia azonban nem annyira az ütközetre, hanem inkább a háborúra összpontosít. Jóllehet a katonai akciók kifele (az ellenfél irányába) alapvetõen romboló jellegûek, de befelé, a saját irányba az értékek megóvását, gyarapítását kívánják többnyire szolgálni. Ezért is képezi a katonaság, a honvédelem a társadalom széles értelemben vett védelmi rendszerének szerves részét. (KOVÁCS A. 1976)

A stratégia fogalmának más területeken történõ alkalmazása szempontjából tekintsük a katonai stratégia sikeres kialakításának nyolc alapelvét (HART 1957):

Átvitt értelemben minden egyes alapelv alkalmazható akár a gazdasági élettel, akár a társadalmi jelenségekkel összefüggõ olyan problémák kapcsán, amelyek közös jellemzõje a bizonytalanság és a konfliktus- illetve a versenyhelyzet. Éppen ezért nem véletlen, hogy a stratégia fogalmát a katonai szférán kívül legszélesebb körben a játékelméletben és a vállalatirányításban alkalmazzák.

A játékelméletben azokat a játékokat tekintik "stratégiai játéknak", amelyek kimenetelét a fennálló játékszabályok keretei között a játékosok befolyásolhatják. A játék kimenetele a játékos számára nem közömbös. A játékos magatartását a számára kívánatos kimenetel érdekében a játékos stratégiája határozza meg. "A stratégia egy magatartásterv, amely a szóban forgó játék során (elvileg) elõálló bármely szituációban 'utasítást' ad a játékosnak arra vonatkozóan, hogy mit tegyen. A stratégia tehát olyan szituációkra is tartalmaz utasításokat, amilyenek egy konkrét játék (parti) során nem állnak elõ, de elõállhatnak." (SZÉP-FORGÓ 1974, 12.old) A játékos stratégia-halmaza a játékos által választható stratégiák, a szóba jöhetõ állapotpályák együttese.

A normatív döntéselmélet stratégia alatt a rendelkezésre álló erõforrások bármilyen formában való felhasználását érti (KINDLER 1991, 41.old.). Tekintettel arra, hogy az erõforrások felhasználása azonos értelmû a cselekvéssel, a stratégia e felfogásban úgy is definiálható, mint a rendelkezésre álló cselekvési lehetõségek valamelyike.

A vállalatirányítás szempontjából a stratégia egy olyan irányítási eszköz, amely világosan meghatározza, hogyan kívánja elérni a vezetés a szervezet alapvetõ céljait, figyelembe véve a vállalat helyzetének korlátait. A játékelméleti értelmezést közvetlenebbül tükrözõ definíció szerint: "A stratégia (vagy trajektória) formailag a kitûzött célhoz, illetve az azokat reprezentáló célállapotokhoz vezetõ utat jelenti. Tartalmilag a stratégia a környezethez való aktív vagy passzív alkalmazkodást fogalmazza meg." (BARAKONYI-LORANGE 1993. 58.old.)

Különösen ez utóbbi definíciók interpretálhatók úgy is, hogy a stratégia és a célok kidolgozása elkülönül egymástól, a stratégia nem tartalmazza - egyesek szerint már klasszikus értelmében sem - az eredményre vonatkozó programot. (Ilyen jellegû utalás található pl. GLUEK (1976), SIMON (1982) mûveiben. Ezt a felfogást legtisztábban HAJNAL (1992) fejti ki. Miközben megkülönbözteti az eredménytervet (ami a munka tárgyára, annak az átalakítás elõtti és utáni állapotára vonatkozik), a cselekvéstervet (ami azokat a mûveleteket, eljárásmeneteket tartalmazza, amelyek biztosítják, hogy az eredményterv szerint testesüljön meg a munka terméke), a képességtervet (ami az ember és eszközei együttes képességeire vonatkozik, amelyek mozgósíthatók az eredmény- és a cselekvéstervhez), valamint a gazdálkodási tervet (ami a ráfordítások és a hozamok elosztására, a részeredmények, részmûveletek idõzítésére és rendjére vonatkozik), úgy véli, hogy "...ha következetesen igazodunk a stratégia eszme eredeti hadmûveleti értelméhez, akkor az eredményt - a gyõzelmet - nem tekinthetjük a stratégia részének, hanem csak a másik hármat. Vagyis a stratégia: a cselekvésterv, a képességterv és a gazdálkodási terv együtt." (i.m. 29.old)

A stratégiával foglakozó szerzõk többsége azonban - ahogy arra HAJNAL is utal hivatkozott mûvében - mind a négy tervtípust beleérti. A három alapvetõ stratégiai kérdés, amire minden szervezetnek válaszolnia kell (THOMPSON-STRICKLAND 1986):

Az elérendõ célok keresése tulajdonképpen a tevékenység eredményének a meghatározását jelenti, de tartalmaz eredmény komponenseket az elsõ kérdésre adandó válasz keresése is. Ez utóbbi ugyanis lényegében nem más, mint a szervezet stratégiai küldetésének a definiálása. Kétségtelen, hogy ez az aspektus a hagyományos katonai értelmezésbõl hiányzik, bár például egy zsoldoshadsereg esetében ez is felmerülhet. Ennek egyértelmû oka az, hogy a katonaság "küldetése" - bizonyos politikai körülményektõl eltekintve, melyeket itt nem részletezek - az állam szervezõdésébõl következik, nem pedig önmeghatározás kérdése (legalábbis ennek a súlya kisebb).

A célok kidolgozásával kapcsolatos jövõkutatási feladatok miatt az itt sarkítottabban megfogalmazott és szembeállított nézetek vonatkozásában az állásfoglalás nem kerülhetõ meg. Nézetünk szerint a célok, a stratégiától várt eredmények az egyes stratégiáknak szerves részét képezik.

Elsõsorban ezen az alapon kapcsolhatók össze az ugyanazon cél eléréséhez vezetõ különbözõ eszközök, utak, mint az adott célhoz tartozó stratégia-halmaz elemeiként megjelenõ önálló stratégiák. Bár a stratégiai menedzsment kapcsán a stratégiai folyamat hangsúlyozása (pl. BARAKONYI-LORANGE 1993) látszólag háttérbe szorítja a célok megfogalmazását, a tapasztalatok szerint "...azok a menedzsmentek, amelyek célokat fogalmaznak meg maguknak és szervezetüknek, sokkal valószínûbb, hogy elérik azokat, mint az olyan menedzsmentek, amelyek teljesítendõ célok nélkül mûködnek." (THOMPSON-STRICKLAND 1986, 51.old)

A céltételezés nélküli stratégia - ha feltesszük, hogy létezik - olyan út vagy eszköz, amirõõl nem tudni, hová vezet. L'art pour l'art, azaz öncélú eszköz. Kimondva vagy kimondatlanul, explicit vagy implicit formában, kívülrõl vagy belülrõl meghatározottan valamilyen célnak hatnia kell ott, ahol stratégiát alkalmaznak (v.ö. a játékos számára nem közömbös a valamilyen módon befolyásolható játék kimenetele). Amikor a stratégiai tervezési folyamat részeként külön szakasz formájában interpretálják a célok kialakítását és a stratégia kidolgozását, akkor részben a didaktikus kifejtés, részben a sajátos feladatok hangsúlyozása, részben pedig éppen a célok jelentõségének kiemelése érdekében teszik ezt. Ez történik az idézett BARAKONYI-LORANGE (1993) mûben is.

A "gyõzelem" meglehetõsen általános végsõ cél a különbözõ stratégiákban, de még a katonai stratégiák esetében sem kizárólagos. Ennek implicit sugalmazása, illetve a "gyõzelem" tágabb, általánosabb értelmezési lehetõségére való utalás az a másik ok, amiért a korai stratégia-felfogások kiemelése fontos volt már az indulásnál. Nem túl régi példával: a korszerû fegyverek pusztító erejére épített "elrettentés" stratégiája az éles, közvetlen harci cselekmények megelõzését szolgálta, bár következményeiben rendkívüli méretû fegyverkezési hajszához vezetett (lehet, nem kis mértékben épp a gyõzelemre irányuló hátsó szándékok miatt).

A célok megvalósítása nem csupán a kívánt eredmény elérését jelenti. Olyan következményekkel is járhat, amelyek nem feltétlenül kívánatosak az eredeti cél szempontjából sem. A sikeres stratégák - mind a katonai, mind az üzleti életben - nem kis mértékben annak köszönhetik eredményeiket, hogy a jó helyzetfelismerés keretében észrevesznek mások által nem várt következményeket. Ezeket aztán fel tudják használni saját versenyelõnyük gyarapítására, az ellenfél, a versenytárs elõnyeinek megszüntetésére. Egy kidolgozott és az adott körülmények között helyesnek bizonyult stratégia követése tehát önmagában nem vezet eredményre. A külsõ és belsõ változásoknak olyan széles skálája lehetséges a meghatározottság és a megismerhetõség különbözõ formáinak egyidejû jelenléte és érvényesülése miatt a komplexitás talaján, hogy egy adott stratégia hatékony megvalósítása egyfelõl a megtett lépésekrõl történõ folyamatos visszacsatolást (feed-back), másfelõl az újonnan kibontakozó lehetõségek és veszélyek mellett a lehetséges következmények folyamatos feltárására épülõ elõrecsatolást (feed-forward) követeli meg. Ezek az információtechnikai, kibernetikai megoldások mûködnek a folyamatos tervezés, a stratégiai menedzsment különbözõ módszereiben.

A célok minden eszközzel történõ megvalósítása, a gyõzelem kivívása, a versenyhelyzet túlhangsúlyozása mind a katonai, mind az üzleti stratégiák alkalmazása kapcsán káros következményekkel is járt, sõt MAKRIDAKIS (1990) szerint például több problémát okozott, mint ahányat megoldott (i.m. 153.old). Az ellenfél megtévesztésére való törekvés tisztességtelen eszközök alkalmazásához, sõt, azok viszonylag széleskörû elfogadásához is vezetett egyes esetekben. Ha lehet, még ennél is súlyosabb következménye a versenyszellem eltúlzásának az emberi belsõ motívációk és belsõ hajtóerõk figyelmen kívül hagyása, valamint a különbözõ döntések externális hatásainak elhanyagolása. E hibák következményei élesebben hívták fel a figyelmet a stratégia értelmezésének kiterjesztésére a nem versenyhelyzetek körülményeire, a különbözõ együttmûködési, kooperációs módok, formák alkalmazási, beépítési lehetõségeire. Mindezek az összefüggések együttesen értelmezhetõk abban a legáltalánosabbnak tekinthetõ stratégia felfogásban, amely szerint a stratégia kijelöli a stratégia hordozója, aktora érdekeinek érvényesítési lehetõségeit, módjait. Arra irányul tehát, hogy bizonyos érdekeket adott környezeti feltételek között érvényesíteni lehessen (ASCHER-OVERHOLT 1983, 22.old.).

1.2. Az érdek, a környezet és a stratégia idõben lehetséges viszonyai

A stratégiák kialakításának kiindulópontját a "miért?" kérdésre adandó válasz képezi. Vagyis: Miért, kinek, minek az érdekében van szükség a stratégiára? Milyen szükséglet kielégítését szolgálja a kidolgozandó stratégia?

Minden szervezet érdekek bonyolult hálójában mûködik. Egy vállalaton belül is lényeges eltérések lehetnek a tulajdonos(ok), a részvényesek, az igazgatóság, mint testület és egyes tagjai, az egyes részlegek, valamint az egyes dolgozók érdekei között. E belsõ érdekek sokféleségét a külsõ érdekháló hozza leginkább közös nevezõre (1.ábra).

E rendszerben az érdekkifejezés erõssége a formálisan is megjelenõ jogoktól a politikai jellegû érdekkifejezés irányába csökkenõ tendenciát mutat. Hasonlóképpen az érdek jellegében a befolyásolás lehetõsége a tulajdonosi érdektõl a társadalmi szervezetek érdekei irányába egyre kisebb mértékû.

A vállalati érdekek körét más oldalról világítja meg ACKOFF (1974) a célrendszer vizsgálatának kiindulási alapjaira utalva. Ezek: (i) a vállalat gazdasági céljai, amelyek többnyire elsõdlegesek és meghatározzák a vállalati viselkedést, a részcélokat, a mûködési módot, a termelési folyamat hatékonyságával kapcsolatosak és rendszerint kiemelkedik közülük a befektetett erõforrások hosszú távú megtérülésének maximalizálása; (ii) a társadalmi vagy nem gazdasági célok, amelyek a vállalatnál dolgozók egyéni céljaiból, ezek kapcsolódásaiból és konfliktusaiból tevõdnek össze; (iii) a vállalati tevékenységen kívüli különbözõ kötelezettségek és korlátok.

Az érdekek sokféleségére lehet következtetni abból is, ahogyan egy-egy szervezet meghatározza önmagát, misszióját. E tekintetben az elsõdleges meghatározó az a termék vagy szolgáltatás, amit az adott szervezet kínál, az a tevékenységi kör, amelyet mûködési kereteként megválaszt. Ezzel szorosan összefügg - és részben szûkíti, részben tágítja az érdekeltségi összefonódások irányait - a termék vagy szolgáltatás domináns jellemzõi vagy fõ alkotórészei alapján történõ önmeghatározás. Gondoljunk például egy nyomda papíripari vagy egy vízmû vízgazdálkodási kapcsolataira. Hasonlóképp hatnak a termék vagy szolgáltatás elõállításának alapját képezõ technológia révén kialakuló kapcsolatok. E tekintetben különös figyelmet érdemel távlati szempontból az információtechnika. Sajátos érdekeltségi viszonyok tárhatók fel az ellátott fogyasztói csoportokhoz fûzõdõ kapcsolatok tükrében, akár azok teljes egészét, akár egyes kiemelt szegmenseiket tekintve. A kielégített vagy kielégíteni kívánt fogyasztási szükségletek és szándékok elemzése olyan területekre hívhatja fel a figyelmet, amelyek a más szempontok alapján kialakított fogyasztói csoportok közös érdekeire épülnek. Ennek alapján a szervezeti stratégia hatóköre szûkíthetõ is és bõvíthetõ is az egyéb tényezõk függvényében. Ezzel összefüggésben az érdekek rendszere egészen más egy olyan szervezet esetében, amelyet a specializáltság jellemez, mint az ennek ellentéteként, misszióját a tevékenységek teljes vertikumának integrálásában megfogalmazó szervezeteknél. "Specializált diverzifikációként" is jellemezhetõ az a mûködési mód és a hozzá kapcsolódó érdekrendszer, ami egy tényezõ kihasználására épít ugyan, de azt a termékek és szolgáltatások széles skálájával köti össze. Tipikus formái ennek az elosztó és értékesítõ rendszerek, amelyek a kialakult kereskedelmi csatornák és egységek által kínált lehetõségeket a termékek széles skálájának forgalmazásával hasznosítják. E mûködési mód szélsõséges formája az a vállalkozás, amelyik sokféle, egymáshoz nem is kapcsolódó tevékenységgel foglalkozik. Az ilyen szervezetek leggyakoribb válasza a "Mivel foglalkozik?" kérdésre: "Bármivel, amibõl pénzt lehet csinálni." Érdekstruktúrája ennek megfelelõen rendkívül szerteágazó, mégis a szervezetet egyben tartja az érdekek közös nevezõje, ami többnyire a profit elõállítása.

A makroszintû gazdasági stratégia érdekrendszere átfoghatja a gazdasági növekedést, a társadalmi rétegek és a régiók közötti különbségek mérséklõdését, a környezet állapotának javulását stb. Példaként tekintsük címszavakban az USA nemzetbiztonsági szempontból kiemelt politikai, gazdasági, katonai, erkölcsi, pszichológiai, kulturális és irányítási érdekstruktúráját a Hudson Intézetben 1977-ben végzett kutatások alapján (ASHER-OVERHOLT 1983, 23.old):

A. A politikai érdekek rangsora

Bármikor van szó regionális vagy helyi alapon az érdekekrõl a fenti lista felhasználásával, mindig hozzá kell tenni a más helyen való érdekeltséget is az USA érdekeinek érvényesítésére.

Az összeállítás itt nem részletezett politikai tanulságai mellett jól mutatja, hogy az érdekek kellõ konkrétságú, ugyanakkor általános, különbözõ helyzetekben alkalmazható és tartósan érvényesnek tekinthetõ megfogalmazása makroszinten is lehetséges és kívánatos.

A stratégia kialakításának, alkalmazásának és értékelésének minden szakaszában a környezet elemzése révén a külsõ feltételrendszer, a lehetõségek és a veszélyek, fenyegetések mérlegelése épül be a stratégiai folyamatba. (Stratégiai folyamat alatt ebben az esetben nem csupán a stratégia kidolgozásának folyamatát értjük, hanem a megvalósítást és értékelést is részének tekintjük. Úgy látjuk, hogy tartalmilag ez megegyezik a vonatkozó irodalom többségi felfogásával.) Ennek szükségessége részben a stratégia definíciójából következik (az érdekek érvényesítését az adott környezeti feltételek között kell elérni), részben abból adódik, hogy éppen a környezeti bizonytalanságok indokolják a stratégiára alapozott tevékenységet.

A környezettel összefüggésben a stratégiák kidolgozása során gyakran elfelejtett alapvetõ követelmény a relevancia és a koherencia biztosítása. A relevancia kritériuma azt jelenti, hogy a környezet elemeként csak olyan tényezõket, tendenciákat vegyünk figyelembe, amelyek kapcsolatban állnak az elõzõleg feltárt érdekekkel. Ez adódik a környezet fogalmából, abból, hogy minden szervezet egy nagyobb rendszer alrendszereként vagy részrendszereként mûködik, amelybõl különbözõ inputokat vesz fel és amelybe a belsõ átalakítás eredményeként létrejött outputokat bocsát ki. Funkcionális szempontból kulcsfontosságú cél a túlélés - egyrészt az adott szervezet túlélése, másrészt a külsõ környezetnek, mint létfeltételnek a túlélése.

A koherencia követelményébõl az következik, hogy a környezeti tényezõk és folyamatok szintézisét valamely átfogó témakör szerint kell elkészíteni, ami a felhasználó számára hasznosítható mondanivalóval rendelkezik. Ehhez jó kapaszkodókat kínálnak a környezeti hatásterületek (environmental domains), amelyek körülhatárolják (i) azokat a tevékenységeket, amelyekkel egy szervezetnek módja és képessége van foglalkozni; és (ii) amelyekkel a külsõ kölcsönhatások létrejöhetnek és létre kell, hogy jöjjenek (HARRISON 1981, 120.old.).

A stratégiai folyamat hatótényezõinek különbözõ kifinomult, összetett modelljei léteznek (pl. ANSOFF 1965, HORVÁTH-CSATH 1983, BARAKONYI-LORANGE 1993), mondanivalónk számára azonban a tényezõk és szempontok szintézisét tükrözõ sémák kiemelése indokolt. Ilyen jellegû, a stratégia kialakításának egyes szakaszaira orientált szintézist képvisel az üzleti stratégiákra vonatkozóan THOMPSON és STRICKLAND sémája, amit a 2. ábrán mutatunk be.

Bár a tényezõk típusai közösnek tekinthetõk minden szervezetre vonatkozóan, az egyes tényezõk tényleges mûködése már helyzet-specifikus sajátosságokat mutat, azaz esetenként más és más.

Az idõrõl idõre, szervezetrõl szervezetre változó feltételek (pl. a külsõ lehetõségek és veszélyek, a belsõ erõsségek és gyengeségek, az irányítás prioritásai, a versenyfeltételek, a társadalmi és a kormányzati korlátok) és az ezekkel szembesülõ menedzserek, irányítók sokféle lehetséges értékrendszere, prioritásai, vágyai és ismeretei, elemzési és vállalkozói készségei, ítélõképessége nem teszik lehetõvé, hogy formula-szerûen, pontosan megadjuk, hogy mi és mennyit számít a stratégia meghatározásában. Nem lehet kidolgozni olyan általános érvényû modellt, ami mindenkor és minden helyzetben megmondja, milyen lépéseket kell követni és mit kell tenni az egyes lépések során. Egy adott idõpontban jól illeszkedõ stratégia vagy stratégia modell egy más idõpontban már nem biztos, hogy megfelelõ lesz. Még kevésbé valószínû, hogy más térségben, esetleg más tevékenység kapcsán is tudja produkálni ugyanazt az eredményt.

E megfontolások is megerõsítik azt a közelítésmódot és -irányt, amit az elõzõ pont végén elfogadott definíció képvisel: a stratégia bizonyos érdekek adott környezetben történõ érvényesítésének módja. Az ennek megfelelõ egyszerûsített stratégia-kialakítási modellt illusztrálja a 3. ábra.

Hosszú távon mind az érdekek, mind a környezeti feltételek nagy valószínûséggel megváltoznak és különbségeik az ezekre épülõ stratégiák tekintetében is eltéréseket eredményeznek.

Mint az a korábbiakból is következik, az érdekek adják a választ arra a kérdésre, hogy miért van szükség a stratégiára; a környezet adja meg, hogy hol kell érvényesíteni, megvalósítani a stratégiát és maga a stratégia nem más, mint ami megmondja, mit és hogyan kell tenni. Mindegyik kérdésre a válaszok az idõpont (mikor?) függvényében lényeges eltéréseket mutathatnak az egyes komponensek belsõ és egymáshoz viszonyított változásaitól, a változások ütemétõl, dinamikájától függõen. Az alakító tényezõk múlt-jelen-jövõ dimenzióinak megfelelõen kilenc típusú stratégia különböztethetõ meg egy adott idõpontban (4. ábra).

A lehetõségek vizsgálatához emeljük ki a jelen stratégiáját, mint azt az elemet, amelyik a legközvetlenebbül megfogható, aktualitása, kapcsolatrendszere gyakorlati szempontból is leginkább érzékelhetõ.

Az ábrázolt összefüggésrendszerbõl szemléletesen látszik, hogy a jelenbeni stratégia egyaránt kapcsolódik a múltbani és a jövõbeni stratégiához. Nyilvánvaló például, hogy a múltbani stratégia azon elemei, amelyek valamilyen okból konfliktusba kerültek a jelen érdekeivel és/vagy környezeti elemeivel, azok képezik az új, jelenbeni stratégia iránti igény alapját. Másfelõl viszont azok a stratégia-elemek, amelyek stabilitást mutatnak, változatlanul érvényesek vagy megerõsítõdtek, az elõzõ, múltbani stratégiából átkerülnek a jelenbeni új stratégiába. Az egyes elemeken kívül a stratégiák kidolgozásában szerzett tapasztalat - pozitív vagy negatív értelemben egyaránt - szintén szerves részét képezi a stratégiák önfejlõdésének.

Kevésbé tûnhet egyértelmûnek a jövõbeni stratégia szerepe a jelenbeni stratégiában. Tekintettel arra, hogy a jövõbeni stratégiát majd csak a jövõben kell kidolgozni, az a konkrét elemekre vonatkozó viszonylag egyértelmû kapcsolat, ami a jelen és a múlt viszonyát jellemzi, e vonatkozásban nem alakulhat ki. Nagyon fontos követelmény viszont a nyitottság, a jövõbeni választás lehetõségének és szabadságának biztosítása. Ez csak részben jelenti - és talán nem is elsõsorban - bizonyos döntések elkerülését, egy jövõbeni idõpontra történõ elhalasztását. Sokkal nagyobb jelentõségûnek ítéljük a törekvést olyan mai döntésekre, amelyek a jövõbeni stratégia számára tágítják a cselekvési lehetõségeket. Emellett azonban - éppen a jövõbeni stratégia érdekében - szükséges lehet bizonyos jövõbeni lehetõségek megteremtését, kiaknázhatóságát biztosító vagy kínáló korlátozó jellegû döntések, cselekvési módok elindítása (pl. hosszú átfutási idejû beruházások elõkészítése) is.

A stratégiák fejlõdése kapcsán itt egy sajátos paradoxonra hívom fel a figyelmet: a jelenben kidolgozott "jelen stratégiáját" a jövõben, és egy távolabbi jövõbe való átmenetre fogják alkalmazni. Ebbõl a szempontból tehát a "jelen stratégiája" valójában a jövõ stratégiája, de úgy is fogalmazhatunk, hogy a jövõ egy olyan szegmensére vonatkozik, amelyet még bizonyos értelemben a jelen részének tekintünk. Ezért is jogos az az igény, hogy kidolgozásában - a folyamatosság jegyében - mind a ma, mind a jövõ képviselhesse magát. A "jövõ stratégiája", amit teljes egészében a jövõben kell kidolgozni (és az ábrán is ezzel a jelzõvel illettünk), tulajdonképpen tehát egy jövõbeni jelen stratégiája egy még távolabbi jövõ felé való továbblépés érdekében. A problémakör részben az egyes idõintervallumokkal, a jelen és a jövõ egymástól való elhatárolásával, részben a stratégiának a jövõhöz való viszonyával függ össze

Ha a stratégiák folyamatos felülvizsgálata és önfejlõdése nem biztosított, akkor elõfordulhat, hogy egy-egy stratégia lemerevedik, azt mechanikusan alkalmazzák vagy megszokásból ragaszkodnak az alkalmazásukhoz. Ilyen körülmények között egy mai/múltbeli stratégia összeütközésbe kerül egy jövõbeni/mai stratégiával. A sratégiák "harca" vagy versenye egyfelõl az általuk érvényesíteni kívánt érdekek és azok képviselõi közötti konfliktusokban, másfelõl a környezetre vonatkozó elõrejelzések értékelésével összefüggõ konfliktusokban jelenik meg. A helyzet mozgatórugóinak tisztázása a konfliktus megoldási lehetõségeinek feltárása szempontjából döntõ.

A jelen stratégiájának a kidolgozása során a stratégia önfejlõdése csak egy kis része a hatótényezõknek. A legkritikusabb az érdekek és a környezet összekapcsolása. A stratégia jellegét, tartósságát, eredményességét alapvetõen meghatározza, hogy az adott idõpont (itt a jelen) stratégiáját mikori érdekek és környezet figyelembe vételével dolgozták ki.

Ha a bázisvizsgálat keretében a történeti elemzések, szempontok dominálnak, akkor a múltbani érdekek és a múltbani környezet súlya nagyobb lesz. Tekintettel arra, hogy a stratégia a következõ idõszak cselekvéseit befolyásolja (hiszen ezért dolgozzák ki), a nagyobb nehézségek forrását a stratégiának a múltbani környezet jellemzõire történõ felépítésében látjuk. ez ugyanis a környezettel inadekvát cselekvés következtében nem csupán a saját létet, hanem a környezetét is veszélyeztetheti. A múltbani érdekek képviselete, azok bizonyos továbbélése a hagyományok rendszerébe való beilleszkedés révén még reális hátteret is képezhet a cselekvéshez, de a nem továbbélõ elemeknek a múltbani környezettel együtt történõ alkalmazása Don Quijote tipikus esetéhez vezet.

A jelenbeni, de különösen a jövõbeni érdekeknek egy múltbani környezet továbbélésével vagy felélesztésével feltételezett védelme (a rendszerváltás kapcsán például ilyen jellegû problémakezelésnek tekinthetõk azok a törekvések, amelyek a két világháború közötti struktúrák mechanikus visszaállítását célozták) nyílvánvaló anakronisztikus megoldások. A környezetvédelem kapcsán a korábbi természeti környezet helyreállítása e stratégiai közelítés speciális esete. Az összefüggés azonban csak a szûken vett környezetvédelem, pontosabban inkább csak a természetvédelem szempontjából áll fenn. A környezetvédelem "környezetét" képezõ mûszaki, gazdasági és társadalmi feltételek tekintetében ez a visszaállítás meglehetõsen illuzórikusnak tûnik.

Itt emelem ki az elemzés egy fontos következtetését: az érdekhordozó és a környezet kölcsönös meghatározottságát. Stratégiája ugyanis csak olyan tudatos lénynek, szervezetnek lehet, aki/ami képes az általa képviselni, érvényesíteni kívánt érdekek felismerésére. A természet - mint a társadalom környezete - nem rendelkezik ezzel a tudatossággal, ezért az õt ért hatásokra saját törvényei szerint reagál, de nem alakítja, összességében nem befolyásolja változásait. Bizonyos elemeinek megõrzése, fenntartása emberi, társadalmi érdek, amelyet egyes embercsoportok felismernek és képviselnek. õk ezt a társadalmi érdeket jelenítik meg természeti érdekként. Ezáltal viszont kiemelik a társadalmi érdekhálóból és ily módon sok esetben érzéketlenné teszik iránta a társadalom más rétegeit, szféráit. A stratégia kapcsán említett környezet tehát nem azonos a természeti környezettel, hanem a környezet tágabb (eredeti) értelmezését képviseli, minden esetben azonban valamilyen tudatos társadalmi egységgel összefüggésben. Ez a tudatos egység, mint érdekhordozó, egyben meghatározza azt a környezetet is, amivel kapcsolatban áll. Az itt mûködõ környezeti feltételek pedig jelentõs mértékben determinálják az érdekhordozót. A stratégia épp e kölcsönhatás megfelelõ kezelésére irányul.

Röviden visszatérve a természet helyreállítására irányuló stratégia problémakörére, ebben az esetben tehát az ezért dolgozó és harcoló társadalmi érdekcsoport, mint érdekhordozó egy sajátos társadalmi érdeket fogalmaz meg. A stratégia kidolgozása és alkalmazása szempontjából a természeti környezet a környezetnek csupán egy szelete. A többi szegmenst azok a mûszaki, gazdasági és társadalmi feltételek képviselik, amelyek módosítása szükséges az érdek érvényre juttatásához a stratégiai cél (az adott természeti környezet helyreállítása) érdekében.

Szinte biztos kudarchoz vezet, ha a jövõbeni érdekek érvényesítését a múltbani környezet jellemzõire építve kísérlik meg, de a jelenlegi környezet változatlan feltételezése is veszélyes lehet, ha a stratégia csak ezen alapul. Annak alkalmazásakor ugyanis, a környezeti változások dinamikájától függõen, nem várt helyzetekhez kell alkalmazkodni, ami végsõ soron a stratégia kidolgozásába fektetett erõforrások feleslegessé tételét, elpazarlását jelenti. A jelenbeni környezet alkalmazása, feltételeinek mérlegelése azonban indokolható abban az esetben - és ez az egyik leggyakoribb forgatókönyv - ha a lehetõségek egyik, úgy nevezett nulla vagy alapvariánsaként dolgozzák ki (tipikus kérdésfelvetése: mi lenne, ha a jelenlegi tendenciák, feltételek nem változnának meg?). Hasonló jellegû stratégiai forgatókönyvet képviselhet a jelenbeni érdekek változatlanságának feltételezése. Ehhez azonban egyaránt kapcsolható perspektivikus változatként a jelenbeni környezet és a jövõre vonatkozó elõrejelzések alapján készített jövõbeni környezet. Az elõbbi egy teljes, az utóbbi egy részleges statikus változatként is interpretálható és bizonyos elõrejelzési technikák alkamazása kapcsán kidolgozásra kerülõ alapváltozatokat képviselhetnek. A statikus vonásokból eredõ feszültségekre azonban fel kell hívni a figyelmet.

A jelenbeni érdekeknek egy jövõbeni környezet feltételei között történõ érvényesítése az egyik legáltalánosabb jelenbeni stratégia. Feltételezi a jelenbeni érdekek hosszú távú stabilitását, a környezet és az érdekek közötti fent említett kölcsönhatás viszonylag egyirányúvá válását, de legalábbis az érdek dominanciáját. Ha ez a feltételezés nem tudatos és az érdek megváltozásának felismerése, valamint a stratégia alkalmazásába történõ visszacsatolás késõn következik be, akkor a stratégia alkalmazása csalódáshoz vezet és látszólag nem a kívánt eredményt hozza. A területrendezési tervek kudarcai mögött sok esetben ez az összefüggésrendszer áll.

A jelenbeni stratégia kialakításának ideális esete, amikor az a jövõbeni érdekeknek a jövõbeni környezet feltételei között történõ érvényesítésére irányul. Itt azonban az elõrejelzésekkel összefüggõ problémák és bizonytalanságok többszörösen érvényesülnek - mind az érdekek, mind a környezet kapcsán.

1.3. A stratégiákkal kapcsolatos elõrejelzési feladatok

A stratégia lényegébõl adódóan szorosan összefonódik az elõrejelzések készítésével, hiszen - mint arra már utaltunk - valamilyen jövõbeni cselekvés módjának meghatározására irányul. Bármilyen stratégiai tevékenységhez az anticipáció adja meg annak tartalmát, táplálja a motivációt, mint mozgató erõt, késztetést annak megvalósításához. Az anticipáció, a motiváció és a cselekvés vagy akció az a három komponens, ami a stratégiában a "görög háromszög" (GODET 1993, 3.old.) kölcsönhatás-rendszerét alkotja, melynek sarokpontjai a "Logos", az "Epithumia" és az "Erga", vagyis GODET (i.m.) interpretálásában a prospektív gondolat, a kollektív mobilizáció és a stratégiai akarat.

A jövõhöz való viszonyt alapvetõen három attitûd jellemzi, ami meghatározza a stratégiák fõ sajátosságait. A passzív közelítésmódot a fatalizmus jellemzi, mely szerint a jövõ elõre meghatározott, alakulásába az embernek nincs beleszólási lehetõsége, mindenkinek és mindennek el kell fogadnia saját (többnyire nem megismerhetõnek tartott) sorsát, végzetét. Erre a felfogásra építve csak olyan stratégiát lehet kidolgozni, ami a cselekvésben valamilyen idõdimenzió nélküli értékrend dominanciájához, szélsõséges esetben kizárólagosságához vezet. Az adaptív közelítésmód a változásokhoz való alkalmazkodást, a reagálóképesség megõrzését és fejlesztését hangsúlyozza, ami mögött a változások kiszámíthatatlanságának, elõrejelezhetetlenségének burkolt vagy nyílt feltételezése áll. Az erre épített következetes stratégia a (reaktív jellegû) túlélésre koncentrál. A voluntarista közelítésmód a jövõt tetszés szerint befolyásolhatónak, alakíthatónak véli, ezért megismerésének korlátait a szándékok megismerésével és érvényesítési lehetõségeivel hozza összefüggésbe. Az ilyen típusú stratégiák csak a stratégia aktorára, megvalósítójára vannak tekintettel. Tiszta formában e típusok igen ritkán jelennek meg, többnyire a különbözõ közelítésmódok valamilyen kombinációja jellemzõ.

A stratégiához kapcsolódó elõrejelzéseket más oldalról determinálja az a mód, ahogy a stratégia leendõ "tulajdonosa", készíttetõje és az elõrejelzés készítõje a jövõt értelmezi. E tekintetben a jövõkutatási irodalom alapján öt tipikus felfogás különböztethetõ meg (HIDEG 1992):

A stratégiák és a hozzájuk kapcsolódó elõrejelzések szempontjából különös figyelmet érdemelnek azok a felfogások, amelyek a flexibilitással kívánják helyettesíteni az elõrelátást az elõrejelzések készítésével és fõképp alkalmazásával kapcsolatos problémák miatt. (CHISHOLM 1990) Építenek arra a bizonyított tapasztalatra, hogy egy rendszer alkalmazkodásának rugalmassága fordítottan aránylik annak elõrejelezhetõségéhez és a rá vonatkozó elõrejelzések iránti igényhez. A nagyobb flexibilitás talaján ugyanis egy-egy mûködési zavarra, problémára többféle válasz lehetséges. így a választás céltudatos rendszer esetén az adott cél elérése érdekében különbözõ preferenciarendszerekre építhet, sodródó rendszer esetén pedig a lehetséges cselekvési módok, formák közüli választás akár teljesen véletlenszerû, esetleges is lehet.

Vannak, akik a céltudatos cselekvés alternatívájának tekintik nem csupán az oktalan cselekvést, hanem az "iránytudatos" cselekvést is. "A 'jó szél'-hez az is elegendõ, ha tudjuk, milyen irányba akarunk haladni. Ehhez pedig nem kell más, mint egy jó iránytû. Ilyen iránytû az értékrend, amelyhez minden cselekvési alternatívát hozzámérhetünk." (SÍKLAKI 1993, 22.old.)

Bármilyen "iránytû" használatának azonban két alapvetõ feltétele van. Az egyik, hogy az iránytû használatának az okát, az értelmét ismerjük, ami nem lehet más, mint valamilyen irány keresése (akár az, hogy honnan jöttünk, akár az, hogy merre megyünk). Ha pedig keresünk egy irányt, akkor a keresett irány már önmaga is belefér a tágabb értelemben vett "cél" fogalomba. Ha azonban még azt is firtatjuk, hogy miért keressük az adott irányt, egészen biztos, hogy rálelünk valamilyen tudatos vagy fel nem ismert, esetleg titkolt "klasszikus" célra. Az iránytû használatának másik feltétele, hogy a tájékozódási, mérési eszköz legyen összhangban azzal az objektummal, amit mér. Fizikai hasonlattal: a mágneses térben használható iránytû a gravitációs térben csõdöt mond. Társadalomtudományi hasonlattal: a gazdasági térben érvényes értékrendszer a társadalmi vagy szociális térben félrevezetõ, rossz "iránytû" lehet.

Az "iránytudatos" cselekvés tehát inkább a céltudatos cselekvés egy sajátos formájának tekinthetõ, ami a célt nem a hagyományos módon fogalmazza meg (a haladási irányok, mint sajátos célok mellett azonban önmaga megjelenhet hagyományos célként is, mint aminek a feltételeit meg kell teremteni). Elõrejelzési igénye ennek a közelítésmódnak is van. Az értékrend metaszintû értékelése, az annak megfelelõ mûködés következményeinek a feltárása például az elfogadás alapfeltétele.

A flexibilitás kiemelése felveti a kérdést, hogy a stratégiához szükséges-e valamely konkrét jövõbeni esemény pontos bekövetkezési idõpontjának az elõrejelzése. Egészen biztos, hogy nem baj, ha ilyen elõrejelzés is van, de igazi stratégiai jelentõsége az átfogó feltételek és alapvetõ tendenciák, irányzatok elõrejelzésének van, amelyek elõsegítik az adott helyzet jövõorientált megismerését.

A tudományos elõrejelzésekkel kapcsolatos egyik leggyakoribb félreértés, hogy a nagy jelentõségû események (pl. forradalom, puccs) pontos elõrejelzését várják el a jövõkutatóktól legfontosabb feladatként. Az elõrejelzések fontosságát azonban az elõrejelzett esemény önmagában nem határozza meg. Fontos szerepet játszik benne az elõrejelzés felhasználója illetve a felhasználó szintje is. A felhasználói szint túlhangsúlyozása azonban veszélyes lehet. Kétségtelen tény, hogy egy olyan elõrejelzés, ami esetleg a fejlõdési folyamatok szempontjából fontos kérdésekre világít rá, de nem kerül el a megfelelõ szintû felhasználóhoz, veszít jelentõségébõl, mivel az alacsonyabb szinten nem tudják kihasználni a benne rejlõ lehetõségeket, sõt, esetleg nem is érzékelik lehetséges fontosságát. Nem tekinthetõ kedvezõnek a másik véglet sem, amivel kevésbé szoktak foglalkozni. Ha egy elõrejelzés a fontosságának megfelelõ szint felett kerül felhasználásra, az elõrejelzés túlértékeléséhez, fölösleges felhasználói erõfeszítésekhez, végsõ soron pazarláshoz vezethet.

Az úgynevezett "hírhedt" események nem jelezhetõk elõre, de az átfogó tájékozódási pontok, iránymutató folyamatok igen. A fejlõdési fordulópontok elõrejelzése speciális körülményként rendkívüli fontosságot nyerhet (lásd KOVÁCS G. 1975), az eredményes döntéshez nélkülözhetetlen háttér-információk többségét azonban az összefüggések és a mûködési mód jövõorientált megértését, megismerését szolgáló elõrejelzések képezik. Ezek kevésbé látványosak, a felhasználó számára azonban ezek teszik lehetõvé az elõrejelzés egészének szerves beillesztését a döntési folyamatokba.

A másik ide kapcsolódó tipikus félreértés, hogy az elõrejelzés pontosságát az elõrejelzés hasznosságának szinte kizárólagos kritériumaként tekintik. A pontos elõrejelzés fontos, de egyrészt a pontosság határai az elõrejelzési feladattól és a rendelkezésre álló idõtõl, szellemi, anyagi erõforrásoktól és más tényezõktõl függenek. Másrészt az elõrejelzés pontosságát és hasznosságát egyaránt az elõrejelzett esemény bekövetkezése elõtt kell megállapítani és igazolni. Tényszerûen ez csak utólag lenne lehetséges és akkor is csak olyan elõrejelzések esetében, amelyek valamilyen kívánatos eseményre hívják fel a figyelmet éppen annak érdekében, hogy az bekövetkezzék. A deinognózisokkal kapcsolatban ez a gyakorlati tesztelés nem járható út. (A problémát részletesen tárgyalja BESENYEI-GIDAI-NOVÁKY 1982.) Az elõrejelzés hasznosságának a stratégiák szempontjából is döntõ kritériuma annak pontossága helyett (ami nem jelenti a pontosság negligálását!) inkább az, hogy felhasználója számára jelent-e valamilyen kapaszkodót, többletinformációt az adott helyzetben. Ebbõl következik, hogy a hasznosságnak vannak objektív és szubjektív elemei, amelyek feltárása a jövõkutatás továbbfejlesztésének is egyik fontos területét jelentheti.

Az elõrejelzés pontosságával kapcsolatos másik félreértés, amire a stratégiák kapcsán fel kell hívni a figyelmet, hogy azt sok esetben az elõrejelzésben szereplõ számszerû értékek pontosságához kapcsolják. Ennek mérésére a matematikai statisztika széleskörû eszköztárat kínál. A nem számszerû összefüggések, megállapítások pontosságának értékelési módszerei viszonylag kevéssé fejlettek, de ez nem jelenti azt, hogy fontosságuk kisebb. Az elõrejelzés rendszerszerûségét ugyanis nem a számszerûség, a matematikai formulák alkalmazása, hanem a releváns tényezõk átfogó elemzése adja.

