( Vissza a tanszék címlapjára ) ( Megrendelés) ( Aktualitasok ) (Letölthető anyagok ) ( ) ()
ELTE
Regionális Földrajzi Tanszék
Regionális Tudományi Tanulmányok 2. kötetének elektronikus változata
Az ELTE Regionális Földrajzi Tanszék kiadványsorozata
Sorozatszerkesztő és felelős kiadó: Nemes Nagy József DSc
HTML szerkesztő: Csáki Lajos
*
Földrajz, regionális tudomány
(Tudományelméleti tanulmányok)

BUDAPEST, 1995

*
*
Tartalom:
*
*
ELTE Regionális Földrajzi Tanszék Regionális Tudományi Füzetek 2. kötetének elektronikus változata
Sárfalvi Béla

Földrajzi szempontok a társadalomfejlődés vizsgálatához

A tanulmány a szerzőnek a „Társadalomtudomány és filozófia” (szerk. Lendvai L.Ferenc, Áron Kiadó, Budapest, 1994) c. tanulmánykötetben megjelent, azonos című dolgozatának részben átdolgozott változata.

1.

A társadalomtudományoknak széles skálán kifejlődött megismerési módszerei révén ma már többé-kevésbé lezárt ismeretekkel rendelkezünk a társadalom fejlődésének összetett történelmi folyamatáról. A fejlődés egész menetén belül is meghatározódtak azok a főbb lépcsőfokok, amelyeknek egymásutániságát követve fölvázolható egy elsősorban az európai társadalmi fejlődésre érvényes folyamatmodell.

A társadalmi fejlődés e hosszú történeti pályáján a földrajzi térben is kijelölhetők azok az kiemelkedő állomások - ezek az adott "történelmi pillanatban" az emberi társadalom további fejlődését, a történelmileg szükségszerű váltást megalapozó csúcsteljesítmények színtereként foghatók föl -, amelyek egy következő lépcsőfok eléréséhez szolgáltak küszöbül.

A társadalmi fejlődés e különböző lépcsőfokainak térbeli fölbukkanását földrajzi kiterjedését, a terjedés útvonalát - a gyorsító vagy lassító hatást kifejtve - a történelmileg fölfogott természeti környezet, különböző adottságai nem lebecsülhető mértékben befolyásolták. A természeti tényezők főleg a társadalmi fejlődés korábbi fokain játszottak különösen számottevő szerepet. Ez a hatás, ill. tulajdonképpen kölcsönös kapcsolat - miközben jellege is gyökeres változáson ment keresztül - az emberi társadalom fejlődésével párhuzamosan egyre bonyolultabb és összetettebb formákat öltött.

Az elmúlt századok folyamán - filozófusok és geográfusok részéről egyaránt - számos kísérlet történt a földrajzi adottságok társadalmi folyamatokra gyakorolt hatásának elemzésére. Ezek a törekvések - korábban az ismeretek korlátozottsága, majd az alkalmazott módszerek mechanisztikus jellege, esetenként pedig rasszista prekoncepciók szolgálata miatt - végül többnyire valamely mechanikus földrajzi determinizmusba csaptak át. Egyrészt domináns, sőt néha kizárólagos szerepet tulajdonítottak a földrajzi adottságoknak a kultúrák fejlődésében, a regionális különbségek kialakulásában, másrészt lokális törvényű összefüggéseket interpretáltak és alkalmaztak általános törvényszerűségként.

A determinista elméleteknek, illetőleg a múlt századi antropogeográfia eszméinek határozott elutasítása azonban nemcsak a szélsőséges nézetek térnyerése elé emelt gátat, hanem túlzott visszafogottságra késztette a realisztikusabb földrajzi gondolkodást is. A földrajzi megismerésnek azonban szükségszerű funkciója, más oldalról el nem végezhető föladata van a természeti környezet, ill. annak különböző elemei által a társadalmi fejlődés, tágabban a kultúra térbeli menetére gyakorolt - történelmi távlatban nem kizárólagosan meghatározó, de szakaszonként mégis kétségtelenül jelentős - hatások mechanizmusának föltárásában.

A nyitottnak tűnő, vagy - visszafogottabban fogalmazva - kellő alapossággal körül nem járt kérdéseket, amelyek megoldása a társadalom fejlődésében szerephez jutott természeti föltételek konkrétabb tanulmányozását igényelné, s amelyek megválaszolásával a történések, a változások mechanizmusa mögé is mélyebb bepillantást nyerhetnénk, hosszan sorolhatnánk. E kérdések sorából a dolgozat csupán néhányra korlátozódik, inkább csak megfogalmazva, mintsem kimerítően megválaszolva őket: az oikumené tágulása, az európai társadalmi szerkezeteknek és az európai kultúra fejlődésmenetének (ennek keretében az idő- és térdimenzió összefüggéseinek) értelmezése, az összefüggő világgazdaság, a centrum-periféria viszonylat kialakulása térbeli vetületének fölvázolása.

2.

A földrajzi környezet - fogalma szerint - a társadalom külső természeti életfeltételeit összesíti magában. A földrajzi környezet fogalmába tartozik a kozmikus térség, valamint a bioszféra, azaz a levegő-, víz-, kőzet- és talajburok együttes zónája: a természetnek az emberi társadalom által használatba vett, e használattól többé-kevésbé érintett része. A földrajzi környezet az emberi társadalom anyagi életének egyik elengedhetetlen és állandó föltétele. Komplexitásában és elemein keresztül, közvetett vagy közvetlen hatásaival négy síkon gyakorol befolyást az ember életére, társadalmi fejlődésére:

      a) az emberi élet biológiai föltételeinek regionális variálása terén;

      b) az emberi élettér szélső határainak kialakításával;

      c) az élet fönntartásához szükséges eszközök, élelmiszerek biztosítása révén;

      (d) a munkaeszközök természetes forrása gyanánt.

2. a.

A földrajzi környezet biológiai hatékonysága testesül meg a néhány jelentős fiziológiai jegy alapján eltérő embercsoport kialakulásában. Az eltérések, amelyek alapján megkülönböztethetők az emberiség egyes csoportjai, az evolúció folyamán föllépett hatások - a földrajzi izoláció, a természeti faktorok differenciáltsága, a kereszteződés, a természetes szelekció, az öröklődési törvényszerűségek - nyomán fejlődtek ki. A különféle rasszokat kialakító biológiai folyamat dinamikus jellegű. A rasszok vándorlása és keveredése következtében földrajzi és társadalmi tényezők hatására jelenleg is formálódnak új embercsoportok.

2. b.

A Föld ember által benépesített részének, az emberiség életterének az ember megjelenése óta fokozatosan és folyamatosan tágultak a határai. A gyarapodó népességnek elengedhetetlenül szüksége volt terjeszkedési területre. A fölhalmozódó ismeretek, a fejlődő termelőerők ugyanakkor lehetőséget is nyújtottak új területek föltárására. Az emberi társadalom ismeretei, a Föld szárazulatainak birtoklására és hasznosítására való törekvései csak fokozatosan - a szükségletek jelentkezésének, ill. a kielégítésükre alkalmas képesség kifejlődésének - általában szinkronban kialakuló ütemét követve - terjeszkednek ki Földünk egészére, mind a hat világrészre. Mivel ezer évekig áthatolhatatlannak tűnő tengerek, magas hegységek, sivatagok és őserdők által elkülönítve éltek a különböző embercsoportok, ismereteik is elszigetelten alakultak ki, s csak alig néhány évszázada integrálódtak. Az emberlakta Föld - a görögök által adott nevén az "oikumené" - határai tehát változékonyak, a társadalmi-történeti fejlődés függvényeként módosulnak. Az alapvető kereteket, amelyek az oikumené növekedésének irányait, az emberi letelepedés intenzitását meghatározzák, a földrajzi környezet adottságai alakítják ki. Más szóval: az ember földi terjeszkedésének időbeli ritmusát általában a legfejlettebb társadalmak gazdasági- technikai fölkészültsége, térbeli gyűrűzését pedig többé-kevésbé az éghajlati zónák - kisebb mértékben a tengerszint fölötti magasság - szabályozzák.

Vannak ma is olyan zónái a Földünknek, ahol a természet erői szigorú korlátokat emelnek az emberi települések elé. Elsősorban a két sarkvidékről kell itt megemlékeznünk, bár gyakorlatilag csak az északi poláris területek közelíthetők meg az ember számára. A vastag jégpáncéllal borított Antarktiszt egyenlőre bátran elhanyagolhatjuk ebből a szempontból. Délen a magasabb szélességeken csak a dél-amerikai kontinensen vannak lakott övezetek: a Tűzföld, Dél- Patagónia és Chile déli hegyvidékei rendelkeztek - rendkívül gyér - népességgel. A kiterjedt poláris övezetet az északi félgömbön találjuk. Ennek teljes kiterjedése mintegy 11,7 millió km2, ebből 3,9 millió km2 jut a Szovjetunió és Európa területére, a többi az észak-amerikai kontinens része. A poláris területek kiterjedésének meghatározására azonban nem alkalmas a matematikailag megvont vonal, azaz a 6 o 30' É-i szélesség. A tényleges határ mindkét irányban számtalan esetben átlép ezen. A legalkalmasabb talán a gabonatermelés északi vonalánál meghúzni a határt, ettől északra ugyanis már lényegesen megváltozik az emberi életmód: az állandó települést fölváltják az állattenyésztő és vadászó-halászó nomádok mozgótelepülései, eltekintve a szigetszerűen elhelyezkedő bányavárosoktól vagy kikötővárosoktól és halászati központoktól. Általában azt mondhatjuk, hogy jelenleg mindhárom északi kontinensen a 79o északi szélesség jelölhető ki az emberi települések legszélső vonalaként.

A magashegységi övezetek szintén határt vonnak az ember terjeszkedése elé, de ez a határ a különböző földrajzi szélességeken más-más magasságban helyezkedik el. Általában a pólusoktól az Egyenlítő felé haladva mind magasabbra emelkedik a legmagasabbra azonban a szubtrópusi övezetben, követve a csapadékos szintek eltolódását. Bár 3000-4000 m között (de 4000 m fölött már föltétlenül) föllép az úgynevezett hegyibetegség, mégis, akár Latin-Amerikában az Andok területén vagy Ázsiában Tibet magasföldjén még 5000 m fölé is fölkapaszkodnak az állandó települések.

A földművelés elterjedését és ezzel párhuzamosan az ember állandó jellegű letelepedését - általában - az 500 mm-es évi csapadék vonala állítja meg a száraz éghajlati övben, a nomád pásztorkodás azonban a 200-250 mm-es határig nyomul előre. Akár Afrika, akár Ausztrália területén azonban bőségesen találunk példát rá, hogy (mesterséges, pl. artézi) kutak segítségével sikerült átlépni ezt a határt. Az állattartás alapjául szolgáló természetes növénytakaró azonban továbbra is a természetes csapadékra támaszkodik. Ezért ettől a száraz övezetben terjeszkedő ember sem függetlenítheti magát teljesen. Mégis valószínűnek látszik, hogy a tudományos és technikai fejlődés nyomán az oikumené leggyorsabb előnyomulása a zonális és kontinentális sivatagi, félsivatagi területeken várható.

2. c

A társadalmi fejlődés legalacsonyabb lépcsőfokain, amikor az ember számára a természeti adottságok komplexumából különös súllyal esett latba az élet fönntartásához szükséges eszközök, főleg élelmiszerek előfordulása, a Föld különböző - egymástól éghajlatilag lényegesen eltérő - részein többé-kevésbé hasonló, azonos lehetőségeket biztosító adottságokat talált az ember. A gyűjtögető életmód föltételeit egyaránt megtalálta az Egyenlítő mentén, a szubtrópusi területeken, vagy a mérsékelt öv különféle zónáiban. Ahol a klimatikus tényezők az ember táplálékszükségleteinek megfelelő növény- és állatvilág létét biztosították, ott a gyűjtögetés föltételei is alapjában véve azonosak voltak. Természetesen a természet gazdagsága, az élet évi ritmusának változása némileg módosította az életkörülményeket az egyes éghajlati zónákban, de az emberiség történelmileg nagyjából egyidőben érkezett el neolit-kultúra szintjéig, sót éppen a neolit volt az az utolsó szint, amelyet az egész emberiség közel azonos fejlettség mellett ért el.

A neolit folyamán megindult a társadalmi fejlődés térbeli differenciálódása. Különböző természeti környezetükben az emberek eltérő termelési eszközökre bukkantak, s ennek nyomán változtak termelési- és életmódjuk, szükségleteik, termékeik, más módon alakultak képességeik is. A társadalmi fejlődés soron következő lépcsői ezért már nem minden embercsoport számára váltak azonos időben megközelíthetőkké.

A növények és állatok domesztikációjának lehetősége földrajzilag már rendkívüli módon korlátozott volt a különféle természeti adottságok, elsősorban az éghajlat révén. A domesztikáció primér centrumaiból is földrajzilag meghatározott irányban és mértékben terjedhettek tovább ezek a forradalmi termelési tapasztalatok, életre keltve a Nílus, a Tigris és Eufrátesz, az Indus, majd a Hoang-ho mentén kialakult ősi öntözési kultúrákat.

A neolit-kultúrák a Kr. e. 5-2. évezredek folyamán elterjedtek az egész Óvilág területén, ám a földművelő kultúrák már jóval kisebb területekre korlátozódtak. Elsősorban az ősi folyami kultúrák szomszédságában, továbbá Európa területén terjedt el a neolit-földművelés.

A társadalmi-gazdasági fejlődésben a neolit folyamán bekövetkezett differenciálódás egyes embercsoportok életében a mindmáig fönnálló vízválasztó szerepét töltötte be. Az a munkafolyamat-kapcsolat, amely a neolit-földművelők társadalma és a természet között zajlott, magasabb rendű anyagcserét közvetített, mint ami a gyűjtögető vagy halász-vadász életmódot folytatók sajátja volt. A földművelő-állattenyésztő ember, azáltal, hogy saját maga és a természet közé egyre fejlettebb mesterséges munkaeszközök beiktatására kényszerült, egyre inkább képessé vált arra, hogy a természetet saját szükségleteihez alakítsa, a természeti föltételeket egyre komplexebb módon hasznosítsa. Miközben tevékenységével egyre intenzívebb hatást fejtett ki a természetre, fokozatosan meg is változtatta azt, s e folyamat keretében és által egyre inkább megváltoztatta saját természetét is, ezzel pedig a fejlődés újabb lépcsői felé nyitott utat.

Azoknak a népcsoportoknak a fejlődését, amelyek a lokálisan kifejlesztett vagy közvetítés útján átvett neolit-kultúra szintjén még napjainkban sem léptek túl, ugyancsak jelentékeny mértékben befolyásolta földrajzi környezetünk. Egyrészt azáltal, hogy a földrajzi környezet sajátos adottságai következtében térbelileg- s ezáltal társadalmilag is - elszigetelődtek, másrészt a természeti környezet nem ösztökélte őket a természettel folytatott magasabbrendű anyagcsere kialakítására. Mind a külső természet, mind a külső társadalmi környezet részéről érkező impulzusok hiányában, megrekedtek a korábbi fejlettségi szintjükön.

2. d

A társadalmi-gazdasági fejlődés fejlettebb fokozatain a földrajzi környezet- mint az emberi munka színtere és tárgya, mint a termelési eszközök előállításához szükséges anyagok forrása - továbbra is fontos hatást gyakorol a termelőerők fejlődésére. Míg az őstörténet korai szakasziban a természeti föltételek még egészen közvetlen befolyást gyakoroltak és nem külön-külön, hanem elsősorban komplexen fejtették ki hatásukat, a társadalmi haladással, a termelés színvonalának emelkedésével párhuzamosan megnőtt a közvetett hatások, valamint a környezet egyes elemeinek szerepe. Az emberi gazdálkodás fejlődésének irányát, ütemét egyre inkább a földrajzi környezet természetes munkaeszközökben való gazdagsága (folyók, zuhatagok, ásványkincsek, fa stb.) határozta meg. A különböző természeti föltételek közreműködtek egyes termelési ágak elhelyezkedésében, sőt nem ritkán még a munka termelékenységét is befolyásolták.

A társadalmi-gazdasági fejlődés magasabb lépcsőin egyre többféle szál köti a társadalmat földrajzi környezetéhez. Mind változatosabb és sokoldalúbb kölcsönhatások alakulnak ki közöttük, ám az egész folyamat abba az irányba halad, hogy az ember viszonya egyre inkább megváltozik történetileg a természettel szemben. Az élet fönntartásához szükséges eszközök a Föld felszínének nagy részén többé-kevésbé egyenletesen oszlanak el, a magasabb fejlettségi fokokon elsősorban szerephez jutó földrajzi adottságok eloszlása viszont már rendkívül egyenlőtlen.

A földrajzi környezet különböző típusai azonban nemcsak egyes adottságokban való bővelkedésük vagy szűkölködésük révén, hanem komplexitásukban is eltérő lehetőségeket kínálnak a társadalmi-gazdasági fejlődéshez. Sem a tékozló, bőkezű természet, sem pedig az embert puszta létfönntartásáért is kimerítő küzdelemre kényszerítő mostoha földrajzi környezet nem ad elegendő ösztönzést (ill. nem nyújt megfelelő lehetőséget) a társadalmi fejlődés fölgyorsulására. Az emberi haladás alapja és motorja az anyagi javak termelése, a termelőerők, a termelési viszonyok, az emberi munka termelékenységének fejlődése: ezek alakulásában tehát jelentós szerepet játszik a földrajzi környezet.

A munka termelékenysége természeti föltételekhez kötődik, méghozzá a társadalom és környezete természetéhez. A társadalmi fejlődést mindenkor csak olyan természeti környezet segítette elő, amely az ember, ill. a társadalom saját fejlődését is természeti szükségszerűséggé tette. A természeti környezet által kínált földrajzi potenciál hasznosítása, az emberek alkotótevékenysége során nemcsak a földrajzi elemek egy része - a felszín, az éghajlat, a növény- és állatvilág -, hanem maga a gazdálkodó társadalom, az egyes emberek is lényegesen megváltoztak, s ezek a változások újabb impulzusok formájában hatottak a társadalmi-gazdasági fejlődésre. Ezért a földrajzi környezet a társadalmi fejlődés emelkedő lépcsőfokain állandóan minőségileg új lehetőségeket nyújt a társadalom részére. Egyrészt abból a föltételezésből kiindulva, hogy a neolit folyamán az egész emberiség lényegében azonos fejlődési szintet ért el, másrészt a közös alapról elindult emberiség mai hihetetlenül széles - a kőkorszaktól a magas fokú indusztrializációig terjedő társadalmi-gazdasági fejlettségi skálájára támaszkodva, módunkban áll fölmérni az emberi tevékenység színpadául szolgáló természeti környezetnek az emberi társadalmak fejlődésében játszott gyorsító vagy késleltető szerepének jelentőségét.

3.

Az európai kultúra fejlődésében szerephez jutott kiemelkedő történelmi lépcsőfokok, ill. földrajzi lokációjuk az alábbiakban vázolható föl:

    A) A zsákmányoló életmód meghaladását megalapozó, a produktív termelést kifejlesztő gócok, az állatdomesztikáció és a növények művelésbe-vételének centrumai: Kis-Ázsia, Délnyugat-Ázsia, Etióp-magasföld.

    B) A produktív termelés fejlett színterei:

      a) folyamvölgyi civilizációk (Egyiptom, Mezopotámia);

      b) az antik termelési mód csúcsteljesítménye (római birodalom).

    C) A feudális társadalmi szerkezet: Karoling-birodalom (a Rajnáig és Elbáig terjedő térség).

    D) A modern kapitalista termelési mód: Nyugat- és Észak-Európa.

A fejlődés e kiemelkedő lépcsőfokainak térbeli elhelyezkedése - az óvilág három kontinensének érintkezési zónájában - határozott kontinuitást mutat. Az egymást követő fejlődési állomások, ill. társadalmi szerkezetek haladási útvonala is meglehetősen konzekvensen alakult. A térség peremein elhelyezkedő magashegységi zónákból - az ott eredő folyók futását követve - jutott el Ázsia-Afrika szegletéig, majd innen a társadalmi fejlődés csúcsa a Földközi-tenger európai partjaira tolódott át. Ezután a római birodalom és vele az antik termelési rend bukása után Nyugat-Európában, a Karoling-birodalom területén kibontakozott feudális termelési mód képviselete a legfejlettebb társadalmi szerkezetet, végül pedig, ezt követően, a La Manche-csatorna két oldalán formálódott ki az ipari kapitalizmus bölcsője.

Ennek a haladási útvonalnak a fölvázolása azonnal sugallja a kérdést: a társadalmi struktúrák időbeli egymásutániságát, a tulajdonviszonyok átformálását nyilvánvalóan társadalmi - az anyagi termelőerők és az adott termelési viszonyok között kialakuló - ellentmondások határozzák ugyan meg -, de vajon a gazdasági-társadalmi alakulatok fejlődésének történelmi folyamatai véletlenszerűen illeszkedtek-e térbeli dimenzióikba, s az új, magasabbrendű termelési viszonyok születésekor vajon csupán esetlegesen helyeződött-e át a fejlődés térbeli súlypontja az adott irányba'?

Ez utóbbi kérdésfölvetés létjogosultsága akkor válik igazán világossá, ha a társadalmi fejlődés térbeli folyamatának egy további - történelmileg konzekvensen ismétlődő - sajátosságára is rámutatunk. A társadalmi struktúrák fejlődésmenetének - a földrajzi kontinuitás mellett, helyesebben azt erősítve szembeszökő vonása, hogy minden egyes termelési mód csúcsteljesítményt fölmutató "magterületéhez" viszonyítva mindenkor "peremterületen" ringott a következő fejlődési fok bölcsője, s ehhez az új magterülethez viszonyítva a megelőző lépcsőfoknak korábban súlyponti szerepkört betöltött centruma viszont most fokozatosan visszafejlődő, legalábbis átmenetileg stagnáló peremterületté vált. Ha ily módon a társadalmi szerkezetek térbeli fejlődését kísérő sajátos mozgásmechanizmusok értelmezéséhez igénybe vesszük a mindenkori természeti környezetnek az adott társadalom számára érzékelhetővé vált elemeit, ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy megkérdőjelezzük a fejlődés társadalmi viszonyokon belüli rugóinak meghatározó szerepét, viszont a külső föltételek megragadásával lényegesen kiegészíthetjük ezeknek az összetett folyamatoknak a megismerését.

Történelmünk során az emberek - gazdasági tevékenységük természetét visszatükröző civilizációs közösségeket hozva létre - egyre inkább függetleníteni tudták magukat földrajzi környezetüknek kényszerítő körülményei alól. A kezdeti passzív alkalmazkodásba (ismereteiknek, eszközeiknek bővülésével párhuzamosan) egyre több aktívabb vonás vegyült, s ez az aktív alkalmazkodás a tudatos hasznosítás vonásait öltötte föl.

Az előzőekben fölsorolt - kiemelkedő lépcsőfokoknak ítélt - fejlődési állomások természetesen a legkorábbinál (az állatok háziasításának, ill. a növények művelésbe-vételének színterein) érhető tetten a földrajzi hatások legintenzívebb szerepe. Jelentós egyezés mutatkozik a rasszképződési gócok, ill. a domesztikációs és növénytermesztési elsődleges központok földrajzi elhelyezkedésében. Mivel pedig igazoltnak tekinthető, hogy "a rasszképződési gócok olyan határok között alakultak ki, amelyek megfeleltek földrajzi gátaknak, ezek pedig nagy tájegységek földrajzi mezsgyéi és határai mentén húzódnak" (Alekszejev 1977), ez azt a következtetést engedi levonni, hogy ugyanezen a földrajzi tényezők jutottak szerephez a kulturális-történeti differenciálódás hajnalán.

A neolitikum küszöbéhez még többé-kevésbé hasonló kulturális szinten élve érkezett el az ember, hiszen a társadalmi fejlődés legalacsonyabb lépcsőfokain a természeti adottságok komplexumából meghatározó súllyal az élet fönntartásához szükséges élelmiszerek előfordulása esett latba - a gyűjtögető életmód föltételei nagyjából mindenütt kielégítő mértékben rendelkezésre álltak, legföljebb a táplálék szerkezete variálódott. A "táplálék-termelés" föltalálása gyökeres változást hozott. A neolit kor folyamán megindult fejlődés térbeli differenciálódása.

A géncentrumok kialakulása, a növénytermesztésre való áttérés lehetősége földrajzilag rendkívül korlátozott volt. E folyamat színterei hegyvidéki térségben, nagyobb földrajzi tájegységek határmezsgyéin alakultak ki, s ezekben a körülményekben nem az érintkezés föltétele, hanem a letelepedési kísérlet zavartalanságát biztosító izoláció lehetősége játszott főszerepet. Nehezen megközelíthető, a gyűjtögető és zsákmányoló népcsoportok ritmikus mozgásainak akciósugarából kívül eső, marginális fekvésű területek, hegységektől körülzárt magasföldek, viszonylag zárt völgyek (Etióp-magasföld, Örmény-felföld, az Amu Darja felső szakasza például) kínálkoztak alkalmas színtérül.

Ugyanazok a földrajzi körülmények, amelyek e térségek viszonylagos zártságát elszigeteltségét kiváltották, egyidejűleg kiterjedésüket is korlátok közé szorították. A gyűjtögetésről az élelmiszertermelésre való, nagyobb biztonságot nyújtó áttérésnek köszönhetően fölgyorsult a népszaporulat, a fokozatos telítődés nyomán ezek az apró életkamrák túlcsordultak. A terjeszkedés irányát a folyóvölgyek futása határozta meg, ezt követve a kirajzó népességhullámok a megszokottól eltérő, de csak fokozatosan változó természeti környezetbe kerültek. Ezt az akklimatizációs folyamatot - mind a Nílusnak, mind pedig a Tigrisnek és Eufrátesznek a magashegységekből kilépő szakaszán - a maitól lényegesen eltérő föltételek is előmozdították. A klímatörténeti kutatások - a legújabb eredmények összefoglalását H. H. Lamb tette közzé Climate, History and the Modern World c. munkájában - kétségtelen támpontokat nyújtanak arra vonatkozólag, hogy a Kr. e. 8. és 4. évezred között Felső-Egyiptom és Mezopotámia egyaránt a jelenleginél kiegyensúlyozottabb, csapadékosabb éghajlatot élvezett. Az évi csapadékmennyiség elérte a 400-600 mm-t, időnként még árvizek is pusztítottak a folyók mentén, a Csád-tó felszíne és vízmennyisége többszöröse volt a mainak, s lényegesen gazdagabb volt a növény- és állatvilág.

A géncentrumok felől a folyók mentén terjeszkedő népesség tehát olyan természeti közegbe érkezett, amely ugyan folyamatos átalakulást igényelt, de egyszersmind lehetővé is tette a magával hozott invenciók alkalmazását, sót azok állandó fejlesztését is kikényszerítette. Az új természeti környezet hatására hiszen a változások fokozatosságuk ellenére sem voltak lebecsülhetők - új készségek fejlődtek ki. Elsősorban a markánsabban jelentkező évszak-változások de főleg a fokozatosan szárazabbra váltó éghajlat követelte meg új technológiák kifejlesztését és alkalmazását (öntözés, ekehasználat, igavonó állatok tenyésztése).

A csapadékosabb időszakban is csak a folyók mentét szállta meg letelepedett népesség, de ekkor még a tágabb - ma már félsivatagi, sivatagi - környezet sem volt lakatlan. A 200-400 mm között ingadozó évi csapadékkal rendelkező zóna a legeltető nomádok számára kedvező föltételeket nyújtott, s a növénytermelő, ill. állattenyésztő életmód közötti ellentmondások ösztönzően hatottak a hatékony védelmet nyújtó folyamvölgyi városok fejlődésére.

A Kr. e. 4-3. évezredekkel szakaszosan beköszöntő szárazabb éghajlat fokozta, majd kizárólagossá tette az öntözés szerepét. Ezzel párhuzamosan nőtt a letelepedett népesség biztonsága, s lehetővé vált új, a városközpontoktól távolabb fekvő, alkalmas felszínek művelés alá vonása is. Ezt egyébként a gyarapodó népesség szükségletei is kikényszerítették.

A folyókat kísérő ártereken a szárazabbra forduló éghajlat hatását a folyók továbbra is kedvező vízjárása közömbösítette: vízhozamuk ugyanis éppen a legforróbb évszakban a legmagasabb. A Nílus - két eltérő csapadékjárású területről eredő ágai révén - a nyár kezdetétől az ősz derekáig, Mezopotámia folyói (elsősorban az Eufrátesz) februártól júliusig áradó folyók - nemcsak vizükkel, hanem gazdag hordalékszállitmányukkal is hozzájárultak az árterek termőképességének megújulásához.

Mindkét közel-keleti civilizáció - több ezeréves fönnállása alatt - jelentősen kibővítette térbeli kiterjedését is: az öntözéses kultúra Egyiptomban észak felé tolódott, s elérte a Nílus-deltát és a tengerpartot; Mezopotámiában pedig délkeleti irányba - ugyancsak a folyótorkolat felé - helyeződött át a súlypont.

A három óvilági földrész szegletében kialakult civilizációk évezredeken át formálódó termelési módjának csúcsteljesítménye - az európai kultúra soron következő lépcsőfoka - a római birodalom keretei között fejlődött ki. Ennek súlypontja már a Mediterráneum szívébe helyeződött át, de a térség az egykori közel-keleti folyami civilizációk, majd a közbenső mínoszi, majd mykénéi és hellén kultúrák színtereit is magában foglalta. A világtörténelem emez egyedülálló államalakulatának összetartó szövete a szigetekkel, félszigetekkel gazdagon tagolt Földközi-tenger medencéje volt. A centrum és periféria között kezdetben majdnem kizárólag a tenger szolgált összekötő kapocsként; ez csak később kombinálódott a szárazföldön kiépített római úthálózattal.

A korábbi évezredek során egymástól meglehetősen elszigetelten kifejlődött- de azért egymásra kölcsönösen ható - civilizációs gócok így egyetlen egységes kultúrkörré fonódtak össze. Ez a kultúrkör - a római birodalom keretei között - elsősorban a Földközi-tenger partvidékeit ölelte föl, keleten pedig magába olvasztotta a mezopotámiai és iráni kultúrákat, sót koronként kapcsolatot teremtett a közép-ázsiai és Indus-menti civilizációkkal is.

A Római Birodalom a meleg mérsékelt öv kelet-nyugati tengelye mentén mintegy 5500 km kiterjedést ért el, míg északon, ill. délen futó határait 2000-2500 km választotta el egymástól. Abban a - zonálisan viszonylag homogén - természeti környezetben, amelyre adaptálva és amellyel összefonódva fejlesztette ki termelési kultúráját, csak a távolság és az ellenállás leküzdésének technikai korlátai határolták be terjeszkedését. Délen és északon viszont a természeti környezet jellegének drasztikus megváltozása áthághatatlan akadályt emelt a görög-római termelési mód elé. Délen a sivatagi zóna pereme, északon az 50. szélességet többé-kevésbé követő zárt erdőzóna jelölte ki - az elsősorban egymással szerves kapcsolatban álló városhálózatra épülő - római civilizáció határait.

A római birodalom bukását követően a korábbi államalakulat nyugat-európai peremterületén, a Karoling-birodalom keretei között kibontakozott termelési mód vezetett út a feudális társadalom kialakulásához. E formáció gerincét, tartó vázát - némi egyszerűsítést megengedve - a legfontosabb és legegyenletesebben eloszló termelési eszközzel, a földdel közvetlenül érintkező falusi településállomány képezte.

Csaknem egy évezred múltán azután ismét a megelőző formáció észak-nyugati peremén formálódott ki az ipari kapitalizmus bölcsője. Az ipari forradalom- a számára elengedhetetlen nyersanyagok pont-vagy foltszerű eloszlásához igazodva - ismét a városhálózatra építkezett.

4.

Végigtekintve az eddig lefolyt társadalmi fejlődés teljes ismert folyamatát, annak időbeli ritmusára a társadalom fejlődés törvényei átfogó értelmezést nyújthatnak, a térbeli ritmus azonban véletlenek láncolatának eredőjeként jelenik meg. Pedig a történelem egész térbeli menete csak az ember és környezete földrajzilag differenciált - egymást kölcsönösen meghatározó - viszonyából vezethető le. Csak így válaszolható meg egy sor így kezdődő kérdés: Miért éppen ott'? miért éppen arra ?

Ezeknek a földrajzi szemléletű értelmezéseknek érzékeltetésére itt csupán néhány, az "ember - kultúra - környezet" viszonylatból kiragadott összefüggést sorolok föl, a fejlődés "földrajzi ösvényét" követve:

    a) földrajzilag meghatározott térségek válhattak csupán a termelési módszerek fölfedezésének színterévé

    b) az innováció terjedési útvonalát a géncentrumokból eredő folyók futása "rajzolta" elő;

    c) éghajlati adottságok sora gyorsította és könnyítette, ill. alapozta meg a folyamvölgyi civilizációk kibontakozását (hűvösebb, csapadékos klíma Észak-Afrikában a 8-4. évezred között, a vegetációs időszakra eső áradások a Níluson és a mezopotámiai folyókon);

    d) a Földközi-tenger félszigetekkel és szigetekkel gazdagon tagolt "tanmedence" jellege, a partvidék alkalmas faállománya mozdította elő az érintkezést lehetővé tevő hajózási technikát;

    e) a Mediterráneum relatív vízszegénysége is ösztönözte a népesség városokba-koncentrálódását;

    f) az erdők borította Nyugat- és Észak-Európa irtványokon terjeszkedő földművelése helyezte előtérbe a falu-településekre épülő társadalmi struktúrát;

    g) a tengerparti fekvés, a létfontosságú nyersanyagkészletek gazdag, könnyen elérhető készletei alapot nyújtottak az ipari forradalom kibontakozásához.

Végül a fejlődés területi menetének értelmezésében kulcsszerepet játszó "centrum és periféria" tézis kapcsán is rá kell mutatnunk a földrajzi tényezők kétségtelenül érvényesülő hatására. A mindenkori centrum peremei közül nem véletlenszerűen válik valamelyik a továbbfejlődés lépcsőfokává: környezeti adottságai, a hozzáférhető termelési eszközök mennyisége és minősége révén válhat azzá.

5.

A különböző kontinenseken - a nagy civilizációs központok közül - a középkor végéig egyre terebélyesedő gazdasági erőterek alakultak ki. Ezeket a régiókat, regionális piacokat több-kevesebb gazdasági és kulturális szál tartotta össze. Az Óvilág területén ilyen önállónak tekinthető regionális piac volt Európa.

Hasonló - térbelileg kiterjedt - gazdasági szervezetet alakított ki maga körül a Kínában kialakult Ming-állam, ill. az India nagy részére kiterjedő Delhi-szultánátus. Századokon át eleven gazdasági és kulturális kötelék fűzte össze az Ibériai-félszigettől Dél-Ázsiáig és Zanzibárig terpeszkedő arab piacot, vagy a Kínától Kelet-Afrikáig tevékenykedő maláj piacot. Afrikában az esőerdők öve és a Szahara között húzódó szavanna-területeken - ma is a kontinens sűrűbben lakott zónái közé tartoznak - kialakult, hosszabb-rövidebb időre nagyobb egységekbe összeolvadó, tucatnyi néger állam (a fejlettség alacsonyabb fokán) ugyancsak intenzív regionális gazdasági kapcsolatot tartott fönn egymással.

A XV. századtól kezdve a regionális piacok fejlődésében, versenyében az európai gazdasági egység fokozatosan előnyre tett szert. Itt volt a legdinamikusabb a társadalmi előrehaladás - legalábbis Nyugat-Európában -, ezen a területen fejlődtek leggyorsabban a termelőerők. A XVIII. század végéig a kontinens nyugati országai - a kedvező földrajzi és történelmi tényezők a társadalmi-gazdasági fejlődést gyorsító hatására - a világ többi részét messze megelőzve, legkorábban jutottak el az iparosodás küszöbéhez. A megszerzett történelmi előny birtokában Európa gazdaságilag-társadalmilag fejlettebb országai, az európai regionális piac vezető hatalmai fokozatosan kiterjesztették hegemóniájukat a Föld fejlettebb társadalmak által lakott területeire.

A gyarmatosítás történelmi folyamatát áttekintve azt látjuk, hogy sajátos módon nem a legközelebbi területek birtokbavételére kerül sor legkorábban. A távoli tengerekre hajózó fölfedezőket - de legalábbis megbízóikat - nem csupán a világ megismerésének vágya sarkallta, hanem a Keletről - addig többszörös közvetítőlánc révén - Európába jutott, keresett árucikkek lelőhelyeit, közvetlen forrásait kívánták megtalálni. Ezért érthető, hogy a közeli Afrikai partjai mellett elhajózva, portugálok és spanyolok, hollandok, franciák és angolok egyaránt s mesésen gazdagnak vélt fűszerszigetek fölkutatására törekedtek. A mágnes szerepét a keleti fűszerek mellett persze a nemesfémek, az arany és az ezüst, továbbá ékszerek és drágakövek, általában olyan luxuscikkek is játszották, amelyek már századok óta az interkontinentális árucsere-forgalom legfontosabb elemei voltak.

Az első fölfedező utazások - mint célokra - Dél-Ázsia partjaira, valamint a malájok lakta szigetvilág felé irányultak. Ezek a területek váltak a legkorábban az európai piac tartozékaivá. A következő földrész, amely az európai gazdaság vérkeringésébe bekapcsolódott - a hasonló célt követve fölfedezett - Amerika iker-kontinense volt. (Fölfedezői az Újvilág partjait, mint tudjuk, csak az India felé vezető út állomásaként fogták föl.) S bár lassan átment a köztudatba is az új kontinens fölfedezése, annak minden folyótorkolatában, tágasabb tengeröblében mégis az átjárót keresték Ázsia vonzó szigetei felé. E tengeri utakkal egyidejűleg Oroszország is gyors ütemben tárta föl a keleti határai mögött fekvő észak-ázsiai térségeket.

A XV-XVIII. század folyamán ismételten végrehajtott, Európából kiinduló fölfedezőutak, mindenekelőtt a Földnek - Magellán, majd pedig Cook nevéhez fűződő - sikeres körülhajózásai nyomán az emberiség globális földrajzi ismeretekre tett szert bolygónkról, így a szárazulatok és óceánok elhelyezkedéséről. A fölhalmozódó, bővülő és egyre rendszerezettebb ismeretek birtokában - elsősorban az ipari forradalmakat már megvívott társadalmak árugazdaságának kiteljesedése nyomán -- fokozatosan szélesedett az Európán-kívüli földrészekre is kiterjedő földrajzi munkamegosztás, amelynek keretében a világpiaccá formálódó európai regionális piac különböző részein korábban kifejlődött regionális piacokat ellenőrzése alá vonta.

A világgazdaság a tér áthidalásának gazdasága (A. Weber), s ebben a távolság egyre mellékesebb szerepet játszik. Az emberi társadalom a technika (közlekedés, hűtőtechnika) fejlődése révén elválaszthatatlan gazdasági egységbe forrott össze, ámde szigorú hierarchiába rendeződve. A technika létrehozása és alkalmazása a fejlett magterületek privilégiumát képezte, ezek fejlődésének függvényében, ezekhez kapcsolódva alakultak ki peremterületeik.