A stratégiákkal összefüggõ társadalmi és természeti folyamatok nagy, komplex rendszerekhez kötõdnek. Ezek szerkezetének és mûködésének megértését nagy mértékben megnehezíti, hogy mind szerkezetük, mind viselkedésük teljességükre nézve áttekinthetetlen és követhetetlen. Körükben egyáltalán nem tekinthetõ ritka jelenségnek a "szabálytalan" viselkedés, a jelentéktelennek tûnõ kis változások által kiváltott radikálisan új helyzetek, körülmények, folyamatok kialakulása vagy nagy jelentõségûnek tûnõ események lezajlása egészen lényegtelen következményekkel. Az ilyen összetett rendszerek viselkedésének leírására és elõrejelzésére a jövõkutatás az alábbi megoldási módokat alkalmazza (NOVÁKY 1993):

Ez utóbbi, napjainkban kibontakozó irányzatot ma még meglehetõsen ellentétesen ítélik meg. GODET szerint pl. "A 'kaotikus determinizmus' kifejezés kétszeresen is elfogadhatatlan számunkra, mert az emberi akaratot erõtlennek tünteti fel a szükségszerûség és a véletlen kettõs játékának tükrében. A bifurkáció és a káoszelmélet mindenekelõtt ex post demonstrálja, hogy a strukturális változások egy differenciálegyenlet-rendszer egyetlen megoldásának felelnek meg, ami a környezeti paraméterek egy adott értékére vonatkozik. Ex ante azonban a kérdés megmarad: mi lesz az értéke ezeknek a környezeti paramétereknek és hogyan alakul tényleges fejlõdésük?" (i.m. 11.old.) A kaotikus jelenségek kapcsán a rendszer állapotának elõrejelezhetetlenségét általánosan elfogadják abban az értelemben, hogy a rendszer jövõbeni állapota a determinisztikus sajátosságok ellenére - sõt éppen azért - nem számítható ki elõre, nem lehet megjósolni a rendszer új állapotát vagy jövõbeni viselkedését (GORDON-GREENSPAN 1988). A káoszelmélet azonban mégis fontos az elõrejelzés-készítés számára, mert segítségével egyfelõl "... meg tudjuk határozni azokat a feltételeket és körülményeket, amelyek mellett nem lehet elõrelátni egy komplex rendszer jövõbeni állapotát... Meg lehet találni ugyanakkor azt, hogy folyamatosan alkalmazott kicsiny változtatásokkal miként terelhetõ a kaotikus viselkedés szabályos pályára. Ezt követõen már 'csak' azt kell feltárni, vajon megvalósíthatók-e ezek a változtatások.

A káoszelméletbõl másfelõl új szemlélet és eszköztár is nyerhetõ ahhoz, hogy miként lehet sok, véletlenszerû jelenséget pontosabban elõrejelezni, a kaotikus rendszerek jövõben lehetséges különbözõ állapotát feltárni, valamint bemérni azt, hogy milyen feltételek mellett és mikor válhat egy rendszer kaotikussá." (NOVÁKY 1993) A stratégiák szempontjából ezeket az elõrejelzési és szabályozási lehetõségeket és tanulságokat ki lehet és ki kell használni, ezért a további kutatások fontos irányzatának tartjuk a káoszelmélettel összefüggõ vizsgálatokat.

Különösen fontos a stratégiák keretében az elõrejelzés és a szabályozás összekapcsolása. Azok a döntési rendszerek, amelyek kizárják a modellezési és elõrejelzési szerepeket, egyszerû visszacsatolási kontrollal mûködnek. Mint ilyenek, a különbözõ eltérésekre csak akkor reagálnak, ha azok már megtörténtek. Éppen ezért hajlamosak a túlreagálásra, a zavarok felerõsítésére, a különbözõ késleltetések miatt a visszamaradásra (BENNETT-CHORLEY 1978). Az optimális vezérléshez KALMAN kutatásai alapján szükséges egy megfelelõ modell-elõrejelzés, aminek hátterében az áll, hogy a becslési és a vezérlési problémák egymás duálisai (KALMAN 1960 és KALMAN-BUCY 1961). Az anticipáció lehetõvé teszi, hogy a visszacsatolás helyett/mellett a rendszer elõrecsatolási (feed-foreward) szabályozással mûködjék. Ez azt jelenti, hogy az irányító anticipálja a rendszer várható reakcióit a szabályozásra és a különféle inputokra, ennek alapján úgy szabályozza a rendszer mûködését, olyan input impulzusokat ad, amelyek elterelik a rendszert a nem kívánatos trajektóriáktól.

A flexibilitást hangsúlyozó elméletek épp ezt a pontot támadják, mondván, hogy az elõrejelzések iránti igények nagyrészt abból erednek, hogy a vizsgált gazdasági, társadalmi rendszerek csak lassan válaszolnak a fontos kihívásokra. Emiatt lényeges, hogy legalább az alapvetõ változásokat jelezzük elõre, hogy a rendszer egyéb elemeinek a megfelelõ illeszkedése elvárható legyen. Ha eltávolítjuk, de legalábbis mérsékeljük a rendszer változásait fékezõ akadályokat, akkor a gyorsabb és változatosabb lehetõségek talaján a rendszer könnyebben tud alkalmazkodni az õt érõ kihívásokhoz. (CHISHOLM 1990)

A rendszer rugalmasságának azonban ára van. Ha a rugalmasságot az alkalmazkodás tükrében úgy értelmezzük, hogy a rendszer mekkora zavaró hatásokat képes elviselni és a zavaró hatásokat követõen milyen gyorsan képes visszanyerni a zavaró hatás elõtti egyensúlyi állapotát, akkor a tapasztalatok alapján megállapítható, hogy minél nagyobb a rendszer outputja, annál kisebb a flexibilitása (GOLDBERG 1989). Jó példaként szolgálnak erre a különbözõ mezõgazdasági monokultúrák vagy a "törékeny" mûszaki nagyrendszerek, amelyek csak jelentõs és folyamatos emberi beavatkozások árán tarthatók fenn egy viszonylag szûk egyensúlyi intervallumban, de hozamuk az adott termékbõl, szolgáltatásból lényegesen nagyobb, mint amire nélkülük lenne képes a természet vagy a társadalom. Ahhoz, hogy produkálni tudják a nagyobb kibocsátást, nem csak a stabilitás határai kerülnek közelebb egymáshoz, de az egyensúlyi állapotot is minél elõbb el kell érjék. Az output és a flexibilitás közötti kompromisszum szélsõséges esetét egy kúp csúcspontja jelenti, ahol rendkívül gyorsan visszatérõ egyensúlyi állapot van ugyan, de a stabilitás egy végtelen kis területre korlátozódik (5. ábra).

A flexibilitás fenti értelmezésében két közelítésmód egysége jelenik meg, amelyek stratégiailag két, gyökeresen különbözõ koncepció lehetõségét kínálják. Az egyik a rendszer egyensúlyi állapotához való visszatérés sebessége, amelyet egyensúly-központú közelítésnek neveznek. Az erre építõ stratégiák célállapota az egyensúly, így a kapcsolódó elõrejelzési feladatok ennek közelítési lehetõségeivel függenek össze. Az egyensúlyra törekvés túlhangsúlyozása azonban a rendszert igyekszik minél közelebb tartani az egyensúlyi állapothoz, ezáltal viszont beszûkíti mozgásterét. A másik közelítésmód a rendszer stabilitási határaitól való távolságra összpontosít és határ-orientált közelítésmódnak nevezik. Ha a zavar túllépi a rendszer stabilitásának határát, akkor a rendszer megsemmisül, másik rendszerré alakul vagy más rendszer foglalja el a helyét, mivel nem képes természetes módon visszatérni korábbi jellemzõihez. A határ-orientált közelítésmód stratégiai célja a rendszer megõrzése a határokon belül és maximalizálni a lehetõségek szerint a határoktól való távolságot.

A komplex rendszerek határ-orientált szemlélete nem teszi lehetõvé az egyszerû, monofunkciós döntési szabályok alkalmazását. "A kisebb és kevésbé gyorsan végrehajtható döntéseknek kedvez. A dolgok kisebbé és lassúbbá tételével lehetõvé tesszük a diverzitási/ komplexitási viszonyok fennmaradását és teret engedünk a bizonytalanságnak. Sokkal több mozgásterünk van a kis és lassú perturbációkhoz való alkalmazkodás, újra összehangolódás során, mint a nagyobb és gyorsabban kikényszerített beavatkozások esetében. Végül a határ-orientált közelítésmód révén elérhetõvé válik a legalacsonyabb szintû hatékony válasz. A magasabb szintû válaszok zavaróbbak a rendszer számára és szimplifikációhoz, valamint instabilitáshoz vezethetnek, ha gyorsan valósítják meg õket." (GOLDBERG 1989, 23.old.) Ez a következtetés nem mond ellent CHISHOLM korábban hivatkozott, más kiindulási alapokra épített igényével, hogy a flexibilitás érdekében mérsékelni kell a változást gátló tényezõk hatásait. GOLDBERG ugyanis a zavaró hatásokkal, a rendszerbe történõ beavatkozásokkal kapcsolatban fogalmazza meg a kisebb lépték és a lassúbb ütem igényét. CHISHOLM pedig a rendszer belsõ elemei közötti kapcsolatok gátjainak felszámolását szorgalmazza annak érdekében, hogy ezek a kapcsolatok gyorsabban létrejöhessenek.

A fentiekre klasszikus példaként említhetõ a slumosodási folyamat kibontakozása a bérlakások piaca alapján. A bérlakások piacának a rövid távon legolcsóbb eszközökkel történõ központi szabályozása egyes szakértõk szerint a bombázásnál is hatékonyabb eszköz egy város lerombolására. Az egyensúlyelméleti alapokra épített magyarázat szerint a rövid távú bérlakáshiányt a központi beavatkozás - szándéka ellenére - úgy teszi hosszú távú hiánnyá, hogy a bérlõk védelmében befagyasztja a lakbéreket vagy korlátozza azok növekedését. így viszont részben újabb igényeket generál, részben meggátolja annak az extraprofitnak a kialakulását, ami a tõkének a bérlakásépítés területére történõ átáramlását ösztönözné. A fokozottabb igénybevételhez viszonyított tõkehiány vagy a változatlan jövedelemhez képest növekvõ költségek azt eredményezik, hogy elmaradnak a karbantartási munkálatok, a fokozott használat és az elmaradt karbantartás miatt leromlik a bérlakásállomány, ami így már csak alacsonyabb bérért adható ki, tovább csökkentve a bevételi lehetõségeket. Megindul egy lefele tartó, öngerjesztõ folyamat, ami a slumosodáshoz vezet. A helyi feltételekhez igazodó, a háztulajdonosok és a bérlõk közvetlen támogatásától a területrendezési eszközökig terjedõ, sokféle eszközt alkalmazó helyi politikai lehetõségek nehézkesebbnek, rövid távon drágábbnak tûnhetnek ugyan, de normál piaci körülmények között hosszabb távon stabilabb és olcsóbb eredményt produkálnak. Ehhez azonban a változásoknak a korábbitól eltérõ szemléletû kezelése szükséges.

Figyelemre méltó, hogy ez a közelítésmód akkor is alkalmazható, ha a slumosodási folyamatot nem az egyensúlyelmélet alapján, hanem pozitív visszacsatolási és elõrecsatolási mechanizmusokra építve magyarázzuk. Eszerint, ha egy adott területen véletlenszerûen kialakul egy viszonylag leromlott lakás vagy épület akár a bérlõ, akár a tulajdonos magatartása miatt (a leromlást fizikailag vagy szociálisan értelmezve), akkor a környezetében lakók saját lakásuk hasonló sorsát nagyobb valószínûséggel anticipálhatják. Ennek következtében egyre szélesebb körben indul el a lakosságcsere, az ingatlanok értékének csökkenése. A fenntartás így már nem jövedelmezõ, ezért elhanyagolják a tulajdonosok, ami már az elõzõ magyarázat szerint is pozitív visszacsatolásként gerjeszti a slumosodási spirált. E folyamat a stabilitás határ-orintált szemlélete alapján még több ponton is úgy stabilizálható, hogy a településrész vagy település alapvetõ jellemzõi nem változnak, tehát meg tudja õrizni a zavar kialakulása elõtti önmagát, de egy összetettebb, többféle elemre épülõ struktúrában.

Elõrejelzési szempontból tény, hogy azoknak a mikrozavaroknak a bekövetkezése és a hozzájuk kapcsolódó folyamatok kibontakozása, amelyek az új pálya kialakulását eredményezik, pontosan nem látható elõre (lásd káoszelmélet). A lehetséges pályák azonban körvonalazhatók.

Itt kell még rávilágítani egy fontos mozzanatra. A társadalmi-gazdasági folyamatokhoz az anticipáció, az egyes emberek jövõtudata, jövõorientáltsága, felfogása a jövõrõl a pozitív elõrecsatolási folyamatok miatt kulcsszerepet játszik. Ezt támasztják alá az ember jövõorientáltságára és egyes településekrõl alkotott imázs vizsgálatára irányuló kutatások (HIDEG-KAPPÉTER-NOVÁKY 1993 és VÁRNAI 1993).

A stratégiák és a stratégiai elõrejelzések számára ezek a megfontolások különös hangsúlyt kapnak, ha összekapcsoljuk õket a jövõkutatásban jól ismert önbeteljesítõ és önmegsemmisítõ jóslatok problémakörével. A fenti példa pozitív elõre- és visszacsatolásra épített magyarázata tulajdonképpen interpretálható egy önbeteljesítõ jóslat mûködési mechanizmusaként is. Attól függõen, hogy az elõrejelzésben és a vele kapcsolatos tendenciákban milyen súlya van a számszerûségnek, az önbeteljesítésre vagy önmegsemmisítésre való hajlandóság szignifikáns különbséget mutat. A számszerû elõrejelzések inkább önmegsemmisítõ jellegûek, a nem számszerû, alapvetõen irányokra, viszonyokra, sorrendekre vonatkozó elõrejelzések esetében pedig nagyobbrészt az önbeteljesítõ jelleg dominál. Ez az összefüggés bizonyos magyarázattal is szolgál a viszonylag erõteljesebben számszerísíthetõ közgazdasági elõrejelzések és a "lágyabbnak" tekintett szociológiai elõrejelzések pontossága illetve a megvalósulásuk eltéréseinek iránya közötti különbségekre (HENSCHEL 1993).

A stratégiák szempontjából a különbözõ közelítésmódok elemzésébõl levonható a következtetés, hogy a flexibilitás nem képes helyettesíteni az elõrelátást, a lehetséges alternatívák feltárását. A rugalmas alkalmazkodás nem vezet sehová (GODET 1993, 15.old.), a rendszert visszacsatolásos vezérlési formára korlátozza. Az elõrejelzési feladattól függõen lehet tere az ilyen jellegû szabályozásnak is (pl. a természetre vonatkozó elõrejelzések esetében), de a társadalomra vonatkozó stratégiákkal összefüggõ döntések nem nélkülözhetik az anticipációt. Döntési szempontból történõ mélyebb elemzés alapján az alkalmazkodás azt jelenti, hogy a döntések bizonyos anticipációs periódusokra vonatkozó információkra épülnek. A véletlen által adott helyzetbõl a döntés az új anticipációs periódushoz alkalmazkodva történik. Tipikus hétköznapi példája a gépkocsivezetés. (KAUFMANN 1975, 244.old) Az anticipáció következetes elutasítása szélsõséges esetben fatalizmushoz vezet, ami a gyorsuló változások és a növekvõ komplexitás körülményei között különösen veszélyes következményekkel járhat.

Stratégiai szempontból jó elõrejelzéseknek azok tekinthetõk, amelyek cselekvésre ösztönöznek és elõsegítik a kívánt cél elérését. Az elõrejelzési feladatok a stratégiák kidolgozásával összefüggésben két nagy csoportba oszthatók:

a/ a stratégia kidolgozását megelõzõen készülõ elõrejelzések, amelyek

1.4. A stratégia és a jövõkép viszonya

A stratégia célorientáltságából következik, hogy a jövõképpel való kapcsolata fokozott figyelmet érdemel. Egy viszonylag széles körben elterjedt felfogás szerint a jövõkép egybeesik a stratégia célrendszerével, azzal a távlati állapottal, aminek megvalósítására a stratégiát alkalmazni kívánják. Ebben az esetben a jövõkép legfontosabb részének a stratégiai problémát lehet tekinteni, ami azonos az észlelt jelenlegi helyzet és a kívánatosnak tartott állapot különbségével (6. ábra).

Véleményünk szerint azonban ez az értelmezés részben beszûkíti a jövõkép tartalmát, túlságosan kitágítja a stratégia célrendszerét. A jövõkutatásban elfogadott definíció szerint a jövõkép "...egy távolabbi jövõ normatívan kezelt, komplex felvázolását (állapotábrázolását) adja abból a célból, hogy visszatekintési lehetõséget nyújtson egy rövidebb idõszakban felvázolandó (kitûzendõ) cél- és eszközrendszerre. Az elemzés középpontjában a múlt és a jelen összefüggéseit, jelenségeit tagadó, az azok helyébe lépõ, minõségileg új összefüggések, jelenségek állnak." (NOVÁKY 1992, 24.old.)

E meghatározásban a komplexitás az a mozzanat, ami a jövõkép tartalmi vonásait úgy kiszélesíti, hogy az érdekhordozó érdekeinek adott környezetben történõ érvényesítésére irányuló stratégia tulajdonképpen csak közvetve tartalmazhatja a jövõképet. Ez azért van így, mert a jövõkép, mint keret, ha a stratégiával összefüggésben kerül kidolgozásra, akkor tartalmazza mind az aktor, annak érdekei és környezete, valamint mások stratégiájának elõrejelzését. A jövõkép komplexitása ezek szempontjainak szûrõjén keresztül érvényesül, kerül kifejtésre. Így válik lehetõvé, hogy már a stratégia koncepciójának kidolgozása során hasznosítani lehessen a jövõképet.

A stratégia azonban még nem azonos a koncepcióval. A koncepció alapelvek rendszere, amelyek meghatároznak bizonyos célokat és a célok megvalósulásának különbözõ útjait jelentõ folyamatokat. Ahhoz, hogy ezt a szerepkört betölthessék, az alapelveknek olyan általános mûködési szabályoknak kell lenniük, amelyek a valóság eltérõ, konkrét körülményei között az azokhoz igazított konkrét mûködési szabályok meghatározásának alapjául szolgálhatnak.

A különbözõ tendenciák feltárása, a lehetséges jövõképek körvonalazása a koncepció kidolgozásának bázisvizsgálataként (lásd jövõorientált báziselemzés) a fejlõdési folyamatokkal és lehetõségekkel koherens koncepció kidolgozását szolgálják. Ennyiben tehát létezik egy koncepcióalkotást megelõzõ jövõkutatási tevékenység, de ennek eredménye csak háttér-információként jelenik meg a koncepcióban.

A tendenciák és jövõképek halmazából egy adott koncepcióval csak bizonyos folyamatok és jövõképek egyeztethetõk össze. Ezeknek a koncepcióra alapozott kibontása a koncepcióra épülõ stratégia cél- és eszközrendszerének kidolgozása érdekében indokolt. Ezeket a tendenciákat és jövõképeket lehet a koncepció részének tekinteni, bár inkább a stratégia kidolgozásának bázisvizsgálatával összefüggõ elemzések (tehát egy következõ munkafolyamat kezdeti szakaszának) részét képezik. Hangsúlyozni kell azonban azt, hogy még ez a koncepcióalkotást követõ jövõkutatási tevékenység sem képes lefedni az összes lehetséges változatot.

A stratégia koncepcióját, célrendszerét tehát a jövõkép sugallja, de nem azonos azzal. Más oldalról viszont az a jövõkép, ami nem emel ki semmilyen érdeket, nem tart szem elõtt semmilyen "megbízói" szempontot, csak igen átvitt értelemben szolgálhatja egy adott szervezet cselekvési programjának kidolgozását. Ennek alapvetõ oka az, hogy nem tér ki vizsgálataiban az adott egyén, csoport, szervezet érdekeinek érvényesítési lehetõségeire, nincs ilyen jellegû szemléleti szûrõje, "szemüvege". Ez az elõrejelzõi elkötelezettség igen kényes probléma, mert könnyen egyoldalúvá teheti az elõrejelzõ, jövõképalkotó munkát. Nélküle viszont a jövõkép "csak" egy általános környezetre vonatkozó elõrejelzés lehet, amelyet a felhasználónak még "le kell fordítani". Ez nem jelenti azt, hogy az ilyen jövõkép haszontalan vagy azt, hogy érdek- és értékrendszer mentes. Az általa tartalmazott érdekek és értékek nem valamely külsõ megbízótól származnak, hanem a jövõkép készítõinek belsõ értékrendjébõl erednek. Ezek a másik kidolgozási formában is megjelennek, de itt nagyobb súlyt kapnak.

A stratégiához kapcsolódó jövõkép tehát még nem stratégia, de nem is terv vagy valamilyen cselekvési program, jóllehet a megrendelõ sok esetben burkoltan ezt várja a jövõkutatótól. A jövõkép "csupán" különbözõ fejlõdési folyamatok ötvözõdésének valamely jövõbeni idõintervallumban készített metszete. Tekintettel a sokféle folyamat sokféle találkozási és kölcsönhatási lehetõségére, célszerû bizonyos szélsõséges fejlõdési kereteket nyújtó változatokat kiemelni. Az alternatív típusú elõrejelzéseken "... a koncepcionálisan különbözõ, struktúrájában egymástól eltérõ fejlõdési utakat, jövõképeket értjük. Az alternatívaképzés tartalmi lényege a jövõ minõségileg különbözõ, 'ha-akkor' típusú megközelítése" (GIDAI 1990, 51.old.). Legszélesebb körben elterjedt alapmódszere a forgatókönyvírás.

A jövõkép az érdekeken és a környezeten keresztül kapcsolódik a stratégiához (7. ábra). Az érdekeknek és a környezetnek egyaránt megvan a maga önfejlõdési folyamata. Ezt befolyásolja az elõzõ idõszak stratégiája. A jövõbeni érdek- és környezeti rendszerek, valamint az ezek alapján vázolható stratégiák a tükrözõdnek a mai jövõképben.

Tekintettel arra, hogy a jövõképet a stratégia aktora alakítja, alakíttatja ki, ezért az õ jövõképe a mai környezetre tulajdonképpen nem hat. Azért szerepel mégis egy kapcsolat - kérdõjellel megjelölve -, mert a környezet tudatos elemeinek jövõképére hatást gyakorolhat a stratégia aktorának jövõképe. Íly módon közvetve befolyásolhatja az aktor jövõképe a mai környezetet is. A mai érdeket az összefüggésrendszer alapján befolyásolja az érdek önfejlõdése, az elõzõ idõszak stratégiája és az aktor jövõképe. A mai környezetre hatást gyakorol a környezet önfejlõdése, az elõzõ idõszak stratégiája és bizonyos feltételek esetén közvetve a stratégiai aktor mai jövõképe. A mai stratégiát ebben a múlt-jelen-jövõ hatáshálóban kialakult érdekekre és környezetre építve kell kidolgozni. A jövõkép tehát tömören összefoglalva a stratégiai kérdések megválaszolásához szükséges, jövõvel kapcsolatos információkat tárja fel.

1.5. Az elõrejelzés bizonytalanságának összetevõi

A jövõre vonatkozó információkra azért van szükség, hogy kisebb legyen a jövõvel kapcsolatos bizonytalanság mind a stratégia által érvényesítendû érdekeket, mind pedig a környezetet tekintve. Az elõrejelezhetõség és a bizonytalanság egymással fordított viszonyban állnak. Minél jobban jelezhetõ valami elõre, annál kisebb a vele kapcsolatos bizonytalanság és fordítva.

A múlt-jelen-jövõ egymással való összefonódása, a jelenségek többféle formában létezõ objektív meghatározottsága lehetõséget teremt a még nem létezõ jövõre vonatkozóan is bizonyos megállapítások tételére, információk feltárására. Lényeges különbség van azonban a természeti és a társadalmi illetve a társadalommal összefüggésben álló folyamatok, események meghatározottsága és elõrejelezhetõsége között. A természeti elemek mindegyikére érvényesnek tekinthetõ PLANCK megállapítása a fizikai világkép és az érzéki világ meghatározottsága közötti különbségrõl: "...míg az érzéki világban egy esemény elõrejelzéséhez mindig némi bizonytalanság tapad, a fizikai világképben minden esemény meghatározott, megadható törvények szerint megy végbe, az események szigorúan kauzálisan determináltak. Ezáltal a fizikai világkép bevezetése következtében - és ebben van a jelentõsége - egy esemény elõrejelzésének bizonytalansága az érzéki világban redukálódik arra a bizonytalanságra, amely az eseménynek az érzéki világból a világképbe való átültetésével, valamint a világképbõl az érzéki világba való visszavitelével jár. (PLANCK 1965, 186.old.) Bár a világkép és az érzéki világ közötti kapcsolat lényegét nem érinti, de a világképben is lényegesen megnövelte a bizonytalanság szerepét a káoszelmélet kialakulása.

A társadalommal összefüggõ ismeretekre vonatkozó tudományok (még pl. a közgazdaságtudomány vagy a mûszaki tudományok sem) soha nem lesznek olyan determinisztikusak, metafizikusak, mint a fizika (legalábbis annak egyes területei) az emberi szabadság és felelõsség, valamint az emberi alkotóerõ bekapcsolása miatt. Ez teszi az emberi dolgokat jórészt megjövendölhetetlenné - mondja SCHUMACHER és hozzáfûzi: "A jövõ természetesen megjövendölhetõ, mihelyt mi magunk vagy mások egy terv szerint cselekszünk. Ez azonban csak azért lehet így, mert a terv a választásszabadság gyakorlásának eredménye: a választás megtörtént, minden más lehetõséget kiküszöböltünk. Ha az emberek ragaszkodnak tervükhöz, viselkedésük megjövendölhetõ, egyszerûen azért, mert azt választották, hogy szabadságukról lemondva nem fognak másként cselekedni, mint ahogyan azt a terv elõírja." (SCHUMACHER 1991, 236.old.) Amiben tehát a szabadság szerepet játszik, az megjövendölhetetlen. Az emberi cselekvés azért jelezhetõ elõre, mert a legtöbb ember többnyire nem használja ki szabadságát és "gépiesen" cselekszik. A változásokat a szabadsággal élõ kisebbség indítja el és ezzel a jövõvel kapcsolatos bizonytalanság egyik legjelentõsebb generáló eleme lesz.

Attól függõen, hogy milyen mértékben él a társadalom az emberi szabadsággal, az elõrejelezhetõség következõ szintjei különböztethetõk meg (i.m. 237.old):

- teljes megjövendölhetõség, ami inkább csak elvben létezik ott, ahol az emberi szabadság semmi szerepet nem játszik, vagyis az ember alatti természetben. Itt az elõrejelezhetõség korlátai kizárólag tudásbeli és technikai korlátok;

- viszonylagos megjövendölhetõség akkor létezik, ha igen nagyszámú ember viselkedési mintájában dominálnak a rutinszerû tevékenységek, a "normális" dolgok;

- viszonylag teljes megjövendölhetõség olyan emberi cselekedetek esetében létezik, amelyeket valamilyen terv irányít, ami kizárja a szabadságot;

- az emberi szabadsággal élõ egyéni döntések elvileg megjövendölhetetlenek.

Attól függõen, hogy a stratégia milyen szervezethez kötõdik, a belsõ feltételek alakulása, az érdekek változása a viszonylagos vagy a viszonylag teljes megjövendölhetõség kategóriájába tartozik az esetek többségében. A társadalmi környezet változásaiban már jelentõs szerepet játszhatnak a megjövendölhetetlen elemek, de részben a tervszerû és rutinszerû tevékenységek, részben a szabadságról való tudatos vagy kényszerû lemondás miatt az elõrejelezhetõség különbözõ szintjei és azok kölcsönhatásai vannak jelen.

Meg kell jegyezzük még, hogy az emberi szabadság sem határtalan. Anélkül, hogy az ezzel összefüggõ filozófiai problémákra kitérnénk, az elõrejelzés bizonytalansága szempontjából fontos bizonytalanságot csökkentõ tényezõnek tartjuk, hogy az emberi szabadságot részben behatárolja bizonyos lehetõségek megléte és ezek felismerése, illetve, hogy az indítékok és a cselekvés közötti kapcsolat alapján az egyes cselekvések eltérõ valószínûséggel becsülhetõk elõre. Ez utóbbi bizonytalanság mögött az áll, hogy az indítékok és a vágyak közötti együttmûködésre épülõ akaratot az értelem nem uralja (lásd "értem, de nem hiszem" típusú megállapítások). Így az oksági összefüggések csak részben alkalmasak az elõrejelzésre, de alkalmazásuk nem kizárt. "...Az a körülmény, hogy jövõbeli cselekedeteinket tisztán kauzálisan megérteni sosem fogjuk, jól megalapozott jogot nyújt arra, hogy képzeletünk szabad szárnyalását megõrizzük... Csak amikor a cselekedet megtörtént és ezáltal a múlthoz tartozik, van jogunk megkísérelni, hogy tisztán kauzális szempontból megértsük azt. (PLANCK 1965, 243.old.)

Az emberi szabadság lehetõségeivel összefüggõ bizonytalanság csökkentésére, a különbözõ intuitív hatások becslésére és mérlegelésére a szakértõi becslések képezik a jövõkutatás egyik legelterjedtebb eszközét. Hasonló jellegû - a területi stratégiák szempontjából különösen fontos - elõrejelzési lehetõséget képvisel a "nem szakértõk" körére építve a jövõre vonatkozó várakozások felmérésére irányuló közvélemény-kutatás. A szakértõi vélemények kapcsán mélyebben vizsgálták (pl. MAKRIDAKIS 1990) a szakértõi elfogultság tényezõit, irányait, amelyek véleményünk szerint nem csupán szakértõi elfogultságként interpretálhatók, hanem minden fajta emberi cselekvésre jellemzõek lehetnek. Az elfogultság ugyanis nem csak egy szakértõ, hanem bárki más jövõvel kapcsolatos elgondolásait befolyásolja. Bár az elfogultság léte rontja az elõrejelzés pontosságát és növeli a bizonytalanságot, ha felismerjük ezeket az elfogultságokat és mód van ezek mérlegelésére, akkor végsõ soron csökkenthetõ az elõrejelzés bizonytalansága. Az egyes módszerek részleteinek tárgyalására itt nem térünk ki, csupán néhány elfogultság-típusnak azokat a vonatkozásait emeljük ki, amelyek rávilágítanak a bizonytalanság csökkentésének lehetõségeire az elõrejelzés és a stratégia szempontjából.

Minden ember elõrelátása azokra az információkra épül, ami az adott helyen és idõpontban elérhetõ számára. Ez az "elérhetõség" egyaránt vonatkozik az információ eljutási lehetõségeire, felfogási (technikai és képzettségbeli) feltételeire, de arra is, hogy egyáltalán emlékszik-e az illetõ a hozzá már egyszer eljutott és elsajátított információra. Az ilyen típusú elfogultság ellen részben az információ elérési lehetõségeinek javításával és a különbözõ szempontokra, tényezõkre egyaránt kiterjedõ elõrejelzési háttéranyagok biztosításával, részben annak az általános követelménynek az érvényesítésével védekezhetünk, hogy az elõrejelzés alapjául figyelembe vett információkról is kérünk/nyújtunk tájékoztatást.

A saját tapasztalatok és bizonyos szempontokhoz, kiindulási elvekhez, információkhoz való ragaszkodás szintén olyan torzító tényezõ lehet, ami az elõrejelzés egyoldalúságát eredményezheti. Kiküszöbölése olyan csoportok bevonásával lehetséges, amelyek többféle háttérrel rendelkeznek. Egyrészt a csoportok által jelzett közelítésmódbeli különbségek, másrészt az egyes csoportok véleménye a változások különbözõ lehetõségeirõl, okairól és következményeirõl olyan többoldalú közelítésre kínál alkalmat, ami a bizonytalanság csökkenését, de legalábbis változatos forgatókönyvek révén a lehetõségek szélesebb skálájának megvilágítását teszi lehetõvé.

Az elõzõekben említettekre az információk súlyozása szempontjából is célszerû tekintettel lenni, amit ezen kívül általában jellemez a legújabb eredmények fokozottabb dominanciája vagy konzervatív attitûd esetében a változások alulbecslése. Az alapvetõ tényezõk keresése, a hullámzások, ciklusok, hirtelen váltások feltárása és a figyelem felhívása ezekre a lehetõségekre segíthet az ilyen jellegû torzulások mérséklésében. Másfelõl viszont az ilyen irányú külsõ befolyásolás és a sztereotípiák hatását jól példázza az a kísérlet, amelyben a kísérleti személyek egyik csoportját úgy tájékoztatták a termék életciklusáról, hogy az még egy új termék, másikát pedig úgy, hogy régi. Az elsõ esetben az eladási elõrejelzések és a várakozások egyértelmûen dinamikus felfutást, az utóbbiban hanyatlást mutattak. Pedig a tapasztalatok szerint az új termékek jelentõs része kudarcba fullad - különösen egy olyan piacon, amelyet éles verseny jellemez, mint azt a mikroszámítógépek és szoftverek piacának példája mutatja (MAKRIDAKIS 1990, 28.old). Az elõzõekben említett szélesebb háttérre építõ többféle közelítésmód segíthet az ilyen irányú elfogultság hátrányainak leküzdésében is.

Bizonyos mértékig hasonló probléma, ami döntéshozók esetében veszélyes is lehet, az önigazolás igénye. Ez arra ösztönzi az embereket, hogy az elgondolásaikat támogató jeleket jobban észrevegyék és magasabbra értékeljék, míg az ellentmondó jelzéseket figyelmen kívül hagyják vagy alulbecsülik. Más oldalról kapcsolódik ide a sikerben vagy a kudarcban szerepet játszó tényezõk olyan szelekciója, ami a saját hatásokat kedvezõ színben tünteti fel. Ilyenkor kedvezõ eredményt hozhat egy "ördög ügyvédje", valamint olyan légkör megteremtése, amelyben a hibák feltárása nem a büntetést, hanem a tanulást szolgálja, hogy máskor, mások ne kövessék el ugyanazt a tévedést.

A bizonytalanság jelentõs alulbecslését eredményezheti a túlzott optimizmus, az aggodalom csökkentésének vágya vagy olyan kapcsolatok feltételezése egyes tényezõk között, amelyek csak látszólagosak. A kívánt céloktól független vagy azokban ellenérdekelt személyek véleménye, a kapcsolódásoknak különféle változások tükrében történõ értékelése ilyen gyanú esetén fokozott figyelmet érdemel.

Az emberek vélekedésével kapcsolatos bizonytalanság csökkentésének stratégiai jelentõsége az, hogy a feltárás során lehetõség nyílik a különbözõ érdekek hordozóinak, motivációinak azonosítására és a stratégia szempontjából történõ értékelésére, a partnerek, ellenfelek megtalálására. Emellett megismerésük révén az önmegvalósító vagy önpusztító elõrejelzések elõrecsatolási folyamatainak alapvetõ komponenseire világíthatunk rá. Ezen keresztül végsõ soron maga az elõrejelzés is bizonytalanság forrása, hiszen adott körülmények között az elõrejelzéshez való hozzáférhetõség az elõrejelzés tartalmától függõen kiválthatja annak korábbi vagy késõbbi megvalósulását illetve be nem következését.

A vélekedésekhez képest lényegesen objektívebb bizonytalanságot befolyásoló tényezõknek tekinthetõk (BESENYEI-GIDAI-NOVÁKY 1982, 62-72.old.):

A különbözõ tényezõk összhatásának eredményeként a bizonytalanság következõ fõ típusai különíthetõk el (MAKRIDAKIS 1990, 133-137.old. és KAUFMANN 1975, 168.old. alapján):

E típusok eltérõ arányú kombinációja jellemzi a jövõ komponenseit, különösen, ha azokat a jelenhez viszonyított tartományok szerint különítjük el (DOXIADIS 1972). Ezek egyben stratégiai szempontból is más-más kezelési módot igényelnek (8.ábra).

A múltban és a jelenben nagyfokú stabilitást mutató tényezõket többnyire a jövõben is változatlannak lehet tekinteni. Ezek képviselik a jövõ konstans elemeit. Sajnos, napjaink radikális változásai még ezeket az eddig stabilnak tekinthetõ elemeket is mozgásba hozzák. Az éghajlat például egy-egy térség meglehetõsen stabil elemének volt tekinthetõ eddig. A globális felmelegedési folyamatok, az üvegházhatás, az ózonpajzs elvékonyodása egyes elõrejelzések szerint már az elkövetkezõ harminc-ötven éven belül, ami egy település vagy térség távlati stratégiája szempontjából már releváns idõhorizont lehet, oly mértékben elõrehaladnak, hogy közvetlenül is érzékelhetõvé válnak következményeik. Hazánk ebbõl a szempontból kritikus térség, mivel három éghajlati hatás alatt áll és a változások a számítások szerint a kontinentális-mediterrán hatás erõsödését eredményezhetik (fokozódó szárazság és az ebbõl következõ vízhiányok).

A jövõ egy másik tartományát a hanyatló jövõ képviseli a mának azokkal az elemeivel, amelyek a következõ idõszakban fokozatosan elhalnak, kipusztulnak, leépülnek. Ilyenek például a ma élõ emberek vagy a különbözõ építmények, gépek, berendezések, amelyek karbantartás, felújítás mellett is más-más idõhorizonton, de fokozatosan megsemmisülnek. Elõrejelzésük viszonylag nagy megbízhatósággal lehetséges, bár a konstans jövõnél alacsonyabb szinten.

A folytatódó jövõ várhatóan megmarad a következõ generációk számára is. Ennek legérzékletesebb példáját a különbözõ formákban (könyv, video, szájhagyomány, szokás) rögzített emberi tudásanyag szolgáltatja, de a felújítás, karbantartás révén "konzervált" építményeket is adott idõhorizonton ide lehet sorolni. Elõrejelzésük az elõzõ csoportnál nagyobb bizonytalansággal lehetséges, mivel a következõ generációk befolyása, érdekérvényesítési lehetõsége jelentõsebb.

A legnagyobb bizonytalanság a ma még nem létezõ, csak a jövõben létrehozandó teremtett jövõt jellemzi. E tekintetben feltárhatunk ugyan bizonyos kapaszkodókat az elõrejelzéshez, de mindig alapvetõ követelményként kell szem elõtt tartani, hogy a mai döntéseinkkel lehetõség szerint ezt a sávot szûkítsük be legkevésbé a jövõ számára. Sajnos, inkább a fordított attitûd jellemzõ. Olyan elkötelezettségeket hozunk létre ma, amelyek a mai jólétet nem a mai forrásokra építve, hanem a jövõ rovására biztosítják.

Az elõejelzések bizonytalansága tisztán verbális jelzések révén egyáltalán nem tehetõ egyértelmûvé a stratégiák számára. Az például, hogy "valószínû", "nagyon valószínû", mindenki számára mást jelent. Határozott valószínûségi értékek, konfidenciaintervallumok hozzárendelése a minõségi trendekhez elsõsorban a minõségi leírás homályos határai miatt nehéz. Ezt a nehézséget csak bonyolítja a szcenáriók összetettsége. Ráadásul a szakértõk a tapasztalatok szerint rendszeresen túlbecsülik a konfidencia-szinteket. A valószínûségek meghatározásának sajátos szervezeti konzekvenciája, hogy néhány százalékos eltérés éles viták, konfliktusok forrása lehet különbözõ egységek között.

Ha szétválasztjuk a jövõ bizonytalanságát és az elõrejelzés bizonytalanságát - aminek minden elvi alapja megvan -, és az elõrejelzés szempontjából nézzük az összefüggésrendszert, akkor az elõrejelzés bizonytalansága egyfelõl a jövõ bizonytalanságából, másfelõl a jövõre vonatkozó ismeretek bizonytalanságából adódik. A jövõ bizonytalansága a KOVÁCS Géza (1976) által bevezetett kettõs bizonytalanságból tevõdik össze, azaz egyrészt abból, hogy még nem létezik, tehát a folyamatok alakulása még nem következett be, másrészt abból, hogy a folyamatok alakulásáról való vélekedés sem formálódott meg.

A jövõre vonatkozó ismeretek bizonytalanságában három tényezõ játszik szerepet:

Az ismeretekbõl adódó bizonytalanságok különösen kényelmetlen tulajdonsága, hogy egyrészt nem fejezhetõk ki egy adott valószínûségi értékkel, hiszen ha tudnánk a teljes ismeret szintjét (az 1-es valószínûségi értéket), akkor miért nem alkalmazzuk az annak megfelelõ tudást. Az ismeretekre vonatkozó valószínûséget inkább az átlagos ismeretszinthez való viszonyítással lehet megadni. Ez tükrözi ugyan, hogy az elõrejelzõ mennyivel tájékozottabb az átlagos szintnél, de semmi köze a teljes ismeretekhez viszonyítandó valószínûségi értékhez. Másrészt az ismeretek hiánya miatt a jövõ bizonytalanságai sem határozhatók meg teljes körûen, hanem csak az adott, vizsgált összefüggésrendszer keretei között. Mivel az összefüggésrendszert az elõrejelzés készítõje alakítja ki az objektív valóság modelljeként, ez lehet az a pont, ahol a kétféle bizonytalanság összefonódik. Ezért a modellkészítés folyamatának megvalósítása és értékelése az elõrejelzés egésze illetve a vele kapcsolatos bizonytalanság szempontjából döntõ momentumok (9. ábra).

A jövõ tartományainak és a jövõvel összefüggõ bizonytalanságnak a kezelése a döntéshozó számára kiemelten fontos szemléleti probléma. Egyrészt rávilágít a döntési szabadságfok egyes idõbeli vetületeire, másrészt ismeretük kezelhetõbbé teszi az elõrejelzõ és a döntéshozó közötti konfliktusok lehetõségeit. E konfliktusoknak ugyanis egyik fontos eleme, hogy az elõrejelzõ abban érdekelt, hogy minél több bizonytalansági tényezõre hívja fel a figyelmet. A döntéshozó ezzel szemben a bizonytalanságnak a lehetõségek szerinti maximális kiküszöbölésében érdekelt. A partnerek mozgatórugóinak kölcsönös ismerete, megértése a megoldás alapfeltétele.

A stratégia által érvényesítendõ érdekek elõrejelzésével kapcsolatos bizonytalanság eredményesen mérsékelhetõ:

A stratégia szempontjából az érdekekkel kapcsolatos elõrejelzési feladat teljesítése akkor tekinthetõ a legeredményesebbnek, ha "...a legfontosabb érdekek elõrejelzése történt meg, a megfelelõ általánosítási szinten megfogalmazva és kellõ figyelmet szenteltek a kulcsfontosságú érdekek kölcsönhatási módjainak."(ASCHER-OVERHOLT 1982, 25.old.).

A környezettel kapcsolatos elõrejelzési bizonytalanságot az általánosítás csökkentheti ugyan, de ennek az ára az elõrejelzés konkrétságának, használhatóságának egyre gyorsuló csökkenése. E probléma legjobb megoldási lehetõségét a környezetre vonatkozó különbözõ alternatívák, forgatókönyvek kidolgozása kínálja. Ennek kapcsán fontos felhívni a figyelmet arra az igen gyakori félreértésre az elõrejelzõ és az elõrejelzés felhasználója között, hogy az alternatívák által átfogott intervallum vagy a vázolt szcenáriók nem fedik le a jövõbeni lehetõségek teljes skáláját, minden változatát, a felhasználó reményeivel ellentétben.

A stratégiai döntésekkel kapcsolatos irodalom alapján a lehetõségek skálájából a környezet négy alaptípusa vázolható fel, ha a stratégia szempontjából kiemelt jelentõségû komplexitás és változási ütem kritériumait tekintjük.

A legkisebb bizonytalanság a viszonylag nyugodtnak tekinthetõ egyszerû környezetet jellemzi. Bár a véletlennek itt is szerepe lehet, de a stabilitásra építve relatíve merev struktúrák alakulhatnak ki, amelyek egyenletes mûködését a szabályok, elõírások, normák széles rendszerének betartása biztosítja (pl. franchise rendszerek). A dinamikából eredõ bizonytalanságot mérsékli a viszonylag alacsony komplexitási szint az egyszerû dinamikus környezetben. A szabályok, normák itt is fontos szerepet játszanak a mûködésben, de a gyors változások követése az alkalmazkodóképesség erõsítését és a környezet folyamatos értékelését teszi szükségessé (pl. divattal összefüggõ termékek elõállítása).

Bár a változások mérsékelt üteme stabilitást biztosít a komplex stabil környezetben, annak összetettsége, sokfélesége mérsékelt szintû bizonytalanság forrása lehet. Általában decentralizált, stabil kapcsolatrendszerre épülõ specializált tevékenységek jellemzik ezt a környezetet (pl. nagyszámú alkatrészbõl felépülõ termékek összeszerelése esetén), amelyben a szervezettség, tájékozottság fontos túlélési tényezõ. Nagyfokú bizonytalanság jellemzi a dinamikus komplex környezeteket. Ilyen körülmények között a kommunikáció, a decentralizáció, a nagyobb önállóság különösen döntõ stratégiai túlélési eszközöknek bizonyulhatnak (10.ábra).

Ezek a környezeti sajátosságok keverednek, az idõben elõrehaladva a fejlõdés során a környezetek az egyik típus dominanciájából a másikba átmehetnek. Ennek következtében igen változatos bizonytalansági szinteket produkálhatnak egy-egy konkrét elõrejelzési feladat kapcsán a kidolgozandó környezeti alternatívákban, forgatókönyvekben.

Az egyes környezeti alternatíváknak megfelelõ önálló stratégiák kidolgozása az u.n. "lehetõség tervezés" (contingency planning) logikáját követõ eljárás (11. ábra)

Ezt a különbözõ koncepcionális változatok, a lehetõséghatárokon belül az alsó, a középsõ és a felsõ intervallumba esõ variánsok kidolgozása formájában a hazai település- és területi tervezési gyakorlatban például már korábban is alkalmazták, bár nem kifejezetten stratégia kialakítása céljából.

Részben a környezet fejlõdésének már fentebb jelzett bizonytalanságai, részben az egyes stratégiák belsõ kötöttségei miatt az egyes változatok közötti váltás a valósághoz történõ igazítás érdekében nem mindig lehetséges. Különösen akkor fordulhat ez elõ, ha sikerül valódi, koncepcionálisan eltérõ alternatívákat megfogalmazni. Jól bizonyítja ezt a hazai ilyen jellegû szemlélettel készült tervek gyors elavulása is. Bár bizonyos problémák kapcsán jól alkalmazható a lehetõség-tervezési mód, összetettebb folyamatok esetén, mint egy térség vagy település egészének fejlõdése, az elõrejelzés megbízhatóságának növelése érdekében egy kifinomultabb eljárás alkalmazása célszerûbb.

Ezt indokolja továbbá, hogy az egyes alternatívák is csak kivételes esetben következnek be tisztán. E nehézségek leküzdésében jelenthet hasznos segítséget, ha az alternatívák közös elemeire építve kialakítunk egy alapstratégiát (core strategy) és a különbözõ változatok kezelését lehetõvé tevõ fõ stratégiát (basic strategy). A nem várt eseményekkel való megbirkózás, valamint az ilyen események bekövetkezése esetén elõforduló kapkodás elkerülése érdekében célszerû körvonalazni néhány vész-stratégiát /hedging strategy/ (12. ábra). Ez a komplex stratégia-tervezési modell a környezeti alternatíváknak a lehetõség-tervezéstõl eltérõ szempontok szerinti kibontását teszi szükségessé.

 A komplex stratégia-kialakítási modell a környezeti alternatívák közös elemeinek kiemelésével egy ehhez igazodó, meglehetõsen általános és nagy rugalmassággal jellemezhetõ alapstratégia kidolgozása mellett a különbözõ környezeti feltételek közötti lavírozást, a környezet kedvezõ irányú befolyásolását, a visszacsatolásokra építõ, a folyamatos továbbfejlõdést biztosító fõstratégia kidolgozását jelenti. E két típust egészítik ki a váratlan helyzetekre való felkészülés céljából készített vészstratégiák. Tapasztalatok szerint e típusok kidolgozása, a komplex stratégia-kialakítási modell alkalmazása teszi lehetõvé a stratégiákkal és a hozzájuk kapcsolódó elõrejelzésekkel összefüggõ bizonytalanság legeredményesebb kezelését.

2. A REGIONALITÁS ÉRTELMEZÉSE AZ ESEMÉNYEK TÉR-IDÕ SZEMLÉLETE ALAPJÁN

A tér bevezetése a stratégiákkal kapcsolatos elemzésekbe és elõrejelzésekbe egyfelõl a releváns kölcsönhatások, a stratégiai események új dimenzióit hangsúlyozza, másfelõl a stratégia aktora és környezete közötti viszonyra épülõ entitások sajátos vonásait emeli ki. A tér és az idõ összefonódásából pedig az elõrejelzés érdekében feltárandó relációk alapkategóriái kerülnek más megvilágításba. A földrajzi irodalomban a különbözõ területegységek, települések, régiók, körzetek, tájak léte, lehatárolásának problémája hosszú ideje képezi vita tárgyát. A különbözõ szaktudományi közelítésmódokon belül is eltérõ felfogások sora mutatható ki. Ezek összehasonlító elemzése az elméleti kutatások egyik alapvetõ iránya, de a közigazgatási egységek kialakításával, átszervezésével kapcsolatos gyakorlati problémák megoldása érdekében is folytak, sõt jelenleg is vannak ilyen jellegû kutatások. A regionális stratégiák perspektivikus vonatkozásai a térrel és az idõvel összefüggõ kérdéseket egyidejûleg vetik fel. Ez az, amiért a szemléleti kereteket és a regionalitás itt alkalmazott értelmezését az elméleti alapokból kiindulva, az idõ és a tér összefonódásának, kategóriáik egymáshoz való viszonyának tükrében fejtjük ki.

2.1. Az események tér-idõ szemlélete

A tér és az idõ régi filozófiai vita tárgya. Az abszolutista irányzat szerint a tér saját struktúrával rendelkezõ objektív létezõ, a különvalóság és a folytonosság egysége, amely mintegy "tartályként" magába foglalja, "hordozza" a dolgokat. Természeténél fogva mindig hasonló, mozdulatlan, folytonos, mennyiségi jellegû, áthatolható és elmozdíthatatlanul rögzített. Az idõ a változás és az állandóság kombinációja, a pillanatok sorozata, ami mindenki számára azonos mérõszámként hozzárendelhetõ minden eseményhez, minden tárgyra való vonatkozás nélkül egyenletesen telik. E nézet klasszikus képviselõje Newton, bizonyos értelemben Kant, de napjainkban is a hétköznapi tér- és idõ szemléletet ez a közelítésmód jellemzi.

A relativista irányzat szerint a tér az objektív létezõk közötti viszony, az együttlétezés rendje, ahogy az idõ az egymásutániság rendje. Bármely térhez vagy idõhöz kapcsolódó tulajdonságra vonatkozó állítás csak úgy lehetséges, ha e tulajdonságokat különbözõ szubsztanciák közötti illetve a szubsztanciák egymást követõ viszonyaira vezetjük vissza. E felfogás képviselõi pl. Leibniz, Hegel, Einstein. A relativitáselmélet bizonyította be, hogy a különbözõ megfigyelõk órái nem egyeznek meg szükségszerûen egymással, hanem mindenkinek a saját órája szerint telik az idõ. Hasonlóképpen "...az általános relativitáselmélet értelmében a tér geometriai tulajdonságai nem önállóak, hanem az anyag szabja meg õket. Ezért a világ geometriai szerkezetére csak akkor következtethetünk, ha vizsgálatainkban az anyag ismert állapotából indulunk ki." (EINSTEIN 1963. 112. old) Ezzel a tulajdonsággal függ össze, hogy szemléletes gondolati absztrakciókként különbözõ tér-típusokról szoktak beszélni (földrajzi tér, biológiai tér, társadalmi tér, stb.), amelyek a konkrét anyagi rendszerek együttlétezõ elemeinek strukturális elrendezettségéhez kapcsolódó konkrét, objektív tulajdonságok foglalatát képezik (ELEK 1973). Ugyanilyen szemléletes absztrakciókat képeznek az idõ hasonló típusai. A jövõkutatás számára e felfogásnak van nagyobb jelentõsége, mivel összekapcsolja az anyag változásait a tér- és idõ tulajdonságok változásaival.

Tudományos szempontból az idõ a térhez hasonlóan irány nélküli. A múltat és a jövõt megkülönböztetõ idõirányt három szempont szabja meg: a termodinamikai irány, ami a rendezetlenség növekedése felé mutat, a pszichológiai irány, ami szerint a múltra és nem a jövõre emlékezünk, valamint a kozmológiai irány, ami a világegyetem tágulása felé mutat.

Mind az idõ, mind a tér HEGEL meghatározásával elvont önmagánkívüliség. Ezen belül a pozitív önmagánkívülvaló lét közvetítés nélküli közömbössége a tér, a negatív önmagánkívülvaló lét az idõ. "... A tér az az ellentmondás, hogy tagadást tartalmaz, de úgy, hogy ez a tagadás közömbös fennállásra hull széjjel. Mivel így a tér csak önmagának ez a belsõ tagadása, ezért mozzanatainak megszûnése az õ igazsága; az idõ mármost éppen ennek az állandó megszûnésnek létezése, az idõben tehát valósága van a pontnak ... A tagadás a térben egy másnak a tagadása; a negatív így a térben nem jut még jogához ... A tér igazsága az idõ, így a tér idõvé lesz; így nem mi szubjektíve megyünk át, hanem maga a tér megy át az idõbe. A képzeletben tér és idõ messze áll egymástól, tehát van terünk s azután idõnk is; ez ellen az 'is' ellen harcol a filozófia" (HEGEL, F. 1979.51.old.).

A térrel és idõvel kapcsolatos információk alapvetõ tartalmi momentuma tehát, hogy mire vonatkoztatott térrõl és idõrõl beszélünk. Az emberiség idejének mértékéül olyan geológiai-kozmikus - tehát nem társadalmi - ciklusokat választott, amelyek egy emberöltõn belüli biológiai létét is meghatározták. E ciklusok - a napszakok, napok, hónapok, évszakok, évek - tehát a társadalmi idõnek fontos részét képezik, a társadalom magáévá tette õket, de önmagukban nem rendelkeznek társadalmi sajátosságokkal. Hogy ez mennyire így van, legszemléletesebben a különbözõ idõszámítások (keresztény, mohamedán, római stb.) léte bizonyítja. Ezeknek ugyanis már van bizonyos társadalmi töltete is - az adott közösség valamilyen nevezetes eseményéhez kötõdnek. A "vonatkoztató test" tehát itt már az adott közösség. A közösség saját idejét az általa elsajátított, magába beépített geológiai-kozmikus mozgásforma ciklusaival méri. Az elsajátítás igen lényeges mozzanat, hiszen ezért nem választhatta pl. a hegységképzõdési vagy az éghajlatváltozási ciklusokat. Más oldalról viszont az elsajátítás nem teljes, hiszen nem tudja tetszése szerint alakítani ezeket a ciklusokat. Ez adja a mértékegység objektív, a közösségen kívülálló jellegét és azt a látszatot, hogy az idõ független a közösségtõl. A közösség valódi idõegységei valójában a közösség belsõ mozgásaitól függenek.

A tér esetében is hasonló szemléleti problémával állunk szemben. Az ember terét az általa elsajátított geológiai mozgás terével méri. Ez azonban önmagában nem rendelkezik társadalmi jelleggel. Országok, települések területérõl beszélve a "vonatkoztató test" a Föld lesz, holott ezek és a hozzájuk kapcsolódó tér társadalmi jellegét úgy õrizhetnénk meg, ha "vonatkoztató test"-ként az illetõ közösséget tekintenénk. Egy közösség terét annak belsõ viszonyai és más közösségekkel való kapcsolatai határozzák meg. A tér és idõ összekapcsolása az eddigiek alapján a társadalom szempontjából a 13. ábra összefüggései szerint történhet.

Az egyes mozgásformák összefüggését az egymás általi feltételezettség, az egymásba való átmenet és az egymást tartalmazás jellemzi. E viszonyok érvényesek a térre és az idõre is mint a mozgásformák létformáira, mivel a mozgásforma a tartalom, a tér és az idõ a forma szerepét tölti be egymáshoz való viszonyukban.

A bonyolultabb mozgásformák tere visszavezethetõ az egyszerûbb mozgásformák terére, mivel az elõbbi tartalmazza, feltételezi az utóbbit. A visszavezetés során történõ azonossá tétel azonban azt is jelenti, hogy az csak az alacsonyabb szinten lehetséges, mivel az alacsonyabb mozgásforma nem tartalmazza a bonyolultabbra jellemzõ tulajdonságokat. "Minden alacsonyabb rendû tér tartalmazza a magasabb rendû terek anyagi hordozóit, de a magasabb rendû tereket, mint olyanokat nem foglalják magukban. A magasabb rendû dolgok nem mint ilyenek, hanem csak az alacsonyabb rendû mozgásaikat tekintve tartoznak a megfelelõ alsóbb fokú terekhez" (KOVÁCS Cs. 1966).

Ez a társadalmi tér esetében pl. azt jelenti, hogy az visszavezethetõ a fizikai térre, de a fizikai térben mutatkozó térbeli jellemzõk a társadalom fizikai létfeltételeivel függenek össze, nem pedig a társadalmi mozgásforma-sajátosságokkal.

A visszavezetés következtében éppen a társadalmi sajátosságokat veszítjük el, amelyek viszont nem nyerhetõk vissza az egyszerûbb mozgásformák terének egyszerû összetételével a mozgásformák közötti minõségi ugrások miatt.

Az eddigiekben téridõrõl nem lehetett beszélni, mivel más-más mozgásformák terének és idejének egymásra való vonatkoztatása csak az alacsonyabb mozgásforma szintjén tenné lehetõvé az idõ és a tér azonos dimenziókba hozását. Ahhoz ugyanis, hogy téridõrõl beszélhessünk, a teret és az idõt azonos dimenzióra kell hozni. Ezért nem fogadható el az a téridõ felfogás, amely téridõ alatt a tér dinamikáját érti. Ilyen jellegû utalás található pl. FODOR (1984), GRIFFITH (1982), és HUGETT (1981) mûveiben.

A négydimenziós téridõ kontinuum létrehozása MINKOVSKI nevéhez fûzõdik. - durva egyszerûsítéssel szemléltetve - azt a körülményt használta fel, hogy a c fénysebességgel, mint lehetséges legnagyobb sebességgel szorzott idõ hosszúság jellegû. A közismert

Ha a három euklideszi térkoordináta mellé negyedikként az imaginárius egységgel szorzott

képzetes koordinátát vesszük fel, ahol c a fénysebesség és t az idõ, akkor ezzel tulajdonképpen egy négydimenziós teret nyerünk. Itt tehát az idõnek térré alakításáról, a külön-külön vett térnek és idõnek egy magasabb szintû egységbe, a téridõbe foglalásáról van szó.

Ezért állapítja meg HORVÁTH (1981. 208.old.): "...A négydimenziós téridõ kontinuum szubsztancializálási kísérlete egyébként sem az idõ, hanem a tér sajátos felfogására épül, az 'alany' szerepét nem az idõ, hanem a tér tölti be. A relativitáselmélet egyébként sem a tér és az idõ különbözõségét, csupán szétválasztását szüntette meg."

Ahhoz tehát, hogy valamely mozgásforma kapcsán téridõrõl beszélhessünk, meg kell találni az adott mozgásformán belül a lehetséges legnagyobb sebességet, ami két, egymáson kívül létezõ, megfelelõ objektum közötti kapcsolat létrehozásához lehetséges. Ez teszi lehetõvé a LORENTZ-transzformáció, ill. a GAUSS-koordináták alkalmazását, ami a mozgástörvények egyenértékû megfogalmazásához szükséges különbözõ vonatkoztatási rendszerekben. Ilyen általánosítási szinten már nem az euklideszi, hanem a RIEMANN-féle geometria az illetékes.

A legnagyobb sebesség megállapítása egyben az oksági kapcsolatok lehetõségeinek feltárása, valamint a múlt, jelen és jövõ lehetséges megismerése szempontjából fontos kérdésekre világíthat rá.

A téridõt ábrázoló koordinátarendszerben (14. ábra) az idõt a maximális sebesség alapján számított méterben ábrázoljuk, míg a tér-dimenziók közül - a szemléletesség kedvéért - csak egyet emelünk ki.

A t tengely a vizsgált objektum vagy a szemlélõ világvonala. Ennek a jelennel alkotott metszéspontjában van az az objektum, amelyet vizsgálunk vagy amelyik a vizsgálatot végzi. Az ehhez az objektumhoz kapcsolódó fizikai téridõt a fénysugár sebességéhez, mint legnagyobb fizikai sebességhez viszonyított fénysugár sebesség (ß = 1) négy részre osztja. Az idõtengely mentén a ß = 1 világvonalak által közrefogott fénykúpok közül az x tengely alatti azokat a múltbeli eseményeket tartalmazza, amelyekrõl már rendelkezhetünk információval, amelyeket már ismerhetünk, hiszen tõlük vagy a legnagyobb, vagy annál kisebb sebességgel valamilyen jel már elérhetett bennünket vagy valamikor a múltban, vagy éppen itt és most, a jelenben. A múltnak az a része, amelyik a fénykúpon kívül esik, számunkra még ismeretlen, a jelenben közvetlenül nem megismerhetõ. Fontos, hogy a jelent ábrázoló tér-tengely is ebbe a zónába esik - következésképpen a jelenrõl sem rendelkezhetünk közvetlen információval.

Tehát a vízszintes tengelyként ábrázolt térdimenzió a JELEN, e fölött a JÖVÕ, alatta a MÚLT tartományai helyezkednek el. A tengelyek metszéspontja a jelen pillanat, az ITT ÉS MOST, ahol a szemlélõ van. MINKOWSKY nyomán ezt a rendszert nevezik "Világ"-nak, a benne nyugvó és mozgó testek pályáit pedig "világvonalak"-nak. A világvonalak fontos jellemzõje a ß sebesség, amelyet az alábbi képlet alapján határozhatunk meg:

 v
ß = ----
 c

ahol v - a hagyományos sebesség

c - a Világban létezõ legnagyobb sebesség (a fizikában ez a fénysebesség, c = 3*108 m/sec)

A ß = 1 világvonalak által közrefogott fénykúpoknak az x tengely (a tér-tengelyek) feletti része a jövõnek azokat a lehetséges eseményeit tartalmazza, amelyeket még módunkban áll valamilyen módon befolyásolni, hiszen valamilyen, általunk kibocsátott jel vagy hatás még elérheti ezeket az eseményeket. Azokat viszont, amelyek a fénykúpon kívül helyezkednek el, már nem befolyásolhatjuk.

A fénykúp az idõtengely mentén halad elõre, így egyes események folyamatosan kiesnek hatókörünkbõl és az "ismeretlenség homályába" burkolóznak, illetve általunk közvetlenül befolyásolhatatlanokká válnak, majd mint múltról, egyre szélesebb körben szerezhetünk róluk tudomást.

A fentiek egyben rávilágítanak arra is, hogy két esemény között valamilyen kapcsolat csak akkor jöhet létre, ha a két esemény közötti világvonal meredeksége nagyobb a létezõ legnagyobb sebességhez tartozó világvonal meredekségénél vagy egyenlõ vele.

A nem fizikai mozgásformák téridõ szerkezetének feltárásához tehát kedvezõ közelítési lehetõségeket kínál az egymáson kívüli vagy egymásban elhelyezkedõ események közötti kölcsönhatások kialakulásának vizsgálata. Szükséges továbbá valamilyen formában megfogalmazni, meghatározni a kapcsolatok létrejöttét biztosító mozgások lehetséges legnagyobb sebességét.

A fizikaitól eltérõ téridõ meghatározása, létezése szempontjából lényegi ellenvetés lehet, hogy a fizikában a téridõ viszonyok ilyen jellegû figyelembevétele csak igen nagy, a fényéhez közeli sebességek esetén szükséges a valós helyzet megragadása érdekében. Kisebb sebességeknél a hiperbolikus tér átmegy euklideszi térbe. Fizikailag ez így van. A mozgásforma változásával azonban ezekre a fizikai téri jellemzõkre épülve a belsõ mozgásviszonyok megváltoznak az új mozgásforma sajátosságainak megfelelõen. A társadalom esetében feltehetõ, hogy miközben a fizikai mozgásai az euklideszi geometriát követik, az ezt belsõleg magyarázó társadalmi térbeli mozgások a RIEMANN-geometria szerint mennek végbe.

E hipotézis részletes igazolása még elõttünk álló kutatási feladat. Szemléleti következményei azonban megfontolásra érdemesek a társadalmi-gazdasági folyamatok, a tudományos-mûszaki fejlõdés és a természeti folyamatokkal való kapcsolatok vizsgálata során.

A közösségi téridõ viszonyok fontos sajátossága, hogy éppen a tudományos-mûszaki haladás következtében a kapcsolatok kialakulását, létrejöttét lehetõvé tevõ maximális sebesség nem állandó, hanem a történeti fejlõdés során változik.

Két közösség között valamilyen kapcsolat kialakulásában az egymástól való elkülönülés, az egymáson kívül létezés áthidalása során a közöttük lévõ fizikai távolság leküzdésén túl a munkával, a munkamegosztással, az anyagi és a szellemi tevékenységekkel összefüggõ távolságokat is le kell küzdeni. E távolságok nem csak térbeliek, nem csak idõbeliek, hanem téridõbeliek.

A társadalom anyagi tevékenységeivel összefüggõ távolságok a technikai-gazdasági távolságokban szintetizálódnak. A munkamegosztás következtében a természet elsajátításának más-más folyamata történik különbözõ közösségekben. Ahhoz azonban, hogy az elsajátítás valamennyi alkotó részközösség számára megtörténjék, az elsajátítási folyamat szerves részévé kell, hogy váljék a közösségek közötti áramlás. A közösségek munkamegosztáson alapuló viszonyaiba tehát beépülnek az egymáson kívül és az egymás után való létezésükbõl adódó viszonyok is.

A különbözõ közösségekben történõ munkatevékenység eredményeinek közösségek közötti cseréjéhez nem elegendõ a fizikai eljutás lehetõsége. A csere mozzanata olyan társadalmi tevékenység, aminek alapja a társadalom valamilyen (a cserében résztvevõ) elemeinek a mozgása, amely mozgást téridõ sajátosságok is jellemeznek. Ez azt jelenti, hogy a közösségek vagy tagjaik abból adódóan, hogy egymáson kívül helyezkednek el, úgy szervezik munkafolyamatuk idõbeli alakulását, hogy a megfelelõ idõpontban tevékenységük eredménye a megfelelõ helyre kerüljön. Jól példázza ezt a folyamatot mikroszinten a futószalagon történõ munka téridõ ütemezésének jelentõsége.

Nagyobb léptékben a társadalom ezt a folyamatot finom eszközökkel tovább bonyolítja. Így pl. a raktározás úgy is felfogható, hogy ennek révén a közösség részben téridõ tartalékokat is képez, kivonván a terméket a munkafolyamat folytonos téridõ viszonyaiból. A probléma továbbgondolása felveti a kvantumok és a megszakítottság szerepét a társadalomban.

A termékeknek ahhoz, hogy gazdaságilag és társadalmilag is eljussanak egyik közösségbõl egy másikba, végig kell járniuk a két közösség által végzett vagy végzendõ tevékenységek közötti távolságokat is. Ez egyik részrõl a kibocsáthatóság, másik részrõl a befogadhatóság feltételeinek a létrejöttét jelenti, vagyis egy olyan közös alapnak a kialakulását, ami aztán lehetõvé teszi, hogy a kettõ egymástól távol legyen társadalmi-gazdasági értelemben is.

Tovább bonyolítja a problémakört, hogy a társadalom a fizikai tér leküzdésére is egyre komolyabb erõfeszítéseket tesz. A munkaráfordítás révén a társadalmi tér részévé teszi a fizikai távolságokat is. A közösségek egymáson kívül létezésének tehát ez is eleme, de nem fizikai mivoltában, hanem a sajátos társadalmi távolság részeként.

Egy bürokratikus mechanizmus például töredékére csökkentheti a technikai fejlõdés által kínált sebességet. Hiába jut el mondjuk egy környezetszennyezésre vonatkozó információ fizikailag gyorsan a környezetvédelmi hatósághoz, ha az intézkedési jogkörökre vonatkozó szabályok, a felkészültség, és más tényezõk (ad abszurdum pl. munkaidõ vége) miatt a döntésre jogosult csak késve értesül róla. Ez úgy is interpretálható, hogy az esemény és a döntéshozó közötti távolság növekszik. A tér-idõ szemléletben a döntéshozó és a környezetszennyezés közti "világvonal" meredeksége változik meg az adott társadalmi tényezõk miatt. Az elõrejelzés szempontjából azonban nem ez a változás a fontos, hanem a szennyezés valamely következménye, mint jövõbeni esemény és a döntéshozó közötti "világvonal" meredekségének változása. Ha ugyanis az kisebb lesz a legnagyobb sebesség "világvonalának" meredekségénél, a következmény már nem hárítható el! A tér-idõ egysége a munkamegosztás valamennyi mozzanatának lényeges eleme, de a gazdaságon belül a közvetlen termelési gyakorlat talán legélesebben a "just in time" rendszerek mûködtetése során alkalmazza.

A tudományos-technikai haladás a társadalmi téridõ alakításában szerepet játszik úgy is, mint a közösségek közötti kapcsolatok létrejöttének lehetséges maximális sebességét befolyásoló folyamat, és úgy is mint a természet társadalom által történõ elsajátításának egyik alapvetõ szférája, változtatva a kibocsátás és a befogadás, a közösségi elkülönülés és fejlõdés feltételeit, kialakítva ezáltal a téridõ struktúra történetiségét. "Minden társadalmi formációt a maga meghatározott téridõ paraméterei jellemeznek, amely ugyanakkor egyéni, szubjektív téridõ észlelésekké, érzésekké és fogalmakká is transzponálódik, és döntõ jelleggel meghatározza a kor embere arculatát, személyiségstruktúráját" (ÁGH 1973). A regionalitás általunk használt tág értelmezése ezekre a történetileg jellemzõ és változó tér-idõ paraméterekre vonatkozik.

2.2. A tér-idõ entitásokról

Mind a társadalom, mind a természet tér-idõ entitásokból áll, amelyek egymással komplex és egymást kölcsönösen módosító tér- és idõbeli kölcsönhatásban állnak. Ez a kölcsönhatás a jelenlétek és távollétek összekeveredésére épül. (URRY 1990) A tér-idõ entitások, valamint a tér- és idõbeli elszigeteltség, a jelenlétek és távollétek keveredése az elõzõekben kifejtettek szerint alapvetõ jellemzõje a különbözõ társadalmaknak, civilizációs szinteknek. A közlekedés és a hírközlés, a kommunikációs rendszerek fejlõdése a fizikai távolságok egyre gyorsabb áthidalásának biztosítása révén a társadalom szempontjából szûkíti a fizikai teret, növeli a sûrûséget. A nagyobb sebesség ugyanakkor az adott társadalmi entitás számára nagyobb fizikai tér elérhetõségét biztosítja, tehát ilyen értelemben tágítja hatókörét. A társadalmi hatótényezõk - mint fentebb láttuk - ezt a fizikai hatást erõsíthetik vagy gátolhatják.

A regionalitás stratégiai értelmezése szempontjából a problémakör két vetületét emeljük ki. Egyrészt a tudományos-mûszaki fejlõdés hatását az entitások belsõ tér-idõ viszonyaira, jellemzõire, másrészt a környezeti viszonyok egyes vonatkozásait.

2.2.1. A tudományos-mûszaki fejlõdés hatása

Már utaltunk rá, hogy a tudományos-mûszaki fejlõdés következtében különösen radikális változások történtek a társadalom egyes elemeinek fizikai mozgási sebességében. Ennek egyik vetülete a társadalom mûködéséhez szükséges fizikai anyagáramlás felgyorsulása a közlekedés technikai és szervezési eszközeinek fejlõdésére épülve. A repüléstechnika, katonai szempontból a rakétatechnika korábban elképzelhetetlen eljuttatási sebességek elérését tette lehetõvé. Ezek a sebességcsúcsok azonban messze elmaradnak a hírközlés, a rádiótechnika és az információ-feldolgozás, a különbözõ kommunikációs formák technikai lehetõségei mögött, hiszen itt a kapcsolatteremtés sebessége a fénysebesség, a fizikai maximum körül jár.

A sebességhatárok növekedése folytonosan tágította és úgy tûnik, még tágítani is fogja a kölcsönhatási lehetõségteret. Olyan ez, mintha a fénykúp jövõbeni határai a mai maximumhoz viszonyított 45°-os lineáris meredekség helyett hiperbola-szerûen szétnyílnának. Tekintettel azonban arra, hogy egyes - fent említett - területeken már elértük a továbbításban a fizikailag lehetséges maximumot, itt ez a szétnyílási folyamat lezárult. Pontosabban a továbbítás feltételeihez kapcsolódó korlátok lettek egyre keményebbek, amelyek között a biológiai és a társadalmi jellegûek mind nagyobb súlyt képviselnek. A technika fejlõdése tehát egyre határozottabban ezek felé fordul.

A kölcsönhatási lehetõségek szélsõséges sebességkülönbségei szabályosan megkettõzték a társadalom térszerkezetét. Egyfelõl a fizikai anyagáramlás lehetõségei által korlátozott tér-idõ entitások jöttek létre, illetve mûködnek továbbra is, amelyek közelebb állnak a hagyományos területi formákhoz. Másfelõl a fénysebesség lehetõségeit közelítõ információtechnika által kialakított "világfalu" területi struktúrái a földrajzi térben még csak napjainkban bontakoznak ki. Ez a folyamat az anyagi mozgásokat is befolyásolja, miközben maga is meghatározott az anyagi mozgások által. A két struktúra tehát egymás kölcsönhatásrendszerében fejlõdik.

A telekommunikációs hálózatok és a számítástechnika növekvõ integrációja következtében a fizikai tér egyre áthidalhatóbbá válik, globalizálódnak a termelési folyamatok, az elosztási rendszerek és a piacok az idõ rövidülésével, valamint a különbözõ tevékenységek környezeti feltételei mind szélesebb körû versenyt, együttmûködési kényszert és élénkebb dinamikát produkálnak. Ennek hátterében az áll, hogy a számítástechnika egyre nagyobb mennyiségû információ befogadására, feldolgozására, szelekciójára és továbbítására képes egyre hosszabb távolságokon, egyre nagyobb sebességgel és viszonylag kis költséggel. Ehhez járul az érzékelési technika fejlõdése, ami a távérzékelés révén egyre nagyobb területek egyre részletesebb, folyamatosabb megfigyelését teszi lehetõvé és a visszacsatolási folyamatokon keresztül növeli a szabályozás hatékonyságát. Az integrált számítógépes telekommunikációs rendszerek interaktív hálózata bizonyos határok között helyettesíteni képes a közvetlen emberi kapcsolatokat is. Ennek szélsõséges példái a számítógépes tõzsdei mûveletek, amikor a piaci verseny szinte számítógépek és szoftverek versenyévé válik, melyben a korszerûbb, a gyorsabb gépek, programcsomagok fölénye jellemzõ. A dinamika jelentõségét, ütemét a számítógépek és szofverek gyors elévülése, e termékek rövidülõ életciklusa alapjaiban érinti.

A fizikai és az információs struktúra kölcsönhatásának eredõjeként térben és idõben változó intenzitással érvényesülnek a centralizációs és a decentralizációs tendenciák a centripetális és a centrifugális erõk összjátékától függõen. Ezen belül különösen jellemzõ a termelési tevékenységek szétterjedése az irányítás és a koordináció centralizációjával párhuzamosan. Ez a funkcionális differenciálódás az egyes entitások téridõbeli kapcsolataiban és kiterjedésében is tükrözõdik. Növekszik a kisebb, flexibilis termelési egységek és a sûrû informális és formális kapcsolati hálókkal átszõtt nagyobb egységek jelentõsége. Az eltérõ tér-idõ prizmák kölcsönhatását összességében a szervezõdési, szervezési és az ezekre épülõ szervezeti rendszerek, a képzettség és az új iránti érzékenység határozzák meg az új regionális struktúrák kialakulása során.

2.2.2. A környezeti viszonyok és a tér-idõ entitások

A térre vonatkozó különbözõ felfogások közös momentuma, hogy ott tételezik fel a teret, ahol egynél több dolog létezését vizsgálják, ott jelenik meg a tér fogalma, ahol kapcsolatok, összefüggések, különbségek vizsgálatáról van szó. A tér mindig az egymáson kívül, az egymás között és az egymásban való létezéshez kapcsolódik. Ezért mondható, hogy a környezet a térrel szorosan összefüggõ kategória, mert az is feltételezi valamiknek a létét, amelyek egymástól elkülöníthetõk, de ugyanakkor szoros összefüggésben is vannak. Önmagában a környezet nem létezik, mindig csak valaminek a környezetérõl beszélhetünk.

Egy rendszer és környezete egymástól elválaszthatatlan. (Még egy zárt rendszer is a környezet tagadása révén kapcsolódik hozzá.) A környezet elemei és viszonyai mindig kapcsolatban állnak a rendszer egészével, tehát nem függetlenek attól, bár önálló sajátosságokkal rendelkezhetnek. Amikor egy rendszer külsõ környezetérõl beszélünk, akkor tulajdonképpen lehatároljuk magát a rendszert és a rajta kívül lévõ, ugyanakkor vele kapcsolatban álló objektív valóságot, illetve annak tükrözõdését.

A környezet lehatárolása tulajdonképpen két oldalról jelent problémát. Egyrészt a rendszer felõli határok megvonása, másrészt maga a környezet mint rendszer határainak a megállapítása a kérdés. Ez utóbbira csupán látszólagos megoldás a környezet tágabb értelmezése, ami mindazt környezetnek tekinti, ami nincs benne a rendszerben. Ez ugyanis kezelhetetlenné, definiálatlanná teszi a fogalmat. Ezért a környezetet is mindig le kell határolni. A rendszer és környezete közötti kölcsönhatás következtében lezajló folyamatok, keletkezõ és ható erõk, anyagok újabb hatásokat váltanak ki a környezet környezetében. Ilyen értelemben a rendszer szûkebben értelmezett közvetlen környezete tulajdonképpen közvetít a rendszer és tágabb környezete között. Ennek jelentõsége különösen nagy lehet a különbözõ környezeti szintek szerepének értékelése során.

A környezeti viszony fontos jellemzõje, hogy nem szimmetrikus (VARRÓ 1979.). A viszony meghatározó eleme a "körülvett", aminek a környezetérõl szó van. A fenti gondolatmenetbõl az a lényeges következtetés adódik, hogy bár az objektum-környezet viszonynak vannak lényeges térbeli vonatkozásai, s mint ilyen, térbeli viszony, maga a környezet azonban nem elsõsorban tér-fogalom, hanem a létezés feltételeivel összefüggõ kategória.

A fentieket támasztja alá az a tapasztalat is, hogy az élõlények az õket körülvevõ világból nem annak valamennyi ingerét érzékelik, hanem életfeltételeik és fejlõdésük során kialakult "szempontok", vagy inkább mechanizmusok alapján szelektálnak. A környezeti ingerek szelekciójának eredménye, hogy végül is minden faj, minden organizmus a maga által érzékelt világban él. Ezek az észlelt világok lényeges eltéréseket mutathatnak. "...Amit egy organizmus a környezetében felfedez, az mindig csak egy része annak, ami körülötte van. ... Az agy nem a metafizikai igazságnak tekintett világ pontos képét rögzíti, hanem saját képét megalkotva mûködik. A világ percipiálásának módja így minden egyes faj számára egyrészt érzékszerveitõl függ, másrészt attól, ahogyan agya az érzékszervi és a motorikus eseményeket integrálja."(JACOB 1985.)

Ugyanez a problémakör tükrözõdik a társadalom imaginárius létmódjának jelentõségében (ZSOLNAI, L. 1987.). A társadalom által "érzékelt" és szintetizált valóság azonban nem azonos a társadalom egyes tagjai által érzékelt és szintetizált valósággal. A társadalom "érzékszerveinek" és a tudománynak a fejlõdésével a természet egyre nagyobb szegmentjét ismeri meg. Percepciójának fejlõdését és ismeretét, de különösen annak színvonalát azonban össze kell hangolnia akciójának lehetséges hatósugarával. Ez a stratégiák és különösen a regionális stratégiák szempontjából alapvetõ követelmény.

A valódi környezet és az érzékelt környezet egymáshoz való viszonya, a kettõ közötti eltérés okai, mértéke és változása a fejlettség fontos fokmérõje lehet. A tudatban visszatükrözõdõ környezet szintetizált képe - még ha esetleg hamis elemeket tartalmaz is (v.ö. pl. geocentrikus világkép) - a mûködõ valóság elemeire épül, amelyek végül is kapcsolódnak a nem észlelt elemekhez. Így a szintézis végeredményben egy összhatáson alapuló, a valósághoz folyamatosan közelítõ tükörkép.

Az objektum és környezete közötti viszony e problémái különösen élesen vetõdnek fel a társadalom és a természet, mint annak környezete közötti kapcsolatrendszerben, ami a regionális stratégiák kulcsfontosságú komponense. "...A modern gazdasági rendszerek megpróbálnak függetlenedni az ökoszférától, megkísérlik semmibe venni az õket a természethöz kötõ ezer és ezer szálat." (ZSOLNAI, L. 1987. 19.old.) Ha jól meggondoljuk, ez az egész társadalmi fejlõdés természethez való viszonyára jellemzõ folyamat - legalábbis a függés mértékének a csökkentésére irányuló törekvés. A problémákat nem is maga a törekvés okozza, hanem a törekvés módja. A technikai fejlõdés által nyújtott lehetõségek és a természetismeret színvonala, valamint a társadalom belsõ ellentmondásrendszerével összefüggõ mûködési módok és a társadalom "öntudata" nincsenek összhangban.

A fent idézett tételt helyesebb úgy fogalmazni, hogy a modern társadalom az elszakadást, a "legyõzést", a felülkerekedést hangsúlyozza - különösen cselekedeteiben - az ismereteknek megfelelõ szintû ráépülés, magába integrálás helyett.

A magasabbrendû mozgásformákhoz tartozó rendszerek egész jellegû sajátosságai meghatározott extremális szintekhez kötõdnek (ERDÕS 1982.). Mindegyikükhöz egy meghatározott legalsó illetve legfelsõ szervezõdési szint tartozik, amelyek között az adott sajátosság fellép vagy felléphet, de ezen kívül már semmiképpen. Az egész jellegû sajátosságok szélsõértékeinek kutatását tehát a szervezõdési szintekhez célszerû kötni mind a társadalomban, mind a természet esetében a környezeti szintek és a tér-idõ entitások vizsgálatának megalapozása érdekében.

A természeti környezetnek stratégiai szempontból sem csak a természeti erõforrások képezik részét, azaz nemcsak a társadalom által felhasznált vagy felhasználható elemek és tényezõk, hanem mindazok az elemek, tényezõk, folyamatok is, amelyek a környezetnek a társadalom környezeteként való fennmaradását biztosítják. E környezeti folyamatok, ha nem is erõforrásai, de feltételei a társadalom létezésének, és mint ilyenek képezik környezetének részét.

A társadalom szempontjából külsõ természet mozgásai nem a társadalom mozgástörvényei szerint zajlanak, a határok egyértelmû megállapítása mégis nehéz, hiszen a kapcsolatok átszövik õket. Éppen ez teszi ezeket a természeti elemeket a társadalom környezetévé.

A mozgásformák bonyolultabbá válásával egyre nagyobb jelentõségre tesz szert az idõ. "...Az idõ nyilának követelménye az egyik jellegzetes különbség a biológia és a fizika legtöbb ága között... A legtöbb organizmusnak belsõ órája van, amely szabályozza a fiziológiai ciklusait. Mindegyiknek vannak memória-rendszerei, melyeken maga a léte, mûködése és viselkedése alapul" (JACOB 1985). Ezek a memóriarendszerek:

E memóriarendszerek úgy mûködnek, mint a környezet tér-idõ viszonyaihoz való alkalmazkodás tényezõi, amelyek mintegy "megelõzõ visszatükrözést" végeznek. "...Ebben az értelemben e rendszerek rendelkeznek saját térrel és saját idõvel, ugyanakkor a környezet tér-idõ viszonyai létfeltételek számukra. A saját tér és a saját idõ az élõvilág evolúciója során éppen e létfeltételek által meghatározva jött létre, molekuláris és másfajta mechanizmusokban strukturálisan és funkcionálisan rögzült" (NÁNÁSI 1981. 246.old.).