A XVIII. századig az Európát a többi kontinenstől elválasztó hatalmas távolságok leküzdésére még csak viszonylag fejletlen, sérülékeny, kisméretű és lassú járású vitorlás hajók állottak rendelkezésre. A hajózási technika színvonala meghatározó hatást gyakorolt a cserekapcsolatok intenzitására, a kereskedelmi utazások gyakoriságára és gyorsaságára, s természetesen a szállított áruk szerkezetére: kis tömegű, nagy értéket képviselő, a hosszú fuvarozást elviselő, nem romlandó áruk szállítására kerülhetett főleg sor lényegében a kereslet is ezek irányában jelentkezett, de már fokozatosan nőtt az igény az ipari nyersanyagok iránt is.

A XIX. század küszöbén a világkereskedelem gravitációs központja Nyugat-Európa volt, de a gravitációs erőtér vonzása még rendkívül korlátozottan, egyúttal az egyes kontinensek viszonylatában igen differenciáltan érvényesült.

Az interkontinentális árucsere-forgalom gravitációs központjának erőtere három pólus között feszült:

  • a gravitációs központban jelentkező szükségletek, a nyugat-európai piac igényei és árukínálata;
  • a világkereskedelem vérkeringésébe bekötött térségek árukínálata és fölvevőképessége;
  • a központ és vonzástere közötti távolság leküzdésének lehetőségei, azaz a közlekedés technikai színvonala.

Nyugat-Európa fölvevőpiacát a XVIII. század végén lényegében három ország jelentette: Nagy-Britannia, Franciaország és Hollandia. Az utóbbi fokozatosan kiesett a versenyből, a másik kettő között pedig a századfordulóig 1/3-2/3 arányban 9,6 millió, Franciaország viszont 21,6 millió fontsterling értékben kereskedett gyarmataival. Az ipari forradalom motorjául szolgáló textilipar azonban sokkal gyorsabban izmosodott a szigetországban, fölvevőpiaca is (észak-amerikai kolóniák, India, Afrika) nagyobb ütemben nőtt, mint a franciáké. A textilipar nyersanyagigénye - fontossági sorrendben - a gyapjú, a selyem, a len és a gyapot iránt növekedett egyre fokozottabban. Részben a selyem, de elsősorban a gyapot származott a kolóniák területeiről. Mai szemmel nézve azonban még jelentéktelen volt a szállítás volumene: Nagy-Britannia 1790 körül 11,1800-ban 25 ezer tonna gyapotot importált az észak-amerikai kolóniákról és Indiából. A XIX. század küszöbén a tengerjáró hajók 300-500 t szállítására voltak általában alkalmasak, s noha ennél lényegesen nagyobb úrtartalmú hajók is megjelentek már (1000 t fölött), a kisméretű hajóké maradt a főszerep. A XIX. század elején a vitorlás hajók átlagos sebessége napi 300 km volt. Ennek megfelelően - a legforgalmasabb angol kikötőket, Londont és Liverpoolt tekintve kiindulópontként - a Föld legtávolabbi pontjainak elérésére több mint 100 napra volt szükség. Az utazási idő alapján 1800-1820 között 10 nagy időzónára oszlott a világ.

    1) 5 napon belül a norvégiai Bergentől az észak-spanyolországi La Coruna kikötőig ívelő félkörön belül elhelyezkedő európai területek voltak megközelíthetők.

    2) Az észak-norvégiai Hammerfesttől kiinduló - Izlandot, Grönland nyugati partjait magába foglaló - körív az észak-nyugat-afrikai Ifni partjainál zárta be azt a területet, ahová 10 napon belül lehetett Angliából eljutni.

    3) A 20 napos zónába a kanadai Halifaxtól az afrikai Conakryig terjedő félkör területe tartozott.

    4) 25 nap alatt az USA délkeleti kikötőjétől, Charlestontól, a Hispaniola sziget keleti felét, Francia-Guayanát, a brazíliai Recifét érintő, majd az afrikai Accráig ívelő félkörön belüli terület volt elérhető.

    5) 40 nap alatt Észak-Amerika és Közép-Amerika egész keleti partvidékét, továbbá Dél-Amerika atlanti partvidékét Buenos Airesig, Afrika nyugati partvidékét pedig Fokvárosig lehetett elérni.

    6) A 60 napos hajózással Dél-Amerikába - a Horn-fok megkerülésével- Valparaisóig, Afrikában pedig a Jóreménység-fok megkerülésével a szomáliai Mogadiscióig juthattak el a kereskedőhajók.

    7) A 70 napos hajózási zónába esett Dél-Amerika nyugati partvidéke Panamáig, Ausztrália délnyugati partja (Perth), Nyugat-Jáva, Szumátra és az indiai szubkontinens partvidéke Orissza állam déli határáig.

    8) 80 nap alatt volt elérhető az amerikai kettős kontinens nyugati partvidéke a Kalifornia-félszigetig, Ausztrália partjai (az északkeleti szegély kivételével), Borneó, Celebesz és Indokína Hué magasságáig.

    9) A 90 napos zóna már valamennyi kontinens teljes partvidékét magába foglalta.

    10) A Csendes-óceáni szigetvilág legtávolabbi pontjainak fölkeresése végül 100 napos tengeri utazást igényelt Angliából.

A La Manche-csatorna angol, illetve francia kikötői - Dover és Calais - között 1800-ban még 5 órás hajóúttal lehetett kapcsolatot teremteni. Ugyanebben az időben Marseille és Korzika fontosabb kikötői között 2 teljes nap volt a hajózási idő. Ezek a hosszú hajózási idők, a vitorlás hajók hordképességének korlátozottsága - amit a hajószemélyzet számára szükségszerűen elraktározott élelmiszer- és vízkészlet tovább csökkentett - érthetővé teszik, hogy a tömeges nyersanyag-szállítás igen vontatottan fejlődhetett csak ki.

Hasonló korlátokat szabott a fokozottabb áruforgalom elé - sokkal magasabb költségszint mellett - a szárazföldi közlekedés. A XIX. század elején Párizsból Nizzába - pihenés nélkül - 6 napig tartott a tengelyen való szállítás. Marseille-t, Bayonne-t 5 nap, Strasbourgot 3 nap alatt lehetett kocsival elérni, de még Le Havre-ig vagy Calais-ig is 31, ill. 40 óráig tartott Párizsból az út.

A közlekedés technikai problémái, a költség- és időigényesség a tömeges regionális árucserét csak kis körzeteken belül tette lehetővé. Ez eredményezte Nyugat-Európában abban a korszakban a területileg korlátozott vonzáskörrel rendelkező kisvárosok sűrű hálózatának kifejlődését, a nagyvárosok egészen kivételes jelenségek voltak.

A század végéig - néhány jelentéktelen kiterjedésű afrikai, dél-amerikai térségtől eltekintve - a világ egész területe ismertté vált, s közvetlenül vagy valamely gyarmatosító hatalom közvetítésével szervesen bekapcsolódott a világgazdaságba. A századforduló világgazdaságának akciócentrumai- elsősorban Nyugat-Európa és Észak-Amerika - gyorsan fejlesztették iparukat, hallatlanul megnőtt nyersanyagigényük is. A tókés gazdálkodás erőteljes fejlődése nyomán gyors ütemben szerveződött meg az egész világra kiterjedő, egyre sokrétűbbé váló nemzetközi munkamegosztás. Ennek realizálását a közlekedés gyors technikai és mennyiségi fejlődése is elősegítette. Ennek nyomán - időben fokozatosan zsugorodtak a földi távolságok, s a századfordulón már 30 napon belül elérhetővé vált a Föld legtávolabbi pontja is. A technikai fejlesztés révén már nem kellett ivóvizet szállítani, ugrásszerűen megnőtt a hajótér, a kereskedelmi áruk sorába a tömeges áruféleségek (szén, nyersanyag, hús, gabona) vették át a főszerepet. A mezőgazdasági termelésben fokozatos homogenizálódás indult meg. Megépültek a tengeri útvonalak hosszát lényegesen lerövidít hajózócsatornák: a Szuezi- és a Panama-csatorna. Megkezdődött Észak-Amerika és a Csendes-óceán fokozatos fölértékelődése, a globális méretű, szervezett világgazdaság működése.

6.

A természeti környezetnek a társadalmi fejlődést - történelmi távlatokban is- befolyásoló szerepével gondolkodók hosszú sora foglalkozott, többek között Montesquieu, Kant, Herder, Hegel. A történelmi folyamatok tükrében - mind ez ideig - Hegel (és Marx) nyomán ama globális érvényességű fejtegetései maradtak időtállóak, amelyek az autonóm társadalmi fejlődés szempontjából a földfelszín zonális tagolódását minősítették döntőnek.

Mind ez ideig kevés figyelem fordult viszont az egyes zónákon belül végbement tér- és időbeli differenciálódás természetére, az ezért felelőssé tehető tényezők szerepére. A determinista geográfusoknak - legigényesebben az amerikai Huntington foglalkozott ezzel a témával - ugyan nem kerülte el figyelmét ez a differenciálódási folyamat, de gyakran saját társadalmuk apologetikájára irányuló és korlátozódó munkásságuk rövid távon sem mindig állta ki az idők próbáját.

Az elmúlt évszázad történelme - lényegében és nagy általánosságban - Hegel és Marx (rendkívül hasonló) állásfoglalásait igazolta, ugyanakkor nem váltak értelmezhetővé az egyes zónákon - elsősorban a mérsékelt övön - belül végbement fejlődési differenciálódások, a gazdasági-hatalmi súlypontok idő- és térbeli váltakozása, számuk folyamatos redukálódása.

Jelentős kísérletek történtek e téren a humánökológai irányzat követői részéről. Már Vidal de la Blache-tól végigkísérhet egyes ilyen elemek fölbukkanása, majd - a szisztematikus földrajzi gondolkodás elterjedése nyomán és révén - az utolsó két évtizedben elsősorban Chorley, Chisholm Eyre és Kirk munkáiban szélesedtek ki az ökológiai irányzat eredményei.

Erre a kérdésre kell a továbbiakban irányulniuk a földrajztudomány vizsgálatainak, arra keresve mindenekelőtt választ, hogy - az általánosan értelmezett humánökológiai módszerek mellett - van-e létjogosultsága egy olyan társadalom-ökológiai" megközelítésnek, amelyen belül, a földrajzi környezet hatásmechanizmusainak föltárásával párhuzamosan, kiemelt szerepet kapna a környezettel való viszony kialakításában meghatározó szerepet játszó társadalmi készségek differenciáltsága is.

Irodalom

    Ágh A. 1974 A történelem kérdőjelei, Magvető, Bp.

    Alekszejev, V. P. 1977 Az emberi rasszok földrajza, Gondolat, Bp.

    Andrianov, B. V. 1962 Hozjajsztvenno-kulturnüje tipi i isztoricseszkij processz, „Szovjétszkajá Etnografijá”, 2. sz.

    Lamb, H. H. 1977 Climate: Present, Past and Future - Vol. 2.: Climatic History and the Future, Methuen, London

    Lamb, H. H. 1982 Climate, History and the Modern World, Methuen, London

    Parry, M.L. 1978 Climatic Change and Agricultural Settlement, Folkstone

    Szinszkaja, J.N. 1966 Voproszü geografii kulturnüh rasztyenyij i N. J. Vavilov, Leningrád

    Weber, A. 1932 Weltwirtschaft, München

ELTE Regionális Földrajzi Tanszék Regionális Tudományi Füzetek 2. kötetének elektronikus változata
Holger Fischer

Centrum - periféria kapcsolatok a tudományban.

(Német-magyar földrajztudományi kapcsolatok a két világháború között)
A tanulmány a szerzőnek az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1995. november 15.-én tartott előadásának szerkesztett változata (Fazekas Tiborc fordítása)

1. Bevezetés

A kutatási eredmények, amelyekről a tanulmány beszámol, egy olyan német-magyar közös kutatási munkaprogram termékeiként jöttek létre, mely az országaink közötti természettudományos-műszaki együttműködést vizsgálta a különböző szakterületeken. A munkaprogram során elkészült résztanulmányok a centrum és a periféria közötti kapcsolatokat elemezték. Ennek során én abból a feltevésből indultam ki, hogy Németország, más természettudományi területekhez hasonlóan, a földrajztudományban is a centrum, illetve a centrumok egyike volt az évszázad elején és a két világháború közötti időszakban. A fő kérdés az volt, hogy milyen mértékben mutatott fel a magyarországi földrajztudomány tipikus perifériás vonásokat, mint amilyen pl. az időben eltolódott fejlődés, a módszerek puszta átvétele és alkalmazása, a tudósok centrumban való kiképzése stb., avagy mégis inkább valamiféle alapjában véve egyenrangú, kölcsönös kapcsolatokról és önálló fejlődési irányokról volt szó e korszakban.

A kapcsolatokat különböző szinteken vizsgáltam:

  • a tudományos iskolák, nézetek és módszerek tudomásul vételének és átvételének kognitív szintjét,
  • az intézményes kapcsolatok szintjét,
  • továbbá a személyes kapcsolatok szintjét.

Ezeken túlmenően található az a szint, mely a földrajztudomány sajátos kutatási tárgyában rejlik, és a mindenkori másik országgal való tudományos foglalkozást jelenti. Az idő rövidsége miatt erre ma nem térhetek ki.

Valamely kisebb ország szempontjából a tudományos kapcsolatokat egy nagyobb partnerral általában kedvezőnek szokták ítélni. Lényegesen nagyobb jelentőséget tulajdonítanak ezeknek, mint fordított irányban, hiszen rajtuk keresztül válik lehetségessé a részvétel a modern tudományos fejlődésben, s ezek akadályozzák meg a nemzetközi szakmai világtól való további lemaradást. Ez a motívum volt kifejezetten magyar szempontból is az a döntő ok, amely egy külföldi tanulmányi- vagy kutatóutat pozitívan ítélt meg. További pozitív szempontként még hozzátevődik, hogy ezek által nyílt meg a lehetőség, a különböző centrumok különböző iskoláinak közvetlen, kritikus összehasonlítása révén a tudományterület saját országbeli fejlődéséhez a leghasznosabb és legértelmesebb elemek átvételére.

Ezek mellett természetesen léteztek negatív vélemények is a külföldi tartózkodásokat illetően, az egyoldalú tájékozódás és a beszűkülés értelmében. Ez olyan megfogalmazásokból válik világossá, mint amilyeneket én pl. a Haltenberger Mihály habilitációs munkájához készült szakbírálatban találtam. Ott az áll, hogy munkái "germán bélyeget" viselnek magukon, és a habilitációval lehetővé válik számára, hogy "a nyugati tudósból nemzeti tanító és író leszen". Másutt vádként hangzik el Haltenbergerről, hogy "földrajzi gondolkodására leginkább jellemző a főként német geográfusoknak gyakori szigorú tárgyilagosság, tiszta objektív szemlélet, a szubjektivizmus teljes kizárásával ... hogy a mi természettudományi földrajzunk előtti szórakoztató geográfiával való minden kapcsolatot elvágjon...". Prinz Gyulával szemben is elhangzott a germanofília vádja, mivel ő a Partsch által megalkotott német iskola, a földrajzi "laboratóriumi munka" segítségével, terepkutatás nélkül, pusztán térképekkel dolgozott, így "élesen elkülönült az ízig-vérig magyar Györffy István településföldrajzi kutatásaitól."

2. Magyar földrajztudósok a 17-19. században a német-magyar tudományos kapcsolatok összefüggéseiben

A 17. század óta a Föld és a kozmosz mindinkább egy természettudományok meghatározta univerzális "földismeret" tárgyává vált. Ennek kutatásában magyar tudósok is részt vettek. Németország tudományos műhelyeivel igen szoros kapcsolatban álltak, hiszen a legtöbb magyar tudós a német nyelvű szepesi bányavárosokból vagy erdélyi településekről származott. Tanulmányaik nagyobbik részét olyan német egyetemeken végezték, mint pl. Frankfurt/­Oder, Greifswald, Jéna és Berlin, de mindenek előtt Göttingen és Halle. A magyar földrajztudósok közül, akik német egyetemeken tanultak, szeretném többek között David Frölich, Georg Buchholtz, Daniel Fischer, Andreas Segner, Baranyi László, Bél Mátyás, Mikovinyi Sámuel, Berzeviczy Gergely, Korabinszky János Mátyás, Vályi András és Katona Mihály nevét megemlíteni. A magyar földrajztudósok névsorát, akik képzettségüket, vagy annak nagyobbik részét Németországban szerezték meg, s Magyarországra való visszatérésüket követően rendszerint gimnáziumi vagy kollégiumi tanárként tevékenykedtek, még hosszan lehetne folytatni.

1870-ben, az első földrajztudományi professzori állás létrehozásával a pesti egyetemen, megkezdődött a földrajz, mint önálló és intézményesített szaktudomány fejlődésének korszaka Magyarországon. A professzori állást betöltő Hunfalvy János, aki 1820-ban a szepesi vidéken született és csak 15 évesen tanult meg magyarul, először Eperjesen tanult jogot és teológiát, majd tanulmányait Berlinben és Tübingenben fejezte be. Ezt követően az 1840-es években hosszabb időt töltött Németországban, majd 1846-tól a késmárki líceumban, később pedig Budapesten tanított. Földrajztudományi munkáit teljesen Karl Ritter historizáló szellemében írta, mely szerint a különböző vidékek arculata egyben sorsszerűen az emberiség történetét is meghatározza. Nagy nemzeti és nemzetközi tekintélynek örvendett, amit többek között a tiszteletbeli, illetve levelező tagság a genfi, antwerpeni, berlini és párizsi Földrajzi Társaságban, továbbá számos írásának közlése e nemzetközi földrajztudományi folyóiratokban, mint a Petermanns Mitteilungen, a Revue geographique international stb. is jelez.

Ha Hunfalvy Ritter nézeteinek átvételét és az enciklopédikus földrajztudományt képviseli, akkor utódja, Lóczy Lajos (1849-1920) egyértelműen Richthofen irányvonalának és a természettudományos földrajznak volt a követője. Lóczy Lajost 1889-ben nevezték ki a Magyarországon még mindig egyetlen földrajzprofesszori állásba. Lezárta Ritter enciklopédikus földrajzfelfogásának korát Magyarországon és ahelyett az antropogeográfiai vonatkozások teljes mértékű mellőzésével a richthofeni okozatkutató és fejlődéstörténeti módszert vezette be a magyar földrajztudományba. Első képviselője volt egy szigorúan természettudományos, mindenekelőtt a geológiában gyökerező földrajztudománynak, ami bizonyosan a zürichi Polytechnikum-ban 1870-1874 között megszerzett geológusi képzettségére is visszavezethető. Lóczynak is nagy tekintélye volt, nemzetközi tekintetben is. Számos nemzetközi elismerése között megtaláljuk német részről többek között a berlini Földrajzi Társaság 1899-ben adományozott Karl-Ritter-érmét, továbbá tiszteletbeli tagsági címét 1908-ból, valamint a lipcsei Földrajzi Társaság levelező tagságát. Számos munkája jelent meg Németországban, illetve német nyelven.

A 19. század nagy magyar felfedező utazói is, mint Körösi Csoma Sándor (1784-1842), Reguly Antal (1819-1858), Széchenyi Béla (1837-1918), Teleki Sámuel (1845-1916), Stein Aurél (1862-1943), Németországban szerezték meg tudományos képzettségüket, és német folyóiratokban és kiadványokban számoltak be felfedezéseikről. E rövid áttekintésből kitűnik, hogy szinte valamennyien csaknem teljes képzettségüket, vagy legalábbis annak jelentős részét Németországban szerezték. Diákéveiken túl is szoros kapcsolatban álltak Németországgal. Szorosan kapcsolódtak a németországi földrajztudomány fejlődési irányaihoz és elterjesztették azokat Magyarországon.