A következõ szervezõdési szinten, a társadalomban újabb memória-rendszerek alakulnak ki. "... A kulturális jellegek átadását néha 'kulturális öröklõdésként' is emlegetik. A két rendszer között a fõ hasonlatossság mindkettõnek a konzervativizmusra való hajlamossága, melyet azonban enyhít a változás lehetõsége, illetve annak eredménye, az evolúció. A kulturális jellegek azonban egy lamarcki mechanizmus révén terjednek, ezért a kulturális evolúció üteme nagyságrendekkel gyorsabb a biológiai evolúcióénál" (JACOB 1985., CSÁNYI 1988.). A memóriarendszereknek a tér-idõ viszonyokra vonatkozó megelõzõ visszatükrözõ képessége teszi lehetõvé az elõrecsatolási mechanizmusok kialakítását és beépítését a magasabb szintû rendszerek regionális mûködési és szabályozási folyamataiba. A társadalom saját idejére és saját terére alapozott entitásokat létrehozó jelentõs tényezõk még a társadalom viszonylag nagyobb változatossága, a ténylegesbõl való kilépés és a lehetséges megteremtése, valamint a teleologikus cselekvés, a munka.

A körülvett és környezete közötti viszonyra, a különbözõ téri és idõi kölcsönhatásokra épülve újabb sajátos tér-idõ egységek jönnek létre. Az élõvilág szempontjából ilyennek tekintjük az ökoszisztémákat. Ezek többféle meghatározása közül viszonylag átfogónak tekinthetõ KOVÁCS M. definíciója: "Az ökoszisztéma a bioszférának kisebb vagy nagyobb része, amely a biotóp (élettelen környezet) és a biocönózis (növény- vagy állattársulás) együttes funkcionálása, dinamikus egysége meghatározott anyag- és energiaforgalommal" (KOVÁCS M. 1975, 32.old.). Ennek alapján az ökoszisztémát a bioszféra részének tekinthetjük, de tér-idõ összefüggéseire vonatkozóan nem tartalmaz közvetlen utalást. Ez azért fontos, mert az ökoszisztéma e tekintetben két irányból közelíthetõ.

Egyfelõl az alábbi gondolatmenet alapján (SZÉKY 1977): "Az ökológiai vizsgálódás rendszerint egy adott területre és az itt élõ fajok pupolációira korlátozódik. Ezt a földrajzilag is körülhatárolható területet ökológiai szempontból - annak élettelen hatótényezõivel együtt - élõhelynek vagy biotópnak nevezzük; az itt élõ életközösség a biocönózis. A biotóp adja az élettelen (abiotikus) tényezõket, a biocönózis tagjaitól erednek a biotikus tényezõk, és mindezek egy közös, egymástól elválaszthatatlan és mindenkor dinamikusan változó kölcsönhatás-rendszert, ökoszisztémát alkotnak" (i.m. 16.old). Ennek alapján tehát az ökoszisztéma határait a valamilyen szempontból kiválasztott vagy adott, földrajzilag is körülhatárolható terület szabja meg. A határokat így ebben az esetben nem a biológiai folyamatok, hanem egyéb szempontok alapján állapítjuk meg, és ezen a területen vizsgálható az ökoszisztéma mint az ott élõ élõlények és környezetek kölcsönhatás-rendszere.

A másik közelítési módhoz SIMON meghatározása nyújthat kiindulópontot (BERNÁTH et al. 1981): "...az ökoszisztéma a földi bioszférára jellemzõ energiaátalakítást illetve áramoltatást, valamint anyagforgalmat megvalósító, élõ és élettelen komponensekbõl álló, viszonylag állandó tér-idõ rendszer, amelynek ...kezdetleges, kialakult (többé-kevésbé stabil) és leromló állapotát lehet megfigyelni" (i.m. 439.old). Az ökoszisztéma nyíltságából következik, hogy "...a természetes ökológiai rendszer sem térben, sem idõben nem határolódik el élesen. A struktúrában döntõ szerepet játszó növénykomponens megjelenése, a tér- és idõbeli méretek, az összetettség és az ezekbõl adódó funkcióbiztonság alapján ELLENBERG és DUVIGNEAUD makro- (pl. erdei vagy óceáni ökoszisztémák), mezo- (pl. oligotrof tõzeglápi-ökoszisztémák vagy lombhullató erdei ökoszisztémák), mikro- (pl. síkvidéki lombhullató erdei ökoszisztéma) és nano-ökoszisztémákat (pl. fatörzsbevonat ökoszisztéma) különböztetnek meg. Magát a földi bioszférát mint globális ökorendszert, a földi ökológiai rendszerek integrációjaként értelmezik" (u.o.). Ezek szerint tehát az ökoszisztéma határait a biológiai folyamatok határozzák meg, természetesen az abiotikus környezetükkel való kölcsönhatás alapján.

Az ökoszisztémákra vonatkozó megállapítások egyetértenek abban, hogy azok az élõvilág és környezete által alkotott egységes rendszerek. Ha pedig ez így van, akkor ebben a rendszerben az élõvilág a domináns, központi elem. Az ökoszisztémák határait tehát mindenképp ez utóbbi (SIMON-féle) közelítésmódnak megfelelõen a biológiai folyamatok határozzák meg. Ezzel összhangban az ökoszisztémák úgy definiálhatók, mint a biológiai mozgásformának megfelelõ komplex tér-idõ entitások, amelyek egyaránt tartalmazzák a biológiai létezõt és annak környezetét. A természet és a társadalom közötti viszony szempontjából ez azt jelenti, hogy a társadalom az ökoszisztémában nem központi elem, hanem környezeti tényezõ!

Hasonló viszonyszerkezet jellemzi nézetünk szerint a környezeti és a földrajzi, területi vizsgálatok egy másik sokat vitatott kategóriáját, a tájat. Bár vannak, akik csak fikciónak tartják, a többség egyetért abban, hogy a táj a tájalkotó tényezõk (BULLA 1947), a földrajzi tényezõk (WAGNER 1956) szintézise, a természettörténeti és társadalomtörténeti fejlõdés együttes eredménye (PÉCSI 1972). Ezeket részleteiben foglalja össze a következõ definíció: "A táj a természet erõi által kialakított és a társadalmi igények által alakított földfelszín, az éghajlat, a talaj, a víz, a növényzet, az állatvilág, az ember és az emberi létesítmények együttes megjelenése, amely állandó egymásrahatás következtében állandó fejlõdésben és változásban van" (BERNÁT 1981, 492.old.).

Az ökológiai tájkutatás vagy tájökológia kibontakozása kapcsán többnyire az ökotoppal azonosítják a tájat. Ez bizonyos esetekben igaz lehet, de az egybeesés nem szükségszerû. Az ökotop ugyanis ökoszisztéma komponens, a biocönózis környezeti eleme. Mint ilyen, nem szükségképpen tartalmaz minden földfelszíni jelenséget. Az ökotop "...csak akkor lehet a tájat összetevõ legkisebb, homogén 'környezeti hely', ha társadalmi-gazdasági - a biológiában biológiai - szempontból vizsgáljuk" (MAROSI 1981). Ez a közelítésmód vezet a fentebb SZÉKY véleményével jelzett tájértelmezéshez.

A táj mint földrajzi kategória a földrajzi mozgásokhoz kapcsolódik. A táj "...a térnek olyan, a szomszédságtól a hierarchia-szintnek megfelelõen többé-kevésbé elhatárolható egysége, amely a természeti és - egyre inkább - antropogén folyamatok és törvényszerûségek kölcsönhatására egyéni sajátosságokkal rendelkezik. Bár 'arculata' az élõ szervezetek, az ember, a társadalom hatását, tevékenységét is tükrözi, ennek eredményeként is nagy mértékben formálódik, de térbeli alapja, határainak meghatározója a természeti tényezõk összessége (ami gyakran egy domináns tényezõ révén jut érvényre)..." (MAROSI 1981). A tájban tehát a természeti tényezõk dominálnak. Ezek tájalkotó kapcsolatára világít rá SOMOGYI: "A táj a Föld felszínének olyan része, melyben a külsõ és belsõ erõk keltette anyagmozgás-folyamatok törvényszerûségei és az általuk létrehozott formák típusai idõben és térben megközelítõleg azonosak" (SOMOGYI 1964). A táj tehát a földrajzi, a geoszférák kölcsönhatásaihoz kapcsolódó tér-idõ komplexum, amelyben az alacsonyabb (fizikai, kémiai) mozgásformákat a szélesen értelmezett geológiai vagy földrajzi mozgásforma integrálja magába, a magasabb (biológiai, társadalmi) mozgásformák pedig részükként tartalmazzák, arra épülnek rá a fejlõdéstörténet során kialakult kölcsönhatásrendszerben. E felfogás helyességét bizonyítja, hogy tájról akkor is lehet beszélni, ha nincs élõvilág (pl. holdbéli táj), míg ökoszisztémáról élõvilág nélkül szó sem lehet.

A táj és a környezet között lényeges különbség, hogy - ugyanúgy, mint az ökoszisztéma esetében - a táj nem viszonylat, nem valamihez kötötten létezik, hanem kölcsönhatásrendszer. A földfelszín és környezetének kölcsönhatásrendszere. Benne a földrajzi elemek dominálnak, a magasabbrendû mozgásformák pedig felszínalakító, pontosabban a felszínt hasznosító komponenseiken keresztül vesznek részt felépítésében. Ennek fokozatai alapján fontos tájtípusok jönnek létre. Mind a táj, mind az ökoszisztéma a társadalom szempontjából létfeltételt jelentõ kölcsönhatásrendszerek, amelyek szerepet játszanak a társadalom környezetében, de egyik sem azonosítható vele.

A társadalom és környezetének tér-idõ egységeit legjobban a különbözõ társadalmi szempontok alapján kialakított körzetek képviselik. A körzet léte és fogalma, kategóriái ha lehet, még nagyobb viták tárgyát képezik, mint a tájé. E viták hátterében a társadalmi tér, helyesebben a társadalom térbeli létezése törvényszerûségeinek kevésbé feltárt volta és a metafizikus térszemléletbõl adódó ellentmondások állnak. Az egyik alapvetõ zavart az okozza, hogy még az azonos társadalmi szempontok alapján elhatárolni szándékozott körzetek is a fizikai térben átfedhetik egymást, ezáltal "egymásra rakódva" átmeneti határsávok, érintkezési zónák jönnek létre. A társadalom számára a társadalmi határ a fontos, nem a fizikai. A komplex körzetesítésre törekvés ezt a zavart csak fokozza.

A körzet és környezet viszonyát illetõen LOVÁSZ (1981) megállapítja, hogy "..egy-egy konkrét környezet térbeli megjelenése nem azonos sem a természeti tájjal, sem egy gazdasági körzettel. Nemcsak elméletileg feltételezhetõ, de a gazdasági-társadalmi gyakorlat is igazolja, hogy a földrajzi környezet esetenként nagymértékben igazodik a természetföldrajzi táj térbeli kiterjedéséhez. Az igazodás mértéke a természeti erõforrások jellegének szoros függvénye. Ha egy térség természeti erõforrásai az agrárfejlõdést támogatják (és a társadalom ezt hasznosítja - megj. K.A.), akkor a környezettípus erõsen megközelíti a szerkezeti-morfológiai, illetve természetföldrajzi táj határait. ...Magyarországi viszonylatban ez a jellemzõ térbeli kapcsolat a földrajzi környezet és a természetföldrajzi táj között. Lehetséges azonban, hogy egy környezettípus dombsági jellegû természetföldrajzi környezetben kitermelt természeti erõforrásra (vas, szén) és a szomszédos síkságon épült nagyvárosok agglomerációjára terjeszkedik, ahol az ásványi kincsek feldolgozása történik (Ruhr-vidék). Ebben az esetben semmiféle vagy csak igen gyenge kapcsolat ismerhetõ fel a környezet és a természeti táj határa között." Éppen ez a példa világít rá nagyon plasztikusan arra, hogy jóllehet a környezet nem azonos sem a természeti tájjal, sem a gazdasági körzettel, de a gazdasági körzet (a példában a Ruhr-vidék) magába foglalja adott tér-idõ keretek között mind a társadalmi egységet, mind annak környezetét. Megjegyezzük, hogy a "körzet" kifejezést itt igen tág értelemben használjuk, ami felölel minden léptékû és típusú társadalmi-gazdasági entitást, így pl. a település fogalmát is.

Az ökoszisztéma, a táj és a körzet tehát olyan tér-idõ kategóriák amelyek egyaránt tartalmazzák a környezetet és a környezet által körülvettet, ezáltal az adott mozgásforma szempontjából alkotnak sajátos, önálló entitásokat. A regionalitás általunk használt szûkebb fogalma ezeknek az egységeknek térbeli objektumként való létezésére vonatkozik. Más szóval, ez a különféle területi egységek, többé-kevésbé a hagyományos régiók szerinti közelítésmódot jelenti. Ezekre építve lehet készíteni regionális stratégiát ökoszisztémákra, tájakra, körzetekre attól függõen, hogy az élõvilágot, a természetföldrajzi folyamatokat vagy a társadalmi-gazdasági jelenségeket tekintjük az összefüggésrendszer generáló elemének. Az így kidolgozott stratégiák azonban mindig a társadalom stratégiái, mivel csak itt mûködik a "megelõzõ visszatükrözés" magasabb szintje. A természetnek nincs stratégiája, ott a természetes kiválasztódás folyamata "uralkodik" a visszacsatolási hurkok és a biokémiai formában rögzült megelõzõ visszatükrözés alapján. Ebbõl viszont az a szemléleti alázatosság következik, hogy az ökoszisztémák és a tájak esetében a társadalmat környezeti tényezõként kell értékelni, nem pedig uralkodó erõként.

2.3. Az idõ- és a térkategóriák összefonódása

Az stratégiák kidolgozása, az ehhez kapcsolódó elõrejelzések készítése során ebben a tér-idõ struktúrában kell eligazodnunk, valamint a múlt, a jelen és a jövõ jövõre ható tér-idõ kölcsönhatásait kell feltárnunk. Minthogy a jövõ teljes valóságában még nem létezik, hanem csak gondolati úton, ezért az alkalmazható idõkategóriáknak különös jelentõsége van. A jövõkutatási és filozófiai irodalom által meghatározott idõkategóriák: a pillanat, az egyidejûség, az egymásutániság, az egymáselõttiség, az idõtartam, a "gyorsuló" idõ és a "lassuló" idõ.

A pillanat stratégiai jelentõsége részben az elõrejelzett változások fordulópontjaihoz, kritikus töréspontjaihoz kötõdõ hirtelen ugrások megállapításában, részben a stratégiák megvalósításához vezetõ taktikai lépések megvalósításában van. Bár a "pillanat" tartama a különbözõ szaktudományokban lényeges eltéréseket mutathat, lényege az idõ tagadása, az idõ "múlásának" érzékelhetetlenné zsugorodása. A legkevésbé elõrejelezhetõ idõkategória.

Az együttlétezésre utaló egyidejûség részben a kölcsönhatási lehetõségek dinamikája, részben a különbözõ struktúrák elemzése számára kulcsfontosságú szempont a stratégiai elõrejelzések keretében.

A múlt, a jelen és a jövõ az egymásutániság révén kapcsolódik egymáshoz. Éppen ezért a következmények tárgyalása, a kölcsönhatások, a visszacsatolási hurkok mûködésének feltárása szempontjából kiemelkedõ jelentõségû. Ha azonban egy elõrejelzés szemléletét dominálja, akkor a jövõ csak következmény jellegûvé válik. Ezért részben az eddigi tendenciák folytatódását felvázoló forgatókönyvek, részben a stratégiai döntések következményeire rávilágító hatás- és érzékenységvizsgálatok fontos szemléleti kerete, de a normatív jellegû elemeket tartalmazó célorientált stratégiák számára nem elegendõ közelítésmód.

E probléma megoldására az egymáselõttiség kategóriájához kapcsolódó szemléletmód szolgál, ami az idõ tengelyén történõ visszafelé haladást jelenti. Ennek alapján vázolható fel egy adott cél eléréséhez vezetõ eszközrendszer és a szükséges teendõk köre. Ez nem jelent feltétlenül egyetlen kizárólagos pályát, sõt éppen arra kínál lehetõséget, hogy egyazon esemény bekövetkezését miként lehet elérni különbözõ utakon, eltérõ vagy hasonló feltételek között.

A idõtartam tulajdonképpen a pillanat ellentéte, két pillanat, mint idõpont közötti idõsávot jelent. A stratégiák "idõhorizontja" valójában azt az idõtartamot jelzi, amire a stratégia vonatkozik. Ezen belül azonban nagyon fontos az egyes folyamatok, kölcsönhatások kialakulásához, azok egyes szakaszainak megvalósulásához szükséges idõtartamok kapcsolata, egymáshoz való viszonya. Az idõtartamok koordinációja a stratégia egyik kulcsproblémája.

A "gyorsuló idõ" és a "lassuló idõ" kategóriapár az események változásának ritmusára, az ütemek változására utal. Ha egy adott idõszak alatt több esemény következik be, a folyamatok üteme élénkebb, akkor mintegy "besûrûsödik" az idõ és "gyorsuló idõrõl" beszélhetünk, ellenkezõ esetben "lassuló idõrõl". E jellemzõk alapvetõen befolyásolják a követhetõ stratégiák jellegét.

Az idõ és a tér összefonódására építve az egyes idõkategóriáknak a következõ térkategóriák felelnek meg:

A pillanatnak a térben a pont felel meg. Ez a tér tagadásaként a tértõl eltekintõ, csak az idõbeli változásokat hangsúlyozó elõrejelzések formájában - sokszor nem is tudatosan - talán a legszélesebb körben alkalmazott térkategória.

Az egyidejûségnek az egyterûség a párhuzamos kategóriája, ami az azonos térhez tartozást jelenti. A kategória jelentõsége szemléletesen érzékelhetõ, ha arra gondolunk, hogy milyen fontos Magyarország számára, hogy bekerüljön az Európai Gazdasági Közösség által generált gazdasági térbe és annak része legyen. A jövõkutatás az egyterû entitások belsõ és egymáshoz való viszonyainak változásaival kiemelten foglalkozik.

Az egymásutániság és az egymáselõttiség valójában a következéssel összefüggõ idõkategóriák. Az ennek megfelelõ térkategóriák az egymásmellettiség, az érintkezés és a szomszédság. Mint a térdimenziók mentén kialakuló kapcsolatok, a tér folytonosságát és megszakítottságát tükrözik. Ugyanakkor, legalább két entitás egymáson kívül való létezését és egymáshoz való viszonyát feltételezik. Különösen kényes, ide kapcsolódó problémakör a határok megvonása. A társadalmi térben kirajzolódó határok a fizikai térben nem feltétlen jelennek meg, sõt, inkább az átfedés a jellemzõ. Ez a problémakör húzódik meg pl. a gazdasági körzetek kialakításának nehézségei mögött.

Az idõtartamnak a térrel összefüggésben a terjeszkedés kategóriája felel meg. Általános összefüggésként szokták említeni, hogy minél nagyobb távlatra tekintünk elõre, annál nagyobb teret kell figyelembe venni. Jóllehet vannak határai e megállapításnak, bizonyos mértéken belül feltétlen igaz. Más oldalról kapcsolódik a terjeszkedés kategóriájához a folyamatok terjedésének tanulmányozása és az ezzel összefüggõ elõrejelzések készítése.

Ahogy beszélhetünk gyorsuló és lassuló idõrõl, ugyanúgy találkozunk a táguló tér és a szûkülõ tér kategóriáival. A táguló vagy szûkülõ Világegyetem problémakörével egyaránt foglalkozik a fizika, a csillagászat és a filozófia. A társadalomban zajló változások révén a társadalmi térben is tapasztalható a tér szûkülése vagy tágulása, ahogy arra a tér-idõ entitások kapcsán már utaltunk.

Ahogy az idõpont egy adott idõmérték (pl. idõszámítás) szerinti idõmegjelölés, úgy a hely egy adott térmérték (pl. földrajzi koordináták) szerinti térmegjelölés. Mindkettõ az "itt és most" valamelyik oldalához kapcsolódik. Az elõrejelzéseknek adott helyhez kötése - az idõponthoz hasonlóan - általában egy adott kiterjedésre vonatkoztatva értendõ.

A kiterjedés az idõintervallum megfelelõje. Ugyanúgy viszonyul egymáshoz a kiterjedés és a terjeszkedés, mint az idõntervallum és az idõtartam. Míg a tartam és a terjeszkedés inkább folyamatszerû, az idõintervallum és a kiterjedés inkább állapotszerû tér-idõ jellemzõk.

Mivel az idõ dimenziójában két dolog elfoglalhatja ugyanazt a helyet, de a térben ez már nem lehetséges, ezért a tér szükségképpen behatárolt. Megszervezése és ellenõrzése szükségképpen verseny és konfliktus tárgya, illetve forrása. Ebbõl következik, hogy egy több tárgyat érintõ változás a tér több pontján megy végbe. Bár a térbeli változás szükségképpen idõbeli változás is, fordítva, az idõbeli változás nem szükségképpen térbeli változás. URRY szerint ebbõl következik, hogy nem térbeli és idõbeli, hanem "térbeli-idõbeli" és idõbeli között kell különbséget tenni. Ezzel tulajdonképpen a történetiség problémáját próbálja megoldani.

Az események egységes tér-idõben történõ szemlélete magában foglalja az egyterûek egymásutániságát és az egyidejõek egymásmellettiségét, valamint a különbözõ terûek egymásutániságát és a különbözõ idejûek egymásmellettiségét. Ebbõl következik, hogy a jövõkutató tevékenység során az összefüggések helyes megragadása érdekében célszerû megkülönböztetni

3. A REGIONÁLIS STRATÉGIÁK EGYES ELEMEI AZ ELÕREJELZÉS SZEMPONTJÁBÓL

A különbözõ területi egységek közötti kapcsolatok, viszonyok mind szélesebb kört fognak át és ma már szinte minden település szervesen kapcsolódik a legváltozatosabb globális összefüggés-rendszerekbe. Az elzártság oldását egyfelõl a természeti tényezõk és a gazdaság anyagi folyamatainak már eddig is egyre erõsödõ kölcsönhatásai (itt nem csupán a természet és a gazdaság közötti, hanem a természeti és a gazdasági folyamatokon belüli kölcsönhatásokról is szó van) eredményezik. Ezek hátterében elsõsorban a tudományos mûszaki fejlõdés révén felhalmozott tudásanyag, a növekvõ mûszaki kapacitások, kapacitás-kiépítési lehetõségek, a társadalom, a gazdaság és a mûszaki létesítmények hatalmas koncentrációinak kialakulása, a diffúz, de széleskörû elterjedtségük miatt tömegszerû jelenségek, valamint a kis tömegû, de különösen veszélyes anyagok, a kis valószínûségû, de súlyos következményekkel járó kockázati tényezõk egyre nagyobb száma.

Másfelõl oldja az elzártságot a társadalom és a gazdaság egészét átszövõ kapcsolatrendszerek kiépülése az információ- és kommunikációs technika fejlõdésének és egyre szélesebb körû alkalmazásának eredményeként. Ez a tendencia a legkülönbözõbb helyeken készült elõrejelzések szerint a jövõ ma még csak kibontakozó, de várhatóan domináns irányzata lesz. E folyamatokkal összefüggésben az eddigi tõkeintenzív rendszerek helyett elõtérbe kerülnek az információ- és/vagy tudásintenzív rendszerek.

Az említett változások átalakítják az egyes entitások tér-idõ prizmáit, amiben az általános tendenciák mellett az adott entitás belsõ sajátosságai, specialitásai is döntõ szerepet játszanak. Ezek a belsõ specifikumok a stratégia aktoraira jellemzõen az adott jelenbeni vagy anticipált jövõbeni feltételek, hasznosítási módok és értékelési kritériumok tükrében lehetnek kedvezõek vagy kedvezõtlenek. A regionális stratégiák kritériumrendszerét alapvetõen meghatározza, hogy a stratégiák középpontjában a verseny vagy a kooperáció áll-e.

3.1. Kölcsönhatások és mûködési zavarok

A regionális fejlesztési stratégia iránti igény többnyire akkor merül fel, amikor valamilyen kölcsönhatás eredményeként kialakult konfliktus kapcsán olyan döntési helyzetbe kerülnek a terület vezetésében érintettek és a konfliktus kialakulásában szerepet játszó tényezõk, hogy valakinek vagy valaminek hátrányos helyzetbe kell kerülnie a döntés következtében. Hasonlóképpen jelentõs nyomás jelentkezik egy stratégia kidolgozása érdekében, ha a terület egészét különbözõ válságjelenségek sújtják.

A kölcsönhatások sajátos típusai különböztethetõk meg, ha a kölcsönhatásban résztvevõ tényezõk, gazdasági, társadalmi csoportok egymás szempontjából vett kedvezõ, kedvezõtlen vagy semleges hatásait tekintjük. A kedvezõ hatások elõsegítik egymás mennyiségi vagy minõségi gyarapodását, ezért ezek az együttélés irányába hatnak, így joggal nevezhetõk kooperatív hatásnak. Az egymás szempontjából kedvezõtlen hatások az adott környezetben a két tényezõ, populáció versengését váltják ki, ezért kompetitív hatásoknak nevezhetõk. A kölcsönhatások kombinációja a 15. ábrán szereplõ típusok kialakulásához vezet (BOULDING 1978, 78.old. alapján).

Kölcsönös kooperáció esetén a szimbiózis révén egyes tényezõk kedvezõ feltételeket teremtenek egymásnak (lásd agglomerációs elõnyök). A külsõ környezeti tényezõk hatására azonban növekedésük behatárolódik, növekedési görbéik egymás felé hajlanak. A metszéspontban kialakuló egyensúlyi állapot meglehetõsen stabil. Valamelyik alkotóelem számára kedvezõtlen feltételek alacsonyabb mennyiségi szinten állítják helyre az egyensúlyt, de a kihalás, ami a kompetíciónál elõfordul, itt nem valószínû.

Predáció vagy parazitizmus esetében a kedvezõ hatású tényezõ (például a zöldterületek) "születési" és "halálozási" arányszáma minden más környezeti feltétel változatlansága esetén ragadozójának vagy élõsdijének (pl. üdülõ, lakóház) gyarapodásától függ. Ez utóbbit viszont az áldozatként vagy a gazdaként szereplõ tényezõ gyarapodása szabja meg. A két elem mennyisége vagy az egyensúlyi pont körül ciklikusan ingadozik vagy az egyensúlyi állapot felé tendál csökkenõ amplitúdóval.

A parazitizmus és a predáció között az alapvetõ különbség a másik fél megsemmisítésére való törekvésben van. Míg a ragadozó (predator) elpusztítja áldozatát, addig az élõsködõ (a parazita) számára az "áldozat", azaz a gazda életben maradása létfeltétel. Ha a gazda az élõsködõ miatt elpusztul, akkor az vagy az élõsködõ életciklusának befejezéséhez kötõdik, vagy az élõsködõk elszaporodása miatt bekövetkezõ, az élõsködõk számára is kedvezõtlen (az ökológiai niche túlzott igénybevételébõl adódó) környezeti hatás. Városfejlõdési példával: egy családi házas beépítésû övezetbe telepített erõsen szennyezõ üzem (pl. a diósdi ólomfeldolgozó üzem) ragadozóként teszi tönkre a területet. Egy-egy többemeletes épület még parazitaként élvezheti a családi házas környék elõnyeit, de elszaporodva szintén a terület halálát okozza a családi házas környezet szempontjából.

A tényezõk egymáshoz viszonyított egyensúlyi állapota kölcsönhatási típusonként eltérõen alakul. Meg kell azonban jegyezni, hogy különösen a társadalmi jelenségek kapcsán tiszta típusok ritkán fordulnak elõ. Ebbõl következik, hogy az egyensúlyi viszonyokat jellemzõ folyamatok is sokkal összetettebbek, mint tiszta típusok elõfordulásakor.

A stacionárius állapot változása szempontjából különbözõ helyzetekre világít rá annak vizsgálata, hogy a környezetnek valamelyik tényezõ számára kedvezõ vagy kedvezõtlen irányú változása hogyan hat a stacionárius állapotot jelzõ metszéspontok elmozdulására. A ragadozó számára kedvezõ külsõ feltételek hatására a zsákmány- populáció csökken, a ragadozó nõ (ha több ház épül, csökken a zöldterület). A zsákmány számára kedvezõ külsõ változás mindkét populáció növekedését eredményezi (ha több lesz a zöldterület, több ház épülhet). Érdekes, hogy a mindkettõ számára kedvezõ irányú külsõ állapotváltozás elsõsorban a ragadozók számának növekedéséhez vezet (a több zöldterületen a házak száma többszörös lesz). A kedvezõtlen irányú változások a fentiekkel fordított irányú elmozdulásokkal járnak.

Kompetíció esetén mindegyik tényezõ az adott környezetben lehetséges saját maximális mennyiségének az elérésére törekszik. Attól függõen, hogy a két tényezõ nulla növekedését jelzõ értékek hogyan viszonyulnak egymáshoz, a versengés eredménye különbözõ egyensúlyi állapotok felé tart. Amelyik tényezõ nulla növekedési egyenese egyértelmûen meghaladja a másikét, a versenyben az a gyõztes és a másik kipusztul. Ha metszi egymást a két görbe, két helyzet lehetséges. Ha bármelyik felülkerekedhet, akkor az együttlétezés egyensúlyi pontja instabil, ellenkezõ esetben stabil (klasszikus gazdasági példa a szabad piac és a monopóliumok által meghatározott viszonyok).

Domináns kooperáció és kompetíció esetén a domináns komponens független a kooperáló illetve a versengõ alkotóelem mennyiségétõl. Ez utóbbiak azonban növekvõ illetve csökkenõ tendenciával érik el az egyensúlyi pontokat (lásd a közmûtársulások és a nagy közmûvállalatok kapcsolata).

Ha a betegséget a szabályozott viselkedés zavaraként definiáljuk, akkor az egyik alapkérdés, hogy mitõl következett be a "zavar". E tekintetben három alaptípus különböztethetõ meg: (i) valamilyen egyirányú külsõ hatás miatt bekövetkezõ betegség (pl. földrengés okozta katasztrófa) (ii) kompetitív kölcsönhatáson alapuló, egy parazita vagy kompetitor miatti betegség (pl. zöldterületek beépítése, Bécs versenypozícióinak javulása Budapesttel szemben), (iii) valamely belsõ szerv(ek) mûködésének belsõ okokra visszavezethetõ zavara (pl. elavult mûszaki állapot, hibás fejlesztéspolitika) következtében. A betegséget fenntartó szabályozó rendszernek, amit WEIZSÄCKER parazita szabályozó rendszernek nevez, ennek megfelelõen a szervezet normál mûködését fenntartó szabályozó rendszerrel kell kompetitív viszonyban lennie. Ebbõl következik, hogy az elsõ két esetben a külsõ hatás fennmaradását, tartósságát és a kapcsolat fennmaradását biztosító szabályozó rendszer képviseli a parazita szabályozó rendszert. A harmadik esetben a belsõ változást fenntartó és megújító szabályozás tekinthetõ annak. A megkülönböztetést nehezíti, hogy a konfliktus következtében az egészséges állapotot fenntartó szabályozó rendszer mûködése is megváltozik.

Sajátos problémát vet fel, hogy mennyire tekinthetõ betegségnek a kompetitor által kiváltott kedvezõtlen hatás illetve annak tünetei. Elképzelhetõ ugyanis, hogy ez például a fejlõdési folyamat részét képezõ váltással függ össze.

A parazita jellegû szabályozási folyamatok bizonyos értelemben negatív visszacsatolások. Ezek viszont nem feltétlenül károsak. Meggátolhatják például egy szélsõséges, exponenciális jellegû növekedés kibontakozását. Ráadásul különbözõ folyamatok összefonódása révén meglehetõsen bonyolult helyzeteket produkálhatnak. Az összefonódásokkal kapcsolatos kritikus kérdésekre világít rá a következõ, rendkívül leegyszerûsített példa. A város növekedése kedvezõ a közlekedés növekedése szempontjából, viszont a közlekedés növekedése rontja a város környezeti állapotát, ezen keresztül a város növekedését - legalábbis egy bizonyos szint elérése után. Ez a "bizonyos szint" egyébként a parazitizmus egyik kritikus problémája. Továbbá, a közlekedés növekedésének vannak más irányú kedvezõ hatásai (pl. a nagyobb forgalommal összefüggõ nagyobb piaci lehetõségek), amelyek viszont a város növekedését serkentik, tehát pozitív visszacsatolásként mûködnek. Az alapkérdés ekkor - és ez szintén egy sajátos parazita-probléma -, hogy a város társadalma melyik folyamatot preferálja, hogyan alakul a verseny a társadalom értékrendszerében a nagyobb forgalomból származó elõnyök és a kellemesebb környezetbõl származó elõnyök között. Lehet-e valamelyik igényt másutt kielégíteni? Ha igen (pl. a kellemesebb környezet elérhetõ a zöldövezetbe költözéssel), akkor a térbeli differenciálódás - mint parazita folyamat - a város további növekedését teszi lehetõvé. Ez a differenciálódás azért tekinthetõ parazita folyamatnak, mert hozzájárul a közlekedés növekedéséhez, ezen keresztül viszont a város csökkenését eredményezheti az elõzõ mechanizmuson keresztül.

A települések "betegségeinek" azonosításához tehát vagy a tüneteket kiváltó külsõ tényezõket, "parazitákat", esetleg "kompetitorokat" vagy a belsõ "mutációkat", elváltozásokat, illetve az ezek fennmaradását és újratermelõdését biztosító szabályozási rendszereket kell feltárni. A gyógyításhoz az azonosításon kívül az ellenszer hatásos dózisának megállapítása érdekében a mûködési mechanizmusok és a mennyiségi, minõségi arányok feltárása nélkülözhetetlen. Budapesti példával: megfelelõ koncentrált akcióval sikerült rendõrségi úton megtisztítani az aluljárókat a különféle árusoktól, de az alapbetegséget nem sikerült megszüntetni. Ezért az aluljárók helyett az utcákon, sokkal diffúzabb formában folyik tovább a város életét zavaró tevékenység. Ezt már egy ugyanolyan jellegû és koncentrációjú támadással nem lehet leküzdeni. Az újabb, hasonló jellegû akciók egyre nagyobb erõfeszítéseket igényelnek, illetve egyre kisebb területre koncentrálódnak, ha ugyanolyan hatékonyságot szeretnének elérni. A célszerû megoldás az "alapbetegség" mûködési mechanizmusának gyenge pontjaira irányuló célirányos "gyógykezelés" lehet csak, ami részletes feltáró, elemzõ munkát igényel. Elõfordulhat - mint az adott példában -, hogy a település önmagában nem tudja megoldani a gyógyítást, ezért az különbözõ irányú együttmûködést tehet szükségessé. A beavatkozást azonban lehetõség szerint még a betegség korai szakaszában kell elvégezni, mert késõbb a "szövõdmények" ugyancsak megnehezítik és megdrágítják a "kúrát". Ennek érdekében viszont a folyamatos városkutatás, az információgyûjtés és -feldolgozás, az elõrejelzés és értékelés elengedhetetlen teendõk. A településfejlesztési stratégia egyik kulcselemének tehát a városon belüli kölcsönhatásokra irányuló településkutatás támogatásának és az eredmények gyors, szerves integrálását biztosító feltételek megteremtésének kell lennie. E feladatok lényegében nem jelentenek mást, mint a település öntanuló strukturális elemeinek és folyamatainak erõsítését. A társadalmi betegségek megelõzésének ugyanis leghatékonyabb módja a széles értelemben vett tanulás!

3.2. Az információtechnika alkalmazásának hatása az irányítási szintekre és ennek regionális stratégiai következményei

Az információtovábbítás és feldolgozás fejlõdése következtében azokat a döntéseket, amelyek rutinszerûek, többé-kevésbé algoritmizálhatók, egyre inkább decentralizálják annak érdekében, hogy a helyi feltételekhez minél jobban illeszkedõ "sémákat" alkalmazva az egységek és a nagy szervezetrendszerek hatékonysága fokozódjék. Más oldalról viszont a nem rutinszerû, a strukturálatlan problémák megoldásával, ezen belül különösen a nagy szervezetek stratégiai kérdéseivel összefüggõ döntéseket mind határozottabban centralizálják. A decentralizáció és a centralizáció folyamata tehát egyidejûleg érvényesül. Érdekes módon azonban a hatékonyabb adatfeldolgozás és a jobb információtovábbítás ellenére a személyes kapcsolatok jelentõsége - különösen a strukturálatlan problémák kapcsán - változatlan, sõt, még növekszik is. E tényezõk együttesen azt eredményezik, hogy a két szélsõ pólus erõsödésével párhuzamosan egyre jobban gyengül a szervezetek középsõ transzformáló szintje. A különbözõ típusú problémák megoldására szervezõdõ döntési rendszerek folyamatait a 16. és a 17. ábrák foglalják össze, a 18. ábra pedig a folyamatok együttes bekövetkezésébõl eredõ tendenciákat mutatja be.

Az eredõként tapasztalható folyamat azonban nem jelenti feltétlenül a középsõ szint megszûnését. Lehet ugyanis, hogy bár bizonyos döntések elkerülnek, a tevékenységek koordinálása új

funkciókkal töltheti meg a középszintet. Azaz indokolt fokozott figyelmet fordítani a középszint funkcionális szerkezetének, tevékenységstruktúrájának átalakulására. Ez a tendencia különösen a területi, regionális szervezõdés kapcsán lehet jellemzõ.

Más oldalról vezethet ugyanilyen következményekre, hogy különbözõ tevékenységrendszerek esetében az egyes szintek nem esnek feltétlenül egybe. Különösen igaz ez területi vonatkozásban. Így pl. egy országra kiterjedõ szervezet felsõ szintje az országos, középsõ szintje a regionális, alsó szintje pedig a helyi illetékességû hatóköröket ölelheti fel. Ezzel szemben egy nemzetközi szervezet számára akár az országos szint is lehet "helyi", alsó szint. A szélsõ pólusok erõsödésének folyamatát tehát mindig az adott tevékenységrendszer sajátosságainak megfelelõen kell elemezni és az érintett szinteken integrálni a különbözõ következményeket.

A felsõ és az alsó szintek erõsödésének tendenciáját egyértelmûen kimutatták Svédországban a kereskedelem, egyes szolgáltatások és a közigazgatás területén. (LORENTZON-FORSSTRÖM 1992) A hazai viszonyok között tapasztalható "megye probléma" véleményem szerint még nem ennek a folyamatnak az eredménye, hanem alapvetõen politikai természetû. Az informatika alkalmazása még nem itatta át a hazai közigazgatást olyan mértékben, hogy annak hatásai érzékelhetõek legyenek már, de egy hosszabb távra elõretekintõ stratégia nem nélkülözheti ennek figyelembe vételét.

A kérdés a megyei és a fõvárosi önkormányzatok szempontjából különösen fontos, hiszen egészen más típusú tevékenységstruktúrát jelent egy felülrõl irányított, hierarchikusan szervezett rendszer középszintjének lenni, mint egy alulról szervezõdõ, az információtechnikát szervesen integráló kooperatív rendszer egy elemeként, egy együttmûködési fórumként funkcionálni. A két szélsõséges szerepkör között - a szervezõdési formák tevékenységkörönként különbözõ kombinálódásával - a funkcionális struktúra igen változatos formái jöhetnek létre.

A középszint ragaszkodása korábbi funkcionális hatalmához szervesen csak úgy illeszthetõ az országos folyamatokba, ha országos szinten is egy erõsen hierarchikus, felülrõl irányított struktúra alakul ki. Az információtechnika támogathatja egy ilyen rendszer kialakulását is. A kérdés "csupán" az, hogy társadalmilag mennyire felel meg ez az irány a demokrácia követelményének és az információ hatalmi tényezõként való funkcionálásával kialakuló új társadalmi szervezõdési irányoknak, amelyek szintén az információtechnika széleskörû alkalmazására épülnek.

A jelen politikai körülményei között a merev ragaszkodás például egy fõvárosi szintrõl való beleszólási joghoz akár a fõváros igazgatási szempontból való széteséséhez is vezethet, amint arra egyes kerületek önállósodási törekvései már utalnak is. A perspektivikus stratégia véleményem szerint inkább a kooperációs fórum szerepkört emelné ki annak hangsúlyozásával, hogy ennek mûszaki, gazdasági és humán hátterét csak az elkövetkezõ idõszakban lehet megteremteni. A koordináció kényszerét alapvetõen olyan témakörök kapcsán lehet felismertetni, amelyek Budapest egészét alapszintû egységként érintik. E tekintetben kiemelhetõk a fõváros olyan "klasszikus" funkciói, mint átkelõhely, közlekedési csomópont, a természeti és mûvi környezet védelme és alakítása, a fõváros, mint piac, mint egy sajátos gazdasági erõtér, a budapesti identitástudat szociális és kulturális elemei stb. Az ezekkel összefüggõ "externáliák" menedzselése, mûködésük szabályozása vitathatatlan fõvárosi feladatkör, amelynek elmaradása vagy nem megfelelõ ellátása kimutathatóan elõbb-utóbb az egyes részek károsodását is maga után vonja. Az együttmûködési kényszer felismeréséhez azonban - ha nem utólag kívánunk korrigálni esetleg korrigálhatatlan dolgokat - ezeket a kérdéseket elõre fel kell tárni és felhívni a lehetséges veszélyekre az együttmûködésben érintett partnerek figyelmét. Ilyen értelemben tehát a hatékony koordinátori szerepkör kialakításának és betöltésének alapfeltétele mind a fõváros, mind a megyék vagy más középszintû egységek esetében a folyamatok rendszeres elemzésére épülõ feltáró, elõrejelzõ munka, aminek azonban még véletlenül sem szabad egy bürokratikus szervezet önigazoló tevékenységévé válnia.

Bár törekedni kell a problémahelyzetek tisztázásával a problémákat jól strukturált formában megfogalmazni, sajnos, a területi problémák döntõ többsége rosszul strukturált. Ezek osztályozása nem programozható, egyedi, azonosításukban és a velük kapcsolatos döntésekben fontos szerepe van a kreativitásnak, az adaptációnak, az innovatív és inspiratív jellegnek. Szerkezetüket új elemek, az oksági viszonyok bizonytalansága, nagyfokú komplexitás, az ismétlõdés hiánya, definiálatlan információ csatornák és hiányos információk, valamint esetlegesen a döntési kritériumok ismeretlensége, a kimeneti preferenciák bizonytalansága jellemzi. A velük kapcsolatos stratégia kialakításában a különbözõ vélemények, az intuíció és a kreativitás, az általános és különösen a heurisztikus problémamegoldás módszerei játszanak döntõ szerepet. Fontos az elõrejelzések heurisztikus szerepének erõsítése. Ennek érdekében a hangsúlyt a folyamatok dinamikájának megértésére és elõrejelzésére, valamint a problémák sajátosságaihoz igazodó heurisztikus fõ programok kidolgozására célszerû helyezni. Ezen túlmenõen az elemzés és az elõrejelzés akkor tudja betölteni heurisztikus szerepét, ha nyíltan bevallja bizonytalanságait, szerepelnek benne azok a feltételezések, amelyekre épít és azok az összefüggések, amelyek a vizsgált jelenséggel való kapcsolatot biztosítják. A felhasználónak ezek ismeretében kell integrálnia a kapott információt saját ismeret- és véleményrendszerébe. Ez egyfelõl komoly erõfeszítést igényel mind a készítõk, mind a felhasználók részérõl, másfelõl felszínre hoz olyan konfliktusokat, amelyek mögött a két fél eltérõ érdekei és körülményei állnak. E szempontok tisztázása nem csak a munka fogadtatása miatt fontos, hanem elsõsorban a munka eredményeinek felhasználását befolyásolja.

3.3. A térségek versenye

A hazai településeknek és különbözõ térségeknek a külvilágban lezajló változások eredményeként szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy többé nem pusztán telephelyek vagy szolgáltatók, amelyeket az állam központi forrásaiból tart fenn, hanem aktív részesei a piac mûködésének. Ez a felismerés nem hazai vagy a volt szocialista országokra vonatkozóan érvényes csupán, hanem a fejlett piacgazdasággal rendelkezõ országokban is napjainkban néznek szembe ezzel a kihívással.

A világtól elzárt települések korszaka lezárulóban van. Az információ- és kommunikációs technika fejlõdésének és egyre szélesebb körû alkalmazásának eredményeként igen sokrétû kapcsolatrendszerek alakulhatnak ki. Elõtérbe kerülnek a tõkeintenzív rendszerek helyett az információintenzív rendszerek. Mindez nem csak lehetõvé, de szükségessé is teszi, hogy az egyes piaci szereplõk fizikailag egyre táguló körben gondolkodjanak, egészen a globális szintig. A multinacionális vállalatok termékeikkel a legkisebb településeket is elérik, közvetlen versenyt támasztva a helyi termelõknek, szolgáltatóknak. A települések piaci kínálata a szûkebb környezeten, a régión, országon kívül ma már nemzetközi, globális szinten méretõdik meg.

A települések, térségek szolgáltatásai, termékei, amelyekkel a térségek közötti versenyben részt vesznek, egyaránt felölelik az ott élõ embereket, az ott mûködõ szervezeteket, a lakóhelyi körülményeket, a gazdasági tevékenységek feltételeit és következményeit, a speciális vonzótényezõk meglétét és a térség, település imázsát. A kérdéskör itt csatolódik vissza a specifikumok jelentõségéhez. A sajátosságok nagyon fontos piaci tényezõk lehetnek. Vigyázni kell azonban, hogy a termelés és a szolgáltatások, a különbözõ társadalmi szervezõdések fejlõdése terén jelentkezõ általános tendencia, az egységszinten erõsödõ specializáció, nehogy egyoldalúsághoz vezetõ térségi specializációt öltsön. Térségi szinten a flexibilitás biztosításának alapvetõ feltétele a diverzifikáció erõsítése, ami szintén nemzetközileg tapasztalható tendencia. A "térségi szint" azonban nem jelent feltétlen közigazgatási határokat, hanem az elérhetõséggel összefüggõ tér-idõ prizmára utal.

A hatékony és eredményes stratégia egyfelõl a belsõ feltételeket hozzáigazítja a külsõ feltételek változásaihoz, tehát kívülrõl befelé irányul. Másfelõl a külsõ környezet alakítására is törekszik, pontosabban, tekintettel van a térség és külsõ környezete közötti kölcsönhatásra. Külsõ kapcsolataiban minden térség belsõ erõforrásainak hasznosításával vesz részt. A fenntarthatóság követelménye azonban a meglévõ potenciálok elõrelátó kiaknázásán túlmenõen új potenciálok létrehozását is jelenti. E lehetõségek feltárását eredményesen segítheti a térség GYELV (gyengeségek-erõsségek, lehetõségek-veszélyek) mátrixának összeállítása.

A feltárt potenciálok mérlegelését követõen a térség relatív piaci elõnyeit versenyelõnyökként is definiálhatjuk. A térség vonzerejének megállapítására a hagyományosnak tekinthetõ gravitációs modellek felhasználása mellett a piacelemzési módszerek területi adaptálásával is nyerhetünk információkat. Tapasztalatok szerint e vizsgálatoknak és a stratégiák kidolgozásának hasznos segítõi lehetnek a különbözõ szakértõi rendszerek, valamint a portfolió-elemzés területi adaptációja

Az értékelési szempontok hálójában a jó vonzerõre és a sok versenyelõnyre építõ fejlesztési stratégiáktól a kevés versenyelõny és a kedvezõtlen vonzerõ miatt az erõforrásokat elvonó, a lekötött erõforrásokat felszabadító stratégiákig elhelyezhetõk a különbözõ stratégia típusok. A probléma-körök rendezése felhívhatja a figyelmet újszerû stratégiai kombinációk lehetõségére is. Különös figyelmet érdemelnek gyakorlati szempontból az átló mentén elhelyezkedõ szelektív stratégiák, mert a speciális adottságokra koncentrálva lehetõséget kínálhatnak részben az átmeneti problémák nehézségeinek leküzdésére, részben egy késõbbi idõszakban a stratégiai szerkezet megváltoztatására.

Az erõforrás-lekötõ fejlesztési stratégiák vagy a struktúrájuk, adottságaik alapján dinamikusan fejlõdõ térségeket, településeket jellemzik vagy valamilyen frissen feltárt adottság hasznosításához, egy vagy több speciális fejlesztési akcióhoz kötõdnek. A fejlesztés forrásai egyaránt lehetnek más térségekbõl átcsoportosított külsõ források és/vagy belsõ források.

Az erõforrásokat felszabadító, elvonó stratégiák részben valamilyen természeti erõforrás kimerülése következtében jelenhetnek meg területi szinten (lásd pl. a szénbányászat visszafejlesztése által érintett térségeket), részben pedig a különbözõ regionális válságok, az elhanyagolt, leromló állapot velejárói (pl. a kohászat válsága miatt szükséges leépítések a kohászati körzetekben). Az erõforrás felszabadító stratégia sajátos megjelenése tapasztalható az elnéptelenedõ, megszûnõfélben lévõ települések esetében. E stratégiákat - mint arra a példák is utalnak - többnyire valamilyen kényszer hatására alkalmazzák, ezért erõs a kötõdésük a vészstratégiákhoz. Az erõforrásoknak a térségbõl való kiáramlása pozitív visszacsatolási mechanizmusokon keresztül nehezen megállítható lepusztulási folyamatokat indíthat el.

E problémák elkerülése érdekében a felszabadított erõforrásoknak legalább egy részét helybeli fejlesztésekre kell fordítani. Ekkor azonban már nem elvonó, hanem szelektív fejlesztési stratégiát alkalmaz a területi egység. Elmaradott, hátrányos helyzetû, különféle nehézségekkel küszködõ térségek esetében ez az út ritkán eredményes.

A funkcionális szerkezet folyamatos megújításának kényszere miatt a szelektív stratégiák tulajdonképpen a fejlett, kialakult struktúrával rendelkezõ térségek, települések fenntartható fejlõdésének tartósan követhetõ stratégiái. nagy figyelmet kell fordítani a szelekción belüli arányokra abból a szempontból, hogy az értékelési háló különbözõ sávjaiban elhelyezkedõ fejlesztési és visszafejlesztési kompromisszumok hosszabb távon átfogják az átló teljes egészét a jó vonzerejû, de kisebb értékû fejlesztésektõl a kis vonzerejû, de nagy értékû fejlesztésekig. Az egyoldalú szelekció ugyanis hosszabb távon az alkalmazkodóképesség gyengüléséhez, végül az elvonó stratégiák dominanciájához vezethet.

Mivel minden térbeli közösség egyre inkább piaci szereplõvé válik, a versenystratégiák a települések, térségek eredményes fejlesztési stratégiái lehetnek. Ezek összességében a településen, térségen kívüli tényezõk által támasztott követelmények, lehetõségek és veszélyek tükrében alakítják a településen belüli adottságok erõsségeit és gyengeségeit a kulcsszereplõk érdekeinek érvényre juttatása érdekében és az õ közremûködésükkel (20. ábra).

A térségek és települések versenye egyre inkább globális méreteket ölt. A térségek specialitását ilyen szinten gondolkodva kell megtalálni. Ez nem kizárólag abszolút versenyelõnyt jelentõ sajátosság lehet, hanem egyre nagyobb szerepre tehetnek szert a különbözõ komparatív elõnyök révén is. E tekintetben a meglévõ erõforrások felhasználása mellett a fejlesztési stratégiákban egyre nagyobb hangsúlyt kap a potenciálok újratermelése és a változatosságra építõ új potenciálok létrehozása.

 3.4. Kooperatív regionális hálózatok

A piaci viszonyok megteremtésére és minél szélesebb körû elterjesztésére irányuló hazai törekvések megvalósítása közben nem felejtkezhetünk el a fejlett piacgazdaságok ama tapasztalatairól, amelyek a piac hibáinak korrigálása érdekében szükséges teendõkre hívják fel a figyelmet. E témában egyre több publikáció jelenik meg a fejlett piacgazdaságokkal foglalkozó szerzõk tollából (pl. MAKRIDAKIS, 1990, MIKESELL, 1993).

A verseny túlhangsúlyozása vagy kizárólagos szempontként történõ kezelése hosszú távon lehetetlenné teszi a versenyelõnyök kihasználását vagy megõrzését. Végsõ soron akár a versengõ felek kimerüléséhez, bukásához, és egy "nevetõ harmadik" fél gyõzelméhez is vezethet. A gyõzelem, az elsõség hajszolása a túlélés érdekében csak bizonyos sajátos körülmények között lehet indokolt. A nagy teljesítményeket azok érik el, akik belsõ motívációtól hajtva nem a másik fél legyõzésére törekszenek, hanem a teljesítmény szintje, a tökéletességre törekvés lebeg a szemük elõtt. A "nagy cél" inkább kihívásként jelenik meg számukra, mint az ellenségtõl/ellenféltõl való vereség miatti félelem által diktált szükségszerûségként (MAKRIDAKIS, 1990). Ez az attitûd a kooperatív stratégiák kidolgozásának és mûködésének egyik alapfeltétele. Az erõforrások szûkössége és a problémák olyan megfogalmazása, ami nem törekszik a szélesebb összefüggésekbe történõ beágyazásba, éppen ennek a feltételnek a kialakulását gátolja meg.

A kooperatív területi stratégiák és a hozzájuk fûzõdõ elõrejelzési feladatok szempontjából a kérdéskör azért is fontos, mert a sokféle szereplõ között a potyautasok, a "dezertálók" szinte mindig megjelennek. Ugyanakkor - különösen a piacgazdaság kiépítése idején - a kooperációból való kirekesztés ereje, következményei (ha egyáltalán van rá lehetõség) sem a jogi, gazdasági szabályozás egyes területein, sem a morális értékrendben nem olyan súlyosak, hogy visszatartó erejük lenne.

A szigorú szabályok szerint mûködõ kooperatív rendszereket a hálózat jellegû mûködés jellemzi. Területi szempontból nagyon lényeges sajátossága a szabályozásnak, hogy az egyfelõl nem központi, hanem helyi szintû szabályozás, másfelõl a kapcsolatrendszert, az összeköttetések minden jellemzõjét meghatározó szabályok a hálózat egészére kiterjedõen egységesek. Az egyes elemek nagyfokú önállóságát a kooperatív autonómia mûködési elvének megfelelõen egy magas szintû operációs rendszer egyesíti és integrálja. Az ennek mûködésére vonatkozó megállapodásokba mint mûködési stratégiába épülnek be az együttmûködés olyan speciális, de sarkalatos kérdései, mint az alku és a verseny, a helyi és a pillanatnyi optimumoknak a közösebb és hosszabb távú optimumokkal való szembeállítása, a többségi elnyomás és a visszaélések megakadályozása stb. (VÁMOSI, 1984)

A kooperatív hálózatok mûködési stratégiái kapcsán tehát különösen elõtérbe kerülnek a "ha..., akkor..." típusú forgatókönyvek a különbözõ mûködési szabályok lehetséges következményeinek feltárása érdekében. A felhasználók ütemezésére vonatkozó elõrejelzésekre kellõen nagy méretû rendszer esetén a tapasztalatok szerint nem érdemes törekedni, mert ilyenkor "... a legjobb stratégiának a véletlen bizonyult, minden elõre eltervezett másfajta stratégiával szemben. Ez a véletlenstratégia lényegében azonos a helyi hálózatokban megvalósított ú.n. fair play stratégiával, ami a társadalmi együttmûködés fair play elveinek analógiáját mutatja." (VÁMOSI 1984, )

A hálózatok irányításának két alapvetõ modelljét különbözteti meg a vonatkozó irodalom (ILLERIS-JACOBSON 1990). A gazdasági típusú hálózatokban az aktorok önös érdekeik alapján választják a kooperációt, a viszonyokat a személytelenség és instabilitás jellemzi. A hálózat mûködésében tipikus az alku vagy a játék jelleg. A kapcsolatok fontosságára a rövid távú szemlélet nyomja rá a bélyegét. A fõ stratégiai cél a lehetõ legteljesebb ellenõrzésre törekedni a folyamatok fölött. A bizalom kiépítése igen nehéz, különbözõ biztosítékok rendszerének alkalmazását teszi szükségessé. Tipikus példaként szolgálnak a klasszikus értelemben vett, fejlett, tiszta piaci viszonyok.

A viselkedési modell egy sajátos értékrendszert kapcsol a viszonyokhoz. Eszerint a partnerek identitása kulcsfontosságú, a viszonyok tartósak. A kiépült társadalmi kapcsolatok alapján a bizalom és a szolidaritás kifejlõdhet. Erre épülve a hálózaton belül egyre több információs csatorna megnyitása, és a szervezõdési határokon átnyúló egyéni párbeszéd megvalósítása válik lehetõvé. E folyamatok eredményeként csökkennek a tranzakciós költségek, kreatív folyamatok indíthatók el az innováció, a szinergikus hatásterületek feltárása, a gazdaságos nagyságrendeknek megfelelõ közös fejlesztések érdekében.

Ha elfogadjuk az információ növekvõ szerepét és tekintetbe vesszük a mûszaki fejlõdés lehetõségeit, a leginkább perspektivikus tendenciának a regionális hálózatok fejlesztése tûnik. E hálózatok az egyes települések vagy régiók közötti együttmûködés révén küszöbölik ki a piaci verseny hátrányait. Ez a folyamat ugyanakkor a flexibilitás és a specializáció elõnyeit is elérhetõvé teszi.

A kommunikációs technika és a hozzá kapcsolódó infrastruktúra fejlõdése - mint arra már utaltunk - csökkenti a térbeli elszigetelõdést és új térbeli kapcsolatok kialakítására kínál lehetõségeket. Ennek eredményeként megváltoznak a kölcsönhatási formák és struktúrák, a közigazgatási határok egyre jelképesebbé válnak, tükrözve a korábbi polarizált, hierarchikus szervezõdésû struktúra területi vetületét. Ezt a folyamatot a követõ jellegû infrastruktúra fejlesztés hátráltathatja, a vezetõ, kreatív jellegû fejlesztés ösztönözheti.

A kölcsönhatások bõvülése kiterjeszti a funkcionális hálózatok területét, elõsegíti a szomszédos települések integrálódását több-központú városrégiók, urbanizált tájak rendszerévé. Ezt a DOXIADIS által vázolt globális tendenciát újabban MARCHETTI (1988) erõsítette meg a települések rang-nagyság szabály szerinti eloszlását tanulmányozva. Vizsgálatai szerint, ha az országhatároktól eltekintve az összefonódott települések sávjait egyetlen településnek tekintjük és így ábrázoljuk a rang-nagyság koordináta rendszerben, akkor az eloszlásgörbe követi a klasszikus törvényszerûségnek megfelelõ egyenest. A jelenlegi globális településrendszer csúcsán e logika szerint a Shinkansen folyosó áll Japánban, ezt követi az USA ÉK-i partvidékén a Boston-Washington településtengely, majd az európai Rajna-rendszer. A világ nagyvárosainak közigazgatási határai tehát elfedik a valós globális sorrendet, mivel az eloszlásgörbén az ezekhez való ragaszkodás egy törést eredményez.

A fizikailag is érintkezõ több-központú városok hálózatának kialakulása jelentõs ugrás a központi helyre épülõ városrégiótól az együttmûködõ központok sokaságával jellemezhetõ térségek irányába. Míg az elõbbi tipikus vonásai az elérhetõség és az információáramlás hierarchikus szervezõdése, az utóbbi esetben a kölcsönhatásokon belül a hangsúly a vertikális kapcsolatokról a horizontális viszonyokra helyezõdik. Az utazási távolságok jelentõsége azonban úgy tûnik, megmarad és a kapcsolatok hierarchikus elemeinek súlya rejtetten tovább él. Erre utal több szerzõ szerint (MARCHETTI 1988, WESTIN-ÖSTHOL 1992) a régiók illeszkedése a rang-nagyság szabály szerinti eloszlásba. A folyamatok mögött elõrejelzési szempontból az áll, hogy az információtechnika által nyújtott lehetõségeket kihasználó struktúrák, az ú.n. fizikailag nem érintkezõ városhálózatok rendszere még fejlõdésének kezdeti stádiumában van, a térbeli kapcsolatrendszerek alapját még erõsen meghatározzák az ipari jellegû civilizáció technikai, kulturális elemei. A többközpontú várostengelyek az ezekre épülõ térszervezési lehetõségek határait feszegetik, egyben az új struktúrák csíráit is hordozzák.

A hierarchikus struktúrák oldása a jelenlegi tendenciák alapján fokozatosan valósul meg és szintén a már említett kétszintû szerkezet irányába mutat. Az átalakulási folyamatokat érzékelõ települések, régiók között már meg is indult a versengés és a régióközi összefogás a kedvezõbb pozíciók megtartásáért illetve megszerzéséért. Ennek eszköze elsõsorban a viszonylag mobil forrásokra (pl. képzett munkaerõ, kulturális hálózatok) és az infrastruktúra-fejlesztésre gyakorolt vonzó hatás.

Jó példaként említhetõ az európai integrációs folyamat eredményeként megváltozó helyzetû fõvárosok pozícióharca. A határok feloldása a fõvárosok szerepének újraértékelésével jár. Az összeurópai funkciók nagy valószínûséggel csak néhány fõvároshoz fognak kötõdni. Az országon belüli szerepkörök jelentõségének csökkenését (de legalábbis megváltozását) más irányból erõsíthetik fel a decentralizációs folyamatok.

A regionális hálózatok kibontakozási irányainak elõrelátásához a hazai terület- és településfejlesztési stratégiák számára hasznos támpontot kínál az Európai Közösség keretében létrehozott regionális hálózatok áttekintése (Commission of the EC, 1991):

A térségek közötti hálózatok létrejöttének és fennmaradásának alapja, hogy a hálózatok mûködését támogató érdekeltségi rendszer kölcsönös, sokféle és tartós kapcsolatokra támaszkodjék. Különösen fontosak az elemi szintû kapcsolatok párhuzamos hálózatai.

A nem érintkezõ városhálózatok funkcionális rendszerének kibontakozása átalakítja a politikai és a gazdasági potenciálokat, új kölcsönös függési viszonyokat hoz létre, a közös cselekvés lehetõségeinek szélesebb skáláját biztosítja, a többoldalú kapcsolatok révén pedig mérséklõdik a rendszer sérülékenysége. A különbözõ nagyságú települések közötti együttmûködési hálózatok kialakulása inkább a szinergikus hatásokat kihasználó rendszerek irányába mutató fejlõdési lehetõség. Ha azonban az együttmûködés domináns kapcsolatai a hasonló nagyságú települések között bontakoznak ki, akkor a nagyságrendi hozadékok hasznosítása kerülhet elõtérbe.

A hálózatok kibontakozása a regionális szereplõk, aktorok két típusának kialakulásához vezet. Egyrészt a hálózati aktorok, akik a közigazgatási határoktól függetlenül mûködve segítik a térség fejlesztését, másrészt a közigazgatási aktorok, akik a hierarchikusan szervezett közigazgatási rendszer keretében nyújtott szolgáltatások biztosításáért felelõsek.

A verseny és a hálózatok egyidejû kiépítésének kombinációja elõsegítheti olyan kreatív területfejlesztési stratégiák kialakítását, amelyek új erõforrásokat képesek létrehozni. E stratégiák keretében a verseny és a kooperáció minden szinten jelen van, de arányaik különbözõek. A helyi szinttõl a globális szint felé haladva a történeti gazdasági és társadalmi feltételek által befolyásolt verseny aránya növekszik.

Mivel az új erõforrások létrehozott erõforrások, rendkívül érzékenyek az elõrejelzések minõségére és a jövõbeni fejlõdési folyamatok megvalósulására. Gondosan kell tanulmányozni velük kapcsolatban az elõrejelzések önbeteljesítõ és önmegsemmisítõ jóslat jellegét. Míg a természeti erõforrások nagy részének távlatait meghatározza az adott technológiákkal kitermelhetõ készlet mennyisége, a létrehozott új erõforrásokat karban kell tartani, újra kell termelni /pl. tudás/. Az ebbõl adódó elõrejelzési problémák legjobbnak tekintett jövõkutatási megoldása a szcenáriók széles körének felvázolása lehet.

A merev ragaszkodás a történeti erõforrásokhoz endemikus fejlõdést eredményezhet, ami elmaradottságba, az erõforrások kimerülésébe torkollhat. Ráadásul elvész a jövõ vonzereje által kínált ösztönzési lehetõség is.

3.5. A regionális stratégiák aktorainak elõrejelzési sajátosságai

A regionális stratégiák kidolgozása kapcsán ritkán merül fel, hogy ki az, aki az adott területi egység érdekeinek képviselõjeként az egész stratégia megvalósításának kulcsszereplõje és hogyan változik ez a szereplõ. Az esetek nagy részében ilyen kérdéseket a stratégia kidolgozására megbízást adó szervezettel összefüggésben kellene tisztázni.

A feladat többnyire úgy jelenik meg, hogy egy adott területi egységre, egy településre, körzetre, megyére, országra, országcsoportra vonatkozó stratégiát kell kidolgozni. Tekintettel arra, hogy a korábban kifejtettek szerint a stratégia bizonyos érdekek adott környezeti feltételek mellett történõ érvényesítésének lehetõségeit jelöli ki, a feladat ilyen meghatározása azt jelenti, hogy az adott területi egység érdekeinek megfogalmazása és az ebben érintett aktorok megnevezése nem kerülhetõ meg. E nélkül a kidolgozásra kerülõ "stratégia" olyan elõrejelzéssé válik, ami nem kötõdik valamilyen konkrét cselekvési programhoz, tervhez. Rosszabb esetben az ilyen stratégia szép álommá vagy "íróasztal-termékké" változik, jobb esetben a térség érintett aktorai olyan tájékozódási pontként veszik figyelembe, ami saját konkrét stratégiájuk megvalósításához nyújt kapaszkodót. Így a stratégia végül közvetve ugyan, de be tudja tölteni funkcióját, ehhez azonban elengedhetetlen feltétel a kellõ nyilvánosság biztosítása.

A ki nem mondott kulcsszereplõ az esetek többségében az önkormányzat, az adott térség közigazgatási szervezete. Az adekvát eszközök és érdekegyeztetési mechanizmusok kimunkálásának elmaradása, az adott érdekérvényesítõ szervezet lehetséges szerepére vonatkozó elõrejelzések kidolgozatlansága a stratégia megvalósítására való törekvést olyan konfliktus sorozattá teszi, amiben a közigazgatási egység hatalmi szerepe és a rendelkezésére álló erõforrások korlátai dominálnak. Jól nyomon követhetõk ezek a problémák a hazai települések vagy megyék fejlesztési és rendezési terveinek, az azokban lévõ stratégiai elképzeléseknek a sorsában, elsõsorban kudarcaiban.

A regionális stratégiákban megjelenõ érdekek egyik típusát az adott területi egység, tér-idõ entitás érdekstruktúrája képviseli. Ez egyrészt az egyes alkotóelemek érdekeit, azok egymáshoz való viszonyát, másrészt az adott összefüggésrendszer kereteinek megfelelõ aggregálását jelenti. Bizonyos értelemben ezek részeként is felfogható a regionális stratégiákban megjelenõ érdekek másik típusa, ami a térbeli létezéssel, elhelyezkedéssel kapcsolatos sajátos érdekeket öleli fel. Ezek a szûken vett térbeli érdekek arra vonatkoznak, hogy például milyen szomszédsági viszonyok, koncentrációs arányok, távolságok felelnek meg az adott entitásnak. Az érdekek e két típusa alapján a regionális stratégiáknak is két alaptípusa különböztethetõ meg. Az egyik a területi egységekre vonatkozó regionális stratégia, a másik a térbeli kapcsolatokra, viszonyokra vonatkozó regionális stratégia. A következõkben elsõsorban a területi egységekre vonatkozó stratégiai kérdéseket vizsgáljuk.

Az érdekek keletkezése és érvényesítése különbözõ szervezeti keretek között valósul meg. A regionális stratégiák aktorai szempontjából ezek három típusát különböztetjük meg:

Az üzleti, vállalkozói jellegû szervezetek területi struktúrája kettõs vetületû lehet (BARTKE 1989). Vonatkozhat egyrészt a munkahelyre, másrészt az ott dolgozók lakóhelyére. Területileg inkább horizontális jellegû érdekütközések jellemzik. Az elõrejelzés szempontjából a mûködés és fennmaradás gazdasági feltételei, szempontjai dominálnak.

A közigazgatási jellegû szervezetek az emberek érdekeit elsõsorban lakóhelyük szerint alakítják és érvényesítik. Területileg tehát egységesek. Hierarchikus szervezõdésük miatt azonban kevésbé a horizontális, inkább a vertikális érdekütközések jellemzik õket. Elõrejelzési szempontból viszonylag merev struktúrának tekinthetõk, de a demokráciával összefüggõ társadalmi folyamatok, valamint a piaci mechanizmusok hibáinak, kedvezõtlen hatásainak kiküszöbölésére való törekvések radikális és hirtelen változásokat eredményezhetnek mind hatókörükben, mind mûködési módjukban.

A non-profit, társadalmi, politikai jellegû szervezetek az emberek önkéntes társulásaiként igyekszenek érvényesíteni bizonyos speciális érdekeket. A területi kötõdés lehet horizontálisan is és vertikálisan is kettõs, de többnyire lakóhely-orientált. Elõrejelzési szempontból nagy bizonytalanság jellemzi õket, bár egyes kialakult struktúrák hajlamosak a megmerevedésre a hagyományok megõrzésére való törekvés jegyében.

Külön-külön az egyes típusok fejlõdési folyamatainak elõrejelzése torz képet vázol fel, mivel egyik sem elszigetelten mûödik. Az egymásra gyakorolt kölcsönhatások serkentõ és fékezõ ereje a lehetõségek további széles skáláját nyitja meg, növelve az elõrejelzés nehézségeit és bizonytalanságát.

A regionális stratégiák elemi szintû aktorai tehát, kiknek az érdekei megjelennek a stratégiákban, azok az emberek, akik valamilyen módon kötõdnek az adott területi egységhez. A különbözõ szervezetek már valamilyen szempontból aggregált érdekek kifejezõi, amelyek további, egymás kölcsönhatásait is figyelembe vevõ aggregálása eredményezheti az adott területi egység érdekrendszerét. Ha ehhez még figyelembe vesszük a különbözõ idõhorizontokkal összefüggõ absztrakciós követelményeket, akkor arra a már ismert következtetésre jutunk, hogy minél hosszabb távra és minél nagyobb területegységre vonatkozik a regionális stratégia, az abban megjelenõ érdekek annál általánosabbak, és viszont, minél rövidebb távú és kisebb területegységre vonatkozik, annál konkrétabbak.

Tekintettel arra, hogy a képviselt érdekeket az adott személyek, szervezetek érvényesíteni kívánják, ehhez valamilyen eszközzel is rendelkezniük kell.

Ha nincs megfelelõ eszközük a cél eléréséhez, akkor érdekeik érvényesítéséhez tulajdonképpen csak két "stratégiát" választhatnak:

Az érdekérvényesítés képessége nem jelenti feltétlenül az érdekek tudatos megfogalmazását. Ennek megfelelõen a stratégia lehet tudatos vagy spontán. Ez utóbbi esetben nagyobb a valószínûsége annak, hogy valójában vészstratégiák sorozatát alkalmazzák. Minél nagyobb egy szervezet, annál nagyobb szükség van a tudatos stratégia kialakítására és alkalmazására, tehát az érvényesíteni kívánt érdekek azonosítására, a lehetséges környezetek elõrejelzésére illetve a környezet lehetséges alakítására épített cselekvési módok kidolgozására.

A fentiek alapján gondolkodási keretként a különbözõ folyamatok feloszthatók az adott érdekszféra által befolyásolt stratégiai folyamatokra, az egyes részeredményekre vezetõ taktikai folyamatokra, valamint a környezet belsõ törvényszerûségeinek megfelelõen mûködõ környezeti (objektív, külsõ) folyamatokra.

Tekintettel arra, hogy a stratégiai folyamatok lényeges eleme a befolyásoltság, azok mindenképpen valamilyen döntések következményeinek is tekinthetõk. Mint ilyenek, fokozottan óvatos és tudatos kezelést igényelnek a döntéshozóktól a döntés utáni idõszakos újraértékelések során. Ennek alapvetõen két oka van. Az egyik az "önbeteljesítõ jóslat" hatás, ami különösen minõségi változásokkal összefüggõ folyamatok esetében lehet jelentõs. Röviden azt jelenti, hogy mivel az érintettek az elõrejelzés feltételrendszerének megfelelõen cselekszenek, az anticipált esemény a vártnál elõbb következik be. Ugyanilyen típusú, de inkább a mennyiségi jellegû folyamatok jellemzõje az "önpusztító jóslat", ami az érintettek olyan cselekvését váltja ki, amely az elõrejelzés meghiúsulását, be nem következését eredményezi. Az elõbbire példa, hogy ha egy városrészrõl elterjed, hogy slumosodik, akkor ez egyre gyorsuló folyamattá válik, amit egyre nehezebb megállítani. Az utóbbira példa, hogy ha egy útvonalról elterjed, hogy jól kikerülhetõk rajta egy másik útvonal közlekedési dugói, akkor elõbb-utóbb ott is dugók alakulnak ki.

A másik okot a döntéshozó önigazolási pszichikai szükséglete képezi, ami a döntés után abban nyilvánul meg, hogy a döntés szempontjából kedvezõ irányzatokat túlértékeli, az ellenérveket alulbecsüli. Az elkötelezettség hatását illusztrálja az alábbi kísérlet, melynek során "...néhány háztulajdonost arra akartak rávenni, hogy állítsanak fel a kertjükben egy hatalmas ronda táblát ezzel a felirattal: 'Vezess óvatosan'. Mivel egy ilyen felirat elcsúfította volna a kertjüket, a legtöbb háztulajdonos elutasította a kérést, mindössze 17 százalékuk állt kötélnek. Egy másik kísérleti csoportba tartozó háztulajdonosokat azonban elõre 'megpuhította' az egyik kísérletvezetõ. úgy vette elejét annak, hogy becsukják orra elõtt az ajtót, hogy rávette a háztulajdonosokat arra, hogy írjanak alá egy beadványt, amely intézkedéseket sürget a közlekedésbiztonság javítása érdekében. Mivel egy beadványt könnyû aláírni, majdnem mindenki megtette. Néhány héttel késõbb egy másik kutató kereste fel a háztulajdonosokat egy hatalmas ronda táblával, amelyen ez állt: 'Vezess óvatosan!' Most már több, mint 55 százalékuk járult hozzá ahhoz, hogy felállítsák a kertjükben. Amikor tehát valaki némileg elkötelezte magát, ez megnöveli annak valószínûségét, hogy a jövõben további kötelezettségeket fog vállalni" (ARONSON 1978, 120.old.). A különbözõ disszonancia-csökkentési mechanizmusok mind a döntéshozó saját viselkedése, mind a folyamatok befolyásolása, az érdekeltek közremûködési készségének növelése szempontjából (participatív tervezés) fokozott figyelmet érdemelnek a stratégiák kialakítása és megvalósítása során.

A regionális és települési stratégiák különösen kényes kérdése, hogy ki képviselje, ki fogalmazza meg és hogyan a közösség, a régió érdekeit, azaz ki legyen a stratégiát kidolgoztató, elfogadó és végrehajtó szervezeti egység vagy személy. Ez valójában attól függ, hogy milyen a településirányítás szervezési módja és gyakorlata. Hierarchikus, centralizált szervezõdés esetén akár egyetlen személy is lehet ez a "stratégiai aktor" (volt rá példa), de lehetnek másik szélsõséges esetben valamilyen együttmûködésben lévõ szervezetek, személyek, amelyek együttesen hálózatot alkotnak. Különösen a megvalósítás során felhasználható eszközrendszer szempontjából döntõ, hogy az "aktor" hogyan integrálódik illetve fog integrálódni a térség, település életébe, milyen szerepe van, milyen súlyt képvisel, milyen kölcsönhatás alakul ki a befolyásolt folyamatok és a befolyást irányító között.

A helyi érdekeket közvetítõ és szintetizáló szervezetek között kiemelkedõ jelentõségû az önkormányzatok szerepe. Megítélésük azonban nem csupán hazánkban, de a régi demokratikus hagyományokkal rendelkezõ országokban sem egységes. Nagy Britanniában például a konzervatív központi kormányzat megkérdõjelezte még a helyi hatóságok választási mandátumait is és a döntéshozás kulcspontjait a választott kormányzati testületek helyett olyan kinevezett testületekre ruházta, mint az Urban Development Corporation (Városfejlesztési Testület) és a Training and Developing Councils (Oktatási és Vállalkozási Tanácsok) (BATLEY-STOKER 1991). Olaszországban a helyi közigazgatást túlpolitizáltnak tartják. Svédországban és más észak-európai országokban is napirenden van a közigazgatás és a közszolgáltatások reformja. Az alapvetõ dilemma mindenütt, hogy a helyi önkormányzatok mennyire képviseljék a helyi érdekeket és milyen mértékben mûködjenek a központi hatalom helyi szerveiként. Az egységes Európai Közösség kialakulásával összefüggõ gondok csak tovább színezik ezt a probléma-palettát.

Ugyanez jellemzi a hazai helyzetet. Az önkormányzati törvény a korábbi túlzott központosítás ellenreakciójaként is egyes vélemények szerint túlzottan nagy hatalmat adott a helyi önkormányzatok kezébe. Mások inkább a rendelkezésre álló eszközök hiányát feszegetik. Különösen kritikus és erõsen vitatott a korábbi területi redisztribúció kulcsszereplõjének, a megyének a helyzete, szerepe. E problémák jelzik, hogy a regionális stratégiák egyik - általában - legstabilabbnak tekinthetõ eleme, a stratégia aktoraként és hordozójaként, megvalósítójaként egyaránt döntõ fontosságú szereplõje, az önkormányzat is milyen labilis, változásokkal terhes helyzetben van nem csak Magyarországon, hanem Európaszerte. Következésképpen az egyes térségek stratégiája nem nélkülözheti azokat az alternatívákat, amelyeket az önkományzati szerepkörök változásai kínálnak.

E tekintetben három alapmodell vázolható fel (BATLEY-STOKER 1991):

1. A relatív autonómia modellje, amelyben a hangsúly a helyi hatóságok cselekvési szabadságán van a hatalom és a kötelezettségek egy meghatározott területén belül. A központi hatalomhoz való kapcsolatokat alapvetõen a törvényhozás szabja meg, de csak az általános mûködési kereteket. A felülrõl történõ irányítás erõsen korlátozott. A helyi hatóságok jövedelmeinek nagy része közvetlen adózásból és más módon összegyûjtött helyi forrásokból származik.

2. Az ügynökségi modell szerint a helyi hatóságok a központi kormányzat politikáját helyi szinten megvalósító ügynökségek. Ezt a részletes törvényi elõírások, a szabályozók és a közvetlen irányítási eszközök biztosítják. A jelentõs mértékû helyi adózásra nincs szükség, az nem is indokolt. A helyi hatóságok jövedelmei alapvetõen központi juttatásokból, nem helyi forrásokból származnak.

3. A kölcsönhatási modell a központi és a helyi kormányzat komplex viszonyaira épülõ kölcsönös befolyásolást hangsúlyozza. A szorosan összefonódó politikai folyamatok kérdéseit a kettõs meghatalmazásokra épülõ tárgyalássorozatok keretében oldják meg. Mindkét fél tisztségviselõi rendszeres kapcsolatban vannak. Az együttmûködés hangsúlyozása miatt a felelõsségek meghatározása nehéz. A helyi források egyaránt képzõdhetnek adókból és központi támogatásokból, de az adók is megoszthatók és a juttatási szintek is megõrizhetõk.

Bár e típusok tiszta formában nem fordulnak elõ sehol, a fejlõdés irányainak jelzésére egy nemzetközi összehasonlítás keretében alkalmasak. Az alapvetõ irányzat a tapasztalatok szerint - különösen az európai országokban - a helyi demokrácia erõsödése, az egyre nagyobb mértékû decentralizáció. Ez a növekvõ függetlenség azonban nem mindig jár együtt a központtól átvett feladatok nagyságrendjéhez illeszkedõ források biztosításával. Több országban Dél-Európától a Skandináv-félszigetig hangoztatott panasz a helyi önkormányzatok részérõl, hogy sem a pénzügyi, sem a humán, sem a technikai feltételek nem elegendõek sokszor még az elért színvonal megõrzéséhez sem. A központi kormányzat megszabadult bizonyos feladatok elvégzésétõl, ezzel saját kölségvetési hiányát mérsékli, a helyi önkormányzatokra ugyanakkor a nagyobb önállóság jegyében néha elviselhetetlen terhek hárulnak. Ráadásul a decentralizáció nem mindenütt jut el a települési szintig, hanem több helyen egy erõs térségi (megyei, prefektusi) szintû hatalmi koncentráció alakul ki.

A széles körû, nem csupán az európai országokra kiterjedõ, nemzetközi áttekintés, valamint a hazai jelenségekbõl leszûrt tapasztalatok egyaránt megerõsítik azt a következtetést, hogy az intézményi decentralizáció, az egyes feladatokért való felelõsség decentralizálása önmagában - még akkor sem, ha a gazdasági szabályozás egyes elemeinek decentralizálásával árhuzamosan történik - nem elegendõ. Pontosabban, nem vezet a gazdaság és a társadalom egészét átfogó, fellendítõ eredményre. Ehhez a tágan értelmezett regionalitás, a tér-idõ jellemzõk szemléleti sajátosságai szervesen be kell, hogy illeszkedjenek a társadalom mindennapi tevékenységrendszerébe és különösen a stratégiai kérdésekkel összefüggõ különbözõ szintû döntések megalapozásába. Ez nem azt jelenti, hogy a regionalitás legyen a generáló tényezõ, hanem "csupán" annyit, hogy a döntések természetes szempontjaként funkcionáljon, és ahol az indokolt, ott hasonló természetességgel jusson hozzá a folyamatokat generáló szerepkörhöz.

Ezt a gondolkodásmódot más irányból és más jellegû tapasztalatokkal támasztják alá a decentralizációval ellentétes, erõsen centralizált önkormányzati modell megvalósítása felé törekvõ országok, különösen Nagy Britannia területi szabályozási, mûködési gyakorlata. Itt a helyi hatóságok - mint arra már utaltunk - gyakorlatilag a központi kormányzat helyi ügynökségeiként mûködnek. Feladatkörük alapvetõen különféle szolgáltatások nyújtása, a különféle köz- és magánszervezetek hálózataival való foglalkozás üzleti szerzõdések, "kézi vezérlés" vagy partneri kapcsolatok keretében. Nem is választott testületek, így a helyi közösség képviselete külön önkéntes polgári szervezõdések révén valósul meg. A helyi önkormányzat íly módon állandó kihívás tárgya, illetve ellátó szerepkörének folytonos védelme által korlátozott.

E helyzettel összefüggésben érdemes kiemelni a hazai hasznosítás számára azokat a tapasztalatokat, amelyek egy ilyen struktúrában elindított központi kezdeményezés hatásaiból vonhatók le. Az 1980-as évekre jellemzõ központilag szponzorált városfejlesztési rekonstrukciós keretek felváltása, valamint a helyi önkormányzati szervek, a helyi közösségi csoportok és a magánszektor közötti partneri kapcsolatok kialakítása, ösztönzése, a piaci mechanizmusoknak a városfejlesztés területére történõ bevonása, adaptálása érdekében a brit környezeti miniszter 1991 elején egy új belvárosi rehabilitációs kezdeményezést indított el City Challange címmel. A Környezetvédelmi Minisztérium belvárosi és lakásépítési programjaiból kihasított alapokhoz licitálásos pályázatok, versenytárgyalások útján lehetett hozzájutni. A program kidolgozói a versengés kényszere miatt ezt tekintették a legmegfelelõbb eszköznek új gondolatok, elképzelések megszületésének ösztönzésére, a települések lakossága, az ott mûködõ magánvállalkozások és kormányzati szervek partneri kapcsolataira épülõ közös erõfeszítések kibontakoztatására. A városfelújítás ily módon részben épül csak központi forrásokra. Bekapcsolhatóvá válnak az ezekhez való hozzákötés révén mind a magántõke, mind a különbözõ alapítványi támogatások. A központi részesedés ugyanakkor feljogosítja a központi kormányzatot (annak helyi képviselõjét), hogy kézben tartsa, ellenõrizze a helyi fejlesztéseket. A tapasztalatok szerint azonban a versenyeztetési mechanizmus alkalmazása nem csökkentette a központi kormányzatnak a helyi fejlesztési célokra gyakorolt befolyását. Bizonyítja ezt, hogy a versenytárgyalások eredményei inkább politikai érdekeket tükröznek, mint a pályázók objektív szükségleteit vagy képességeit. Ráadásul a versenykényszer a helyi önkormányzatok megosztását eredményezte, így erõsen lecsökkent a regionális együttmûködési készség. A piaci jellegû alapelvek bevezetése tulajdonképpen egy látszólag objektív elosztási mechanizmust hozott létre, amelynek a tényleges szükségletek szerinti elosztáshoz nagyon kevés köze van (deGROOT 1993). Helyi szinten viszont kétségtelen sikere a programnak a fejlesztési stratégia megvalósításában érdekelt felek, aktorok összehozása és legalábbis a kezdeti szakaszban szükséges együttmûködés, a participatív momentumok megteremtése.