3. A tudományos kapcsolatok kognitív szintje

Általános fejlődés

Ha az ember a magyar földrajztudomány fejlődését vizsgálja a két világháború közötti időszakban, s ezt összehasonlítja a német földrajztudománnyal, akkor világos párhuzamok, közvetlen és megkésett átvételek, valamint minőségi elmaradottságok válnak láthatóvá. Egyidejűleg ugyanakkor világos különbségeket, önálló vonásokat és minőségi egyenrangúságokat is felfedezhetünk. Figyelemre méltó, hogy a magyar földrajztudomány arra törekedett, hogy ne csupán a német, hanem a teljes nemzetközi földrajztudomány után orientálódjék.

A földrajztudomány tárgya

A Németországban és egyebütt folytatott viták a földrajztudomány kutatási tárgyát, rendszerét és pozícióit illetően Magyarországon igen jól ismertek voltak. E vitákat, ami az összecsapások élességét illeti, ugyanolyan hevességgel és intenzitással itt is megismételték.

A 20. század elején a magyar földrajztudományon belül heves belső harcok zajlottak, melyek lényegében a körül a kérdés körül folytak, hogy a földrajztudomány vajon kizárólag természettudomány-e, s ezért csupán a Föld felszínére ható természeti tényezőkkel kell foglalkozzék, avagy az ember hatása is a vizsgálatok tárgyához tartozik. Az enciklopédikus, egyoldalúan természettudományos, különösen a geológiai irányultságú földrajztudománnyal szembeni harc először is szélsőséges irányváltoztatást eredményezett. Lóczy utóda a Budapesti Egyetem Földrajztudományi Tanszékén 1910-ben Czirbusz Géza lett, aki a földrajztudományt kizárólag mint antropogeográfiát, az embernek a Föld felszínére irányuló egyoldalú hatásgyakorlását értelmezte, vagyis egy túlzóan antropocentrikus földrajzfelfogást képviselt. Egy olyan nézetet, amely homlokegyenest szemben állt Hettner nézeteivel, melyek az ember természettől és földfelszíntől való függőségéről szóltak.

Czirbusz nézeteinek heves bírálata és a nemzetközi fejlődés alapján a földrajztudomány körül megindult általános tudományelméleti vita az 1910-es és 1920-as években a tudomány tartalmának tisztázásához és egységének kialakításához, megerősítéséhez vezettek. A földrajztudománynak sikerült áthidalnia a korábban jellemző kettősséget a Németországban Richthofen, Magyarországon Lóczy által képviselt egyoldalúan determinisztikus-természettudományos irányzat és a Németországban Ritter és Ratzel, Magyarországon Hunfalvy és Czirbusz által képviselt antropológiai-utilitarisztikus antropogeográfiai irányzat között. A fizikai földrajz és az emberföldrajz elválasztását, szembeállítását elutasították. Emellett az alapvető tisztulás mellett a földrajztudomány kutatásának tárgya is tisztázódott. A mindaddig az előtérben állott természettudományos irányultságú általános földrajz, amely a teljes Földet vizsgálata tárgyának tekintette, s az egyes elemeket külön tárgyalta, elveszítette kizárólagos jelentőségét. Mindenek előtt Hettnerre való hivatkozással a földrajztudományt korológiai diszciplínaként határozták meg, amelyben nem a Föld mint olyan, hanem a Föld felülete, mint élettér áll az érdeklődés homlokterében a maga geográfiai kölcsönhatásaival. A leíró, vagy regionális földrajz vezette be vizsgálati tárgyként a tájat mint a legkisebb földrajzi térbeli egységet. A földrajz fő feladatává az összegező tájleírás vált.

E kérdéskör tisztázásában döntő szereppel rendelkezett Teleki Pál. A nagy német földrajztudósok, Supan, Hettner, Penck, Braun és Schlüter, valamint a franciák, Vidal de la Blanche és Brunhes gondolatait ő fűzte tovább, és arra az eredményre jutott, hogy a földrajz összegező tudomány, mely a Föld felszínén zajló kapcsolatokat és összefüggéseket vizsgálja, és a természettudomány, a történettudomány és a társadalomtudományok között helyezkedik el. Sajátos tárgyát a tájban mint különböző tájmeghatározó tényezők térbeli szimbiózisában találja meg; a cél a tájbeli egyediség kutatása. A Teleki által a magyar földrajztudományba bevezetett tájfogalom ugyanakkor nem volt problémamentes. Különösen Cholnoky Jenő kritizálta a "táj" fogalmát, mert azt természettudományos szemszögből nem lehet pontosan meghatározni.

Fizikai földrajz

Különösen a fizikai földrajz területére vonatkozóan érvényes egy messzemenően párhuzamos fejlődés, melynek során a Németországban és Amerikában lezajlott módszertani fejlődés ismeretében világosan saját fejlődési irányok állapíthatóak meg, amelyeknek semmiféle minőségi összehasonlításban nem kell szégyenkezniük. A fizikai földrajz fejlődése mindenek előtt Cholnoky Jenőnek, Lóczy korábbi asszisztensének a tevékenységéhez kapcsolódik. Magyarországon ő volt korának vezető geomorfológusa. Számos részlettanulmány alapján több összefoglaló munkában dolgozta ki a Föld felületét alakító külső erők és a geomorfológiai formakincs összképét. Több ponton tette magáévá Passarge fiziológiai morfológiájának és még inkább Davis cikluselméletének elemeit, részben tőlük függetlenül, részben közvetlenül tőlük, és egyesítette őket. Művei, tudományos jelentőségüket tekintve egyenrangúak Davis, Penck, Passarge és de Martonne munkáival.

Elődeihez alig hasonlítható módon Cholnoky személyiségével és tudományos gondolkodásmódjával befolyásolt és döntően meghatározott egy egész korszakot. Tanítványai, mint pl. Bulla Béla (1906-1962), Kádár László (1908-1989), Kéz Andor (1891-1968), Láng Sándor (1913-1982) az általa kigondolt geomorfológiai kérdésfeltevéseket az 1930-as években vették át és mindenek előtt a folyóterasz-kutatásban, a löszeredet és a futóhomokformák vizsgálatában értek el értékes eredményeket. Különösen Bulla Béla tevékenysége, aki egy évig Berlinben tanult és 1941-ben Cholnoky örökébe lépett, esik jelentős részben az itt tárgyalt világháborúk közötti időszakra. Bulla legnagyobb érdeme abban állt, hogy az évtizedekig tartó vitában Davis geomorfologikus ciklustana és Penck morfológiai analízise között mindkettőjükben felismerte azokat a tévedéseket és egyoldalúságokat, valamint egyéb tényezőket, melyek mindkét elmélet továbbfejlődését akadályozták. Megalkotott egy szintézist, az összehasonlító, funkcionális és dinamikus morfológia elméletét, amelynek segítségével a felületi domborzat fejlődéstörténete megismerhető és megmagyarázható. Leginkább a löszkutatásban és a löszmorfológiában, valamint az azokkal összefüggő terasz- és periglaciális morfológiában játszott Bulla Béla a harmincas években úttörő szerepet. Ismertté tette Magyarországon a külföldi kutatási eredményeket, kritikusan értékelte azokat, a saját, Magyarországon elért kutatási eredményeire támaszkodott és ílymódon jelentősen sikerült a löszkutatást továbbfejlesztenie, s ezzel a nemzetközi irodalmat gazdagítania. Bulla kiváló ismerője volt a német nyelvű fizikai-földrajzi irodalomnak.

Antropogeográfia

Az antropogeográfia tulajdonképpeni fejlődése - Czirbusz Géza sikertelen kezdeményezése után - megkésve, ám annál viharosabban következett be. Viszonylag hamar, az 1920-as évek elejére alakult ki mindenek előtt Brunhes valamint Hettner és Schlüter munkái alapján az antropogeográfia, illetőleg az "emberföldrajz", mint az a korabeli magyar szaknyelvben hangzott, tudományelméleti rendszere, amelynek rendjében helyükre kerületek és ennek megfelelően művelődtek az egyes ágazatok, mint a gazdaságföldrajz, a közlekedésföldrajz, a településföldrajz, a történeti és a politikai földrajz. Döntő volt ennek során, hogy az antropogeográfia immár nem kizárólagosan, mint még Czirbusznál, foglalkozott az ember természetre gyakorolt hatásával, hanem középpontjában a térbeli összefüggések feltárása, az ember és a táj közötti kölcsönhatások kutatása azok mindenkori egyedi szimbiózisában, a "Kulturlandschaft" állott.

A tudományos centrumok előnyét viszonylag hamar behozták, és a magyar periféria képes volt saját különleges módszerek és kutatási tárgyak kifejlesztésére is. Különösen igaz ez a településföldrajzra, a gazdaságföldrajzra és a politikai földrajzra. Figyelték a településföldrajz módszertani fejlődését külföldön, igen pontosan követték azt, összevetették egymással, s mindenkori előnyeiket és hátrányaikat figyelembe vették azok átvételekor. Óvakodtak attól, illetve figyelmeztettek arra, hogy a külföldön kidolgozott módszereket, mint pl. a német példákra kidolgozott településmorfológiai tipológiát, egyszerűen átvigyék a magyar viszonyokra.

Politikai földrajz

A politikai földrajz viszonylag széles teret ölelt át és egyes részterületeken, mint pl. a nemzetiségi térképek módszertanában, nemzetközileg kiemelkedő eredményekhez vezetett. Egyébként itt is érvényes, hogy sajátlagos fejlődések inkább a különleges kutatási tárgyakban állapíthatóak meg. A magyarországi politikai földrajz esetében is Teleki Pál számít a tulajdonképpeni alapítónak, aki politikusi tevékenységében hangsúlyozta a földrajz jelentőségét a politikai célok elérésében, s ebből a feladatból következőleg a politikai földrajzzal való tudományos foglalkozást kezdeményezte, támogatta és maga is művelte. A politikai földrajz meghatározásának és rendszerének kidolgozásában, valamint a földrajztudományon belüli helyének meghatározásában az 1920-as évek elején mindenek előtt Dékány István és Hézser Aurél vettek részt.

A politikai földrajz körében az 1930-as években Magyarországon elkészült munkákat vizsgálva, melyek mindenek előtt Teleki tanítványának, Rónai Andrásnak (1906-1991) a nevéhez kapcsolódnak, világossá válik, hogy a módszertant jelentős részben a német nyelvű szakirodalomból vették át, a vizsgált tárgy ugyanakkor sajátosan magyar volt. Ez példaszerűen mutatkozik meg már az első jelentős munka esetében, a Teleki Pál által a párizsi békekonferenciára elkészített Magyarország nemzetiségi térképén, mely "Carte rouge" néven vonult be a szakirodalomba. Rónai András munkái is, aki 1935-ben Telekinél doktorált politikai földrajzból, foglalkoznak földrajzi szemszögből a nemzetiségi kérdésekkel és politikai kérdésekkel, melyek a magyarságot és annak a Kárpát-medencén belüli helyzetét érintik. A politikai földrajz, illetve a geopolitika földrajztudományi és nem politikai aspektusaira való összponto­sítás tünteti ki Telekit és Rónait, akik mindketten, s velük együtt a többi magyar földrajztudós többsége, világos távolságot tartottak a Németországban a világháborúk közötti időszakban Karl Haushofer által kialakított geopolitikával szemben.

Hogy a földrajztudomány és különösen a politikai földrajz is Magyarországon ennyire különleges helyi értéket tudott elérni, mindenek előtt annak köszönhető, hogy a földrajzot mint nemzeti tudományterületet, olyan tudományként tekintették, amely a magyar nemzet érdekében tevékenykedik, s amelynek ennek megfelelően magas politikai jelentőséget tulajdonítottak. A teljes világháborúk közötti időszakban a földrajztudomány egészén toposzként húzódott végig a földrajz politikai feladata, hogy a Kárpát-medence magyar vezetés alatti földrajzi és gazdasági egységéért folytatott politikai harcot tudományos érvekkel támogassa, s ezt gyakorlatilag minden földrajztudós fenntartás nélkül támogatta. A földrajztudomány a revíziós politika szolgálatába állt. Ebben a készséges politikai eszközzé válásban világos párhuzam mutatkozik a földrajztudomány, különösen a geopolitika fejlődésével Németországban.

4. Az intézményes kapcsolatok szintje

A német és magyar földrajztudósok intézményes kapcsolatairól csak egy nagyon vázlatos kép rajzolható. Az intézményesített és magánjellegű tudományos kapcsolatok felvételét nemzetközi szinten mindkét ország tudósai és így földrajztudósai számára is több tényező erősen megnehezítette: részvételük nemzetközi tanácskozásokon és kongresszusokon, a vesztes országok állampolgáraiként, hosszú időn keresztül nemkívánatos volt, mindkét ország pénzügyi helyzete oly mértékig volt nehéz, hogy részvételre csak akkor kerülhetett sor, ha valakit hivatalos képviselőként delegáltak. További fékező tényezőként számított, kifejezetten a nemzetiszocialista Németországba való látogatások esetében, hogy külföldiek a Birodalom tudományos intézményeiben közvetlen látogatásokról nem állapodhattak meg, hanem azokat a viszonylag körülményes diplomáciai úton kellett időben kérvényezniük. A nemzetközi kapcsolatok ílymódon messzemenően a nemzetközi tudományos kongresszusokon való találkozásokra, a tudományos társaságok (tiszteleti) tagságának átadására, a kiadványok cseréjére, valamint az állami ösztöndíjak révén lehetővé vált külföldi tartózkodásokra redukálódtak.

Sokoldalú személyes érdekek és kapcsolatok mellett, amelyek valamely külföldi tudományos társaság (tiszteleti) tagságának adományozásában jutottak kifejezésre, valószínűleg a kitüntetett tudományos munkásságának befogadására vonatkozó mutatót is láthatunk ebben. Így szokta a Magyar Földrajzi Társaság a tudományos teljesítmények legmagasabb kitüntetéseként a Lóczy-érmet adományozni; a világháborúk közötti időszak hat külföldi kitüntetettje között azonban Erich von Drygalski révén csupán egyetlen német volt. Magyar földrajztudósokat is csak korlátozott számban tüntettek ki Németországban; német földrajzi társaságok (tiszteletbeli) tagjaként csupán Teleki Pál grófra (1923-ban Berlinben), valamint a geológus és Albánia-szakember, Nopcsa Ferencre (1928-ban Berlinben) sikerült bukkanni. Az egyik legrangosabb tudományos elismerést a hallei Leopoldina Német Természetkutató Akadémiába való felvétel jelentette. Ezen kitüntetés a két világháború között mindenesetre két magyar földrajztudósnak is kijutott: Haltenberger Mihály 1927-ben és Teleki Pál gróf 1939-ben kapta meg ezt az elismerést.

Az intézményesített nemzetközi kapcsolatokra vonatkozólag igen komoly kifejezőerőt jelentenek a jelentős könyvtárak közötti cserekapcsolatok. Ennek megfelelően 1935-ben állítottak össze valamennyi folyóiratról egy listát, amelyet a Magyar Földrajzi Társaság könyvtára a saját kiadványokért és a saját folyóirat, a Földrajzi Közlemények példányaiért cserében gyűjtött, s amelyeket ílymódon a saját tagjai és a magyar földrajztudomány rendelkezésére tudott bocsátani. Ez összesen 227 folyóirat jelentett, amelyek az egyes országokat tekintve a táblázat szerint oszlottak meg. E számok sokoldalú nemzetközi együttműködésről árulkodnak, melyekben a kapcsolatok a németországi tudományos intézményekkel, különösen pedig a földrajzi társaságokkal kiemelkedő szerepet játszottak.

A németországi és magyarországi gazdasági helyzet miatt külföldi tanulmányokat vagy felsőfokú stúdiumokat pénzügyi okokból gyakorlatilag csak ösztöndíjak segítségével lehetett folytatni. Az ösztöndíjak tehát a diákok, illetve a fiatal tudósok számára kiemelten központi szerepet játszottak a nemzetközi kapcsolatok kialakításában. Az ösztöndíjak száma ugyanakkor igen alacsony volt. A kétoldalú egyezmények értelmében a huszas évek végén, a harmincas évek elején évente körülbelül 3-4 diák folytathatott külföldön tanulmányokat. A kétoldalúan megállapított, kölcsönösségen alapuló diákkontingensen kívül létezett még egy sor nyelvi kurzusok látogatására szolgáló ösztöndíj mindkét országban, valamint a magyar diákok magyar állami ösztöndíjat is kaphattak, kiváltképpen a berlini Collegium Hungaricum-ban való tanulmányokhoz; ezek száma évente mintegy 30 főre rúgott. 1934-ben, a kulturális kapcsolatok bővítéséről szóló német-magyar egyezmény aláírásával a diákok és tanárok cseréjének mennyiségi kerete lényegesen megnövekedett. Ettől kezdve már 6 diák tanulhatott külföldön, 5-7 darab nyári 4-6 hetes nyelvi tanfolyamra szóló ösztöndíj is rendelkezésre állt, az oktatók cseréjénél 2-2 professzornak egyénenként 3-4 hetes keretet biztosított a szerződés, az Alexander von Humboldt Alapítvány ösztöndíjasainak számát pedig 2-ről 3-ra emelte.

Ha az ember az ösztöndíjasok - sajnos nagyon hiányosan fennmaradt - névsorát azok szakok szerinti hovatartozása alapján vizsgálja, úgy csak nagyon kevés földrajzost találhatunk. Németországból az 1928/29-es tanévben Edgar Kessler tanult településföldrajzot a Budapesti Egyetemen, illetőleg az Eötvös Kollégiumban, továbbá 1938-ban egy nyári egyetemi kurzuson résztvett Karla Buse Kiel-ből, aki 1942-ben tette közzé disszertációját Debrecenről. A Berlini Collegium Hungaricum magyar ösztöndíjasai között csupán három földrajzossal találkozunk: Koch Ferenc az 1925/26-os tanévben, Bulla Béla 1928/29-ben és Kádár László 1935/36-ban tanult itt. Glaser Lajos 1931/32-ben arra kapott ösztöndíjat, hogy a Karlsruhe-i udvari könyvtárban a 16. és 17. század térképeit tanulmányozhassa. Ezen túl 1939-ben Lakatos Ernő, negyedéves történelem és földrajz szakos diák mehetett nyári ösztöndíjjal Berlinbe, hogy szakdolgozatához ott anyagot gyűjtsön.

5. A személyes kapcsolatok szintje

Németek Magyarországon

Összességükben csekélynek kell ítélnünk a német földrajztudósoktól kiinduló személyes kapcsolatokat Magyarországgal. Amennyire ez kimutatható, egyetlen német földrajztudós sem kapott a két világháború közötti időszakban tiszteleti doktori címet magyar egyetemektől, vagy vált a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává. Az archívumokban található levelezési anyag, pl. Németországból Louis, Büdel, Krebs és Rungaldier, Magyarországról pedig Cholnoky, Bulla és Haltenberger között a mélyebb szakmai kapcsolatoknak jelét nem tartalmazzák; az udvariassági formulák a levelekben és a régi barátságra való hivatkozások ugyanakkor jelzik, hogy a lazább kapcsolatokat nyilvánvalóan hosszabb időszakokon keresztül megőrizték. A levelekben általában szakmai és szervezési segítségről esett szó a kirándulások és tanulmányutak előkészítése során, gyakorta kapcsolódva az anyagi segítségnyújtásra vonatkozó kéréssel, pl. olcsóbb szállások, vagy csökkentett menetjegyek iránt. Csak ritkán dereng át valamiféle szakmai érdeklődés a levélsorokon, ha magyar témák iránti érdeklődésről vagy anyagok kéréséről esik szó, vagy ha a terepen lezajlott tudományos vezetésért mondanak köszönetet, vagy ha kiderül, hogy német tudósok rendszeresen tartózkodtak Magyarországon kutatási és tanulmányi céllal.

Magyarok Németországban

A magyar földrajztudósok kezdeményezte személyes kapcsolatok ezzel szemben sokkal differenciáltabb képet mutatnak. A centrum és a periféria közötti kapcsolatok klasszikus formái mint a centrumban való kiképzést követő tevékenység a periférián, vagy a periférián a központban kidolgozott, illetve megszerzett módszerek, technikák és ismeretek egyszerű átvétele a két világháború közötti időszak földrajztudományában háttérbe szorulnak, és leváltja őket a személyes kapcsolatok sokszintű rendszere. A magyar földrajztudománynak sikerült a 20. század első két évtizedében biztosan intézményesített helyet szereznie Magyarország tudományos térképén és egy olyan képzési rendszert létrehoznia, melynek mennyiségi és minőségi színvonala következtében a földrajzi alapkiképzés megszerzéséhez többé nem volt szükség külföldi tanulmányokra.

Ennek megfelelően a két háború közötti időszakban tevékenykedő, illetve akkor kiképzett magyar földrajztudósok közül csak igen kevesen végezték tanulmányaikat külföldön - és ezek is rendszerint csupán csak kiképzésük egy körülhatárolt szakaszában. Ezek legtöbbje még az első világháború előtt szerezte meg képzettségét. Ide tartozik Prinz Gyula, Dékány István, Milleker Rezső, Haltenberger Mihály és Wagner Richárd (1905-1972). Közülük Haltenberger volt az egyetlen, aki tanulmányait külföldön, nevezetesen Greifswald-ban fejezte be.

Ezzel szemben Németország mindig jelentős szerepet játszott mint a földrajztudományi centrumok egyike, a továbbképzés és a kutatás területén. Jónéhány magyar földrajztudós járt tanulmányainak befejeztével posztgraduális képzési formában tanulmányúton Németországban, vagy tartózkodott ott hosszabban a magyar állam ösztöndíjaival továbbképzési vagy kutatási céllal. A neveket már felsoroltam. Éppen ezen külföldön való tartózkodások járultak hozzá az intenzív személyes kapcsolatok kialakulásához és egyeseknél tartósan befolyásolták a későbbi tudományos tevékenységet. Ez nem csupán azon földrajztudósokra érvényes, akik Németországban tartózkodtak, hanem azokra is, akik, mint pl. Hantos Gyula, Hézser Aurél és Mendöl Tibor Franciaországban jártak és a francia földrajzi iskola követőivé váltak.

A németországi tartózkodásuk által megformálódott magyar földrajztudósok példájaként szeretném itt Bulla Bélát megemlíteni, aki budapesti tanulmányainak befejezését követően 1928/29 a berlini Collegium Hungaricum-ban tartózkodott és a berlini egyetemen folytatta földrajzi és geológiai tanulmányait.

Bulla Béla a nemzetközi földrajzi szakma világában a legismertebb magyar földrajztudósok közé tartozott. Tudományos munkásságának lényegi alapjait kétségtelenül berlini tartózkodásának idején dolgozta ki. Terjedelmes hagyatéka a MTA Kézirattárában ehhez számos adalékkal szolgál. Már a budapesti tanulmányainak idejéből, 1924-1928-ból származó feljegyzései, rengeteg előadási jegyzete és irodalmi kivonata is mutatja, hogy kitűnő ismerője a német földrajzi irodalomnak. Két vaskos jegyzetfüzetben találhatjuk azokat a följegyzéseket, melyeket Bulla 1928/29-ben Berlinben készített: szószedetek, előadási jegyzetek, címszavak, bibliográfiák, személyes megjegyzések, értékelések, vázlatok stb. Többek között a következő tanórákat hallgatta: földrajzi kollokvium; Krebs és Louis földrajzi gyakorlatai haladók számára; történeti-földrajzi kollokvium; Rühl gazdaságföldrajzi előadása és szemináriuma. A feljegyzések annál részletesebbek, minél ismeretlenebb volt Bulla számára a téma; ez különösen igaz az antropogeográfiai témákra, melyeket Bulla részben később, a kevés e területen folytatott tanulmánya során újra elővett. Későbbi asszisztensi, illetve 1941-től mint Cholnoky utódja, professzorként tartott előadásaiban, így pl. az "Általános gazdaságföldrajz"-ról szólóban, valamint fizikai földrajzi előadásaiban is hosszabb szakaszok találhatóak, amelyeket berlini előadásokból vett át, továbbá terjedelmes idézetek a német szakirodalomból, amit ugyancsak a berlini órák látogatásakor ismert meg. A magyar földrajztudósok között nyilvánvalóan Bulla az, aki egész élete során a legélénkebben és egészen tudatosan ápolta a kapcsolatokat a német földrajztudománnyal. 1954-ben pl. három hetes tanulmányutat tett az NDK-ban azzal a kifejezett céllal, hogy viszontláthassa azon városokat és tájakat, amelyeket 1928/29-es berlini tartózkodása idején megismert, valamint azért, hogy a német földrajztudósokhoz fűződő személyes kapcsolatokat felújítsa és kiépítse.

Az eddig felsorolt magyar földrajztudósok közül, akik élénkebb személyes kapcsolatokkal rendelkeztek Németországban, sokan különleges helyet foglaltak el a centrum és a periféria kapcsolatainak kognitív szintjén is, a centrum tudományos irodalmának befogadása és továbbadása szintjén. Itt is különböző fokozatok figyelhetőek meg.

A legegyszerűbb formát a német tudományos irodalom lefordítása jelentette, ami ílymódon nyelvileg hozzáférhetővé vált. Ilyen értelemben kell megemlíteni Bátky Zsigmond nevét, aki 1910-ben Kogutowicz Károllyal és Littke Auréllal együtt Supan Fizikai földrajzát fordította le, mindenek előtt pedig Littke Aurélt, aki ezen túlmenően 1925-ben Hettner alapvető munkáit fordította le és dolgozta át.

A befogadás következő fokozatában a külföldi, különösképpen a német kutatási eredmények közvetítéséről van szó. Ide számít először is az igen nagy számban készült és gyorsan megjelentetett recenziók a német földrajzi szakirodalomról, valamint ezen irodalom különösen intenzív figyelembe vétele a saját munkákban. Ez meggyőzően követhető végig Bulla Béla, Haltenberger Mihály, Mendöl Tibor, Prinz Gyula és Teleki Pál munkáiban.

Egy következő recepciós fokozatot akkor érünk el, ha a centrumból származó irodalmat nem csupán továbbközvetítették, hanem az abban foglalt kutatási eredményeket és tudományos módszereket egyidejűleg kritikailag is feldolgozták, a periféria különleges feltételeinek megfelelően alkalmazták, valamint világosan továbbfejlesztették, s ez azután részben még a centrumba is visszakerült. A háborúk közötti magyar földrajztudomány ehhez is több példával szolgál. Csupán a már korábban említett Bulla Béla tevékenységére, Mendöl Tibor településföldrajzi munkáira, vagy Rónai András politikai földrajzi munkáira emlékeztetek.

A német földrajztudomány módszertani továbbfejlesztésének és igen kritikus befogadásának fenti példái mellett természetesen a kritikátlan átvétel példáival is találkozunk. Itt mindenek előtt Kálmár Gusztávot kell megemlítenünk, aki a bencések pannonhalmi tanárképző főiskolájának földrajztanáraként és professzoraként az 1930-as években mindinkább közeledett a német geopolitikai felfogáshoz. De kifejezett konzervativizmusuk és a trianoni békeszerződéssel megsebzett nemzeti érzéseik következtében más magyar földrajztudósok is világos párhuzamot és szimpátiát mutattak azokkal a szellemi magatartásformákkal, amelyeket a német professzorok az 1920-as és 1930-as években igen erősen képviseltek, s amelyek Németországban végeredményben a nemzeti szocializmushoz vezettek. Cholnoky Jenő pl. erősen antiszemita módon nyilvánult meg, amikor támadást intézett a szabadkőművesek, internacionalisták, zsidók és "idegen gondolkodású magyarok" ellen, nekik tulajdonítva Trianon bűnét, valamint üdvözölte a Teleki által bevezetett zsidótörvényeket, s ezzel egyidejűleg rendkívül aktívan vett részt a két háború közötti irredenta-mozgalomban. Erős vonzódást mutatott a nemzeti szocializmushoz Milleker Rezső is. Teleki maga is, nem csupán politikusként volt felelős a zsidótörvényekért, hanem tudósként is írásaiban egy problematikus fajfelfogást hirdetett.

6. Összefoglalás

1929-ben készült "A magyar földrajztudomány helyzete napjainkban" című tanulmányában Bulla Béla teljes öntudattal állapította meg, hogy a magyar földrajztudomány a nagy nyugati nemzetek földrajztudományaival egy időben érte el a módszertan, az öntudat, a kutatási tárgy és célmeghatározás tekintetében a modern fejlettségi állapotot, vagyis ettől kezdve már nincsen különbség centrum és periféria között. Ez az ítélet az első pillantásra túlzottnak tűnhet; ám lényegét tekintve igaz, még akkor is, ha a részletesebb vizsgálat részletesebb képet eredményez.

Még a 19. század végén, a 20. század elején a periféria szinte valamennyi ismertetőjegye, mint pl. a tudósok centrumban történő kiképzése, a módszerek és a tárgy mechanikus átvétele, az időben megkésett fejlődés, ráillett a földrajztudományra Magyarországon. A centrumot a kapcsolatokban egyértelműen Németország jelentette. De már az 1920-as évek elejére lényegesen megváltozott a kép. Egymás mellett állapíthatóak meg a földrajztudományban átvétel, egyenrangúság és átadás jellemezte vonások. A magyarországi földrajztudomány tehát periféria, partner és centrum volt egyszerre. A periféria ismertetőjegyei mindenek előtt az antropogeográfiai irányzat időben megkésett kialakulásában és a módszertani viták alacsonyabb mértékében mutatkoztak. Több terület, mint pl. a gazdaság- és településföldrajzi kutatások az 1930-as években azonos szinten állottak. A fizikai és politikai földrajz egyes területein belül joggal beszélhetünk Magyarországon magasabb szintre jutott fejlődésről.

Talán nem kellene centrumról és perifériáról beszélni, hanem egyszerűen mennyiségi értelemben "nagyobb" és "kisebb" tudományos nemzetet megkülönböztetni. Az alapvető különbség egy "nagyobb" és egy "kisebb" tudományos nemzet között akkor lényegében abban állna, hogy a "nagyobb" a nagyságból fakadó arroganciából és nyelvi korlátoltságból kifolyólag egyszerűen nem veszi tudomásul a "kisebb" eredményeit, miközben fordítva, a "kisebb" lényegesen nagyobb erőfeszítéseket tesz, hogy a több helyütt bekövetkezett fejlődést kövesse. Éppen ebben rejlik, úgy tűnik, a "kisebb" tudományos nemzet egyik fontos előnye: lényegesen nagyobb nyitottsága révén nem csupán egyetlen centrum szerint, hanem több centrum szerint tájékozódhat, s így saját fejlődését sokkal kritikusabban határozhatja meg. Csupán akarnia kell mindezt!

ELTE Regionális Földrajzi Tanszék Regionális Tudományi Füzetek 2. kötetének elektronikus változata
Tatai Zoltán

Gondolatok a vallásföldrajz kutatásához

A vallásföldrajz a Föld népességének vallási hovatartozásával, az egyes térségek, országok vallási viszonyaival, továbbá a természeti-társadalmi jelenségek és a vallási nézetek, szerveződések kapcsolataival, térségi problémáival foglalkozik.

A vallási jelenségek, szerveződések, intézmények éppen úgy térhez, területhez kötődnek, mint minden természeti-társadalmi jelenség, tevékenység. A vallások térségi problémái, megjelenési formáik igen sokrétűek és a velük való foglalkozás társadalmi-gazdasági ismereteinket lényegesen bővítik, a problémák megértését, esetleg megoldását segíthetik. A vallásokkal a magyar földrajzi irodalom nem vagy csak érintőlegesen foglalkozik. A vallásföldrajz kifejezés a köztudatban alig ismeretes, a szótárakban sem szerepel.

Az egyes egyházak saját elterjedtségükkel, illetve működési területük földrajzi leírásával ugyan foglalkoztak, de az egyes egyházaktól, felekezetektől független, illetve valamennyi egyház, vallás együttes térségi vizsgálatával, világi megközelítésben hazánkban tudományos igénnyel nem foglalkoztak. Ugyanakkor más országokban számottevő vallásföldrajzi irodalom alakult ki.

Hazánkban a gazdaságföldrajz az utóbbi évtizedekben kitüntetően a gazdasági kérdésekkel foglalkozott, ugyanakkor számos társadalmi jelenség, probléma térbeli aspektusainak vizsgálata háttérbe szorult. A közelmúltban - a korábban elhanyagolt - társadalmi kérdések vizsgálata mindinkább előtérbe került.

A vallásföldrajz új földrajzi diszciplína Magyarországon

Úgy tűnik hazánkban is megértek a feltételek illetve igény mutatkozik egy új földrajzi diszciplína, a vallásföldrajz kialakulásához. A vallások iránti megnövekedett érdeklődés nem feltétlen a vallási tanítások elfogadását, gyakorlását jelenti, hanem igen gyakran "csupán" új kultúrák, eddig ismeretlen jelenségek, tevékenységek iránti érdeklődésként, ismeretszerzési igényként jelentkeznek. A vallások és a természetföldrajzi környezet közötti összefüggések, az egyes egyházak terjedése a Földön, illetve az egyes térségekben korábban nem ismert vallási nézetek, egyházi szervezetek, a vallások és a napi politikai jelenségek közötti vélt vagy valós kapcsolatok mindinkább e témakörök felé fordítja az érdeklődést hazánkban is. Az ezekkel a kérdéskörökkel való foglalkozás a földrajztudományban, a regionális vizsgálódásokban is szükségszerűen merül fel.

A vallásföldrajzi vizsgálódások indokoltságát számos tényező mutatja:

A lakosság többségét közvetlenül érinti a vallás, de szinte mindenkit valamilyen formában érintenek a vallási kérdések.

Az országok kultúráját, szellemi arculatát, etikáját, szokásait a vallástörténeti-vallásföldrajzi tényezők ismerete nélkül alig lehet megismerni, megérteni.

Az egyes országok, térségek politikáját, külpolitikai tevékenységét lényegesen befolyásolják a, lakosság vallási viszonyai, illetve az ott tevékenykedő egyházak jelentós politikai tényezők.

Az országok, térségek gazdasági szerkezetére, színvonalára lényeges hatásúak lehetnek az uralkodó vallási nézetek, szervezetek. Például a vallási viszonyok lényegesen érintik a nők foglalkoztatását, a termelés-fogyasztás szerkezetét, az iskoláztatás formáit, tartalmát.

Jelenleg is számos országon belüli és országok közötti konfliktusokban szerepet játszanak a különböző vallások, illetve a rájuk való hivatkozások.

A nemzetközi migráció révén nemzetek, kultúrák, vallások keverednek, amelyek nem ritkán okoznak gondot, konfliktusok forrásai lehetnek.

A vallási ősforrásokban igen sok, ma is hasznos tény, gondolat található a társadalmi életre, földrajzi környezetre vonatkozóan.

A vallásföldrajz tagozódása

A vallásföldrajznak a földrajztudományok rendszerében a társadalmi-gazdasági földrajz keretében az ágazati földrajzok között jelölhetjük ki a helyét. Amint a többi társadalmi-gazdaságföldrajzi diszciplína szorosan kapcsolódik egymáshoz valamint a történeti, közgazdasági, statisztikai és más tudományokhoz, a vallásföldrajznak is számolni és alapoznia kell különösen az egyházföldrajzi, a gazdaság- és társadalomföldrajzi, valamint történeti földrajzi ismeretekre.

A vallásföldrajzi ismereteket is szükséges tagolni, ennek egyik lehetséges módját vázoljuk fel.

Az általános vallásföldrajzi ismeretek közé sorolhatjuk a természetföldrajzi környezetnek a vallási iratokban, dokumentumokban, szokásokban, előírásokban való tükröződését, illetve a vallási előírások, szokások hatását az országok, térségek gazdasági-társadalmi viszonyaira.

Ágazati vallásföldrajzi kérdéskörnek tekinthetjük az egyes egyházak, vallások földrajzi elterjedtségét, az egyházak irányításának, szervezeti rendszerének helyzetét, problémáit, az egyes vallások intézményeinek, búcsújáróhelyek, szerzetesrendek, oktatási, szociális és más intézmények térségi struktúráját.

A regionális vallásföldrajzba tartozónak tekinthetjük az egyes térségek; földrészek, országok, országrészek vallásföldrajzi kérdéseit vizsgáló anyagokat, amelyek az adott térség vallásföldrajzi jelenségeit komplex módon kívánja tárgyalni, a különböző felekezetekhez tartozó lakosság megoszlását, az egyházak, vallások egymáshoz való viszonyát stb. taglalja.

Témánk szempontjából fontosnak tartjuk azt is, hogy mivel nem foglalkozik, nem célszerű, hogy foglalkozzon a vallásföldrajz. Például az egyes vallások dogmáinak, hitelveinek, belső életének kérdéseivel, illetve csak annyiban amennyiben azok érintik a természeti környezettel, a társadalmi-gazdasági élettel kapcsolatos viszonyokat. A hitviták, a vallási nézetek értékelése sem lehet a vallásföldrajz feladata. Ugyanakkor a vallásföldrajz az egyes vallási nézetektől, egyházaktól egyforma távolságtartással, ugyanakkor toleranciával maximális tárgy- és tényismeretre alapozott tudományos igényű vizsgálódás lehet.

A vallásföldrajzi kutatások időszerűsége

A magyarországi vallásföldrajzi vizsgálódásokat számos tényező teszi indokolttá és aktuálissá. Magyarországon az egyházföldrajzi irodalom nagyon szűkös, jórészt régebbi keletű, főként leíró jellegű. Az egyes egyházaktól független, világi megközelítésű vallásföldrajz lényegében hiányzik hazánkban. Magyarország a Kárpát-medence vallásföldrajzi, történeti-földrajzi szempontból rendkívül érdekes, különleges térsége. Ez a terület nemcsak a népek országútja volt hosszú-hosszú időn keresztül, nemcsak a különböző éghajlati övek találkozó helye miatti szeszélyes időjárású terület, hanem a különböző vallások, egyházak találkozó helye, érintkezési területe is. Hazánkban a legnépesebb egyház kétségtelen a római katolikus, nagy létszámú a református egyház és jelentős lakossági arányt képvisel az evangélikus egyház is. Megtalálható a térségben jelentős aránnyal a görögkatolikus egyház és itt van a nyugati határa az ortodox egyháznak is. Volt idő, amikor fontos és elterjedt volt a mohamedán vallás is. Az izraelita vallást is számottevő népréteg vallotta magáénak. Magyarország lakossága, a magyar nemzet nemcsak különféle rasszok keveredésének eredménye, hanem a különféle vallások, vallási nézetek, egyházak, illetve kultúrák hatása is jól megmutatkozik hazánkban.

Ebben a térségben új vallásként jelent meg az unitárius vallás és úgy tűnik, hogy napjainkban is születnek új vallások, jelennek meg vallási kezdeményezések.

Magyarország vallási térképén új színfolt napjainkban - hazánkban korábban nem ismert - nyugati vallások megjelenése, például a mormonok térhódítása, de terjedőben van a mohamedánizmus is bevándorlás és térítés révén. A leginkább újszerűnek tekinthető a keleti vallások; a buddhizmus, sintoizmus megjelenése. Ugyanakkor a régebbi időben meghonosodott kisebb és nagyobb egyházakban, felekezetekben egyaránt jelentkeznek az egyházszakadások, új vallási variációk kialakulása. Új jelenségnek látszik, hogy az egyes egyházak érdeklődése a cigány lakosság felé fordult, illetve a cigány népességnek a vallások iránti fokozott érdeklődése.