Külön problémacsoportot képvisel a szolgáltatások gazdaságos nagyságrendje és a körzetek, a települések nagyságrendje közötti kapcsolat megoldása. Egyes országokban akkora települési önkormányzatok létrehozására törekedtek, hogy azok önállóan életképesek legyenek. Így alakítottak ki szélsõséges példaként a hetvenes években Svédország több, mint kétezer településébõl 284 kommunát (kommuner) és 23 megyei tanácsot. Hasonló motívációk játszottak közre a hazai Országos Településhálózatfejlesztési Koncepció (OTK) 1971. évi változatában a hierarchikus szintek és az általuk biztosítandó ellátási formák, típusok és normák meghatározásában. Az újabb tendenciák a szolgáltatások biztosításában változatos formák megjelenését jelzik mind a centralizált, mind a decentralizált, nagyobb helyi önállóságra építõ modellek irányába elmozduló országokban. Egyaránt találkozunk a szomszédos önkormányzatok összefogásával non-profit társaságok, szövetkezetek, önkormányzati szövetségek formájában, a kormányzati szintek közötti partnerségi kapcsolatok erõsítésével, félautonóm szervezetekkel, a magán és a közszolgálati szektor partnerségi kapcsolatainak ösztönzésével, koncessziókkal, franchise-zal és lízinggel, valamint önkéntes szervezetekkel.

Az elõttünk álló idõszak fejlõdését hosszú távon befolyásoló reformok három típusa különböztethetõ meg (BATLEY-STOKER 1991):

A példákból is jól látható, hogy egyik típus megjelenése a gyakorlatban nem zárja ki a másikat. A meghatározó az egyes típusok elemeinek keveredési aránya. A különbségek ellenére valamennyi típus közös sajátossága a svéd "szabad közösség" modelltõl a brit versenyeztetõ modellig, hogy a központi és a helyi irányítás viszonyában a szabályozás és a felügyelet helyett a tanácsadás és a támogatás kapjon egyre nagyobb hangsúlyt, növekedjék a szolgáltató tevékenység flexibilitása, a felhasználói, igénybevevõi ellenõrzés és a vevõk, ügyfelek iránti érzékenység.

E domináns alaptendenciába jól illeszkednek azok a hazai törekvések, amelyek a helyi önkormányzatoknak a helyi ügyekben a lehetõ legnagyobb önállóságot biztosítják, ugyanakkor ösztönzik a célorientált kooperációt. Emellett fejleszteni kívánják az önkormányzatok vagyongazdálkodási, vállalkozástámogató és vállalkozási tevékenységét. Megjegyezzük, hogy különösen ez utóbbi, a vállalkozási tevékenység mind a hazai, mind a nemzetközi szakmai körökben erõsen vitatott. A vállalkozás jogi és gazdasági feltételeinek megléte, értelmezése mellett az alapvetõ koncepcionális vitapont az, hogy szabad-e a vállalkozással kapcsolatos bizonytalanságokat bevinni az önkormányzati tevékenységrendszerbe és etikus-e a lakosság és az állam pénzeszközeit közvetlen piaci kockázatnak kitenni.

Véleményünk szerint nem szabad eleve elzárkózni, hanem fokozott óvatossággal, rendszeres ellenõrzés mellett keresni kell azokat a konkrét feladatokat, amelyek megoldása elõnyös lehet mindkét fél számára, kinek-kinek a saját kritériumrendszere szerint. A válaszhoz fontos támpontokat nyújthatnak azok a tapasztalatok, amelyek a közszolgálati és a magánszféra együttmûködése, a közös fejlesztési programok megvalósítása során halmozódhatnak fel. A sikeres együttmûködés alapfeltétele a közös elemek, találkozási pontok felismerése. Ez azonban rövid távú, közvetlen célok túlhangsúlyozása esetén erõs korlátokba ütközik. A megoldás hosszú távú, tartós együttmûködési lehetõségek keresésével tárható fel. További alapfeltétel a kölcsönös nyitottság, az információk mindkét fél részérõl történõ viszonylag széles körû elérhetõvé tétele. Ezt erõsítik meg azok a tapasztalatok is, amelyek a francia SEM-ek (Société d'Économie Mixte, szó szerinti fordításban Vegyes Gazdasági Társaságok) rendszerének mûködése és a hazai adaptálás során szereztek. Ezek a legalább fele részben önkormányzati tulajdonban lévõ szervezetek a közszolgálati és a piaci szféra lehetõségeit feladatorientáltan, komplex módon egyesítik mûködésük során. Az elsõ hazai próbálkozás a Középsõ Ferencvárosban, Budapesten, a központi források elapadása miatt megtorpant rehabilitációt üzleti alapokra helyezve kívánja megvalósítani. A módosított tervek a városrész lakótelepszerû fejlõdési pályája helyett a város életébe sokoldalúan kapcsolódó struktúrák kialakulását kívánják elérni. Megjegyezzük, hogy ez elõl a korábbi önkormányzat sem zárkózott el mereven, de az új keretek között a többoldalú érdekeltségi rendszer és a rugalmasabb megvalósítási lehetõségek alapján nagyobbnak tûnik a megvalósulás esélye.

Egy adott térség stratégiai aktorainak feltárásához, az emberek és a szervezetek közötti lehetséges kapcsolatok rendszerezéséhez hasznos összefoglaló támpont lehet a szervezett stratégiai szereplõk mátrixának összeállítása (21. ábra).

Bár a szereplõk mindegyikének lehet egy adott térséggel kapcsolatos stratégiája, sõt, ha nem is explicit formában, de burkoltan egy implicit stratégia nagy valószínûséggel érvényesül. A legjellemzõbb, hogy a helyi önkormányzatok vállalják fel a helyi érdekek képviselõiként a különbözõ stratégiák szintézisét, koordinációját. Bármelyik fél végzi ezt a feladatot, a megvalósítás alapfeltétele, hogy vagy rendelkezzék egy hierarchikus, felülrõl irányított mechanizmus esetén a megvalósításhoz szükséges anyagi források mellett a felülrõl történõ befolyásolás megfelelõ eszközeivel vagy már a kidolgozás során olyan kooperációt ösztönzõ participációs eszközöket, technikákat alkalmazzon, amelyek a stratégiai szereplõk aktív, kreatív közremûködését tartósan, hosszú távon biztosítják.

4. REGIONÁLIS STRATÉGIÁK LEHETSÉGES KÖZELÍTÉSMÓDJAI

4.1. Belülrõl és kívülrõl építkezõ stratégiák

A régiók és települések fejlesztési stratégiája alapvetõen két irányból közelíthetõ:

A bentrõl kifelé haladó felfogások a helyi közösségek vagy a helyi épített környezet fejlesztését hangsúlyozzák abból az alapállásból kiindulva, hogy elsõsorban a településekben élõ emberek számára minél kellemesebb, minõségileg jobb környezetet kell biztosítani. Ezt elsõsorban jobb infrastruktúra, erõs szomszédságok, jobb közbiztonság, színvonalas közösségi szolgáltatások, hangulatos közterületek, minõségjavító utcakép, forgalomáramlás, környezet kialakítása révén kívánják elérni. A kintrõl befele irányuló fejlesztéspolitika a régió vagy település versenyképességének növelése érdekében a külsõ feltételek változásaiból, a település exportképességének javítását szem elõtt tartva indul ki. Az attraktivitás fokozása érdekében olyan tényezõkre épít, mint az életminõség színvonala, az imázs és a marketing pozitív tényezõi, gazdaságfejlõdési kapacitások, a fizikai infrastruktúra kapacitásai, az elérhetõ technológia, a képzett, alkalmazkodóképes és motívált emberi erõforrások, valamint az elérhetõ finanszírozási tõke.

A bentrõl kifelé haladó fejlesztéspolitika alkalmazói feltételezik, ha a település "jó termék", akkor azt "venni" fogják. A problémák megoldását a jó minõségû települési környezet kialakítása érdekében tartják szükségesnek. Tipikus példaként hozható fel az eddig készült különbözõ hazai rendezési tervek nagyrésze. Kudarcaikhoz sok esetben az is hozzájárult, hogy az eltervezett "gyönyörû környezet" részben az erõforrások hiánya miatt nem volt megvalósítható, részben (még ha meg is valósult) nem volt képes a település életképességét meghatározó folyamatokkal olyan kölcsönhatásba lépni, hogy annak tartós, hosszú távú prosperitását biztosítsa. Tekintettel arra, hogy az elszigetelt, önellátó, autarch települések kora lejárt (hiszen még országos szinten sem tartható fenn hosszú távon az autarchia), egy település életképességét annak külsõ kapcsolatrendszerében való helytállás képessége, a más településekhez való viszonya legalább olyan súllyal határozza meg, mint a településen belüli környezet.

A külsõ környezetbõl induló mai településfejlesztési stratégiák a települések gazdasági fejlesztésének céljait abban látják, hogy a közösséget az 1990-es évek és az ezredforduló utáni idõszak munkahelyeinek a befogadására készítsék fel. E tekintetben a különbözõ feldolgozóiparok és a magas színvonalú, igényes szolgáltatások által kínált foglakoztatási lehetõségek a legjellemzõbbek. Az alkalmazott eszközök a településben már mûködõ, a világpiaci versenyre felkészült, versenyképes mûködési költségekkel rendelkezõ vállalkozások támogatásától a helyi vállalkozások és befektetések ösztönzésén, valamint a magán és a közösségi szféra közötti igen intenzív partneri kapcsolatok kialakításán át az általános és a mûszaki-gazdasági képzés színvonalának emeléséig igen széles skálán mozognak.

Hazánkban a jelenlegi szabályozási keretek között a külsõ kapcsolatokkal összefüggõ folyamatok jelentõs részének szabályozása, befolyásolása központi kormányzati feladat illetve országos hatáskörû szervezetekhez kötõdik. Ezen túlmenõen a konkrét tennivalók és döntések az egyes vállalkozások belügyeit képezik. E tevékenységek ugyanakkor meglehetõsen nagy arányban koncentrálódnak a városokba. A kisebb településekben egy-egy kisvállalkozó még nem, de egy nagyobb vállalkozás vagy pl. szövetkezet már meghatározó jelentõségû lehet. Ebbõl a szempontból tehát a helyi önkormányzatok látszólag kényelmes helyzetben vannak, hiszen alig van tere bárminemû befolyásolásnak.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerû. Kétségtelen, hogy jelenleg sokkal kisebb a hatása az önkományzatoknak a helyi vállalkozásokra. Igaz, hogy nem is nagyon érdekelt a szabályozás jellege miatt a helyi vállalkozások jövedelmezõségében sem. Végsõ soron ez az alapvetõ oka a stratégiák befelé fordulásának, pontosabban a belülrõl történõ kiindulásnak. Adott körülmények között az egyik elsõdleges stratégiai részcél éppen az lehetne, hogy az országos szintû szabályozás ilyen irányú megváltoztatását szorgalmazzák a kívülrõl befelé haladó stratégiai szemlélet megvalósításában való érdekeltség megteremtése érdekében. Ez a törekvés összhangban lenne az EK országok és az USA önkormányzati szabályozásának fejlõdési irányaival is. Ez a helyi önkormányzatok szerepének, hatókörének növelését, a monopóliumok és a bürokratikus uniformizáltság visszaszorítását, a dereguláció, a decentralizáció, az elérhetõség, a reagálóképesség, a választási lehetõségek és a hatékonyság támogatását jelenti. A helyi önkormányzatok, mint a közösségek elsõ szintû kormányzatai, egyre több üzleti vonást vesznek fel, szerepükben az ügynöki jellegû, üzletszerû tevékenységek, a szolgáltatások szerzõdéses rendszerekben (contract model) történõ megszervezése egyre nagyobb súlyt kap (privatizáció) amellett, hogy a helyi érdekeket kifejezõ pluralista politikai intézményeknek is tekintik magukat (BATLEY-STOKER 1991).

Ez az irányzat összhangban van a többszintû rendszerek mûködésében a legkisebb erõfeszítés elvének érvényesítésére irányuló törekvéssel. E rendszerek sikeres alkalmazkodása a határ-orientált stabilitásnak megfelelõen úgy történik, hogy az adott változásra a rendszer csak azon a lehetõ legalacsonyabb szinten reagál, ami megfelelõ választ tud adni a kiváltott zavar kiküszöbölése érdekében. Ugyanakkor a lehetõ legtöbb problémát is igyekszik már a lehetõ legalacsonyabb szinten megoldani. A szerves fejlõdés úgy mûködik, hogy a rendszer egésze túlélésének a valószínûségét maximalizálja, nem pedig a túlélés egy-egy elemét (GOLDBERG 1989). Ez az alapelv és tendencia a középszintû önkormányzatok saját irányítási, igazgatási szerepkörének továbbfejlesztése során is megfontolást érdemel, különös tekintettel arra, hogy a többszintûség nem jelent feltétlen felülrõl jövõ utasításokra épülõ mûködést az alsóbb szinteken. Bár a településigazgatás lehet ilyen módon szervezett, de sem a települések rendszere, sem maga a település nem ilyen hierarchikus rendszer, hanem inkább hálózatokra épülõ többszintû kooperatív rendszer. Valójában ez is egy stratégiai alternatívát jelent a helyi és középszintû önkormányzatok számára. El kell dönteni, hogy egy következetes, hierarchikus szervezõdésre épülõ településirányítást kívánunk megvalósítani vagy a települések hálózatszerû, kooperatív elemeire épülõ, a demokratikus követelményekkel jobban összhangban álló irányításszervezési formát. Lehet persze ezek kombinálása is, ekkor azonban igen kényes és gondos kimunkálást követelõ feladat az egyes formák lokalizálása és egymáshoz való viszonyuk tisztázása, valamint a különbözõ formákon belül az adekvát eszközök alkalmazása. Ez egyben különbözõ közvetítõrendszerek alkalmazását is jelenti, mivel a piaci szabályozáshoz az árak, a hierarchikushoz a hatalom, a hálózatokhoz a bizalom, a polgári jogok köréhez a szolidaritás kapcsolódik közvetítõként.

Tekintettel arra, hogy a fejlesztési stratégia a növekedési és fejlõdési folyamatokra irányul, a befolyásolás elõtti döntések értékelési rendszerébe célszerû beépíteni a növekedés és fejlõdés paradoxonjainak tükrében való vizsgálatokat is. Ezek a paradoxonok röviden (GOLDBERG i.m.):

A folyamatok befolyásolásának egy stratégiai módja a beavatkozások tér- és célorientált koncentrációja. Ez jelenik meg például a Fõváros ÁRT Programjának következõ stratégiai, koncepcionális megállapításában: "...a város hatékony mûködéséhez szükséges beruházásokat térben szûkíteni és az elérendõ célokhoz koncentrálni kell, a fejlõdés együttmûködésbõl, kapcsolódásból születik és nem az eddig feltételezett egységbõl adódik." (24. oldal) A beruházások ilyen koncentrációjára vonatkozóan rendelkezünk is tapasztalatokkal pozitív és negatív értelemben egyaránt. Sajnos, az elõbb említett paradoxonok érvényesülése következtében úgy tûnik, hogy a negatív hatások túlsúlyban vannak illetve súlyosabbak. Ennek oka részben a beavatkozások révén kreált új problémákban (pl. lakótelepek) rejlik, részben az erõforrások és a beavatkozások fokozott koncentrációja következtében elmaradt beavatkozásokban, amelyek szükségesek lettek volna más területeken, más célokkal (pl. épületkarbantartás). Elképzelhetõ tehát, hogy az erõforrások kevésbé "hatékony", kevésbé koncentrált felhasználása olyan helyzetet eredményez, ami hosszabb távon rugalmasabb alkalmazkodást tesz lehetõvé az érintett térség vagy település egészének a szintjén (Budapesten pl. köztes beépítések, átépítés. szervesen csatlakozó területek felhasználása és a karbantartás magasabb szintje egyéb szabályozási módokkal esetleg más lakossági attitüdök kialakulásához vezethettek volna. Nagy valószínûséggel egy ilyen stratégia kevéssé eredményezte volna a jelenlegi mértékû slumösödési problémákat. Kérdés lehet persze az is, hogyan járult volna hozzá a lakásprobléma megoldásához. Nos, a jelenlegi, csaknem hasonló nagyságrendû lakásproblémák ismeretében úgy tûnik, így sem oldotta meg. Más, sokkal diverzifikáltabb, az egyénekhez, háztartásokhoz igazított, általuk megoldható formákat lehetett volna például - és talán még ma is ilyent érdemes - keresni. Ennek kapcsán csak utalunk a problémák adekvát szinten történõ megoldásának követelményére). Tüzetesebb elemzést igényel, hogy a különbözõ fejlesztési tervek, programok által javasolt koncentráció egyrészt a bennük felsorolt általában nagyszámú feladatot tekintve valóban koncentráció-e, másrészt a szándéka szerint nemes alapcélok (humánusabb városi lét, környezetminûség javítása, környezeti értékek védelme) koncentrált eszközökkel való megvalósítása milyen új problémákat hozhat létre.

Figyelmet érdemel a folyamatokba való stratégiai beavatkozások szempontjából a fõvárosi ÁRT programból idézett megállapítás második fele is, ami az együttmûködés és az egység viszonyára, szerepére vonatkozik. Nagyon egyet lehet érteni több elemével is. Kétségtelen, hogy a megelõzõ ÁRT által feltételezett azonos területérték és egyenlõ feladatok a városon belülrõl nem ösztönzik a fejlõdést. Emellett a fejlõdés motorja valóban a kölcsönhatás, ami a valamilyen formában való együttmûködés, kapcsolódás révén jön létre. A város fejlõdéséhez azonban csak részben elegendõ a városon belüli területek közötti kölcsönhatás. A külsõ kapcsolatok legalább olyan fontosak. A városon belüli sokféleség ezen túlmenõen nem csak a fejlõdés egyik alapfeltétele, hanem a flexibilitás biztosítása révén a város stabilitásának, hosszú távú életképességének is nélkülözhetetlen eleme. Éppen ezért a beavatkozások egyik fõ mozgató rugójaként a minél diverzifikáltabb szerkezet kialakítására és az együttmûködés ösztönzésére való törekvést célszerû kiemelni. Vigyázat azonban: a diverzifikálás nem jelenti egyre specializáltabb alkotóelemek létrehozását. Ezzel a hatékonyság növekedne ugyan, de a rendszer, a város egészének a sérülékenysége is. A helyesen értelmezett diverzifikálás minél többféle, komplex, sokoldalú egység létrehozását jelenti.

A külsõ kapcsolatrendszerrel összefüggõ folyamatoknak van egy olyan rétege, amelyik nem köthetõ adott régióhoz, mégis a külsõ folyamatokkal, eseményekkel való kapcsolódást képvisel. Tipikusan ilyenek a globális folyamatok és az országos folyamatok. Ezek általában integráns részei a belsõ folyamatoknak. Befolyásolásuk jellegzetes szlogenje: "Globálisan gondolkodni, helyileg cselekedni". A helyi stratégiákba ennek megfelelõen elsõsorban a szemléleti kereten, a gondolkodásmódon keresztül épülhetnek be.

A külsõ kapcsolatrendszer másik rétege konkrét területekhez köthetõ. E kapcsolatoknak adott hordozója, áramlási csatornája, a hordozónak kibocsátója és befogadója van. Befolyásolni valamennyi elemet lehet. Jelentõségük abban van, hogy (áru)csere révén az önellátás szûk keresztmetszetei e kapcsolatokon keresztül haladhatók meg. A rendszer dinamikus, önfejlõdésre képes elemei a kibocsátók és a befogadók, ezért a stratégia elsõdleges aktoraiként és célpontjaiként ezeket kell feltárni.

Kiemelkedõ jelentõségû stratégiai célpontok a regionális makrorendszerek. Ezek az anyag-, energia-, és információáramlást biztosító hálózati jellegû rendszerek mellett a termelési és fogyasztási csomópontok interdependenciájára épülõ rendszereket, a katonai és a környezeti védelmi rendszereket éppúgy felölelik, mint a településrendszer nagytérségi összefonódásait. A távlati stratégiák számára elsõsorban hosszú élettartamuk és a mûködésükkel kapcsolatos rendszerjelleg miatt jelentenek fontos kapaszkodókat. A hozzájuk való viszonyt a helyi stratégiák kidolgozása során jól példázza a Déli Autópálya projekt által érintett térség önkormányzatainak viselkedése vagy a Duna menti települések hozzáállása a dunai hajózás fejlesztéséhez. A hazai településrendszer integrálódása az európai országok települései által alkotott erõvonalakba még a depressziós idõszakokban is meghatározza a regionális fejlõdési lehetõségek súlyvonal rendszerét.

4.2. A terjedési folyamatok és az innovációs parkok a regionális stratégiák szempontjából

Napjainkat a nagy átalakulások jellemzik. A rendszerváltás alapvetõen megváltoztatja a társadalom és a gazdaság mûködési kereteit és mechanizmusait. A struktúraváltás szinte valamennyi struktúrát érintõ folyamata új elemek és arányok megjelenését eredményezi. Megváltoznak az állam, a magánszféra és a különbözõ közösségek hatókörei, a társadalom lehetõségeinek és problémáinak új súlypontjai bontakoznak ki. A gazdasági szerkezetváltás régen aktuális folyamatai többek között új ágazati és vállalati struktúra kialakulását, új termékek és termelési eljárások, másfajta szolgáltatások megjelenését feltételezik.

Az átalakulások egyik meghatározó tényezõje a külkereskedelem orientációváltása. Ennek egyik sajátos eleme, hogy éppen egy jelentõs változások elõtt álló területi munkamegosztási rendszerbe kíván beilleszkedni, amelyet újonnan formálódó gazdasági csoportok kialakulása is jellemez. Az Európai Közösséghez való csatlakozásunk lehetséges útjait nem csak hazai törekvéseink és belsõ lehetõségeink befolyásolják, hanem a Közösség tagországainak belsõ folyamatai és kapcsolatrendszere is. Az egyesülõ Európa regionális hatásainak vizsgálata az egyik legaktuálisabb téma Európaszerte. Ezek szerves részét képezik a különbözõ terjedési folyamatoknak és a tudományos-mûszaki fejlõdés eredményei által kiváltott területi hatásoknak a tanulmányozása. A hazai kapcsolódás lehetséges alternatíváinak végiggondolása során nem szabad elfeledni, hogy a Közösség szempontjából a belsõ problémák megoldásának nyilvánvalóan prioritása lesz, ami korlátozni fogja esetleg még a politikai indítékú támogatásokat is. Csak olyan alternatíva kecsegtethet a siker reményével, amelyik közös, vagy inkább mindkét fél számára fontos gazdasági és környezeti érdekekre építi a magyar gazdaság és társadalom európai integrálását.

Csupa innovációs kihívás, ami áthatja az egész hazai társadalmat. A kihívásra adott válasz módja, idõbeli és térbeli lefutása egyaránt meghatározza az ország egészének és az országon belül egyes területeknek jövõbeni fejlõdési pályáit, fejlettségi színvonalát.

Mindezek tükrözõdnek és sajátos vonásokkal bõvülnek a területi struktúra változásaiban. Az átalakulási folyamatok szerves része az új komponensek megjelenése mellett egyes régi jellemzõk megszûnése. Ha országosan netán ki is egyenlítenék egymást ezek a folyamatok (a GDP csökkenése azonban nem erre utal), az országon belül egyes térségek között nagy eltérések alkulhatnak és alakulnak is ki. A keletkezõ feszültségek kezelésére, levezetésére a tudományos-mûszaki haladás eredményeinek felhasználásával a területi politika egyik széles körben alkalmazott eszköze az innovációs parkok által nyújtott lehetõségek kihasználása.

4.2.1. A terjedési folyamatok sajátosságai

Az innovációs folyamat szerves része az innováció terjedése. Ez egyaránt jelentheti a terjedést térbeli dimenziók nélkül, azaz csupán az alkalmazók vagy az innováció által érintettek számának, arányának növekedését, és térbeli értelemben, azaz a felhasználók vagy érintettek változásait a földrajzi, a gazdasági vagy a társadalmi tér dimenzói mentén. Ha ugyanazon eseménynek, dolognak egy új környezetben, területi egységben történõ megjelenésérõl van szó, akkor általában a szûken értelmezett terjedési folyamatról beszélnek.

A terjedési folyamatok tágabb értelmezése ugyanazon új esemény, dolog megjelenése mellett magába foglalja a megjelenés által okozott változás(ok) új egységekben való megjelenését, azaz a tovagyûrûzés folyamatát is. Itt tehát nem ugyanazon eseményrõl, dologról van szó, hanem egy adott eseményhez, dologhoz kapcsolódó hatások - új, az elõzõtõl eltérõ események, dolgok - megjelenésérõl is.

A tágabb értelmezés hátterében az oksági kapcsolatok térbeli és területi viszonyai állnak. Erre építve a csoporton belül indokolt megkülönböztetni a közvetlen hatásokkal és a közvetett, tovagyûrûzõ hatásokkal összefüggõ terjedési folyamatokat.

Az innovációs parkok funkcionálása, fejlõdésük és lehetséges tovagyûrûzõ hatásaik elõrejelzése szempontjából fontosak ezek a terjedési kategóriák. Ha elfogadjuk, hogy az innnováció nem feltétlen csak mûszaki jelenség, akkor a közvetett és tágan értelmezett terjedési folyamat keretében az innovációs parkok olyan innovációs gócpontok lehetnek, amelyek újabb és újabb innovációkat generálnak a velük kapcsolatba kerülõ szférákban és területeken. Más szóval a növekedési pólusokhoz hasonló szerepet tölthetnek be innovációs pólusként. Az analógia a növekedési pólusok problémái szempontjából is érvényesnek tekinthetõ. Ezen belül talán a leglényegesebb, hogy ugyanúgy fennáll a pólus és környezete közötti kapcsolatok és kapcsolati feltételek szinkronitásával, összekapcsolhatóságával összefüggõ követelményrendszer.

Mind az innováció, mind a terjedés egy adott mozgástér megváltozásának adott idõszakát jellemzi. Ilyen értelemben tehát "átmeneti állapot" (NEMES NAGY J.1985), pontosabban átmeneti, idõszakosan jellemzõ folyamat. Ezzel függenek össze a telítõdésre és a ciklikusságra utaló jellemvonások.

A terjedési folyamat sajátosságait alapvetõen meghatározzák a benne szerepet játszó különféle tényezõk. Ezeknek igen sokféle csoportosítása lehetséges. Az alábbiakban a különféle modellezési törekvések keretében ismertetett terjedési tényezõk fõbb tipusait emeljük ki, különös tekintettel a dinamikai sajátosságokra, amelyek az innovációs parkok mûködése során tehetnek szert nagyobb jelentõségre.

Az elsõ tényezõcsoportot a magához a terjedõ jelenséghez vagy dologhoz, a terjedõ innovációhoz kapcsolódó belsõ tényezõk alkotják. Az alcsoportok kialakításának vezérfonalát ehhez és az életpálya fõ szakaszaihoz igazítva, ezen belül megkülönböztethetõk:

Ezek a belsõ tényezõk az innovációs centrum tevékenységi körével összefüggõ innovációk sajátosságaihoz kapcsolódnak. Ebbõl következik, hogy minél szélesebb kört ölel fel a centrum mûködése, azaz minél több lábon áll, annál összetettebb tényezõkörrel lehet/kell számolni. Ráadásul az innovációs folyamat egyes szakaszait (a tudományos felfedezéstõl az alkalmazott kutatáson és fejlesztésen keresztül a marketingig és felhasználásig) a korábbi lineáris egymásutániság helyett ma már egymással kölcsönhatásban lévõ, párhuzamos mûveleteknek tekintik. Így az innováció életpályája is elõbb jut el az integrálódás fázisáig, ami azt jelenti, hogy a belsõ tényezõk számos elemének hatása idõben koncentráltabban jelenik meg.

Attól függõen hogy milyenek a kommunikáció lehetõségei (mûszaki, gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt), az idõbeli koncentráció egyben nagyobb térbeli tömörülést is jelent a rosszabb kommunikációs körülmények esetén, de elõfordulhat a fizikai térben szétszórtabb formában megjelenõ innovációs életpálya is. Ez utóbbi lehetõség vagy a kedvezõ kommunikációs feltételek vagy a tényezõk szigetszerû, esetenkénti, véletlenszerûnek is tekinthetõ egybeesései alapján bontakozhat ki.

A gondolatmenet már átvezet a tényezõk második csoportjához, a terjedést befolyásoló külsõ tényezõkhöz. Ezen belül három nagy csoport különíthetõ el attól függõen, hogy ez a külsõ tényezõket magába foglaló környezet mennyire közvetlenül kapcsolódik a terjedés tárgyához, azaz a terjedõ jelenséghez, dologhoz.

A legtágabb kört a természeti, a mûszaki, a gazdasági és a társadalmi környezet általános feltételei alkotják. Ezeket a legtöbb közelítésmód olyan adottságokként kezeli, amelyeket az alapösszefüggések, az egyes paraméterek burkoltan tartalmaznak. Tárgyalásukra inkább a körülmények elemzése kapcsán kerül sor a különbözõ vizsgálatokban.

A közvetlen környezethez kapcsolódó körben jól elkülöníthetõ csoportokat alkotnak:

A tényezõk elemzése és beépítése a különbözõ vizsgálatokba, modellekbe igen eltérõ képet mutat. Egységesen megállapítható azonban, hogy számszerûsítésük, szubjektív elemektõl mentes megfogalmazásuk komoly nehézséget jelent. A terjedés tényezõinek hatásait azért is nehéz egyértelmûen kimutatni, mert egyfelõl önállóan szinte soha nem érvényesülnek, mindig csak más tényezõkkel alkotott kölcsönhatásrendszer keretében. Másfelõl a hatások nem determinisztikusak, hanem erõsen valószinûségi jellegûek.

A területi összefüggések fejlesztéspolitikai szempontból figyelemre méltó, sajátos szemléletét jelenti, ha a terjedési folyamatokat nem a fizikai térben, hanem a különbözõ fejlesztési stratégiákat követõ területi egységek szerint vizsgálják. Ez a vezetõ és a követõ stratégiát folytató térségek szerinti megkülönböztetés, ami elsõsorban országok tekintetében követhetõ statisztikailag is jól, a technológia transzfer szakaszaival és a termékciklusokkal összekapcsolva különbözõ fejlõdési pályák felvázolását teszi lehetõvé.

Mind az innovációs sajátosságok, mind a területhez való kötõdés szempontjából lényegesen eltérõ vonásokat mutatnak az u.n. Ricardo-féle javak (természeti erõforrásokhoz kötött szektor), a Lösch-féle javak (szükséglet és piacorientált szektor), a eckscher-Ohlin-féle javak (munkaintenzív, szabványosított termelési folyamatok), valamint a Thünen-féle javak (heterogén, tudás- és készségigényes technológiákra épülõ szektor). Általában a Thünen-féle javak tulajdonságai a termékciklus elsõ szakaszában lévõ termékeket, termelési folyamatokat, piacokat jellemzik, míg a késõbbi szakasz a Heckscher-Ohlin-féle javakra jellemzõ.

A javakkal összefüggõ kommunikáció- és információigényesség növekedése a javakat egyre erõsebben kapcsolja a különbözõ agglomerációkhoz, agglomerálódási folyamatokhoz. E térségek dinamikus stabilitása a hozzájuk kapcsolódó termékek, termelési folyamatok, piacok sokféleségétõl, az egymásba fonódó termékciklusok egymást kompenzáló hatásaitól függ.

A legnagyobb veszély e térségek számára a siker! Ha ugyanis egy adott idõszak sikereire épített struktúra lemerevedik, elért eredményeinek biztosítására törekszik anélkül, hogy a megújulásra ügyelne, egy új versenyhelyzret válságot eredményezhet.

Egy logikai modell (CHIANG 1989) alapján felvázolt fejlõdési folyamat elsõ szakaszában a vezetõ ország, amelyik az egyetlen termelõ, csak a saját, esetleg a hasonló szinvonalú és szerkezetû piac szükségleteit elégíti ki. A következõ fázisban a már fejlett területek, az elsõdleges követõk importja az új termékbõl fellendül és megjelenik a termék egyes másodlagos követõknél is. A harmadik fázisban megindul az új termék elõállítása az elsõdleges követõknél, megkezdõdik a vezetõ ország részesedésének csökkenése a kereskedelemben, a másodlagos követõknél pedig a termék importja eléri csúcspontját. A negyedik fázisban az elsõdleges követõk piaci aránya a legmagasabb, erõsödik az export innen a vezetõ országba, ahonnan viszont a termelés a másodlagos követõkhöz kezd áttelepülni. Ez utóbbiak ezzel egyidõben megteszik az elsõ lépéseket az importhelyettesítésre, az új eljárás, termék saját gazdaságukba integrált elõállításához. Az ötödik fázisban a piacon uralkodóvá válnak a másodlagos követõk. A modell országok között és országon belül egyaránt érvényes, bár ez utóbbi esetben az országon belüli területi piacok szorosabb összefonódása és a megfelelõ áramlási információk hiánya miatt nehezebben mutatható ki.

Kelet-ázsiai országok tapasztalatai alapján valamennyi fázis teljes kibontakoztatására az új termékek egyre gyorsabb megjelenése miatt még országos szinten sincs idõ, ami a tõkeerõs vezetõ és elsõdleges követõ országok hasznát nagy mértékben növeli, ugyanakkor csökkenti a munkaerõköltségekkel összefüggõ komparatív elõnyöket a másodlagos követõknél. Összességében az egyik alapvetõ következtetés, hogy a kizárólagos követõ stratégia hosszú távon hátrányosnak mutatkozik - országos szinten mindenképpen.

A különbözõ szakaszokat más és más versenyhelyzet jellemzi. A két alaptípus, a termékverseny és az árverseny sajátosságai az innovációk szempontjából az alábbiakban foglalhatók össze (JOHANSSON, 1989 alapján):

Termékverseny esetén, ami a termékciklus elsõ szakaszában jellemzõ:

Árverseny esetén, ami a termékciklus második szakaszában jellemzõ:

A fejlõdési fázis és a versenyhelyzet a regionális stratégia megalapozását szolgáló elõrejelzések készítése során fontos információt nyújt azokról a lehetséges konfliktusokról, amelyek a térségen, településen belül és különösen külsõ kapcsolataiban felmerülhetnek. A regionális fejlesztési stratégia keretében nem lehetséges a termelési folyamatok, a termékciklussal összefüggõ vállalkozói stratégiák direkt beavatkozások révén történõ megváltoztatása. A vállalkozói stratégiák és a térségi problémák közötti kapcsolatok feltárása révén azonban elindíthatók olyan kezdeményezések, folyamatok - különösen az infrastruktúra, az oktatás, a kultúra fejlesztésére irányuló közszolgálati feladatok vagy a vállakozások információs hátterének, tevékenységük koordinációjának elõsegítésére irányuló vállalkozások támogatása, ösztönzése kapcsán -, amelyek stratégia-váltásra késztethetik vagy kedvezõbb helyzetbe hozhatják a vállakozókat az adott térségben. Az így kialakuló térségi fejlesztési hálózat egy kreatív regionális fejlesztési stratégia megvalósításának alapját képezheti.

4.2.2. Az innovációs centrumok mint sajátos területpolitikai eszközök

Nem kívánok itt definiciós problémákkal foglalkozni. Megjegyzem csupán, hogy a szakirodalomban számos megnevezéssel illetik azokat a központokat, amelyek valamilyen módon az innovációkkal összefüggõ tömörülési pontok. Ilyenek a Research Park, Technology Park, Business Park, Science Park, Technopolis, stb. Ezek között egyesek fontos megkülönböztetéseket tesznek, amelyek egy részletesebb vizsgálat szempontjából nélkülözhetetlenek. Azon az aggregációs szinten azonban, ami a tanulmány célja, az innovációs centrum fogalmát a lehetõ legtágabban célszerû értelmezni. Valamennyi említett kategória közös jellemzõje, hogy egy olyan egységes rendszerként mûködõ, területileg is összetartozó intézményegyüttest jeleznek, ami tudományintenzív, új termelõ és szolgáltató tevékenységek, vállalkozások kialakulását, fejlesztését segíti, ösztönzi. Ilyen értelemben használom én is a következõkben ezeket a fogalmakat.

A tudományos parkok kialakításának gondolata az USA-ban indult hódító útjára. Az elsõ parkok az ötvenes években létesültek. Legsikeresebbek közül néhánynak az elindulását és fejlõdését meghatározó fõ települési jellemzõje az alábbiakban foglalható össze:

Az egyes kudarcoktól eltekintve többnyire sikeres amerikai példák nyomán világszerte megindult a különbözõ alapkoncepciókra épített innovációs központok létrehozása. Az elsõ hullám az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején futott körbe a világon.

Erre az idõre esik pl. Franciaországban Sophia Antipolis megalapítása mérnökök és tudományos kutatók egy csoportja által az École des Mines de Paris (a Párizsi Bányászati Fõiskola), valamint a Conseil Général des Alpes Maritimes (a Tengeri Alpok Regionális Tanácsa) támogatásával. A telephelyválasztás egyik fõ célja, hogy a Cote d'Azur üdülõterületi funkcióival összhangban álló új tevékenységeket honosítsanak meg a területen az erõforrások jobb hasznosítása érdekében.

Belgiumban ekkortájt vált szükségessé a Louvaini Katolikus Egyetem új helyre költözése, de egyetemi campus építése helyett úgy döntöttek, hogy egy új tudomány-várost (science city) alapítanak, amelyben a kutatás mellett jelentõs ipari (fõleg csúcstechnikai) és kereskedelmi tevékenységnek is teret biztosítanak. Az alapvetõ célok az ipar és az egyetem közötti jobb együttmûködés biztosítása, a régió gazdasági fejlõdésének támogatása, valamint a városi környezet diverzifikálása voltak. Igy jött létre Louvain-la-Neuve, ahol ma már több, mint húszezren dolgoznak. Itt érdemes megemlíteni, hogy a belga kormány 1971-ben hozott döntése értelmében valamennyi egyetem jogosult egy maximum 50 hektáros tudományos parkot mûködtetni.

Szintén a hetvenes évek elején indult el a tudományos parkok kialakítása az Egyesült Királyságban. Az elsõ a Harriot-Watt Egyetem Research Parkja volt Edinburghban, de szinte vele egyidõben hozta létre a Trinity College a maga tudományos parkját Cambridge-ben, ami mára az Egyesült Királyság legnagyobb science parkja lett (1986-ban 68 vállalat 1900 fõt foglalkoztatott). Az egyetemek által, külsõ partnerek nélkül létrehozott parkok fõ célja az egyetemek és az ipar közötti kapcsolatok szorosabbra fûzése, a tudományintenzív ipar meghonosítása a térségben. Cambridge kapcsán érdemes megemlíteni a nagy cégek (pl. IBM) tudatos kizárását, mivel a dél-oxfordi tapasztalatok alapján féltek az ipar dominánssá válásától.

Európán kívül ebben a periódusban jelentek meg az innovációs központok pl. Izraelben (Weizmann Institute of Science) fõleg kisvállalkozások ösztönzésére, Dél Koreában (Dae Dok) jelentõs kormányzati támogatással a szellemi potenciál és a csúcstechnikai alkalmazott kutatások koncentrálása érdekében. Japánban ekkor kezdik építeni Tsukubát, a tudomány városát, az 1985-ös világkiállítás helyszínét.

Az elsõ hullámban létrejött innovációs központok, tudományos parkok többnyire városszerû, nagyobb egységek, követve az amerikai központok fokozott növekedési céljait és bizonyos mértékig építve a növekedési pólusok, valamint az új városok kialakításának kidolgozott elméleti alapjaira.

A második hullám az innovációs központok sokkal tömegesebb, ugyanakkor sokszínûbb megjelenésével a nyolcvanas évtized elsõ felében kulminált. E folyamat hátterében sok esetben a hagyományos ipari tevékenységek válságjelenségei álltak.

A városszerû és a térségi fejlesztések egységes rendszert alkotnak a japán technopolisz program keretében. A technopoliszok kiépítése révén Japánban a túlzsúfolt központoktól távoli, sokszor hanyatló vagy stagnáló gazdasággal rendelkezõ területek fejlõdését kívánják fellendíteni. A helyi és kormányzati támogatásokkal megvalósuló programok perspektivikus, tudományintenzív tevékenységek és a hozzájuk kapcsolódó alkalmazott kutatás letelepítését, nemzetközi szinten versenyképes produktumok elõállítását célozzák. Az alapkutatásokat ugyanakkor megõrzik a metropoliszok meglévõ tudományos mûhelyeiben. A kiválasztott 19 technopolisz háttérvárosai minimum 150 ezer lakosúak és mintegy félórányi távolságra vannak a technopolisztól. A fejlesztés a területi multiplikatív hatások révén az egész régió gazdaságát érinti a tervek szerint.

Európában Japánhoz képest kevésbé átfogó koncepcionális keretek között, de létrejöttek ebben az idõszakban is technopolisz jellegû új innovációs központok. Ilyen pl. Olaszországban a Technopolis Novus Ortus Bari mellett vagy a Torinóhoz kapcsolódó Technocity, amelyek létrehozásában a helyi egyetemi kezdeményezésekkel karöltve fontos szerepet játszottak nagy multinacionális vállalatok (IBM, FIAT, OLIVETTI), illetve az Agnelli Alapítvány. Franciaországban pl. a Lyon melletti "Technopole" a helyi kutatási és oktatási erõforrásokra építve csúcstechnikai és biotechnikai vállalkozások fejlesztésével a térség innovatív diverzifikálására törekszik.

Az Egyesült Királyságban a második hullámban létesült tudományos parkok már építettek mind az USA-beli, mind a hazai tapasztalatokra. Olyan, ma már jelentõs központok jöttek létre a helyi egyetemi bázisokon, mint Aston, Warwick, Bradford, stb. Ezek azonban már kevésbé önálló vagy újonnan kiépülõ "városok".

A Japán alkalmazással szembeni másik végletet Németország nyugati fele képviseli, ahol a sok kisebb, egyes esetekben (pl. Karlsruhe) régi gyárépületekbõl átalakított innovációs központ révén fõleg a kisvállalkozások ösztönzése áll elõtérben, különösen a délnémet tartományokban. Ez a sajátosság döntõ lehetett az innovációs központok robbanásszerûen gyors elterjedésének lehetõvé tételében. A kisvállalkozásoknak a kezdeti nehézségeken való átsegítése érdekében szolgáltatások széles körét biztosítják és különbözõ normák szerinti támogatásokat nyújtanak. A már mûködõ központok többségében középtávú megtérülési idõvel számolnak. A központi kormányzati források mellett jelentõs a helyi önkormányzatok, a helyi kereskedelmi és ipari kamarák szerepe.

Sajátos innovációs komplexumok alakultak ki Észak-Olaszországban Bologna, Firenze, Ancona és Velence környékén a független kisvállalkozások piaci kapcsolatokra épülõ szoros együttmûködése alapján. A szinergikus, funkcionális kölcsönhatások a vállalkozások minden területét behálózzák. Igy valamely cég újonnan megjelenõ igénye egyfelõl új vagy bõvített tevékenységeket generál más cégeknél (tovagyûrûzõ hatás), másfelõl az innováció költségei éppen e tovagyûrûzõ hatások miatt megoszlanak, ezáltal az könnyebben megvalósíthatóvá válik. A térséget dinamikája alapján ma már "Harmadik Itália"-ként emlegetik (STÖHR, 1986).

Az innovációs komplexumok egy másik sajátos formáját képezi a Spanyolországban, Baszkföldön mûködõ Mondragon Szövetkezeti Csoport. A térbelileg decentralizált szövetkezeti egységek a kutatástól az oktatáson, a tanácsadó, a termelõ, szolgáltató tevékenységeken keresztül a finanszírozásig a funkciók széles körét látják el. A több telephelyû mûködés ellenére kötõdnek saját térségükhöz, segítve annak sokoldalú fejlõdését.

A napjainkban kibontakozó harmadik fejlõdési szakaszban felerõsödik a már kialakult - különösen az elsõ idõszakban létrejött - innovációs központokban a belsõ struktúraváltás szükségessége. A tömegszerûen elõállítható termékek kiszorulnak és különféle speciális vagy új igények kielégítését szolgáló tudományintenzív vállalkozások, struktúraelemek jelennek meg.

Mint ezt a fenti példák is mutatják, nem lehet egységes sémát adni az innovációs központok fejlesztésére. Röviden az alábbi típusok vázolhatók az amerikai hivatalos osztályozás alapján (MONCK et al. 1988):

 4.2.3. Telepítési feltételek és tendenciák

Az innovációs központok létesítésének nem az a célja, hogy magas színvonalú ellátást biztosító infrastruktúrát hozzanak létre (bár ez kétségtelen feltétele hatékony mûködésüknek), hanem az, hogy az adott térség oktatási, kutatási és innovatív potenciálját minél hatékonyabban kiaknázzák.

Nem mindegy azonban, hogy milyen típusú innovációk jelennek meg. A növekedési innovációk egy kialakult struktúra keretei között, annak lényeges megváltoztatása nélkül teszik lehetõvé a hatékonyság vagy más relatív komponens valamilyen szempontból elõnyös megváltozását. Szemléletesen érzékelteti jellemzõit FREEMAN megállapítása: "A szénerõmû akármilyen innovatív megújításából nem lesz atomerõmû" (MONCK et al. 1988). Többnyire aktuális szükségletek hívják életre õket. Ezek tehát olyan térségekben és idõszakokban játszhatnak fontos szerepet, ahol és amikor a gyökeres szerkezeti megújulás már megvalósult.

A radikális innovációk alapvetõen új alapokra helyezik a termelési folyamatokat vagy új piaci lehetõségeket nyitnak a termék számára. Hatásuk néhány évtizedig is elnyúlhat. A piaci információk csak igen korlátozottan hatnak rájuk, mivel az új lehetõségek kihasználására meg kell tanítani az érintetteket. A piaci potenciál szerepét jól érzékelteti Carlota Perez megjegyzése: "A kutatás mindig a közönséges fémekbõl történõ aranycsinálásra irányul és sohasem fordítva" (MONCK et al. 1988). Ezek az innovációk alkotják az egyik fõ témakörét a különbözõ innovációs központoknak.

A mûszaki rendszerek innovációja olyan radikális és szervezeti innovációk kombinációját jelenti, amelyek több vállalkozást érintenek. Hatásukra új ágazatok is megjelenhetnek. A struktúraváltás szempontjából kulcsszerepük van, az innovációs központok másik fõ témakörét alkotják.

A mûszaki forradalom a mûszaki-gazdasági paradigmarendszert változtatja meg az egész gazdaságot átható mûszaki rendszer-innovációk révén. A hosszú távú gazdasági ciklusok (Kondratyev ciklusok) fellendülési szakaszát jellemzi. Alapvetõen makroszintû folyamat.

Az innovációkhoz kapcsolódó terjedési folyamatok lefutása lényeges különbséget mutat attól függõen, hogy olcsó, egyszerû, bárhol elõállítható innovációs termékrõl van-e szó vagy drága, munkaigényes, a fogyasztóhoz igazított termékrõl. Az elõbbi egy fokozatosan emelkedõ, laposan elnyúló logisztikus görbével, az utóbbi pedig hasonló típusú, de nehezebben induló, majd hirtelen felugró görbével jellemezhetõ. Mindez az innovációs központból eredõ hatások tovagyûrûzése szempontjából jelent meghatározó összefüggésrendszert.

Nem értékelhetõ egyértelmûen az a tapasztalat, hogy a sikeres innovációs központok körzetében a hagyományos iparágak is eredményesebbek. Az egyik felfogás szerint az innovációs központ generáló szerepébõl adódó nagyobb vásárlóerõ húzza maga után a hagyományos iparágakat. A másik közelítésmód szerint az innovációt inspiráló környezet ösztönzi a hagyományos iparágakat is és ennek köszönhetõ kedvezõbb helyzetük. Valószínûleg azonban mindkét irányú hatások érvényesülnek. Széles körben elfogadott vélemény azonban, hogy "...a mûszaki innováció nem az égbõl jött manna, hanem jól összefogott állami politikával generálható (szoros együttmûködésben a magánkezdeményezésekkel)" (NIJKAMP, 1990). Nincs azonban ilyen általánosan érvényes politika, csak a helyi adottságokra épülõ és speciális, konkrét célok elérését szolgáló politikák lehetnek eredményesek. Azaz, az innovációs politikának adott innovációs tevékenységre, adott ágazatra és adott területre kell irányulnia (u.o.).

A tudományos-mûszaki haladás eredményeként az innovációs központokban folyó kutató-fejlesztõ tevékenységekben elõtérbe kerülnek a tõkeintenzív rendszerek helyett az információ- és tudományintenzív rendszerek. új igények jelennek meg a munkaerõvel szemben, de ugyanakkor ez a technika új versenyfeltételeket is jelent. Kulcsfontosságúvá válik az oktatási és kutatási háttér akár egy magas színvonalat képviselõ egyetem vagy egy transznacionális kutatólaboratórium formájában.

Az egyetemek fontos, de egyben igen különös szerepet játszanak az innovációs központok életében. Egyfelõl a legjelentõsebb ösztönzõi létrejöttüknek és fejlesztésüknek, akár spontán, akár tudatos fejlõdés eredményeként alakulnak ki. A vállalkozások ösztönzésére szolgáló lehetõségeik közül kiemelkedik a vállalkozások keretében hasznosítható készségek és viselkedési módok kialakítása a hallgatókban, a kisvállalkozások technikai alapjaira irányuló kutatások támogatása, a munkatársak bátorítása tanácsadói szolgáltatásokban való közremûködésre, ösztönözni a munkatársakat a csúcstechnikát alkalmazó vállalkozások létrehozására, valamint olyan társaságok alapítása, amelyek kihasználják a munkatársak kutató, fejlesztõ és tervezõ tevékenységét (MONCK et al. 1988). E lehetõségek kiaknázásának jelentõségét aláhúzandó, egyetlen adat: az NSZK-ban a nyolcvanas évek közepén az innovatív kisvállalkozásokban résztvevõ 81 százaléka volt egyetemi végzettségû!

Ennek tükrében meglepõ az az általános tapasztalat, hogy közvetlenül az egyetemekrõl a csúcstechnikával foglakozó vállalkozóknak viszonylag kis része, országonként változóan mindössze 10-25 százaléka, származik. Az egyetem elhagyása után azonban, bizonyos ipari gyakorlat birtokában, átlagosan 2,5 éves késleltetéssel a volt munkatársak többsége valamilyen vállalkozásba kezd. Másfelõl tehát úgy tûnik, mintha az egyetemek nem ösztönöznék eléggé a vállalkozó szellemet. Hatásaik inkább közvetve érvényesülnek.

Az innovációs központokhoz kapcsolódó kisvállalkozások kialakulásában is érvényes lépcsõfokokat jelent a vállalkozásnak "soft" vállalkozásból "hard" vállalkozássá fejlõdése. Ez röviden azt jelenti, hogy a vállalkozók kezdetben csak félállásban, biztos jövedelemforrásukat jelentõ fõ munkahelyük megõrzése mellett lépnek be az új vállalkozásba. A következõ fokozatot a teljes munkaidõben folytatott vállakozási tevékenység jelenti, amit a vállalkozás keretében kialakított új termék elõállítása, végül egy teljes termelési folyamat létrehozása követ. Ahogy "keményedik" a vállalkozás, úgy nõ a tõkeigény és emelkedik a befektetési kockázat. E fokozatok végigjárásához a környezetben elérhetõ feltételeknek kell lenniük. Egyben jelzi is e folyamat, hogy az innovatív vállalkozásokra épített fejlesztés a hosszabb kifutási idõ miatt nem lehet rövid távú fejlesztési program.

A mûszaki haladás és az információintenzív rendszerek kibontakozása következtében nagyobb lehetõségek és erõsebb szándékok is vannak a funkciók területileg elkülönülõ telepítésére. Ez az egységek szintjén erõsödõ specializációt, térségi szinten pedig a több lábon állás jegyében, fokozódó diverzifikációt jelent.

A funkcionális szerkezetben jelentõs eltolódások figyelhetõk meg. A csúcstechnikát alkalmazó cégek nagyobb súlyt fektetnek a tervezésre, fejlesztésre, tanácsadásra, mint a termék elõállítására. Emiatt sokkal flexibilisebb mûvi környezetre van szükségük. Olyan telephelyeket igényelnek, ahol kis különbség van az irodák, a fejlesztõ laboratóriumok és a termelõ területek között.

Megnõ a formális és informális kapcsolatok jelentõsége. Erõsödik a piacorientáltság, nagyobb az igény a fogyasztóval való közvetlen kapcsolat kialakítására. Jól tükrözi e folyamatokat a banktevékenységek koncentrációs viszonyainak változása (22. ábra). A könnyû elérhetõség, az infrastrukturális háttér, a minõségi munkahelyi környezet alapkövetelményeknek számítanak.

A közvetlen fogyasztói kapcsolatok fontosságának növekedésével összefüggésben érdemes felhívni a figyelmet arra a hazai és más kelet-közép-európai országokban tapasztalható törekvésre, hogy mindenki "közvetíteni" akar. Nagyon meg kell fontolni tehát egy ilyen stratégia hosszú távú konzekvenciáit.

A nyolcvanas évek elején, az innovációs központok második terjedési hullámának kibontakozásával dominánssá vált a kisvállalkozások súlya az innovációk bevezetését tekintve. A nemzetközi tapasztalatok arra utalnak, hogy sokkal innovatívabbakká lettek a kisvállalkozások. Az Egyesült Királyságban például a 200 fõnél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató cégek részesedése az összes innovációból az 1950-54 közötti 14 százalékról 26 százalékra nõtt az 1980-83 közötti idõszakra. Bár ebben szerepet játszott az innovációk bizonyos ágazati súlyponteltolódása is, öszességében különbözõ országos és helyi tényezõk kedvezõ alakulása eredményezte ezt a tendenciát.

Összefoglalásként megállapítható, hogy az innovációs központok kialakulása, fejlõdése és tovagyûrûzõ hatásainak kibontakozása érdekében a területi tényezõk szinergikus kölcsönhatása elengedhetetlen feltétel. A különbözõ típusú telephelyek telepítési tényezõi között dominánsnak tekinthetõk (MALECKI 1987):

A fejlett infrastruktúra elengedhetetlen feltétel valamennyi esetben, de nem jelent az újabb kutatások szerint, még a fejlett országok elmaradott régióiban sem, önálló telepítési vonzó tényezõt.

Arra a kérdésre, hogy milyen szerepet tölthetnek be az innovációs központok és a hozzájuk kapcsolódó terjedési folyamatok a területi politikában, a fentiek alapján röviden az alábbi válasz adható:

4.2.4. Az innovációk terjedésének néhány jellemzõ típusa Magyarországon

A tényezõhatások eredményeként létrejött terjedési folyamat fõbb tipusai területi szempontból:

Mint arra már az elõzõekben is utaltunk, az egyes típusok gyakran kombinálódnak egymással, tiszta formában elég ritkán mutathatók ki. A tapasztalatok szerint elsõsorban a hierarchikus típusú terjedés fordul elõ viszonylag önállóan. Ez szorosan összefügg részben a gazdaság- és társadalomirányítás jellemzõivel, részben a gazdaság és a társadalom fejlettségi szintjével, ami az ipari civilizációs típus dominanciájával jellemezhetõ mind a hivatkozott kutatások idõszakában, mind a mai körülmények között. Hazánkban a hálózatok kialakulásának, elterjedésének feltételei még nem alakultak ki, így az ilyen kapcsolatokra épülõ innovációterjedési formák súlya sem lehet jelentõs.

A hazai kreatív regionális fejlesztési stratégiák kidolgozása során azonban az elõttünk álló években e téren is lehet némi tendenciaváltásra számítva a nem hierarchikus terjedési formák szélesebb körû megjelenésében gondolkodni.

4.3. A nagytérségi forgatókönyvek és a helyi stratégiák megalapozását szolgáló elõrejelzések kapcsolata Budapest példáján

Valamennyi "Európához való csatlakozást" hangsúlyozó közelítésmód mögött az a sokszor ki nem mondott feltételezés húzódik meg, hogy Európa a jövõ prosperáló régiója lesz. Ez azonban a különbözõ geopolitikai elemzések tükrében egyáltalán nem tekinthetõ az elõrejelzések biztos pontjának. Meglehetõsen sok kockázati tényezõ van az "öreg kontinensen" belül is, amelyek ezt a bizonytalanságot hordozzák.

A globalizálódási folyamat azonban a külsõ tényezõk súlyát is fokozza. Kétségtelen, hogy az Európai Közösségbe tömörült országok integrálódási folyamatának kibontakozása a térség világgazdasági potenciálját jelentõs mértékben megnöveli. Egy ilyen erõközponthoz való szerves illeszkedés elõnyeit hangsúlyozzák a "csatlakozók". Látni kell azonban, hogy az integráció fõ mozgató rugója az a külsõ versenyhelyzet, amibe az európai országok kerültek a világ más gazdasági és politikai erõközpontjaihoz fûzõdõ viszonyrendszerük keretében. Jelenleg a legtöbb elemzés szerint a fõ versenytársak az USA és Japán. Ez valamelyest tükrözõdik a Magyarországon megjelenõ új külföldi vállalkozások összetételében is, amelyek mintegy 65 %-a Budapestet választotta telephelyül. A volt szocialista országok mindegyike, de pillanatnyilag különösen Magyarország abban a zónában és állapotban van jelenleg, hogy az összeurópai versenytársak trójai falóként használhatják õket. Így az áhított és gyakran emlegetett nyugatról kelet felé való közvetítés helyett az Európába törekvést kihasználó versenytársak közvetítõi lehetünk. Kérdés, hogy ezt felismerve, hogyan reagál erre az Európai Közösség. Nem rossz pozíció ez sem, sõt, a "több lábon állás" lehetõségét is kínálhatja, de igen érzékeny külgazdasági politika alkalmazását teszi szükségessé.

A világ nem csak az egy, kettõ, három vagy pl. a hat pólusú világ felé haladhat, hanem a pólusok számának gyarapodásával egy pólus nélküli világ állapotába is elérhet. A fõ kérdés, hogy a pólusok a hatalom melyik ágát, hogyan koncentrálják magukba és hogyan alakul az egyes ágak egymáshoz való viszonya. Vagyis, hogyan koncentrálódik és kapcsolódik egymáshoz a fizikai erõszak (a katonai hatalom), a tõke (a gazdasági hatalom), a tudás (az információs hatalom) és a becsület (a morális hatalom).

Egy kis ország számára a fizikai erõszak csak egy szûkebb térségben jelenthet viszonylag tartós hatalmat, de a többi hatalmi ág nélkül gyors bukásra van ítélve. A tõke révén már jelentõõs befolyásra tehet szert, akár a katonai hatalom nélkül is, mint azt Svájc példája bizonyítja. A tudás és a becsület a legdemokratikusabb hatalmi ágak. Bár a tudás idõlegesen még monopolizálható, de a becsület semmiképp, mert az minden ember sajátja lehet bármelyik más hatalmi ág nélkül. Ebbõl következik, hogy bármely ország társadalma számára hozzáférhetõ. A tudás monopolizálásának a lehetõségét az információtechnika és az oktatási rendszerek egyre hatékonyabban gyengítik. A differenciálódás és a specializálódás azonban az egyidejûleg növekvõ kooperációs kényszerrel olyan "hálózatok" kialakulásához vezet, amelyben a kölcsönös függés rendszerébe illesztett speciális tudás különös megbecsülést és hasznot szerezhet. Ez a tudás egy speciális találmánytól kezdve a jól alkalmazott szervezõképességig igen széles skálán helyezkedhet el. E folyamatok, amelyek mögött végsõ soron a tudományos, mûszaki fejlõdés áll, a térségformáló erõk radikális átalakulásához vezetnek. Egyrészt megnövekedett a szellemi tõke jelentõsége, másrészt a tõke jövedelemtermelõ képességét, illetve annak feltételeit gyökeresen átalakította. Az információs csatornákon bonyolított üzletkötések keretében hatalmas tõkevolumenek áramlanak anélkül, hogy fizikailag bármilyen változás, mozgás történne. Rendkívüli mértékben megnõtt a flexibilitás jelentõsége a termelés, a szervezés és irányítás új, az információtechnikára épülõ módszereinek alkalmazása révén. E tendenciákra és követelményekre építve a vállalkozói háttér biztosítása, a vállalkozásbarát településpolitika olyan közszolgálati tevékenység lehet a munkamegosztás eme új rendszerében, ami azon kívül, hogy elérhetõvé teszi a fejlesztések anyagi hátterét, a települések tartós jólétének alapjait vetheti meg. Egyben a világgazdaság és a világpolitika bármelyik erõteréhez való felzárkózás, kapcsolódás alapfeltétele.

Budapest nemzetközi kapcsolatrendszerének fõ aktorai az exportot és importot lebonyolító termelõ és szolgáltató vállalkozások, a külföldi tõkével mûködõ vállalkozások, a szállítók és szállítmányozók, az idegenforgalomban érintett szolgáltatások, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma és a Külügyminisztérium a kapcsolódó szervezeteikkel, a külföldi kereskedelmi és diplomáciai képviseletek, a nemzetközi szervezetek képviseletei, a külföldi ösztöndíjakkal és ösztöndíjasokkal, a nemzetközi kulturális és tudományos kapcsolatokkal foglalkozó intézmények, nemzetközi kutatóintézetek, a gazdasági és kereskedelmi kamarák, érdekképviseleti szervek stb. Tekintettel arra, hogy ezek a szereplõk nemzetközi kapcsolataikat önállóan, saját hatáskörükben mûködtetik, ebbe a fõvárosnak mint önkományzatnak nem is lehet, de nem is célszerû beavatkoznia. Mûködési körülményeiket és ezen keresztül eredményességüket azonban befolyásolhatja, sõt, ha tetszik, ha nem, befolyásolja is. Éppen ezért a városon belüli lokalizálásuk után ezek telephelyét és környékét nemzetközi összehasonlítás tükrében indokolt értékelni. Különös figyelmet érdemelnek a multinacionális cégek és a külföldi tõkével vagy részvétellel mûködõ telephelyek. Ezek esetében ugyanis a kivonulás veszélye nem megfelelõ települési feltételek miatt sokkal nagyobb (általában mobilabbak). A nemzetközi verseny Budapest számára itt jelenik meg legközvetlenebbül.

Sajnos, hazánk térségének jelenlegi viszonyai nem kedveznek a vállalkozások biztonsági igényeinek. A nemzetiségek, különbözõ kisebbségek tartós együttélési kereteinek kimunkálásában nagy lehetõségei vannak Európa e térségbeli országainak. A helyi háborúk tartós fennmaradásának, netán kiszélesedésének lehetséges alternatívája azonban akár az egész kontinenst, sõt a világot is lángba boríthatja. Ha sikerül is elszigetelni ezt a gócot, Magyarország szempontjából az egész folyamat semmiképp sem tekinthetõ kedvezõnek. Budapest nemzetközi központként bizonyos értelemben húzhat ugyan hasznot még ezekbõl az alternatívákból is, amennyiben egyrészt a térség központjában semleges területként tudna funkcionálni, másrészt a magyar kisebbség elleni támadások esetén az õ érdekeiket is képviselõ koordinációs központként, amennyiben erre õk is igényt tartanak, de ezek csupán kényszerhelyzetek lehetnek. Az utóbbi esetben ráadásul valószínûbb, hogy a semleges tárgyaló terület kissé nyugatabbra lesz (pl. Bécs), ami viszont a tágabb kapcsolatrendszer szempontjából lehet hátrányos Budapestre. Az ilyen irányú gondolkodás inkább a város vészstratégiái számára kívánatos.

A nemzetközi fejlõdési forgatókönyvek inkább egy lehetõségkeretet körvonalaznak, amelyen belül a fõváros fejlõdése további irányokat vehet. A sikeres felzárkózás például a városkörnyéki alközpontok rendszerének kiteljesedése mellett kedvezõ lehetõséget kínálhat egy rendkívüli mértékben Budapestre koncentrált fejlesztés révén mondjuk a város "felhõkarcolókkal" való beépítésére vagy a belvárosi "garázsprogram" megvalósítására vagy a Dunán átvezetõ összeköttetések további Budapestre koncentrálására éppúgy, mint a Budapestet elkerülõ átkelõhelyek rendszerének kiépítésére a fõvárostól délre esõ területeken, ezáltal az egyik legjelentõsebb budapesti vonzási tényezõt kiiktatva. Az ország adottságai alapján erõsen valószínûsíthetõ, hogy a felzárkózás egyik fõ motorja lesz Budapest. Az ezzel összefüggõ szerepek, feladatok megoldása a stratégia kialakításának egyik alapvetõ iránya.

A sikertelen felzárkózás folytonos politikai instabilitással, követési kényszerekkel, számos krízissel és növekvõ elszegényedéssel számolva sajátos függõ félperiférikus helyzetet eredményezhet az ország számára. Megvalósulásának legnagyobb veszélye Budapest szempontjából, hogy - Kopátsy Sándor után szélsõségesen fogalmazva - megnõ a Budapest Magyarország kialakulásának veszélye; nem annyira Budapest szívóhatásának erõsödése, hanem a vidék taszító erejének fokozódása miatt.

A függõ félperiféria alternatíva és a város "balkáni" vonásainak erõsödése a híd vagy hídfõ szerep túlhangsúlyozása következtében is elõállhat, ha a "hídhoz való eljutás" nincs megfelelõen szabályozva és ellenõrizve. E tekintetben is érdemes az osztrák "átkelési szabályokat" tanulmányozni.

Egy antidemokratikus alternatíva diktatórikus sajátosságai egyértelmûen a központ erõsödését preferálják, annak minden negatív következményével, de a szigorú adminisztratív tiltások és szabályozás esetleg - nagy valószínûséggel csak ideiglenes jelleggel - a város szempontjából kedvezõ irányú változásokat is kiválthatnak.

A fenntartható fejlõdésre összpontosító zöld különút azért érdemelhet fokozottabb figyelmet, mert a gazdasági fejlõdés, a területi folyamatok és a környezetvédelem szempontjainak egyidejû érvényesülése, netán egymást gerjesztõ funkcionálása olyan új tendencia lehet, aminek a világ fejlett térségeiben is még csak az elsõ jelei tapasztalhatók. Az ehhez való korai felzárkózás hasonló helyzetet teremthet, mint amilyen az elsõ millennium körüli és fõleg az azt követõ idõszakban a hazai villamosipar, híradástechnika körül kialakult. Ezek révén is épülhetett meg Budapesten a kontinens elsõ földalattija, fejlõdhetett a világ élvonalában a villamos közvilágítás stb.

Mint ismeretes, Budapest "születésekor" az ország fõvárosának szerepét úgy álmodták meg, hogy az akkori ország szíveként, Béccsel versengve, méltóképp jelenjen meg a világ fõvárosainak sorában. Budapest mind a mai napig ennek a koncepciónak az eredményeit, elõnyeit élvezi és hátrányait nyögi. A külsõ körülmények változásai, a megfelelõ új stratégiák kialakításának elmaradása, az aktuális gondok, feszültségek rövid távlatú vagy egyoldalú (csak az adott kérdésre koncentráló) megoldási kísérletei mára sok területen olyan válságokat eredményeztek, amelyek egyfelõl tovább súlyosbítják az országos helyzetbõl eredõ, amúgy is nehéz helyi körülményeket, másfelõl minimum nehezítik az országos problémák megoldását.

Az új stratégia alapvetõ kérdéseinek közelítése érdekében induljunk ki azokból a lehetséges igényekbõl, amelyeknek a nagytérségi összefüggések tükrében kell megfelelnie Budapestnek.

4.3.1. A világváros

A nemzetköziesedés globális tendenciája, a mobilitás általános fokozódása minden város, sõt minden település számára a nemzetközi megmérettetést is jelenti. A települések versenyében új tényezõk és új értékelési kritériumok jelennek meg. Budapest nagyságrendjénél és fõvárosi rangjánál fogva joggal merülhet fel, hogy a világvárosok között is keressük meg a helyét.

A világvárosi státusz kritériumai FRIEDMANN szerint: nagy pénzügyi központok, multinacionális vállalatok székhelyei vagy azok regionális székhelyei, nemzetközi intézmények, az üzleti-szolgáltató szektor gyors növekedése, fontos feldolgozóipari központ, nagy közlekedési csomópont, nagy népességszám. A világvárosok tömören a világgazdaság csomópontjai, valamint a világgazdaság és a nemzetgazdaságok kapcsolódási pontjai. A központi országok elsõdleges centrumai közé tartozik London, Párizs, Rotterdam, Frankfurt, Zürich, New York, Chicago, Los Angeles és Tokio. A másodlagos központok Brüsszel, Milánó, Bécs, Madrid, Toronto, Miami, Huston, San Francisco, Sidney. A félperiféria elsõdleges centrumai Sao Paolo, Szingapur. A másodlagos központok Johannesburg, Buenos Aires, Rio de Janeiro, Caracas, Mexico City, Hong Kong, Tajpej, Manila, Bangkok, Szöul.

Bár Budapest kétmilliós népességszámával nem tartozik a legnagyobb világvárosok közé, nagyságrendje alapján azonban Közép-Európa keleti felének mindenképp jelentõs súlypontja. A nagyságrend azonban önmagában nem elég. Azt is figyelembe kell venni, hogy ez a tömörülés mekkora térségbõl vonzódott, milyen demográfiai, gazdasági, kulturális, társadalmi háttérrel rendelkezik. A demográfiai összetétel szempontjából a világvárosokra jellemzõ tarkaság és vonzáskör csak az utóbbi idõben indult növekedésnek. A folyamat belsõ megítélése, kívánatossága azonban sem a lakosság körében, sem a vele járó pillanatnyi gazdasági, társadalmi folyamatok tükrében (bûnözés, kábítószer) nem egyértelmû. Kellõ szabályozás nélkül számolni lehet hosszabb távra elõretekintve a világ különbözõ térségeibõl érkezõ bevándorlók számának, arányának növekedésére. A szegénység talaján valószínûbb a maffia-szerû összefonódások erõsödése. Ezzel szemben a nagyobb jólét, a nagytérségi központi szerep erõsödése a szegényekre és a kétes elemekre gyakorolt vonzó hatás mellett kiválthatja egy külföldi vállalkozói és középirányító réteg letelepedését is. Egyéb feltételek híján azonban valószínûbb, hogy ezek és különösen a még vagyonosabbak csak ideiglenes jelleggel jelennek meg Budapesten. E folyamatok felerõsíthetik a városon belüli szegregációs jelenségeket. A társadalmi és gazdasági összefüggések egyaránt indokolják a fõváros külföldiekkel kapcsolatos menekült- és bevándorlási politikájának, feladatainak kialakítását a stratégia kidolgozása keretében. E folyamatok koncepció nélküli, szabályozatlan magára hagyásából származó következmények súlyos mulasztásként nehezedhetnek a következõ generáció vállára.

Budapest közlekedési csomópont szerepe országos és nemzetközi tekintetben egyaránt közismerten kiemelkedõ és tartósan fennmaradó fejlõdési tényezõ. Az alapvetõ gond ennek differenciált fejlesztése oly módon, hogy egyes áramlásokat minél elõbb el kellene terelni a fõvárostól - különösen annak központi területérõl, a városmagból-, ugyanakkor magasabb minõségi szintre kell emelni azokat a közlekedési/kommunikációs kapcsolatokat, amelyek a város világvárosi és fõvárosi funkcióihoz, valamint a város mindennapi életéhez tartoznak. Különösen kritikus e tevékenységek városon belüli lokalizálása, telepítésének szabályozása, illetve a helyi feltételek megteremtése. A fõváros stratégiája tehát a közlekedési csomópont funkció tekintetében egyrészt a saját közlekedéspolitikai eszközök mellett olyan országos közlekedéspolitika alkalmazása érdekében való érdekérvényesítésre, lobbyzásra kell irányuljon, ami a fõvárost terhelõ, de nem szükségszerûen ide irányuló forgalmat eltereli. Másrészt a Budapest szempontjából kívánatosnak ítélt forgalomgeneráló erõket a fõváros területén olyan eloszlásra ösztönzi, hogy a hálózat fenntartása és mûködtetése a település egésze szempontjából kedvezõ legyen.

A legjelentõsebb változások a fõváros feldolgozóipari központi szerepkörét érintik napjainkban. A XX. század folyamán Budapest már átélt néhány ilyen váltást. A mai folyamatok a helyi krízisproblémákon túlmenõen azért indokolnak fokozott figyelmet, mert nem csak "egyszerû" gazdasági válságtünetekkel összefüggõ szerkezetváltás zajlik, hanem a tulajdonosi struktúrában is gyökeres átrendezõdés megy végbe. Ez egyrészt a fõvárosi feldolgozóipar belsõ és külsõ kapcsolatrendszerét alakítja át, másrészt új viszonyokat teremt a fõváros ipari területeinek hasznosításában, tulajdonviszonyaiban. Budapestnek olyan határozott iparpolitikával kell ezzel a telekvagyonnal gazdálkodnia, amiben a világvárosi funkció szempontjai is érvényesülnek. Szervesen összefügg ezzel a szolgáltató és az üzleti szektor fejlesztési politikája, és hozzájuk kapcsolódva annak eldöntése a stratégia keretében, hogy a multinacionális vállalatok részére milyen terepet kíván nyújtani a fõváros. Jóllehet a budapesti és a magyar piac lehetõségei fontos vonzó tényezõk, ezek hasznosítását össze kell kötni az országon kívüli piacok meghódításával és a haszonnak a helyi fejlesztésekbe való bekapcsolásával. Ennek az országos eszközök mellett léteznek helyi gazdaságpolitikai eszközei is, melyek alkalmazási lehetõségeit fel kell tárni illetve ki kell harcolni a központi szervekkel folytatott alku során. Ehhez azonban megfelelõ perspektivikus hátteret csak egy olyan stratégia tud biztosítani, amely az országos kereteken belül sajátos helyi gazdasági környezet, klíma kialakítására irányul.

Budapest számára a különbözõ szintû központok mezõnyében és a fent vázolt kritériumok mellett egyelõre a félperiféria valamelyik (inkább a második) szintjén jutna hely. Attól függõen azonban, hogy a sok "közvetítésre" aspiráló kelet-közép európai ország és azok kulcstelepülései hogyan tudnak túllépni saját nehézségeiken és milyen kapcsolatokat tudnak kialakítani egymással, a mai FÁK tagállamaival és hogyan tudnak integrálódni az európai gazdasági térbe Magyarországnak és ezen belül ebbõl a szempontból különösen Budapestnek a fejlõdési lehetõségek igen széles skáláján kell folyamatosan akcióképesnek lennie. Fokozott figyelmet érdemes fordítani a központi országok másodlagos központjainak jellemzõire és az e tekintetben lehetséges versenytársakra (ezen belül elsõsorban a szomszédos országok központi településeire), mint kooperációs partnerekre. A térségben tapasztalható fokozott érzékenységek miatt nagyon fontos, hogy kooperációs partnerként fejlesszük ki a térség új munkamegosztását, tisztázva egymás hatóköreit. Ennek elmaradása a verseny élezõdésével katasztrofális következményekkel is járhat.

A regionális kapcsolatok elemzésének a stratégia érdekében három aspektus felderítésére feltétlen oda kell figyelnie:

A komparatív elõnyök felmérése azért fontos a stratégia számára, mert a perspektivikusnak ítélt tevékenységek megtartása érdekében a meglévõ adottságokat karban kell tartani, ha pedig

új tevékenység megtelepedését kívánnánk ösztönözni, akkor annak legjobb módja ilyen tényezõk létrehozása. Az önfenntartó fejlõdés kulcsa az adottságok megõrzése és gyarapítása. Budapesten a képzett munkaerõ, annak ismeretstruktúrája, egyelõre bérszínvonala, a város földrajzi, forgalmi és piaci helyzete, környezete, a települési szolgáltatások relatív fejlettsége többnyire beletartozik ebbe a tényezõkörbe. A ténylegesen kihasznált telepítési tényezõ vagy komparatív elõny azonban mindig a konkrét tevékenységtõl, terméktõl és relációtól függ. A komparatív elõnyökre irányuló vizsgálat azonban - tudomásom szerint Budapesten ilyen még nem készült - rávilágíthat olyan közös elemekre, amelyek stratégiai menedzselése a fõváros választott doktrinájával összhangban adottság-generáló hatású lehet.

4.3.2. Az ország fõvárosa

Az elõzõvel azonos súllyal emelhetõ ki a Budapesttel szemben támasztott igények közül nagytérségi szempontból, hogy legyen az ország fõvárosa - azaz töltse be a közigazgatás központjának szerepkörét. A jelenlegi helyzet ismeretében rögtön felmerül a következõ kérdés, hogy hozzá tartozik-e ehhez a gazdasági, a tudományos vagy a kulturális szférában játszott hasonló szerep. A világ fõvárosai sorában számos olyan található, amelyek ezeket a központi funkciókat az ország más-más városának engedik át. Van-e ilyen lehetõsége Budapestnek, lehet-e, kívánatos-e élni vele, és milyen következményekkel járhat egy ilyen folyamat?

Sokan és sokszor felvetették már, hogy Budapest hatalmas "vízfej", túlzott koncentrációt képvisel az ország méreteihez képest - és különösen éppen az említett szférákban. Hosszú ideje nagy energiákat fordított az ország ennek az aránytalanságnak a csökkentésére. Azt lehet mondani, hogy Budapesttel kapcsolatban az elmúlt 30-40 év során egyetlen koncepcionális fejlesztési stratégia jutott érvényre - nevezetesen: az országon belüli súlyának mérséklése. Tény, hogy évszázados tendenciák és következményeik évtizedek alatt alapjaiban nem fordíthatók meg. Különösen igaz ez a települési folyamatokra. Elgondolkodtató azonban a tudatos törekvések eredménytelenségének mértéke, de az elért sikerek pozitív és negatív következményei is.

Egy olyan társadalomban, ahol az információs kapcsolatok jelentõs szerepet játszanak és a nyilvános kommunikációs csatornák mûködése valamilyen formában korlátozott vagy torzító, a központi döntési helyek vonzó hatása fokozódik. A kapcsolódásnak ez a formája fontos eleme volt a Budapesthez való kötõdésnek és a fõváros fejlõdésének, ami bizony még ma is érvényesül. Változása alapvetõen a társadalom mûködési módjának alakulásától függ.

Kérdés, hogy piaci eszközökkel a fõváros súlyának mérséklésére irányuló politika hogyan folytatható. A spontán folyamatok ugyanis csak a város csõdjének, illetve versenytársai sokoldalú komparatív elõnyeinek kialakulásával eredményezik a fõváros e funkcióinak leépülését, területi átstrukturálódását. Felvethetõ az ellenpólusokkal folytatott verseny kimenete úgy is, hogy Budapest visszaszorul e funkciók körében vagy a "kesztyût felvéve" akár "sportszerû" piaci versenyben (bár monopóliumai miatt ez kétséges), akár hatalmi (hierarchikus, monopolisztikus) lehetõségeit kamatoztatva megújítja hagyományait és megõrzi eddigi súlyát. Ha viszont úgy tud megújulni, hogy közben nem visszaszorítja, elnyomja versenytársait, hanem új életteret talál magának, akkor abból az egész ország szintjén is csak nyereség származhat.

Az eddigi területi politikának egyik súlyos tévedése volt, hogy Budapest társadalmi és gazdasági életével kapcsolatban az egyes tevékenységek visszaszorítása jelentõs teret kapott igen jelentõs területrendezési hangsúlyokkal. Emellett a támogatásokat a helyi erõforrások kihasználására összpontosították. A távlati stratégiában gondolkodó területpolitika ezzel szemben megfelelõ élettér létrehozására koncentrálja erõforrásait. Tehát a belsõ erõforrásokra építve nem azok hasznosítása az elsõdleges célja, hanem az erõforrások folyamatos fenntartása. Ez egyaránt vonatkozik a természeti, a mûvi és a társadalmi erõforrásokra. Fontos hangsúlyozni, hogy itt nem a fasiszta élettérelmélet felélesztésérõl van szó (ami szélsõségesen extenzív élettérfelfogásra épül), hanem olyan intenzív élettér koncepcióról, ami a kooperációra épülõ fenntartható fejlõdés egyik kulcseleme. Az erõforrások megõrzése ugyanis globális megõrzést kell, hogy jelentsen. Ez fizikailag adott és meghatározott életteret jelent minden létezõ számára. Az élettér új elemeit egyfelõl a különbözõ körfolyamatok zárási lehetõségei jelentik. Ezeket kell megtalálni területi és globális szinten egyaránt. Más oldalról jelentik az élettér bõvülésének vagy módosulásának lehetõségeit az innovációk, a hirtelen változások (mutációk) és a fokozatos fejõdési folyamatok, amelyek pl. az erõforrások hatékonyabb felhasználását teszik lehetõvé vagy új erõforrásokat tárnak fel. Vannak-e és melyek Budapest ilyen jellegû potenciáljai? Milyen feltételek mellett bontakozhatnak ezek ki?

Budapest településpotenciáljának számos komponense közül az elõrejelezhetõség szempontjából meghatározó jelentõségû stabilitás és befolyásolhatóság sajátosságaira építve inkább példaszerûen emelem ki a természeti és a gazdasági potenciál egyes elemeit.

A településpotenciál legmerevebb komponense a természeti környezeti potenciál. Budapest e tekintetben szerencsés helyzetben van, mert területén sokféle természeti környezet fordul elõ, ezért lehetõségei szélesebb skálán helyezkednek el, mint egy homogén, pl. alföldi környezetben elhelyezkedõ városé. A három nagy egységen (hegyvidék, folyópart, síkság) belül külön világot képviselnek a barlangok, a hegyi rétek, a Sas-hegy különleges élõvilága, a szurdokok, a folyóparti ligetek, folyami szigetek, patakpartok, városi kiserdõk és parkok, mesterséges tavak és még hosszan lehetne sorolni a különleges elemeket. Éppen ezért azonban, mert ilyen kis területen ennyiféle természeti környezet "zsúfolódik" össze, az egyes elemek sérülékenyebbek (õserdõ analógia), ezáltal a struktúra egésze is kényesebb. A stratégia részeként ennek a sokféleségnek a megõrzése lenne a legfontosabb.

A természeti potenciál eddig folyamatosan megújuló része volt a fõváros gyógyvíz készlete. A mai helyzet alapján sajnos, egyaránt érvényes forgatókönyv lehet e természeti kincs viszonylag rövid idõn belül történõ kimerülése és sikeres megóvása esetén a fõváros nemzetközi szinten is elismert attraktív tényezõjeként való funkcionálása.

A fõváros társadalmi és gazdasági potenciál elemei már sokkal változékonyabbak. Többségük befolyásolása azonban csak hosszabb távon lehetséges. Az ipar adatait tekintve Budapest arányának csökkenõ tendenciája úgy tûnik, hogy 1988 után megtorpant. Igen figyelemre méltó az eszközállománynak az országoshoz képest jelentõsnek tekinthetõ korszerûsödése (a beruházásoknak az állóeszközállományhoz viszonyított aránya). Ezek a jelenségek éppúgy lehetnek a piaci erõk fokozott érvényrejutásának a következményei, mint Budapestnek az országoshoz képest fokozottabb reagálóképességére, megújulási készségére utaló jelek, amelyek tovagyûrûzõ hatásaira építve esetleg országos folyamatok is elindíthatók. Kérdés persze, hogy az ipar e relatív térnyerése egyáltalán kívánatos-e Budapesten.

A különbözõ alternatívák közül az elmúlt idõszak belsõ területi fejlõdési tendenciái azokat látszanak megerõsíteni, amelyek az ország társadalmi, gazdasági energiáinak a fõvárosba való fokozottabb koncentrálódását emelik ki. Erre utalnak a munkanélküliségi adatok, a külföldi vállalkozói tõke területi elhelyezkedésére vonatkozó adatok, a vállalkozások számára utaló információk stb. Az ipar arányának növekedése a termelést tekintve hosszú idõ után ismét a budapesti koncentrálódásra utal. Lehet, hogy emögött a vidéki egységek gyors megszüntetése áll. A termelékenység gyorsabb növekedése Budapesten szintén relatív hatás is lehet, amit a kevésbé termelékeny vidéki üzemek bezárása váltott ki. Az élénkebb vállalkozói kedv és a külföldi tõke koncentrálódása azonban e tendenciák tartóssá válásának lehetõségére hívják fel a figyelmet.

A budapesti ipari mutatók egységnyi országos változásra esõ változásait tükrözõ elaszticitási mutatók arra utalnak, hogy a fõváros súlyának újból meginduló növekedése szorosan összefügg a gazdaság egészének hosszan tartó stagnálásával, sõt csökkenésével. E jelzések már bizonyítják a pesszimista, az elmaradás növekedését elõrevetítõ alternatívák budapesti következményeinek lehetséges irányait.