Rendkívül fontosnak ítélhető tényező, a Magyar Katolikus Egyház új egyház-irányítási, egyházszervezési rendszerének kialakítása, az 1993. május 30-tól bevezetett új egyházmegyei struktúra létrehozása. Ez az irányítási szisztéma a térségi politikai változásokat elfogadva, az ország belső életének gazdasági-társadalmi, irányítási szerkezetében bekövetkezett változásokhoz kívánt hasonulni, alkalmazkodni. (Érdemes talán felfigyelni arra, hogy a „világi térszerkezetben” tapasztalható megyei kötődés, a főváros és megyeszékhely-dominancia itt is megjelenik).

A jelzett és még számos téma földrajzi megközelítési vizsgálata lényegesen gazdagíthatja a hazai földrajztudományt és segítheti hazai társadalmi viszonyaink sokirányú változások, új jelenségek megértését. (A hiteles statisztikai adatok, felmérések hiánya vélhetően itt is megnehezíti a földrajzi kutatást.)

Az egyházak működésének közvetlen gazdasági hatásai

A vallások, az egyházak igen sokoldalúan hatnak az egyes országok, így Magyarország gazdasági-társadalmi, kulturális, népesedési és más viszonyaira. A következőkben azokat a közvetlen gazdasági kérdéseket kívánom érinteni, amelyek összességében talán nem a legfontosabb kihatásúak, de a gazdaságot közvetlenül érintik és mint ilyenek a gazdaságföldrajzi vizsgálódásnak is lényeges elemei lehetnek.

Magyarországon jelenleg félszáznál több hivatalosan bejegyzett egyház működik. Valamennyi egyháznak néhány új egyházi kezdeményezéstől eltekintve az egyház ügyeit intéző, a hitéleti szolgálatot ellátó, az egyház szolgálatában álló főhivatású dolgozói vannak. Ennek pontos száma nem ismeretes, egyházanként igen különböző nagyságú, de összességében több tízezres nagyságrendre tehető. Különösen jelentős ez a szám, ha hozzávesszük a kisegítő, kiszolgáló személyzetet is. Tehát az egyházak szerepe nem lebecsülhető jelentőségű a foglalkoztatásban sem.

Az egyházak a történelem folyamán mindig is törekedtek a kor színvonalához képest kimagasló esztétikai értéket képviselő templomokat, az egyházi intézmények elhelyezésére szolgáló épületeket létrehozni. Napjainkban sincs ez másként. A hazai egyházak méreteitől, kapcsolataitól és számos más tényezőtől függően különböző anyagi erővel rendelkeznek, de valamennyi törekszik a hitéleti tevékenység, az egyházi munka megfelelő színvonalú ellátása érdekében megfelelő épületek létrehozására, illetve a meglévők karbantartására. Vagyis az egyházak még a legnehezebb időszakban is, napjainkban pedig különösen számottevő beruházási, felújítási tevékenységet végeznek, amely közvetlenül és a számos áttételen keresztül ugyancsak említésre méltó gazdasági kihatásúak is.

Az egyházak saját tevékenységük közül a szertartásokhoz, a hitélethez és másoknak nyújtott megrendelésre számottevő ipari tevékenységet folytatnak, illetve váltanak ki. Számottevő a nyomdaipari tevékenység, a kegyszer- és ajándékgyártás és számos más sajátos termék előállítása.

Az egyházak életében a pénzügyi folyamatok is természetesen jelen vannak. Az egyházak külföldről is vonzzák az adományokat, más esetben egyházuk központjaihoz juttatnak pénzeket. Az országon belül is a gazdagabb, jobb adottságú gyülekezetek közvetlenül vagy központi szerveiken keresztül részt vesznek a pénzek térségi, társadalmi csoportok közötti átcsoportosításában. Az egyházi szolgáltatások külföldön élő magyarok részére ugyancsak devizabevételt jelenthet az országnak.

Az egyházak mind nagyobb szerepet vállalnak az állami oktatási szociális, egészségügyi és egyéb feladatok ellátásában is. Ezek feltehetően a szolgáltatási színvonal emelkedését, és bővítését valamint olyan emberek foglalkoztatását oldják meg, amelyet más keretekben nem volna lehetséges.

Az egyházi intézmények; múzeumok, műemlékek illetve a kegyhelyek állandó vagy időszakos látogatottságuk révén jelentős idegenforgalmi tényezők is. A közvetlen egyházi szolgáltatások és a hozzá kapcsolódó szállodai, közlekedési, étkezési és más igények kielégítése révén ugyancsak jelentős gazdasági tényez lehet egy-egy település életében. Az egyházi élethez kapcsolódó belföldi és nemzetközi idegenforgalom még távolról sem használta ki az ebben rejlő lehetőségeket. Gondoljunk csak arra, hogy Olaszországban vagy más nyugati országokban mennyivel jobban felhasználják az ilyen adottságokat az ott élő nép megélhetéséhez.

A vallási, egyházi életnek a közvetlen gazdasági kihatása rendkívül nehezen számszerűsíthető, de semmiképpen sem elhanyagolható tényező az ország életében, amelynek a jelentősége viszonylag könnyen lényegesen emelhető lenne.

A vallásföldrajz oktatása

Magyarországon a vallásföldrajz tantárgykénti oktatása lényegében hiányzik a középfokú és a felsőfokú oktatásban. A gazdaság- és társadalomföldrajzi órák illetve tankönyvek a vallással kapcsolatos kérdéseket a népességföldrajz keretében néhány mondattal, egy-két bekezdéssel intézik el.

Az utóbbi években az ELTE Általános Gazdaságföldrajzi Tanszékén a szemináriumi foglalkozásokon a hallgatók által tartott kiselőadásokon, évközi házi feladatok, illetve terepgyakorlatokhoz kapcsolódó írásbeli dolgozatok elkészítése révén került sor vallásföldrajzi témák feldolgozására. E kérdéskör iránt a hallgatók élénk érdeklődést mutattak és ezért az 1994/95-ös tanévben a vallásföldrajzi speciáIis kollégium is meghirdetésre került és néhány hallgató részvételével megindult az aktív munka. Úgy tűnik, egyik hallgató diplomamunkáját a vallásföldrajzi témakörből kívánja elkészíteni. A Regionális Földrajzi Tanszéken önálló tantárgy az "Etnikumok és vallások földrajza", amely világméretű kitekintést ad a vallásföldrajzi tagozódásról.

A Végeken Kiadó gondozásában 1993-ban jelent meg Dr. Hunyadi László munkája, amelynek címe: A világ vallásföldrajza. Ismereteim szerint ez a mű hazánkban az első, amely vallásföldrajz címen jelent meg. A 360 oldalas könyvnek mintegy háromnegyede vallástörténeti kérdésekkel foglalkozik és negyede az egyes földrészek, országok népességének vallási hovatartozásával, vallási életével foglalkozik. Magyarország vallási kérdéseit mindössze négy oldal tárgyalja. A könyvet gazdag térkép, tábla, ábra anyag és irodalomjegyzék egészíti ki. A világ vallásföldrajza tájékozódást, a kutatást, az oktatást jól szolgálja, igen hasznos, hézagpótló, további részletesebb vallásföldrajzi kutatásra ösztönző munka.

Az előadottak csupán illusztrálni próbálták a vallásföldrajz hazai művelésének fontosságát, sokrétűségét és utalni kívántak a gazdasági jellegű témákra is. A vallásföldrajznak mint a hazai földrajzkutatás új ágának kialakításának, művelésének igényét, szükségességét is jelezni kívánta.

Irodalom

    Bajusz Ferenc 1991 A kereszténység és a világvallások, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp. 1991.

    Bamber, G.1993 A keresztények, Kossuth K., Bp.

    Beresztóczy Miklós 1961 Egyházföldrajz, Ecclesia, Bp.

    Frisnyák Sándor 1990 Magyarország történeti földrajza, Bp.

    Gergely Jenő 1989 Katolikus egyház, magyar társadalom, Tankönyvkiadó, Bp.

    Hunyadi László 1993 A világ vallásföldrajza, Végeken Kiadó, Bp.

    Orbán Ferenc 1981 Magyarország zsidó emlékei, nevezetességei, Panoráma, Bp.

    Magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek, MM, Bp.1994

    Szántó Konrád 1983-87 A katolikus egyház története I-III., Ecclesia, Bp.


ELTE Regionális Földrajzi Tanszék Regionális Tudományi Füzetek 2. kötetének elektronikus változata
Probáld Ferenc
A regtionális földrajz helye a geográfiában
(Háttérvázlat)
"Minden előrelátás csak úgy lehetséges, ha azon tárgynak,
mellyel foglalkozunk, jelen helyzetét ismerjük, s ismerjük
az utat, melyen e helyzetbe jutott."

Eötvös József: Gondolatok

1. A regionális földrajz feladata, tagolódása és kapcsolata a geográfia többi ágával

Földünk természeti és társadalmi-gazdasági szempontból elkülönülő, konzisztens szerkezetű térbeli egységeinek sokoldalú vizsgálata és jellemzése a geográfiának kezdettől fogva egyik legsajátosabb feladata. A regionális földrajz hagyományosan valamennyi lényeges téralkotó tényező és folyamat egymásra hatását hivatott feltárni, leírni, magyarázni és értékelni. Ez a rendkívül sokszínű tudományág roppant gazdag ismeretanyagot ölel fel: alapos természeti, társadalmi, gazdasági és műszaki információk széles körére épül. Alapvető feladatai közé tartozik, hogy meghatározza a földrajzi környezet sajátos térbeli egységei (régiói) közötti különbségeket, valamint feltárja a közös vonásokat, ami összehasonlító, típusalkotó elemzést igényel. A geográfia kettős - természet- és társadalomtudományi - kötődésének megfelelően újabban a regionális földrajzi vizsgálatok szempontjai is gyakran kettéválnak, és más-más térszerkezeti egységek kereteihez igazodnak.

    A geográfia tárgyát - a földrajzi burok térbeli szerkezetére, belső folyamataira és kölcsönhatásaira vonatkozó ismereteket - már a tudomány ókori művelői is eltérő szemlélettel és módszerekkel közelítették meg. A nagy görög természetbölcselők - Püthagorász, Parmenidész, Platón, Arisztotelész - a még gyér és pontatlan megfigyeléseket általánosítva, olykor magyarázva páratlan intuícióval törekedtek egységes világkép megalkotására. E tudománytörténeti vonulat betetőzését Földünk megismerése szempontjából. Eratoszthenész munkássága jelentette a Kr. e. 3. században. Az alexandriai tudós eredeti módszerrel határozta meg a gömb alakú Föld méretét, töredékesen fennmaradt fő művének címével (Geographia) pedig tudományunk névadójává lett. Eratoszthenész részletesen foglalkozott a tengerek és a szárazulatok eloszlásával, jellemezte a lakott és ismert terület - az oikumené - határait és tagolódását, leírta és magyarázta az éghajlat övezetes rendjét, vagyis az általános földrajz anyagának első összefoglalását adta.

    A messzi partokra kalandozó görög hajósok és kereskedők gyarapodó ismereteit, az idegen tájakról, népekről, országokról és városokról felhalmozott tudást a leíró földrajz művelői - Hekatáiosz, majd történetíró és világutazó Hérodotosz - foglalták írásba. A geográfia e vonulatának csúcspontját a Kr. u. 1. század elején Sztrabón monumentális műve jelentette, amelynek 17 kötetében irodalmi forrásművek és saját utazásai alapján összefoglalta s területileg rendszerezte korának történelmi és földrajzi ismeretanyagát. Sztrabón nagy hatású Geographikája, - amely a római államférfiak, hivatalnokok és hadvezérek gyakorlati használatára íródott - joggal nevezhető az alkalmazás céljait szem előtt tartó regionális földrajz előfutárának.

    A sztrabóni antik hagyományt elevenítették fel és fejlesztették tovább jó megfigyelésekben bővelkedő enciklopédikus leírásaikkal a középkori arab utazók (Maszúdi, Ibn Battuta, Idriszi). A 15-17. század nagy felfedezései új távlatokat nyitottak a földrajztudomány előtt, amelynek központja ismét Európába helyeződött át. A geográfusokra hárult a feladat, hogy feltérképezzék, számba vegyék, és a tengerészek, kereskedők, gyarmatosítók igényei szerint összefoglalják mindazt, amit az újonnan felfedezett és birtokba vett területekről tudniuk érdemes. Így születtek meg az újkor hajnalának jellegzetes kozmográfiái és földleírásai. Messze kiemelkedik közülük a német Varenius (1622-1650) munkája (Geographia generalis, 1650), amelyben a Földre vonatkozó egyetemes törvényszerűségeket tárgyalja, néhol már-már egészen modern szemlélettel írja le a természeti és társadalmi jelenségeket, sőt az oksági elv alkalmazásával magyarázatukat is megkísérli. Varenius elsőként tett különbséget a fő művében kifejtett általános földrajz és az egyes országok, helyek sajátságainak leírására hivatott "speciális földrajz" között.

    A 19. század első felében tudományunk gyors fejlődése a szellemóriás Alexander Humboldt (1769-1859) és a hangyaszorgalmú tudós Carl Ritter (1779-1859) nevével forrt össze. Humboldt fő műve, a "Kosmos" a lassanként szétváló, önálló útra lépő földtudományok eredményeit foglalta szintézisbe. Kifejtette: a földi jelenségeket és folyamatokat ok-okozati összefüggések és kölcsönhatások kapcsolják össze egymással bolygónk valamennyi szférája organikus egészet alkot. Humboldt az összehasonlító megfigyelésekre, kísérletekre és térkép-feldolgozásokra épülő, tudományos módszerekkel dolgozó általános természetföldrajz megalapítója írt azonban kitűnő táj- és országjellemzéseket is, amelyekben a társadalom élete és gazdálkodása is benne foglaltatik. Ritter a természetnek a társadalomra (történelemre) gyakorolt hatását állította érdeklődésének középpontjába. Erőltetett, sokszor naiv magyarázatai fölött hamar eljárt az idő, ám a természeti környezetnek meghatározó szerepet tulajdonító determinista szemlélet egy évszázadon át eleven maradt. Részben a ritteri örökséghez nyúlt vissza az a jóval korszerűbb társadalomföldrajz (emberföldrajz) is, amely Friedrich Ratzel (1844-1904) munkáiban a természeti geográfia új ágaként lépett színre. Bár a 19. század földrajzi szakirodalma még tömegével ontotta a tényeket és adatokat halmozó, pusztán leíró jellegű szürke "államisméket", a fokozatosan differenciálódó egyetemes földrajz legtöbb ágába már behatolt a természettudományok vívmányaiból eredő modern szemlélet.

A századfordulón Vidal de la Blache (1845-1918) munkássága újabb mérföldkő a földrajztudomány történetében. A francia geográfus Ratzellel szemben azt vallotta: az általános földrajzi törvényszerűségek leszűrését egy-egy tájra összpontosító kutatások egész sorának, a természet és társadalom sokoldalú kapcsolatára irányuló temérdek vizsgálatnak kell megelőznie. Vidal de la Blache, majd Alfred Hettner (1859-1941) nyomán az általános földrajzzal szemben fokozatosan a regionális - tájföldrajzi - kutatások kerültek előtérbe. A táj fogalma[1] lehetőséget kínált a földrajztudomány tárgy szerinti lehatárolására, és a különböző szintű területi egységek minél teljesebb szintézisre törekvő vizsgálata a geográfia központi problémakörévé vált. Hettner vagy Teleki P. (1932) általános földrajza is jórészt az összehasonlító regionális geográfia elemeiből épült fel. A földrajz tudományrendszertani tagolódása egyre inkább az így kialakult - a szintézis irányába mutató - hierarchikus rendet tükrözte.

A legszélsőségesebb álláspontot képviselő Granö, J.G. (1929) "tiszta" geográfiájában az általános földrajz már nem is kapott helyet. Ugyancsak az ágazati kutatások különválását, a szomszéd tudományokhoz való csatlakozását prognosztizálta Carol, H. (1961). Passarge, S. (1929) felosztásában a természetföldrajzi részdiszciplínákat az összehasonlító tájisme fogta egységbe, a betetőzést pedig a társadalmi-gazdasági-kulturális tényezőket is integráló regionális földrajz (Länderkunde[2]) jelentette. Hasonló logikát követett Bobek, H. (1957, 1970) rendszere, csakhogy ebben már az elemi komplexumok vizsgálatára hivatott társadalomföldrajzi ágazatok is helyet kaptak. Bobek az elemi ágazatok és a tájföldrajz nomotetikus[3 jellegét a legbonyolultabb komplexumokra irányuló regionális földrajz idiografikus[4] módszerével állította szembe. Ettől már nem annyira koncepciójában, mint inkább csak részletességében tér el Uhlig, H. (1970) alaposan kimunkált tudományrendszertani felosztása. Sok tekintetben analóg módon Zsekulin, V.Sz. (1987) a földrajztudomány négy strukturális szintjét különbözteti meg: a differenciált (ágazati) szint fölött a szintézist, majd az integrációt képviselő fokozatok következnek, a piramis csúcsán pedig a tudományelméleti kérdésekkel foglalkozó metageográfia áll.

Az általános és a regionális földrajz viszonyát a rendszer-elmélet alapján egészen más oldalról világítja meg Wirth, E. (1978, 1979). A regionális földrajz - valamely térbeli rendszer számtalan jellemvonása, külső és belső összefüggése közül a lényegeseket kiemelve - a valóság egyszerűsítésével s meghatározott célú leképezésével a modellalkotás és absztrakció első lépcsőfokát jelenti. A konkrét helyektől s azok egyedi vonásaitól való teljes elvonatkoztatás és a további egyszerűsítés útján haladva az általános földrajz képviseli a második fokozatot. Az általános rendszer-elmélet jegyében fogant, minden konkrét tartalomtól független absztrakt modellek az elméleti földrajz tárgyát képeznék. A modellalkotás és az absztrakció különböző szintjeit nem lehet fontossági rangsorba állítani ennek megfelelően Wirth tudományrendszertani beosztása az elméleti és a regionális földrajz, valamint az ágazati alrendszerekre tagolódó általános földrajz között mellérendeltségi viszonyt mutat.

A regionális földrajz belső tagolódásáról alkotott nézetek úgyszintén eltérőek, s a tudomány fejlődése nyomán is sokat változtak. Az egységes geográfia, kiváltképp pedig a teljes értékű szintézis feladatának szemszögéből bármiféle felosztás értelmetlennek tűnt. Amint Fodor Ferenc (1933) megfogalmazta: "A leíró földrajz nem lehet fizikai vagy emberföldrajz, hanem csak az illető táj teljes életét feltáró leírás." A tudományterület elkerülhetetlen belső differenciálódása azonban rövidesen háttérbe szorította ezt a sokak által ma is osztott felfogást. Schmithüsen, J. (1970) sajátos terminológiával dolgozó tudományrendszertana a regionális és az általános földrajz határterületén az összehasonlító regionális földrajz, a regionális és ágazati földrajz érintkezésének vonalán pedig az ágazati regionális földrajz kialakulását regisztrálta. Az ágazati szemlélet és módszerek kisebb-nagyobb mértékben már régen benyomultak a regionális földrajzba, és ennek nyomán a kétféle megközelítés számos kombinációja jött létre (Minshull, R. 1967), noha ezt az amúgyis bonyolult rendszertani felosztások egyáltalán nem, vagy csak legfőbb vonalaikban (regionális természeti vs. társadalmi-gazdasági földrajz) juttatták kifejezésre. A század közepére kirajzolódott fő törésvonalat pontosan világította meg Mendöl Tibor (1951): "Míg a polgári leíró földrajz legszűkebb és legtágabb regionális kereteiben is együttesen szemléli a természeti és társadalmi jelenségeket, a marxista tudomány elkülöníti a kisebb vagy nagyobb természetes tájak, zónák és világrészek leíró természeti földrajzát a rayonok, államok és államcsoportok leíró társadalmi-gazdasági földrajzától". A "polgári" és "marxista" földrajztudomány ilyetén szembeállítása mai szemmel nézve persze mesterkéltnek hat, a geográfia egységének (monizmus) vagy kettős voltának (dualizmusának) kérdésében pedig amúgysem volt teljes és őszinte egyetértés egyik oldalon sem. Miután azonban a tudomány - mint a természet, a társadalom és a gondolkodás objektív törvényszerűségeiről szerzett igazolható ismeretek rendszere -lényegében egységes egészet alkot, amelyen belül merev határok amúgysem húzhatók, a geográfiai monizmus vagy dualizmus hajdan sok vitát kavart kérdése ma már másodrangúnak tűnik.