A jelenlegi szabályozók keretei között Budapest és az ország fejlõdési lehetõségei különösen szorosan összefonódnak. Ha nem történik meg az arányok radikális átalakítása, akkor a hazai összes önkormányzati költségvetési alapok változatlanul a GDP 15-20 százaléka között maradnak. Ezen belül Budapest költségvetési alapja a népesség szerinti arányát kissé meghaladó mértékben, az összes önkormányzati költségvetési alap 20-25 százalékát teheti ki az elmúlt 35 év tapasztalatai alaján. Az erõsebb centralizációs periódusokban a 25 százalék körül, a decentralizációval jellemezhetõ periódusokban 20 százalék körül mozgott az arány. Ha ezeket az intervallumokat elfogadjuk, akkor a GDP elõrejelzésére építve közelítõleg kiszámítható a fõváros várható költségvetési kerete.

A GDP-re vonatkozóan négy növekedési pályát körvonalaztunk. Három változatban az 1991-1994 közötti négy év átlagos évenkénti növekedési üteme -3 százalék. Ebbe belefér az 1991-es -10 százalék feletti visszaesés is, sõt, egy negyedik, különösen optimista változat keretében az 1994. évi növekedés az idõszak egészének átlagát -1 százalékos csökkenésre mérsékelheti (ez utóbbi valószínûsége egyre erõteljesebben csökken). A következõ, 1995-1998 közötti idõszak átlagos üteme a pesszimista feltételezés szerint az elhúzódó átmenet problémái miatt nulla százalék körül marad. A közepes változat 2 százalékos, az optimista már 3 százalékos évenkénti ütemet feltételez a négy év átlagában. A 2014-ig terjedõ idõszak hosszú távú növekedési pályájának következõ szakaszát egy alacsony (az idõszak egészében 2 százalék körüli) növekedéssel, egy közepesen optimista átlagos növekedéssel (az egész idõszakban 4 százalék, kivéve egy 5 százalékos periódust az idõszak második felében) és végül egy optimista feltételezéssel (2006-ig 4 százalék, utána 5 százalék), viszonylag gyors növekedéssel jellemeztük. A 24 éves idõszak egészére számított évenkénti átlagok rendre 0.5%, 1.5%, 2.6%, 3.3%. A számítás módszerébõl adódóan a GDP növekedési arányok az önkormányzati költségvetés változási indexeivel azonosak. Eszerint az önkormányzati költségvetési alapok 2000-ig csak akkor érik el ismét az 1990-es szintet, ha legalább az alacsony-közepes alternatíva valósul meg. A legrosszabb változat szerint még 2000-ben is az 1990. évi szint 90 százaléka alatt lesz az önkormányzatok összes költségvetési alapja, a legjobb szerint akkorra már 20 százalékkal meghaladhatják az 1990. évi szintet.

A beruházásokra fordított összegek nagyságrendjét a beruházási ráta segítségével kalkuláltuk. Az eddigi átlag 16 százalék továbbélése képviseli az egyik alternatívát, az eddigi maximális aránynak megfelelõ 20 százalék képviseli a másikat. Meg kell jegyezni, hogy a legalacsonyabb változat megvalósulása a mûködtetés prioritása miatt a beruházási arányokat az itt feltételezettnél jóval alacsonyabb szintre is leszoríthatja, bár ezt általában nem tartják kívánatosnak.

Kétségtelen, hogy a számításokkal kapcsolatos és a GDP középpontba állításával összefüggõ mennyiségi növekedési szemlélet nem képes a minõségi differenciákat kimutatni. Utal azonban a minõségi gyarapodás mennyiségi korlátaira.

A számítások alapján három periódus, azaz 12 év kumulált beruházási összege 108 és 300 milliárd forint közötti sávba esik. Ebbe az 1993-1994. évi Fejlesztési Program 1994 utánra elkötelezett 126 milliárd forintja csak akkor fér bele, ha felgyorsul a gazdasági növekedés legalább az alacsony-közepes szintre, vagy Budapest részesedési arányát az összes önkormányzati költségkeretbõl sikerül népességi arányát jóval meghaladó mértékben növelni. Ugyanakkor ez a szint csak ezeknek a fejlesztéseknek a megvalósítását teszi lehetõvé, azaz 12 évre minden újonnan felmerülõ fejlesztés megvalósításáról le kellene mondani.

A számítások megerõsítik azt a követelményt, hogy a stratégiában fokozott figyelmet kell fordítani a vagyongazdálkodásra, a magán- és a köztulajdon együttmûködésére, valamint a város érdekeltségének növelésére a lakosok gazdagodásában és a helyi vállalkozások jövedelmezõségében.

A legfontosabb következtetés az, hogy a fõváros fejlesztése nem szakítható el az országos szintû kibontakozási folyamatoktól, de nem oldható meg kizárólag önkormányzati forrásokból sem. Az állam szerepének visszaszorítására irányuló erõfeszítésekbõl következõen állami forrásokból sem. Az egyetlen lehetõséget a külföldi és a hazai magánszféra mozgósítása kínálja. Ehhez viszont a fõvárosnak olyan stratégiai koncepciót kell kialakítani, amiben ez a szféra hosszú és közép távon egyaránt megtalálja számításait.

Ennek kapcsán egy sajátos paradoxonra kell felhívni a figyelmet. Arról van szó, hogy a hazai nagyipar leépítése, a kis- és középvállalkozások preferálása a fõváros ipari bázisát alapjaiban rendíti meg. Bár õszintén megvallva a hazai "nagyipar" az esetek többségében nem jelentett nemzetközi méretekben is nagy üzemet, hanem kis- és középüzemek konglomerátumából állt, amelyet a vállalati átcsoportosítások során ide-oda rendezgettek. Lehet, hogy voltak nagy vállalataink, de nagy üzemünk nem sok. Ehhez járul az ipari szakképzettség színvonalának nemzetközi szinten tapasztalható csökkenõ vonzereje a nagyüzemek szempontjából. A fõváros foglalkozási struktúrájának változási iránya összességében megfelel az ismert nemzetközi tendenciáknak. Bár Budapest nagyságrendje önmagában sem kicsi, a nagy szolgáltató vállalkozások, de különösen a bankszféra országos és nemzetközi háttér nélkül nem tudnak kibontakozni. Az újonnan megjelenõ külföldi fiókvállalkozások egyelõre nem érzik széles körben oly mértékben magukénak Budapestet, hogy szûk profitérdekeiken túlmenõ befektetéseket eszközöljenek. A kisvállalkozásokra általában az intenzív cserélõdés jellemzõ. Ezért, valamint kisebb tõkeerejük miatt a nagyobb befektetéseket igénylõ nagyvárosi infrastruktúra és környezet kialakításához csak korlátozott mértékben tudnak hozzájárulni. Ráadásul a szabályozó rendszer az egyéni vagyoni gyarapodást nem kapcsolja össze a helyi közösség vagyoni gyarapodásával. Önkéntes vagy jótékonysági alapon pedig egy nagyvárost menedzselni nem lehet. A paradoxon ott van, hogy egy nagyvárost kell menedzselni tõkeerõs nagyüzemek, nagyvállalatok, nagybefektetõk, nagybankok nélkül.

A banki szférában azonban Budapest kamatoztathatná a kelet-közép-európai térségben megszerzett komparatív elõnyeit, ezáltal új mûködési teret nyitva maga számára. E tekintetben két legkomolyabb vetélytársa Bécs és Prága, de oda kell figyelni az észak-olasz nagyvárosokra is, különösen Milanóra. Azért is érdemes most észrevenni és kihasználni ezeket a lehetõségeket, mert a nemzetközi bankvilág különbözõ szintû gócainak átrendezõdése napirenden van és a színfalak mögött kemény csatározások vannak. Ha most elmulasztjuk lehetõségeinket, egy stabilizálódó szakaszban sokkal nehezebben juthatunk hozzá ehhez az élettérhez. Kérdés, hogy akarunk-e és milyen feltételekkel, következményekkel számolva tudunk bekapcsolódni ebbe a körbe. Az önkormányzat számára ez az alternatíva olyan szempontok mérlegelését jelenti, mint pl. hol és milyen preferenciák nyújtásával támogassa vagy gátolja az ilyen irányú törekvéseket, hogyan tudja összekapcsolni a vállalkozások gyarapodásával a fõváros gyarapodását stb.

Sajátos szempontokat vet fel annak végiggondolása, hogy mitõl érzi az "egész ország" magáénak Budapestet és vajon meddig érvényesülnek ezek a tényezõk. A legtartósabb és alapvetõ tényezõként azt emelném ki, hogy Budapest szerves része az ország településrendszerének történetiségében és mai életében egyaránt. Ezen túlmenõen fõvárosi specifikumát az adja, hogy itt található az ország történetét és mai életét jelentõs mértékben befolyásoló politikai, gazdasági, kulturális döntési helyek és tevékenységek legnagyobb koncentrációja. Ezeket a helyeket tiszteli meg a társadalom különleges, reprezentatív építményeivel, amelyek aztán önálló életet élnek és az azonosságtudat, a kötõdés fontos mozzanataivá válhatnak. Budapest esetében igen jelentõs a nemzeti kultúrával összefüggõ momentumok koncentrációjának szerepe is. Kérdés, hogy a történetiséggel összefüggõ kötõerõk hogyan viszonyulnak a jelenbeni és a jövõbeni kötõerõkhöz.

ÖSSZEFOGLALÁS

A stratégiát bizonyos érdekeknek adott környezetben történõ érvényesítési módjaként értelmezzük. Az érdekek adják meg a választ arra a kérdésre, hogy miért van szükség a stratégiára; a környezet adja meg, hogy hol kell érvényesíteni, megvalósítani a stratégiát és maga a stratégia nem más, mint ami megmondja, mit és hogyan kell tenni. Mindegyik kérdésre a válaszok az idõpont (mikor?) függvényében lényeges eltéréseket mutathatnak az egyes komponensek belsõ és egymáshoz viszonyított változásaitól, a változások ütemétõl, dinamikájától függõen.

Tekintettel a szereplõk értékrendszerének, vágyainak és ismereteinek, elemzési és vállalkozói készségeinek, ítélõképességének sokféleségére, valamint a szereplõk környezetének komplex szerkezeti, mûködési jellemzõire, nem lehet kidolgozni olyan általános érvényû stratégiát, de még stratégia-kidolgozási modellt sem, ami mindenkor és minden helyen meg tudná mondani, milyen lépéseket kell követni és mit kell tenni az egyes lépések során. Egy adott idõpontban jól illeszkedõ stratégia vagy stratégia modell egy más idõpontban vagy más helyen már nem biztos, hogy megfelelõ lesz vagy ugyanazt az eredményt tudja produkálni.

Az idõbeni eltérések, késleltetések miatt a stratégiával kapcsolatos döntésekben érintetteknek számítani kell arra a sajátos paradoxonra, hogy a jelenben kidolgozott "jelen stratégiáját" a jövõben, és egy távolabbi jövõbe való átmenetre fogják alkalmazni. Ebbõl a szempontból tehát a "jelen stratégiája" valójában a jövõ stratégiája, de úgy is fogalmazhatunk, hogy a jövõ egy olyan szegmensére vonatkozik, amelyet még bizonyos értelemben a jelen részének tekintünk. Ezért is jogos az az igény, hogy kidolgozásában - a folyamatosság jegyében - mind a ma, mind a jövõ képviselhesse magát.

A jelenbeni stratégia egyaránt kapcsolódik a múltbani és a jövõbeni stratégiához. Nyílvánvaló például, hogy a múltbani stratégia azon elemei, amelyek valamilyen okból konfliktusba kerültek a jelen érdekeivel és/vagy környezeti elemeivel, azok képezik az új, jelenbeni stratégia iránti igény alapját. Másfelõl viszont azok a stratégia-elemek, amelyek stabilitást mutatnak, változatlanul érvényesek vagy megerõsítõdtek, az elõzõ, múltbani stratégiából átkerülnek a jelenbeni új stratégiába. Az egyes elemeken kívül a stratégiák kidolgozásában szerzett tapasztalat szintén szerves részét képezi a stratégiák önfejlõdésének.

Kevésbé tûnhet egyértelmûnek a jövõbeni stratégia szerepe a jelenbeni stratégiában. Tekintettel arra, hogy a jövõbeni stratégiát majd csak a jövõben kell kidolgozni, az a konkrét elemekre vonatkozó viszonylag egyértelmû kapcsolat, ami a jelen és a múlt viszonyát jellemzi, e vonatkozásban nem alakulhat ki. Nagyon fontos követelmény viszont a nyitottság, a jövõbeni választás lehetõségének és szabadságának biztosítása. Ez csak részben jelenti bizonyos döntések elkerülését, egy jövõbeni idõpontra történõ elhalasztását. Sokkal nagyobb jelentõségûnek ítéljük a törekvést olyan mai döntésekre, amelyek a jövõbeni stratégia számára tágítják a cselekvési lehetõségeket. Emellett azonban szükséges lehet bizonyos jövõbeni lehetõségek megteremtését, kiaknázhatóságát biztosító vagy kínáló korlátozó jellegû döntések, cselekvési módok elindítása is.

Ha a stratégiák folyamatos felülvizsgálata és önfejlõdése nem biztosított, akkor elõfordulhat, hogy egy-egy stratégia lemerevedik, azt mechanikusan alkalmazzák vagy megszokásból ragaszkodnak az alkalmazásukhoz. Ilyen körülmények között egy mai/múltbeli stratégia összeütközésbe kerül egy jövõbeni/mai stratégiával. A sratégiák "harca" vagy versenye egyfelõl az általuk érvényesíteni kívánt érdekek és azok képviselõi közötti konfliktusokban, másfelõl a környezetre vonatkozó elõrejelzések értékelésével összefüggõ konfliktusokban jelenik meg. A helyzet mozgatórugóinak tisztázása a konfliktus megoldási lehetõségeinek feltárása szempontjából döntõ.

A jelen stratégiájának a kidolgozása során a stratégia önfejlõdése csak egy kis része a hatótényezõknek. A legkritikusabb az érdekek és a környezet összekapcsolása. A stratégia jellegét, tartósságát, eredményességét alapvetõen meghatározza, hogy az adott idõpont stratégiáját mikori érdekek és környezet figyelembevételével dolgozták ki.

Meglehetõsen gyakori konfliktus-forrás, ha a jövõbeni környezetre építõ mai stratégiák jelenbeni vagy rosszabb esetben múltbani érdekek érvényesítését szolgálják. Hasonlóképp az érdekek és a környezet összhangjának megbomlása a forrása azoknak a problémáknak, amelyek a jövõbeni érdekeket szolgáló stratégiák megvalósításakor jelentkeznek, ha kidolgozásuk alkalmával a jelenbeni vagy rosszabb esetben a múltbani környezeti feltételeket vették figyelembe.

A stratégiák kidolgozásával összefüggésben jelentkezõ elõrejelzési feladatok két nagy csoportba oszthatók:

a/ a stratégia kidolgozását megelõzõen készülõ elõrejelzések, amelyek (i) a stratégia koncepciójának megalapozását és értékelését szolgálják; (ii) a stratégia kidolgozásával összefüggõ érdekek és az érdekhordozó, az aktor változásait jelzik elõre; (iii) a környezet változásait jelzik elõre; (iv) a stratégia lehetséges változásait vizsgálják.

b/ a stratégia kidolgozását követõen készülõ elõrejelzések a hatástanulmányok részeként annak feltárására irányulnak, hogy milyen lehetséges következményei lehetnek az adott stratégia alkalmazásának.

A stratégia célorientáltságából következik, hogy a jövõképpel való kapcsolata fokozott figyelmet érdemel. A stratégia lényegébõl és kidolgozásának folyamatából adódik, hogy maga a stratégia csak közvetve tartalmaz jövõképet. A célrendszert ugyanis a jövõkép is sugallja. Az érdekek, a környezet és a mások stratégiáinak elõrejelzése tulajdonképpen a tágan értelmezett környezet részét képezi. Más oldalról viszont a jövõkép, ami tartalmazza az elõbbi három elemet, de semmilyen érdeket nem emel ki, csak igen átvitt értelemben szolgálhatja egy adott szervezet cselekvési stratégiájának kidolgozását, hiszen nem vizsgálja a szervezet érdekeinek érvényesítési lehetõségeit. Így az valójában "csak" a fent említett általános, a környezetre vonatkozó jövõkép lehet. Ez is tartalmaz érdekeket és értékeket, de azok nem valamely külsõ megbízótól származnak, hanem a jövõkép készítõinek belsõ értékrendjébõl erednek.

A stratégiához kapcsolódó jövõkép még nem stratégia, de nem is terv vagy cselekvési program, "csupán" különbözõ fejlõdési folyamatok ötvözõdésének valamely jövõbeni idõintervallumban készített metszete. Tekintettel a sokféle folyamat sokféle találkozási és kölcsönhatási lehetõségére, célszerû bizonyos szélsõséges fejlõdési kereteket nyújtó változatokat kiemelni. A valószínûségi jelleg mind az események, folyamatok bekövetkezésére, mind a róluk való vélekedésre jellemzõ, amit még a "ha..., akkor..." típusú általános közelítésmód esetében is figyelembe kell venni. A jövõkép összességében a stratégiai kérdések megválaszolásához szükséges jövõvel kapcsolatos információk feltárására irányul.

A jövõre vonatkozó információkra azért van szükség, hogy kisebb legyen a jövõvel kapcsolatos bizonytalanság. Ha szétválasztjuk a jövõ bizonytalanságát és az elõrejelzés bizonytalanságát és az elõrejelzés szempontjából nézzük az összefüggésrendszert, akkor az elõrejelzés bizonytalansága egyfelõl a jövõ bizonytalanságából, másfelõl a jövõre vonatkozó ismeretek bizonytalanságából adódik. A jövõ bizonytalansága a KOVÁCS Géza által bevezetett kettõs bizonytalanságból tevõdik össze, azaz egyrészt abból, hogy még nem létezik, tehát a folyamatok alakulása még nem következett be, másrészt abból, hogy a folyamatok alakulásáról való vélekedés sem formálódott meg.

Az ismeretek bizonytalansága három tényezõbõl tevõdik össze: (i) a folyamatok nem megfelelõ ismeretébõl adódó bizonytalanság; (ii) a folyamatokról való vélekedés ismeretének hiányából adódó bizonytalanság: és (iii) a módszertani bizonytalanság, ami a jövõkutatás során alkalmazott módszerekbõl következik.

Az ismeretekbõl adódó bizonytalanságok különösen kényelmetlen tulajdonsága, hogy egyrészt nem fejezhetõk ki egy adott valószínûségi értékkel, hiszen ha tudjuk a teljes ismeret szintjét, akkor miért nem alkalmazzuk az annak megfelelõ tudást. Az ismeretekre vonatkozó valószínûséget inkább egy általánosan elvárt, átlagos ismeretszinthez való viszonyítással lehet megadni. Ez tükrözi ugyan, hogy az elõrejelzõ mennyivel tájékozottabb az átlagos szintnél, de semmi köze a teljes ismeretekhez viszonyítandó valószínûségi értékhez. Másrészt az ismeretek hiánya miatt a jövõ bizonytalanságai sem határozhatók meg teljeskörûen, hanem csak az adott összefüggésrendszer keretei között. Mivel az összefüggésrendszert az elõrejelzés készítõje alakítja ki az objektív valóság modelljeként, ez lehet az a pont, ahol a kétféle bizonytalanság összefonódik.

A tér-idõ entitások, valamint a tér- és idõbeli elszigeteltség, a jelenlétek és távollétek keveredése alapvetõ jellemzõje a különbözõ társadalmaknak, civilizációs szinteknek. A közlekedés, a hírközlés, a kommunikációs rendszerek fejlõdése a fizikai távolságok egyre gyorsabb áthidalásának biztosítása révén a társadalom szempontjából szûkíti a fizikai teret, növeli a sûrûséget. A nagyobb sebesség ugyanakkor az adott társadalmi entitás számára nagyobb fizikai tér elérhetõségét biztosítja, tehát ilyen értelemben tágítja hatókörét. A társadalmi hatótényezõk ezt a fizikai hatást erõsíthetik vagy gátolhatják.

Az elõrejelzés-készítés során ebben a tér-idõ struktúrában kell eligazodnunk, valamint a múlt, a jelen és a jövõ jövõre ható tér-idõ kölcsönhatásait kell feltárnunk. Minthogy a jövõ teljes valóságában még nem létezik, hanem csak gondolati úton, ezért az alkalmazható idõkategóriáknak különös jelentõsége van. A filozófiai irodalom által meghatározott idõkategóriák: a pillanat, az egyidejûség, az egymásutániság, az egymáselõttiség, az idõtartam, a "gyorsuló" idõ és a "lassuló" idõ.

Az idõ és a tér összefonódására építve az egyes idõkategóriáknak a következõ térkategóriák felelnek meg:

A pillanatnak a térben a pont felel meg. Ez a tér tagadásaként a tértõl eltekintõ, csak az idõbeli változásokat hangsúlyozó elõrejelzések formájában - sokszor nem is tudatosan - talán a legszélesebb körben alkalmazott térkategória.

Az egyidejûségnek az egyterûség a párhuzamos kategóriája, ami az azonos térhez tartozást jelenti. A kategória jelentõsége szemléletesen érzékelhetõ, ha arra gondolunk, hogy milyen fontos Magyarország számára, hogy bekerüljön az Európai Gazdasági Közösség által generált gazdasági térbe és annak része legyen.

Az egymásutániság és az egymáselõttiség valójában a következéssel összefüggõ idõkategóriák. Az ennek megfelelõ térkategóriák az egymásmellettiség, az érintkezés és a szomszédság. Mint a térdimenziók mentén kialakuló kapcsolatok, a tér folytonosságát és megszakítottságát tükrözik. Ugyanakkor, legalább két entitás egymáson kívül való létezését és egymáshoz való viszonyát feltételezik. Különösen kényes, ide kapcsolódó problémakör a határok megvonása. A társadalmi térben kirajzolódó határok a fizikai térben nem feltétlen jelennek meg, sõt, inkább az átfedés a jellemzõ. Ez a problémakör húzódik meg pl. a gazdasági körzetek kialakításának nehézségei mögött.

Az idõtartamnak a térrel összefüggésben a terjeszkedés kategóriája felel meg. Általános összefüggésként szokták említeni, hogy minél nagyobb távlatra tekintünk elõre, annál nagyobb teret kell figyelembe venni. Jóllehet vannak határai e megállapításnak, bizonyos mértéken belül feltétlen igaz. Más oldalról kapcsolódik a terjeszkedés kategóriájához a folyamatok terjedésének tanulmányozása és az ezzel összefüggõ elõrejelzések készítése.

Ahogy beszélhetünk gyorsuló és lassuló idõrõl, ugyanúgy találkozunk a táguló tér és a szûkülõ tér kategóriáival. A táguló vagy szûkülõ Világegyetem problémakörével egyaránt foglalkozik a fizika, a csillagászat és a filozófia. A társadalomban zajló változások révén a társadalmi térben is tapasztalható a tér szûkülése vagy tágulása. E változások kritikus küszöböket is átléphetnek, ezért a tûrési határokkal való foglalkozás e tekintetben is fontos.

Ahogy az idõpont egy adott idõmérték (pl. idõszámítás) szerinti idõmegjelölés, úgy a hely egy adott térmérték (pl. földrajzi koordináták) szerinti térmegjelölés. Mindkettõ az "itt és most" valamelyik oldalához kapcsolódik. Az elõrejelzéseknek adott helyhez kötése - az idõponthoz hasonlóan - általában egy adott kiterjedésre vonatkoztatva értendõ.

A kiterjedés az idõintervallum megfelelõje. Ugyanúgy viszonyul egymáshoz a kiterjedés és a terjeszkedés, mint az idõintervallum és az idõtartam. Míg a tartam és a terjeszkedés inkább folyamatszerû, az idõintervallum és a kiterjedés inkább állapotszerû tér-idõ jellemzõk.

Az idõ dimenziójában két dolog elfoglalhatja ugyanazt a helyet, de a térben ez már nem lehetséges. A tér szükségképpen behatárolt, ezért megszervezése és ellenõrzése verseny és konfliktus tárgya, illetve forrása lehet. Ebbõl következik, hogy egy több tárgyat érintõ változás a tér több pontján megy végbe. A térbeli változás szükségképpen idõbeli változás is, de fordítva, az idõbeli változás nem szükségképpen térbeli változás.

Az események egységes tér-idõben történõ szemléletébõl következik, hogy a jövõkutató tevékenység során az összefüggések helyes megragadása érdekében célszerû megkülönböztetni

A tér-idõ szemlélet új megvilágításba helyezi a területi szerkezet változásait a tudományos-mûszaki haladás, ezen belül és elsõsorban az elektronika és az információs feldolgozás fejlõdése következtében. A fizikai mozgások tér-idõ prizmája ugyanis a maximálisan elérhetõ sebesség különbözõsége miatt nagyságrendekkel kisebb az információénál. Ezért kialakulóban van egy gyakorlatilag majdnem pontszerû világ, ami az információkra épül és a hagyományos fizikai mozgásokra és tér-idõ prizmákra épülõ világ a maga sajátos (az információk szerepe miatt mégis rohanó élettel telített) területi szerkezetével. A kettõ kölcsönhatását alapvetõen a szervezeti és szervezési rendszerek, a képzettség és az új iránti érzékenység határozzák meg az új regionális struktúrák kialakulása során.

Minden térbeli közösség egyre inkább piaci szereplõvé válik, ezért a versenystratégiák lehetnek a települések, térségek eredményes fejlesztési stratégiái. Ezek a településen, térségen kívüli tényezõk által támasztott követelmények, lehetõségek és veszélyek tükrében alakítják a településen belüli adottságok erõsségeit és gyengeségeit a kulcsszereplõk érdekeinek érvényre juttatása érdekében és az õ közremûködésükkel.

A sajátosságok nagyon fontos piaci tényezõk lehetnek. Vigyázni kell azonban, hogy a termelés és a szolgáltatások, a különbözõ társadalmi szervezõdések fejlõdése terén jelentkezõ általános tendencia, az egységszinten erõsödõ specializáció, nehogy egyoldalúsághoz vezetõ térségi specializációt öltsön. Térségi szinten a flexibilitás biztosításának alapvetõ feltétele a diverzifikáció erõsítése, ami szintén nemzetközileg tapasztalható tendencia. A "térségi szint" azonban nem jelent feltétlen közigazgatási határokat, hanem az elérhetõséggel összefüggõ tér-idõ prizmára utal.

A térségek és települések versenye egyre inkább globális méreteket ölt. A térségek specialitását ilyen szinten gondolkodva kell megtalálni. Ez nem kizárólag abszolút versenyelõnyt jelentõ sajátosság lehet, hanem egyre nagyobb szerepre tehetnek szert a különbözõ komparatív elõnyök révén is. E tekintetben a meglévõ erõforrások felhasználása mellett a fejlesztési stratégiákban egyre nagyobb hangsúlyt kap a potenciálok újratermelése és a változatosságra építõ új potenciálok létrehozása.

A feltárt potenciálok mérlegelését követõen a térség relatív piaci elõnyeit versenyelõnyökként is definiálhatjuk. A térség vonzerejének megállapítására a hagyományosnak tekinthetõ gravitációs modellek felhasználása mellett a piacelemzési módszerek területi adaptálásával is nyerhetünk információkat. Tapasztalatok szerint e vizsgálatoknak és a stratégiák kidolgozásának hasznos segítõi lehetnek a különbözõ szakértõi rendszerek, valamint a portfolio-elemzés területi adaptációja.

A piaci viszonyok megteremtésére és minél szélesebb körû elterjesztésére irányuló hazai törekvések megvalósítása közben nem felejtkezhetünk el a fejlett piacgazdaságok ama tapasztalatairól, amelyek a piac hibáinak korrigálása érdekében szükséges teendõkre hívják fel a figyelmet. E témában egyre több publikáció jelenik meg a fejlett piacgazdaságokban müködõ szerzõktõl.

Ha elfogadjuk az információ növekvõ szerepét és tekintetbe vesszük a mûszaki fejlõdés lehetõségeit, a leginkább perspektívikus tendenciának a regionális hálózatok fejlesztése tûnik. E hálózatok az egyes települések vagy régiók közötti együttmüködés révén küszöbölik ki a piaci verseny hátrányait. Ez a folyamat ugyanakkor a flexibilitás és a specializáció elõnyeit is elérhetõvé teszi.

A verseny és a hálózatok egyidejû kiépítésének kombinációja elõsegítheti olyan kreatív területfejlesztési stratégiák kialakítását, amelyek új erõforrásokat képesek létrehozni. E stratégiák keretében a verseny és a kooperáció minden szinten jelen van, de arányaik különbözõek. A helyi szinttõl a globális szint felé haladva a történeti gazdasági és társadalmi feltételek által befolyásolt verseny aránya növekszik.

Mivel az új erõforrások létrehozott erõforrások, rendkívül érzékenyek az elõrejelzések minõségére és a jövõbeni fejlõdési folyamatok megvalósulására. Gondosan kell tanulmányozni velük kapcsolatban az elõrejelzések önbeteljesitõ és önmegsemmisitõ jóslat jellegét. Mig a természeti erõforrások nagy részének távlatait meghatározza az adott technológiákkal kitermelhetõ készlet mennyisége, a létrehozott új erõforrásokat karban kell tartani, újra kell termelni /pl. tudás/. Az ebbõl adódó elõrejelzési problémák legjobbnak tekintett jövõkutatási megoldása a szcenáriók széles körének felvázolása lehet.

A merev ragaszkodás a történeti erõforrásokhoz endemikus fejlõdést eredményezhet, ami elmaradottságba, az erõforrások kimerülésébe torkollhat. Ráadásul elvész a jövõ vonzereje által kínált ösztönzési lehetõség is.

A régiók és települések fejlesztési stratégiája alapvetõen két irányból közelíthetõ: a térségen belülrõl kiindulva, egyre jobban kifelé haladva, valamint a térségen kívülrõl befelé irányulva. A bentrõl kifelé haladó felfogások a helyi közösségek vagy a helyi épített környezet fejlesztését hangsúlyozzák abból az alapállásból kiindulva, hogy elsõsorban a településekben élõ emberek számára minél kellemesebb, minõségileg jobb környezetet kell biztosítani. Ezt elsõsorban jobb infrastruktúra, erõs szomszédságok, jobb közbiztonság, színvonalas közösségi szolgáltatások, hangulatos közterületek, minõségjavító utcakép, forgalomáramlás, környezet kialakítása révén kívánják elérni. A kintrõl befele irányuló fejlesztéspolitika a régió vagy település versenyképességének növelése érdekében a külsõ feltételek változásaiból, a település exportképességének javítását szem elõtt tartva indul ki. Az attraktivitás fokozása érdekében olyan tényezõkre épít, mint az életminõség színvonala, az imázs és a marketing pozitív tényezõi, gazdaságfejlõdési kapacitások, a fizikai infrastruktúra kapacitásai, az elérhetõ technológia, a képzett, alkalmazkodóképes és motívált emberi erõforrások, valamint az elérhetõ finanszírozási tõke.

A kívülrõl közelítõk közös jellemzõje, hogy általában funkció-orientáltak, a belülrõl kiindulók pedig probléma-orientáltak. Ez utóbbiakkal kapcsolatos gondok nem kis mértékben a fejlõdés-paradoxonokból következnek. A funkció-orientáltság önmagában nem jelentene gondot, de sajnos, éppen a régió vagy település hosszú távú életképességét biztosító flexibilitás csorbulásának nagy veszélyét rejtik magukban. Ha a funkció-orientáltság valamely funkció egyoldalú dominanciájához és a nem preferált funkciók leépüléséhez vezet, a külsõ funkcionális szerkezet specializálttá, tehát hatékonyabbá válik ugyan, de sérülékenyebbé is.

Hazánkban a jelenlegi szabályozási keretek között a külsõ kapcsolatokkal összefüggõ folyamatok jelentõs részének szabályozása, befolyásolása központi kormányzati feladat illetve országos hatáskörû szervezetekhez kötõdik. Ezen túlmenõen a konkrét tennivalók és döntések az egyes vállalkozások belügyeit képezik. Kétségtelen, hogy jelenleg sokkal kisebb a hatása az önkományzatoknak a helyi vállalkozásokra. Igaz, hogy nem is nagyon érdekeltek a szabályozás jellege miatt a helyi vállalkozások jövedelmezõségében sem. Végsõ soron ez az alapvetõ oka a stratégiák befelé fordulásának, pontosabban a belülrõl történõ kiindulásnak. Adott körülmények között az egyik elsõdleges stratégiai részcél éppen az lehetne, hogy az országos szintû szabályozás ilyen irányú megváltoztatását szorgalmazzák a kívülrõl befelé haladó stratégiai szemlélet megvalósításában való érdekeltség megteremtése érdekében. Az ilyen törekvés összhangban lenne az EK országok és az USA önkormányzati szabályozásának fejlõdési irányaival is. Ezek a helyi önkormányzatok szerepének, hatókörének növelését, a monopóliumok és a bürokratikus uniformizáltság visszaszorítását, a dereguláció, a decentralizáció, az elérhetõség, a reagálóképesség, a választási lehetõségek és a hatékonyság támogatását jelenti. A helyi önkormányzatok, mint a közösségek elsõ szintû kormányzatai, egyre több üzleti vonást vesznek fel, szerepükben az ügynöki jellegû, az üzletszerû tevékenységek, a szolgáltatások szerzõdéses rendszerekben (contract model) történõ megszervezése egyre nagyobb súlyt kap (privatizáció) amellett, hogy a helyi érdekeket kifejezõ pluralista politikai intézményeknek is tekintik magukat.

Ez az irányzat összhangban van a többszintû rendszerek mûködésében a legkisebb erõfeszítés elvének érvényesítésére irányuló törekvéssel. E rendszerek sikeres alkalmazkodása a határ-orientált stabilitásnak megfelelõen úgy történik, hogy az adott változásra a rendszer csak azon a lehetõ legalacsonyabb szinten reagál, ami megfelelõ választ tud adni a kiváltott zavar kiküszöbölése érdekében. Ugyanakkor a lehetõ legtöbb problémát is igyekszik már a lehetõ legalacsonyabb szinten megoldani. A szerves fejlõdés úgy mûködik, hogy a rendszer egésze túlélésének a valószínûségét maximalizálja, nem pedig a túlélés egy-egy elemét. Ez az alapelv és tendencia a középszintû önkormányzatok irányítási, igazgatási szerepkörének továbbfejlesztése során is megfontolást érdemel, különös tekintettel arra, hogy a többszintûség nem jelent feltétlenül felülrõl jövõ utasításokra épülõ mûködést az alsóbb szinteken. Bár a településigazgatás lehet ilyen módon szervezett, de maga a település vagy egy régió településeinek összessége nem ilyen hierarchikus rendszer, hanem inkább hálózatokra épülõ többszintû kooperatív rendszer. Valójában ez is egy stratégiai alternatíva a középszintû önkormányzatok elõtt, hogy egy következetes, hierarchikus szervezõdésre épülõ településirányítás mellett döntenek-e vagy a települések hálózatszerû, kooperatív elemeire épülõ, a demokratikus követelményekkel jobban összhangban álló irányításszervezési forma mellett. Lehet persze ezek kombinálása is, ekkor azonban igen kényes és gondos kimunkálást követelõ feladat az egyes formák lokalizálása és egymáshoz való viszonyuk tisztázása, valamint a különbözõ formákon belül az adekvát eszközök alkalmazása. Ez egyben különbözõ közvetítõrendszerek alkalmazását is jelenti.

A folyamatok befolyásolásának egy stratégiai módja a beavatkozások tér- és célorientált koncentrációja. Erre vonatkozóan rendelkezünk is tapasztalatokkal pozitív és negatív értelemben egyaránt. Sajnos, a növekedés és fejlõdés paradoxonjainak érvényesülése következtében úgy tûnik, hogy a negatív hatások túlsúlyban vannak illetve súlyosabbak. Ennek oka részben a beavatkozások révén kreált új problémákban (pl. lakótelepek) rejlik, részben az erõforrások és a beavatkozások fokozott koncentrációja következtében elmaradt beavatkozásokban, amelyek szükségesek lettek volna más területeken, más célokkal (pl. épületkarbantartás). Elképzelhetõ tehát, hogy az erõforrások kevésbé "hatékony", kevésbé koncentrált felhasználása olyan helyzetet eredményez, ami hosszabb távon rugalmasabb alkalmazkodást tesz lehetõvé a térség vagy település egészének a szintjén.

A külsõ kapcsolatrendszerrel összefüggõ folyamatoknak van egy olyan rétege, amelyik nem köthetõ adott régióhoz, mégis a külsõ folyamatokkal, eseményekkel való kapcsolódást képvisel. Tipikusan ilyenek a globális folyamatok és az országos folyamatok. Ezek általában integráns részei a belsõ folyamatoknak. Befolyásolásuk jellegzetes szlogenje: "Globálisan gondolkodni, helyileg cselekedni". A helyi stratégiákba ennek megfelelõen elsõsorban a szemléleti kereten, a gondolkodásmódon keresztül épülhetnek be.

A külsõ kapcsolatrendszer másik rétege konkrét területekhez köthetõ. E kapcsolatoknak adott hordozója, áramlási csatornája, a hordozónak kibocsátója és befogadója van. Befolyásolni valamennyi elemet lehet. Jelentõségük abban van, hogy (áru)csere révén az önellátás szûk keresztmetszetei e kapcsolatokon keresztül haladhatók meg. A rendszer dinamikus, önfejlõdésre képes elemei a kibocsátók és a befogadók, ezért a stratégia elsõdleges aktoraiként és célpontjaiként ezeket kell feltárni.

Kiemelkedõ jelentõségû stratégiai célpontok a regionális makrorendszerek. Ezek az anyag-, energia-, és információáramlást biztosító hálózati jellegû rendszerek mellett a termelési és fogyasztási csomópontok interdependenciájára épülõ rendszereket, a katonai és a környezeti védelmi rendszereket éppúgy felölelik, mint a településrendszer nagytérségi összefonódásait. A távlati stratégiák számára elsõsorban hosszú élettartamuk és a mûködésükkel kapcsolatos rendszerjelleg miatt jelentenek fontos kapaszkodókat.

Más típusú közelítésmódot jelent az innovációk keletkezésére és terjedésére, építõ stratégia. A területi összefüggések sajátos szemléletét jelenti, ha a terjedési folyamatokat nem a fizikai térben, hanem a különbözõ fejlesztési stratégiákat követõ területi egységek szerint vizsgálják. Ez a vezetõ és a követõ stratégiát folytató térségek szerinti megkülönböztetés, ami elsõsorban országok tekintetében követhetõ statisztikailag is jól, a technológia transzfer szakaszaival és a termékciklusokkal összekapcsolva különbözõ fejlõdési pályák felvázolását teszi lehetõvé.

A termékciklusokra épülõ regionális modell országok között és országon belül egyaránt érvényes, bár ez utóbbi esetben az országon belüli területi piacok szorosabb összefonódása és a megfelelõ áramlási információk hiánya miatt nehezebben mutatható ki. Kelet-ázsiai országok tapasztalatai alapján valamennyi fázis teljes kibontakoztatására az új termékek egyre gyorsabb megjelenése miatt még országos szinten sincs idõ, ami a tõkeerõs vezetõ és elsõdleges követõ térségek hasznát nagy mértékben növeli, ugyanakkor csökkenti a munkaerõköltségekkel összefüggõ komparatív elõnyöket a másodlagos követõknél. Összességében az egyik alapvetõ következtetés, hogy a kizárólagos követõ stratégia hosszú távon hátrányosnak mutatkozik - országos szinten mindenképpen.

A mûszaki haladás és az információintenzív rendszerek kibontakozása következtében nagyobb lehetõségek és erõsebb szándékok is vannak a funkciók területileg elkülönülõ telepítésére. Ez az egységek szintjén erõsödõ specializációt, térségi szinten pedig a több lábon állás jegyében, fokozódó diverzifikációt jelent.

A területi politikában az innovációs központok és a hozzájuk kapcsolódó terjedési folyamatok a kutatási eredmények tükrében csak a gazdaságpolitika és a területpolitika egészébe szervesen illeszkedõ rész-eszközök lehetnek és csak hosszú távon eredményesek. Megfelelõ vállalkozói légkör biztosítása, támogatási és tanácsadási rendszer kiépítése, infrastrukturális feltételek megteremtése és igényes felsõfokú oktatás, valamint kutató mûhelyek és ezek kölcsönhatása nélkül azonban nem valósíthatók meg.

Területpolitikai szempontból ajánlásként megfogalmazható követelmények egy-egy területre vonatkozó stratégiai célrendszerrel szemben:

A stratégia megvalósításának alapfeltétele a településirányítás öntanuló rendszerként való megszervezése, amelyben a térségi, települési kutatások és az ezek alapján készülõ elõrejelzések alapvetõ visszacsatolási láncszemet képeznek. Ha a nemzetközi tendenciák, valamint a hazai politikai törekvések és a mûszaki-gazdasági fejlõdés lehetõségei alapján elfogadjuk egy információ-orientált, demokratikus társadalom távlati képét, akkor a különbözõ települések, térségek távlati perspektíváit a kompetitív erõknek egy kooperatív környezetben való mûködésének regionális következményeire kell alapozni. Ehhez a távlati állapothoz azonban az út a kooperatív erõknek egy kompetitív környezetben történõ fokozatos megerõsítésén át vezet.

FELHASZNÁLT IRODALOM

UTÓSZÓ

Korompai Attila nagyívû tanulmányával indítjuk útjára az ELTE Regionális Földrajzi Tanszék kiadványsorozatát. Köszönettel tartozunk a Szerzõnek, hogy munkáját rendelkezésünkre bocsájtotta.

A Regionális Tudományi Tanulmányok célja kettõs. Egyrészt - ha szerény formában is - megjelenési lehetõséget szeretnénk teremteni a társadalmi térbeliség, a regionalitás, a területi fejlõdés elméleti kérdéseit tárgyaló dolgozatoknak, kissé javítandó azt az egyensúlytalanságot, ami napjaink hazai gyakorlatorientált, empirikus („piacképes") kutatásai dominanciájával kialakult. Meggyõzõdésünk, s a kiadványsorozat tervezett további kötetei tekintetében is törekvésünk annak igazolása, hogy csak az elméletileg értékes munkákra építkezve lehet stabil a gyakorlati területi kutatás is. A kiadványsorozatnak - az elõzõvel azonos fontosságú célja -, hogy az oktatást az egyetemünkön elindult geográfus szakképzés terület-és településfejlesztési szakirányában a jövõ szakemberei számára fontos ismereteket tartalmazó, korszerû munkákkal gazdagítsuk.

Budapest, 1995. október.

Nemes Nagy József