A természet- és társadalomtudományi alapokon nyugvó földrajz ismeretelméleti szempontokkal - a közös tárgy hiányával és a specifikus törvényszerűségek eltérő jellegével - indokolt és dogmatikus módon ideológiai tétellé emelt merev kettéválasztása főként a Szovjetunóban vált hosszú időre uralkodóvá.[5] A dualista felfogás híveinek jelentős része a terület- ill. országjellemzést csakis elkülönült (természet- ill. gazdaságföldrajzi) keretekben tartotta megvalósíthatónak, míg mások - a magasabb fokú szintézis iránti társadalmi igényt felismerve - amellett érveltek, hogy a két különböző diszciplína komplex feladatok megoldása érdekében együttműködhet vagy egyesíthető. Baranszkij N.N. (1946) sokat idézett és a Nagy Szovjet Enciklopédia "földrajz" címszavában is tükröződő megállapítása, mely szerint a terület ill. országjellemzés (sztranovegyenyije)[6] "csupán valamely meghatározott területre vonatkozó sokoldalú ismeretek egyesítésének szervezeti formája", voltaképpen kompromisszumos formulát jelentett. Természet és társadalom abszolutizált szembeállítása mindenképp hátráltatta a szintetizáló regionális földrajzi irányzat - s általában a geográfia - fejlődését. A komplex országjellemzés a Szovjetunióban hosszú időn át "elméleti tilalom" alá esett, és az ilyen irányú "engedélyezett" szakirodalmi munkák tudományos voltát tagadták (Anucsin, V.A. 1981, Jefremov, Ju.K. 1987).

Az ideológiai kényszer hatása alatt vergődő szovjet geográfia belső dilemmáját kitűnően tükrözi Kalesnik, S.V. (1981) tanulmánya. Kalesnik rendszertanában élesen elkülönülnek a természetföldrajzi tudományok (köztük a regionális természetföldrajz), valamint a társadalomföldrajzi tudományok (köztük a regionális gazdaságföldrajz). A földrajztudományok harmadik ágát a kartográfia, a negyediket pedig az alkalmazott jellegű "kombinált" diszciplínák alkotják ez utóbbiak közt a katonai- és az orvosföldrajzzal egy sorban jelenik meg a komplex regionális földrajz. Kalesnik ugyane tanulmány második részében - saját rendszertani felosztásával szöges ellentétben - azt fejtegeti, hogy "a regionális földrajz az a tudományág, melyet a geográfia egész fejlődése az átfogó szintézisre predesztinált", és kétféle bontása teljesen értelmetlen lenne, gyakorlatilag a természeti és a gazdasági földrajzon belül folyó regionális kutatások megkettőzését jelentené. A valóságban azonban a szovjet regionális természeti és társadalmi-gazdasági földrajz minden szinten - az iskolai oktatásban is - különvált egymástól. Bár Geraszimov, I.P. (1976) és Klimov, A.I. (1976, 1977) a komplex országjellemzés tantervi visszaállítását ismételten szorgalmazta, e téren még az 1985. évi tanügyi reform sem hozott érdemi változást.

Szovjet mintára a "szocialista tábor" többi országának szakirodalmában is évtizedeken át úgyszólván kötelező lett a geográfia kettészakítása, a természeti és gazdasági földrajz éles tudományrendszertani elhatárolása (ld. pl. Bernát T. 1978, Marosi S. 1981). Ezzel szemben a MTA Elnökségének megbízásából a Földrajzi Tudományos Bizottság által készített és több fórumon megvitatott, tíz kiemelkedő geográfusunk nevével fémjelezett elemző tanulmány - már tudatosan az egyes számot használva - "A földrajztudomány helyzete" címet viselte (Földrajzi Közlemények 1986/3. sz.). A geográfia egységének hangsúlyozása - amihez az ember és a természet közti kapcsolatok feltárásának sürgető igénye[7], valamint a földrajzi környezet új, komplex, rendszer-elvű értelmezése (Pécsi M. 1979, 1980, 1984) érlelte meg a feltételeket - ismét kedvezőbb helyzetet teremtett a regionális földrajz műveléséhez, amely - legalább az oktatás-közművelődés terén - mindig is összekötő kapcsot jelentett a geográfia különböző részterületei között.

A földrajztudomány fundamentális egységét demonstrálva, az ágazati és a regionális szemlélet viszonyát szellemesen és már a "kvantitatív forradalom" szellemében világította meg Berry, B.J.L. (1964) tanulmánya, amelyben voltaképp Hettner, A. (1927) és Hartshorne, R. (1959) gondolatmenetét öntötte új formába. Berry földrajzi adatmátrixának oszlop-vektorait egy-egy helyre (területi egységre) vonatkozó információk képezik, a sorokba pedig ugyanazon (ágazati) jellemzők különböző helyekre érvényes értékei rendeződnek. Egy-egy sor-vektor információ-tartalma tehát valamilyen tematikus térképnek, az oszlopvektoroké pedig regionális leltárnak (adattárnak) felel meg. A földrajztudományi kutató munka különböző formái az adat-mátrixon végzett eltérő műveletekre vezethetők vissza. Az ágazati geográfia területi egységek széles skáláján mozog, de a funkcionálisan összefüggő változók szűk körére terjed, és így alapját a mátrix sor-vektorai képezik. Ezzel szemben a regionális földrajz egy-egy területi egység lényeges, sajátos belső összefüggéseit igyekszik megragadni, tehát csupán egy vagy néhány oszlop-vektorral, de a változók rendkívül széles körével dolgozik. Az oszlop-vektorok párhuzamos vizsgálata vezet el az összehasonlító regionális földrajzhoz, a teljes adat-mátrixon belül elkülöníthető boxok (szub-mátrixok) pedig valamely körülhatárolt térség ágazati tanulmányozásának bázisát képezik. Harmadik dimenzió bekapcsolásával az időben lezajló változások, folyamatok szintén bevonhatók a kutatás körébe.

A regionális és az ágazati geográfia közötti látszólagos ellentmondás teljes mértékben áthidalható a földrajzi valóság rendszer-elvű megközelítése alapján. Ennek gondolatát először Ackerman, E.A. (1953) vetette fel, legújabban pedig - a regionális földrajz szemszögéből - Nir, D. (1987, 1990) fejtette ki. Nir megállapításainak lényege - ami egyébiránt Pécsi M. (1979) alapvető tanulmányában is elvileg benne foglaltatik, - hogy a komplex regionális egységek keretében a különböző ágazatok alrendszereknek tekinthetők. Valamely területi egység meghatározott ágazata - pl. Japán autóipara - egyszersmind eleme az illető ágazat globális rendszerének, példánkban a világ járműiparának is. A fentieket némiképp kiegészítve a következőképp összegezhetjük:

    a) A regionális földrajz a geográfián belül relatíve önálló, az általános és ágazati földrajzzal egyenrangú tudományág, melyet az átfogó szintézisre való törekvés jellemez. A szintézis nem csupán a részletek mechanikus összegzése a végtelen számú egyedi és általános sajátság közötti szelekciót, az irreleváns (a regionális rendszerre jellemző kölcsönhatásokban részt nem vevő, inaktív) tényezőktől[8] való elvonatkoztatást is jelent, amelynek eredménye verbális (nyelvi) modell megalkotása. Több régió összehasonlító vizsgálata ugyancsak a tipizálás, valamint törvényszerűségek megállapítása és általánosabb érvényű modellek kidolgozása felé mutat. Viszont a földrajzi összefüggések szempontjából lényegtelen vonásokat sem mellőző puszta összegzés - mely a szomszéd tudományok eredményeinek gyakran öncélú átvételére is kiterjed - nem regionális földrajzi szintézist, hanem csak tájékoztató leírást eredményez ez utóbbinak is lehetnek azonban fontos alkalmazott, praktikus funkciói.

    b) Az ágazati és a regionális, az analitikus és a szintetikus megközelítés a földrajztudományban egyidejűleg van jelen. A regionális földrajz széles körben felhasználja az ágazati kutatások eredményeit, épít az analitikus jellegű vizsgálatokra ugyanakkor az ágazati földrajz a maga körében szintézisre törekszik, és gyakran alkalmazza a regionális módszert. Következésképpen az ágazati és a regionális földrajz között számtalan átmenet létezik, és határt vonni legfeljebb a domináns vonások alapján lehet.

    c) A komplex regionális földrajz alapvető tárgyát a természeti és társadalmi-gazdasági szférán belül, ill. ezek között mutatkozó összefüggések, kölcsönhatások képezik. Gyakorlati szempontból ill. az alkalmazás célját figyelembe véve megvan azonban a létjogosultsága a regionális természetföldrajzi és regionális társadalom- ill. gazdaságföldrajzi alrendszerek külön-külön elemzésének is. Ezeknek is ki kell térniük a két alrendszer kölcsönhatásainak vizsgálatára,[9] ugyanakkor mélyebben jellemezhetik az egyik alrendszer elemeinek - pl. a természeti tényezőknek - egymás közötti kapcsolatát. A szintézist megalapozó kutatások sorában külön hely illeti azokat az elemzéseket, amelyek csupán két tényező regionális összefüggéseit tárják fel. Több vonatkozásban is tudományrendszertani határesetet képeznek azok a munkák, amelyek meghatározott területet egyetlen (ágazati) szempontból vizsgálnak (pl. az Alföld településhálózata vagy a Bükk geomorfológiája).

2. A regionális földrajzi kutatások térbeli egységei

A regionális geográfia tárgyát - amint az a tudományág nevében is kifejezésre jut - a földrajzi környezet meghatározott, időben is változó-formálódó komplex térbeli egységei (régiói) képezik. A régiók elhatárolásának és tipizálásának, valamint a különböző szempontú térfelosztások (tájbeosztás, rajonírozás) problémáinak bőséges szakirodalma van. A kérdés gazdaságföldrajzi vonatkozásait alaposan és tömören foglalta össze Bernát T. (1978). Az ennél általánosabb és átfogóbb társadalomszerveződési és elemzési szintek hierarchikus rendszeréről - amely a mikroterektől a lokális és regionális tereken keresztül az országok, országcsoportok makrotereiig terjed - újabb munkák is áttekintést adnak (Rechnitzer J. szerk.1994) . A táj és a környezet fogalmának kapcsolatát, a különböző térkategóriák egymáshoz való viszonyát tisztázva a gyakran következetlen, nehezen áttekinthető terminológiákat Marosi, S. (1981) foglalta egységes szemléleti keretbe. A külföldi munkák közül a természetföldrajzi tájkutatás fogalmainak rendszerezését és magyarázatát Neef et al. (1973), a különféle régió-típusok meghatározásának elvi és módszertani kérdéseit egyebek közt Wittlesey, D. (1954), Minshull, R. (1967) és Nir, D. (1987, 1990) tárgyalta részletesen. A szerteágazó problémakörből az alábbiakban csupán vázlatosan emelünk ki néhány lényeges pontot:

    a) A csupán egy-egy természeti tényezővel, társadalmi jelenséggel vagy gazdasági ágazattal foglalkozó kutatások során is kirajzolódnak a vizsgált objektum valóságos szerveződését tükröző, összefüggő térbeli egységek. A formális (pl. éghajlati, talaj- ill. növényföldrajzi, ipari, mezőgazdasági, fejlettségi, etnikai) körzetek alapját egy vagy több jellemvonásuk relatív homogenitása ill. a szomszédos körzetektől való eltérése képezi. Ezzel szemben a heterogén részekből álló funkcionális körzetek egysége a kereteik közt zajló folyamatok, belső kapcsolatok és kölcsönhatások összetartó erejéből fakad. Jellegzetes típusuk a valamely központ köré szerveződő vonzáskörzet[10]

    b) A táj ma már elsődlegesen természetföldrajzi meghatározottságú térkategóriát jelent, amely teljesen homogén helyek (geotópok) sejtjeiből épül fel, és határai viszonylag állandóak. A hierarchikus rendet alkotó, lényeges ismérveik alapján típusokba sorolható kis-, közép- és nagytájak, tájövek (övezetek) összefüggően lefedik az egész földfelszínt.

    c) A gazdaságföldrajzban az országokon belüli területi munkamegosztás rendszerének alapvető fontosságú elemei a különböző méretű és rangú térszerkezeti egységek (rajonok) hierarchiájának csúcsán álló komplex (integráns) gazdasági körzetek. Ezek végső soron úgyszintén topikus alaptérelemekből (telephelyekből, településekből) épülnek fel, magasabb szinten pedig a természeti adottságok és a történelmi fejlődés során kialakult társadalmi feltételek, valamint a bonyolult - vertikális és horizontális - ágazati kapcsolatok talaján szerveződő, különböző szintű területi-termelési komplexumokból tevődnek össze. Határaik nem élesek és időben változók. Jellemzőjük a viszonylagos gazdasági önállóság, sokoldalúság, egyszersmind az országos, esetleg nemzetközi szempontból is számottevő specializáció, valamint a gazdasági tevékenység differenciált területi szerkezete (textúrája).

    d) a természeti és társadalmi-gazdasági jellemzők igen széles köre által meghatározott, strukturálisan viszonylag homogén térbeli egységekre Wittlesey, D. a "compage" elnevezést ajánlotta ez a kifejezés azonban nem talált elfogadásra még a szaknyelvben sem. Nir, D. totális (komplex) földrajzi régióit a nagyfokú homogenitáson kívül a környezeti rendszer elemei között mutatkozó sokrétű kölcsönhatások összessége jellemzi. A komplex földrajzi régiók és a lehető legtágabban értelmezett - tehát nem szűk ágazati vagy tervezési szempontok alapján meghatározott - integráns gazdasági körzetek lényegileg azonosak (v.ö. pl. Tóth J. 1988 négy magyarországi régiója). Fontos vonása e régióknak, hogy társadalmuk összetartozása a tudati szférában is megjelenik, és e regionális identitásnak egyre jelentősebb kulturális, valamint politikai-érdekérvényesítési vetülete van (regionalizmus).

    e) A regionális földrajz vizsgálódási szintje között már az ókorban, majd a 17-19. századi "államismék" egyeduralma idején is kitüntetett szerep jutott az országoknak[11] mint politikai határoktól közrezárt területi egységeknek, melyek a társadalom szerveződésének, valamint az ember és környezete közötti sajátos "birtokviszonynak" (Marosi S. 1981) jól definiálható keretét alkotják. A nemzeti szuverenitás többé-kevésbé már anakronisztikus elve, a kormányzati döntések előkészítésének igényei és - gyakorlati szempontból - a rendelkezésre álló statisztikai forrásanyagok ugyancsak kedveznek az ország-szintű regionális földrajzi kutatásoknak. A közgazdász Kuznets, S. (1981) szerint a közös történelmi és kulturális örökség, valamint az egységes társadalmi berendezkedés és a kormányzati gazdaságpolitika széles hatósugara indokolja, hogy a különböző államokat a gazdasági növekedés feltételeinek elemzésekor is alapegységnek tekintsük.

    f) A gazdasági világrendszer kibontakozása, az új globális problémák megjelenése és az országok közötti interdependenciák erősödése újabban mind nagyobb figyelmet ébreszt a szuverén államok egész sorát magukban foglaló magasabb szintű regionális földrajzi egységek tanulmányozása iránt. Az országok egyre kevésbé vizsgálhatók önmagukban földrajzi jellemzésük csak a világgazdasági rendszer keretében (Mesarovic, M. - Pestel E. 1974) a nagytérségi összefüggések feltárásával lehet teljes (Predöhl, A. 1962, Zoltán Z. 1984). Ez teszi szükségessé, hogy az ilyen léptékű vizsgálatok a korszerű regionális földrajzban központi helyet kapjanak (Johnston, R. J. et al. 1990). Ekkor az egyes országok specifikus vonásaitól már el kell vonatkoztatni, ezeket legfeljebb az általános vonások különös megnyilvánulásaiként lehet tekintetbe venni a csoportképzés, összevonás (aggregáció) és absztrakció e magasabb fokán az egyetemlegesen jellemző közös ismérvek kerülnek előtérbe.

Felmerül a kérdés, melyek azok a magasabb szintű, komplex regionális földrajzi egységek, amelyek természeti és társadalmi-gazdasági-kulturális jellemzőik nagyfokú egyezése, olykor pedig ezen túlmenően integrációs összefonódásuk alapján a világrendszer viszonylag homogén elemeinek tekinthetők. Kolb, A. (1962) "kultúrföldrészei[12] (Kulturerdteile, culture realms) - melyekből szinte minden későbbi tagolás levezethető - kvalitative kielégítik a fenti kritériumokat: szubkontinensnyi méretű területek, amelyek a természeti és a kulturális tényezők sajátos kapcsolata, valamint a történelmi fejlődés során kialakult jellegzetes szellemi örökség, társadalmi berendezkedés és gazdálkodási formák révén különülnek el egymástól. Obst, E. (1965) gazdaságföldrajzi nagytérségei (Grosswirtschaftsrume) csupán D- és DK-Ázsia összevonásaival, valamint Latin-Amerika és Fekete-Afrika finomabb - kettős ill. hármas - felosztásával térnek el Kolb régióitól. Broek, J. nyomán Haggett, P. (1972) a Szovjetunión kívüli Európát bontja három részre. Az utóbbi évtizedben megjelent angol nyelvű társadalomföldrajzi művek (pl. Stanfield, C.A. - Zimolzak, C.E. 1990, English P.W. - Miller J.A. 1989, De Blij, H. - Muller, H. 1991) szintén 10-13 nagytérséget különböztetnek meg (Némi bizonytalanság csak a Karib-térség esetleges különválasztásában, valamint Európa és Kelet-Ázsia politikai szempontú kettéosztásában mutatkozik, ám a "szocialista világrendszer" mesterséges határainak leomlása óta az utóbbi régiók alapvető egysége újból markánsabbá vált.)

A geográfusok konszenzusa - a Delphi-módszer analógiájára - aligha hagy kétséget az iránt, hogy a nagytérségi felosztás valós, ámbár mennyiségileg nehezen megfogható alapokon nyugszik. Igazolja ezt a Római Klub számára készített második jelentés is, amelynek egészen más tudományos háttérrel rendelkező szerzői (Mesarovic, M. - Pestel, E. 1974) a világrendszer regionális elemeit keresve a földrajz művelőivel csaknem azonos eredményre jutottak. Ebben a tanulmányban az országok csoportosításának alapjául a hagyományok, az életformák, a gazdasági fejlettség, a társadalmi berendezkedés és a jövő fő problémáinak hasonlósága szolgált. Mesarovic és Pestel a tíz régiót egyes problémák vizsgálatakor még nagyobb egységekbe vonta össze (fejlett tőkés országok, szocialista tömb, fejlődő országok) innen csupán egy lépés a mai világrendszerben meghatározó jelentőségű centrum-periféria - a Brandt-bizottság 1980. évi jelentése nyomán közkeletűvé vált, ám pontatlan kifejezéssel Észak-Dél - dichotómia, melynek alapját a fejlettségi szint különbségei képezik.

A világgazdaság fő hatásközpontjai (növekedési pólusai, vagy magterületei) és a vonzáskörükbe tartozó, tőlük egyoldalúan függő kevésbé fejlett félperiférikus és periférikus térségek világgazdasági erőterekbe rendeződnek. A jelenleg létező három hatalmas erőtér sok szempontból heterogén részeit a központhoz fűződő szoros kapcsolatok szervezik egésszé. Ezek az erőterek tekinthetők a világgazdaság legmagasabb rendű funkcionális - tehát nem a homogenitás, hanem a belső kölcsönhatások által meghatározott - regionális földrajzi egységeinek.

g) A regionális kutatások tárgyát képező földrajzi egységek - mint komplex környezeti rendszerek - hierarchikus rendjében a különböző aggregációs szinteknek eltérő sajátosságaik vannak (Keeble, D.E. 1976, Nemes Nagy J. 1987). Az országokon belüli régiókat nagyfokú homogenitás és nyitottság jellemzi. Az országok szintjének különös jelentőségét főként a társadalmi-gazdasági szférában mutatkozó homogenitás adja, amely a rendszer viszonylag erős zártságával párosul az államhatárok a munkaerő, a tőke, az áruk és az információk áramlásának útjába még ma is számottevő - noha időről-időre és helyről-helyre változó - akadályt gördítenek. Az integrációkat, országcsoportokat, nagytérségeket a homogenitás és a nyitottság egyre csökkenő mértéke jellemzi, a globális rendszert pedig gyakorlatilag teljesen zártnak tekinthetjük.

h) A különböző aggregációs szinteken más-más törvényszerűségek léteznek és hatnak, s ezek vizsgálata más-más módszerek alkalmazását követeli meg. A terepen végzett munka, az önálló megfigyelések, a helyszíni mérések és adatfelvételek jelentősége a kisebb térségek, ill. egyes tényezők beható tanulmányozására korlátozódik. Az országok vagy ennél magasabb szintű egységek komplex regionális földrajzi jellemzésében főként a geográfia és a társtudományok rendkívül szerteágazó szakirodalmának alapos ismeretére, rendszerezésére, valamint a statisztikai adatok összegyűjtésére és megfelelő szempontok alapján történő feldolgozására kell támaszkodni ebben a tudományág valamennyi művelője egyetért[13] (ld. Mendöl T. 1951, Anucsin V.A. 1966, Minshull R. 1967, Uhlig, H. 1970, Hart, J. F. 1982). Az országok és nagytérségek regionális kutatása gyakorlatilag könnyebben megoldható csoport-(team-) munka révén, és a különböző ágazati szakterületek művelőinek szervezett együttműködését, esetleg más tudományok képviselőinek részvételét is szükségessé teszi. Ez az együttműködés és az interdiszciplináris módszerek alkalmazása azonban nem indokolja, hogy a komplex ország- ill. területjellemzést a geográfiától független tevékenységként, valamiféle új tudományként fogjuk fel, amint az Bahrenberg, G. (1972) vagy Kates, R.W. (1987) indítványozta.

3. A regionális földrajz helye a geográfia fő irányzatai között

A különböző tudományterületeken folyó tevékenységet nem csupán a kutatás tárgya és metodikája határozza meg, hanem az adott tudomány tradíciói, egymással olykor harcban álló vagy egymást szervesen kiegészítő irányzatai, iskola-teremtő egyéniségei is befolyásolják. Pattison W.D. (1964) az angolszász szakirodalomban sokat idézett tanulmánya négy olyan hagyományt (irányzatot) különböztet meg, amelyek a 19. századtól kialakuló modern geográfia történetét végigkísérik. Az első, teljes mértékben természettudományi tradíció a humboldti egyetemes földtudományból vezethető le. Miután azonban a különböző földtudományok rendre önállósultak, a geográfián belül ez az elméleti-szellemi örökség - mely leginkább a "tiszta" geomorfológiában maradt fenn - már nem elég erős ahhoz, hogy külön irányzatként jegyezzük (Kates, R.W. 1987).

A Pattison által felsorolt további három "hagyomány" - avagy, mint Haggett, P. (1972) fogalmaz: "megközelítési mód" - lényegében megfelel annak a három alapvető irányzatnak, melyről a hazai szakirodalomban Kovács Cs. (1966) adott tömör jellemzést. A kapcsolattudományi irányzat ("man-land tradition") szerint a földrajz központi feladata a természet és a társadalom közötti kapcsolatok, kölcsönhatások vizsgálata[14]. E kérdéskört a múlt század folyamán Ritter, majd Ratzel munkássága helyezte a geográfia centrumába, ám a determinista felfogás tartós dominanciája - mely a 20. század elején Huntington szélsőséges environmentalizmusában tetőzött - megfosztotta tudományos hitelétől az irányzatot, sőt az Egyesült Államokban a természetföldrajz elsorvadásához, teljes háttérbe szorításához vezetett. A természeti tényezők társadalmi jelentőségét eltúlzó, abszolutizáló földrajzi determinizmus és a sztálini Szovjetunióban megfogalmazott, vele szögesen ellentétes, de nem kevésbé tudománytalan geográfiai nihilizmus rengeteget ártott az egész földrajztudománynak. Pedig a kapcsolattudományi irányzat hosszas tévelygése elkerülhető lett volna, hiszen Vidal de la Blache posszibilista felfogása - melynek lényege, hogy a társadalom kulturális fejlettségi szintjétől függ, mit és mennyit hasznosít a természet által kínált számtalan lehetőségből - reális alapot nyújtott természet és társadalom viszonyának objektív megközelítéséhez. Az orosz Vojejkov, A., a német Schlüter, O. és a francia Brunhes, J. már a századelőn vizsgálat tárgyává tették a társadalomnak a természetre gyakorolt hatását is, és számbavették a környezetrombolás temérdek káros következményét úttörő munkáik azonban szinte teljes feledésbe merültek. A környezeti világválság nyomán csak az elmúlt három évtizedben vált általánossá a felismerés: természet és társadalom nem állítható szembe egymással, hanem egyazon rendszer interdependens elemeiként értelmezhetők. Az új szemléletű, új társadalmi igényektől ösztönzött kapcsolattudományi irányzat így ismét a geográfia központi áramlatává lett.

A tértudományi irányzat[15] ("spatial tradition") szerint a földrajztudomány a dolgok, jelenségek térbeli elterjedésének, elhelyezkedésének, megoszlásának, elrendeződésének, mozgásának tanulmányozására hivatott. Az irányzat Hettner, A. (1927) tudományrendszertanán és a kanti filozófiában gyökerező térelméletén alapul. Hettner megkülönböztette a teoretikus és az empirikus tudományokat az utóbbiak szerinte szisztematikus, kronológikus és chorologikus tudományokra oszlanak. A földrajz metodológiai megközelítésben chorologikus (tér-) tudomány, szemben pl. az idő központi kategóriájára támaszkodó történelemmel. Tárgya nem egyszerűen az üres tartályként értelmezett tér, hanem a dolgokkal kitöltött tér (dinglich erfüllter Raum), még közelebbről pedig a földfelszín tanulmányozása, a természeti tényezők és az emberi tevékenység sajátos kölcsönhatásából kialakult tájak karakterének, lényegének a megragadása. Hettner koncepciójában tehát összefonódik a geográfia három - egymást inkább kiegészítő, mintsem kizáró - hagyománya: a kapcsolat- és a tértudományi felfogás, valamint a Vidal de la Blache, majd Hettner és követői által a geográfiai kutatások tengelyébe állított regionális (táj-[16] irányzat.

A regionális irányzat ("area studies tradition") a földrajz lényegét, sajátos tárgyát a többé-kevésbé homogén térbeli egységek - tájak, körzetek, régiók, országok, nagytérségek - minél teljesebb körű vizsgálatában látja. Összecseng ez Hettnernek a múlt század végétől több ízben kifejtett és évtizedeken át elfogadott nézetével, amely szerint a leíró földrajz (Lnderkunde) "a geográfia koronája", betetőzése, s hozzá képest az általános és ágazati földrajz csupán bevezető, előkészítő szerepet tölt be. A regionális irányzat századunk 50-es, 60-as évtizedéig megőrizte egyeduralmát. A Neef, E. (1956, 1967) által megfogalmazott három geográfiai alaptétel egyike az ún. tájaxióma: "A földfelszín valamely helyén egyidejűleg előforduló tárgyakat ill. jelenségeket sokrétű interdependencia fűzi össze a térbeli társulás tartalmát kölcsönös kapcsolatok és kölcsönhatások képezik. A földrajz az egyetlen tudomány, amely ezeket az összefüggéseket vizsgálja." Az idézett alaptétel egyrészt rávilágít arra, hogy a regionális és a kapcsolattudományi irányzat ugyanazon érem két oldalát jelenti (t.i. természet és társadalom kölcsönhatásai konkrét térbeli egységek keretei közt nyilvánulnak meg), másrészt pedig a chorológiai koncepcióval szemben a földrajz önálló tárgy szerinti meghatározását adja. Amint azt Teleki P. (1917) fél évszázaddal korábban írta: a földrajznak "a táj szervességében, individualitásában, egyszeriségének értékében sajátos tárgya van." A tájak, régiók, térségek egyedi, egyszeri, sehol másutt nem ismétlődő, kivételes jellegének szinte minden definícióban visszatérő túlhangsúlyozása és az idiografikus módszer egyoldalú kiemelése a század közepén előbb az Egyesült Államokban, majd az amerikai gondolkodás nyomdokain járó európai országokban is tudományelméleti támadások kereszttüzébe sodorta és rövidebb-hosszabb időre periférikus helyzetbe szorította az erősen leíró jellegű, sablonokba merevedett regionális földrajzot.

Amikor a Rickert és Windelband nevével fémjelzett neokantiánus filozófiai iskola a múlt század végén idiografikus vagy nomotetikus vizsgálódási módszerük szerint sorolta két csoportba tudományokat, ez még nem jelentett értékítéletet. Minthogy azonban a nomotetikus kategóriába jobbára "kemény" természettudományok kerültek, a beosztás az amerikai tudományos közgondolkodásban idővel már önmagában is bizonyos rangsort fejezett ki[17]. Eredetileg szintén német földről indult, de a század derekán az Egyesült Államokban különösen kedvező fogadtatásra talált a neopozitivizmus  ismeretelmélete, amely abszolutizálta az egzakt természettudományos metodológiát, a képletekbe foglalható törvényeket, a merev logikai szabályokat. Ami nem fért el e rendszer korlátai között, azt egyszerűen tudománytalannak bélyegezte, és eközben teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a módszertani szigor elvei nem vonatkoztathatók el a vizsgálat tárgyától.[18] A "kvantitatív forradalom", a matematikai módszerek gyors terjedése ugyancsak erősítette ezt az irányzatot, mely hajlamos volt az egyedi sajátságokat az absztrakt modellek és törvényszerűségek szempontjából megfoghatatlan vagy közömbös, következésképp lényegtelen "háttérzajnak" tekinteni. E tudományelméleti és metodológiai fejlemények teszik érthetővé azt a széleskörű visszhangot, amelyet Schaefer, F.K. (1953) a regionális földrajz ellen indított támadásával váltott ki, midőn az egyedi, a sajátos tényekre és jelenségekre fordított figyelmet ("exceptionalism") összeegyeztethetetlennek ítélte a tudományos módszerrel. A tudományelméleti kérdések iránt fogékony geográfusok egész sora - köztük Harvey, D. (1969) és az NSZK-ban a heves "Länderkunde-vitát" kirobbantó Bartels, D. (1968) - abszolút elsőbbséget tulajdonított az általános törvények, modellek, elméletek kidolgozásának és alkalmazásának, s a hagyományos regionális földrajz elvetését, a teljes paradigma-váltást szorgalmazta.[19]

Az új paradigma pedig nem volt más, mint a korszerű köntösben megjelenő tértudományi irányzat. Schaefer, K. (1953) hangsúlyozta: "A földrajznak nem annyira magukra a jelenségekre, mint inkább azok térbeli elrendeződésére kell összpontosítania figyelmét. A térbeli kapcsolatok a lényegesek a geográfia számára, semmi egyéb." Berry, B. J. L. (1954) szerint "a geográfus szempontjából alapvető fogalmak és folyamatok a térbeli rendre, a térbeli integrációra, a térbeli kölcsönhatásokra és szerveződésre, a térbeli folyamatokra vonatkoznak." Berry ekkor még szentelt fél mondatot a földrajz tárgyának is ("a világméretű ökoszisztéma, melynek domináns része az ember"), később azonban ő és követői már ezt a bizonytalan utalást is elhagyták, és definícióikban a földrajz "a társadalom térbeli szerveződésének" vagy egyszerűen "a térbeli szerveződésnek" (spatial organization) a tudományává lett. Az amerikai geográfusok korábban jellemző regionális és ágazati specializációját egy-egy témára és egy-egy módszerre való szűk szakosodás, továbbá a regionális földrajzi ismeretek teljes mellőzése váltotta fel (Abler, R.F. 1993).

A tértudományi paradigma az Egyesült Államok után a legátütőbb sikert az NSZK-ban aratta, ahol a 70-es években még az oktatásból is száműzték a regionális földrajzot. Annál szembetűnőbb, hogy újabban a "spatializmus" egykori élharcosai is kénytelenek őszintén elismerni koncepciójuk csődjét (Abler, R.F. 1993)[20], és ha elméleti fenntartásaikhoz valamelyest ragaszkodnak is, mindenképp kiemelik a regionális földrajznak az oktatás és képzés valamennyi szintjén betöltött pótolhatatlan szerepét (Bartels, D. 1981, Bahrenberg, G. 1988).

A spatializmus kudarca végső soron azzal magyarázható, hogy jóformán figyelmen kívül hagyta a kutatás tárgyát, mellőzte a tartalmi kérdéseket, noha ezek a tudományterület meghatározásában fontosabbak a módszertannál. A térbeliség szempontjából bármely jelenség (pl. a karsztos formák elterjedése, az álomkór előfordulása, a nemi erőszak gyakorisága vagy a politikai pártokkal szembeni választói magatartás) vizsgálható, így a koncepció következetes végigvitele a földrajz teljes ágazati és tematikus szétforgácsolódásához vezetne. A parttalanná válás reális veszélyét mutatja, hogy a tértudományi irányzat égisze alatt a fenti példákban szereplő inkoherens - és gyakran szakmailag is inkompetens módon megközelített - témák szinte elözönlötték a földrajzi szakirodalmat.[21]

Hangsúlyoznunk kell, hogy a térbeliség mozzanata természetes módon jelen van a geográfia minden ágában és irányzatában, így a regionális földrajzban is. A különböző térbeli jelenségek és folyamatok vizsgálata azonban más természet- és társadalomtudományok feladatai között ugyancsak megtalálható. A földrajz saját alapvető céljainak és hagyományainak teljes feladása nélkül nem vállalkozhat a társadalom térbeliségével kapcsolatos szerteágazó ismeretek integrálására, és még kevésbé töltheti be valamiféle egyetemes tértudomány szerepét.

A társadalomtudományok széles köréből elsőként a közgazdaságtan térproblémáival foglalkozó ágazat önállósult, amelynek korai fejlődésére az 50-es évektől Isard,W. egyénisége nyomta rá bélyegét tőle származik a "regional science" elnevezés is. A hazai szakirodalomban hasonló indíttatást mutat Illés I. (1975), ill. Rechnitzer J. (szerk.1994) mindkettő részletesen foglalkozik a regionális gazdaságtan és gazdaságföldrajz közötti viszonnyal, a szemléletbeli eltérésekkel és hasonlóságokkal. Ezekből kitűnik, hogy a regionális gazdaságtannak (akárcsak az isardi regional science-nak) elsősorban az ágazati társadalom- ill. gazdaságföldrajzzal van érintkezési felülete, és kutatási tárgya, valamint módszere a lehető legtávolabb éppen a regionális geográfiától esik. A regionális gazdaságtannak, vagy a társadalomtudományi térproblémák közös magvát, integrációs lehetőségét kereső még szélesebb körű regionális tudománynak (Nemes Nagy J. 1993) nem célja a területi szintézis, és korántsem központi kategóriája a régió. Elnevezésük - amely sajnos már többé-kevésbé meghonosodott - félrevezető sokkal helyesebb lenne e kibontakozóban lévő diszciplínára a térgazdaságtan, ill. tértudomány (pontosabban: társadalmi tértudomány) megjelölést alkalmazni.

A korábban leírtakat összefoglalva megállapítható: a 60-as években a tértudományi (térelemzési) koncepció a hatalmas adattömeg feldolgozásából leszűrt - s ezért tudományosan elismert - törvényszerűségek és elméletek bűvkörébe vonta a geográfusok jórészét, akiknek látómezejéből a nem számszerűsíthető tényezők jóformán eltűntek. A spatializmus az elvont térbeliséget a geográfia központi paradigmájává, egyedüli és kizárólagos princípiumává emelte, s ezzel nehezen jóvátehető károkat okozott tudományunknak. A földrajznak az a hagyományos feladatköre, hogy szintézist alkosson egy  adott régió sok tekintetben egyéni adottságaiból, tulajdonságaiból, a tudomány vezető teoretikusainak szemében már-már botránykőnek számított, és bizonnyal végképp megszűnt volna, ha a társadalmi érdeklődés és igény - melyet a steril térelemzés sohasem tudott kielégíteni - életben nem tartja[22]

A 80-as években új elképzelések és irányzatok bukkantak fel a geográfiában, amely ismét sokszínűbbé és nyitottabbá vált (Johnston, R.J. 1991). Nem meglepő, hogy a tértudományi koncepció egyeduralmának megtörése után az új erőre kapó regionális irányzat valamiféle legitimációs kényszert érezve - kivált az NSZK-ban - ekkortájt különös figyelmet szentelt a tudományelméleti kérdések tisztázásának.

Újból megfogalmazódik: minden régió - ha másként nem, hát földrajzi helyzete révén - egyedi, és sajátos belső összefüggései, folyamatai nem vezethetők le pusztán az általános törvényszerűségekből (Massey, D. - Allen, J. 1984). Az egyedi, a különös és az általános között dialektikus kapcsolat van, nem szakíthatók el egymástól. A regionális földrajz nem tekinthet el az egyedi vonások számbavételétől és leírásától sem az idiografikus és a nomotetikus megközelítés tehát egyenrangú és elválaszthatatlan (Wirth, E. 1978, 1979). Wirth cáfolja a Kimble, G.H.T. (1951) által felvetett és Bartels, D. (1968) által megismételt érvet, mely szerint a regionális módszer alkalmazása végtelen számú tény és adat összegyűjtését, tehát gyakorlatilag kivihetetlen feladatot jelentene a valóságban a lényeges és a lényegtelen szétválasztása, az ismeretanyag célirányos szelekciója megoldja a látszólagos problémát. Wirth behatóan elemzi Popper történetfilozófiai nézeteit, és ennek alapján kimutatja: minthogy az események kauzális magyarázatában az egyedi tételek, ún. szinguláris peremfeltételek is szerepet kapnak, a regionális földrajznak, mint tudománynak a létjogosultsága a szigorú neopozitivista kritériumok szerint sem vonható kétségbe. Heinritz, G. (1987) és Birkenhauer, J. (1987) viszont a tények racionális megértésre irányuló interpretációjában, a hermeneutikában lelnek új elméleti támpontot a regionális földrajz számára. Az angol-amerikai és a szovjet geográfiát a tudományelméleti polémiák helyett a 80-as évek folyamán inkább a német szakirodalomban is jelentős teret hódító pragmatikus felfogás jellemzi: a társadalmi igényeket, a gyakorlati feladatokat veszik számba, és ezekből eredeztetik a regionális földrajz létjogosultságát, körvonalazzák hagyományos és új feladatait (pl. Gohman, V.M. 1981, Hart, J.F. 1982, Mihajlov, Ju.P. 1988, Johnston, R.J. 1985, Lewis, P. 1985, McNally, A. 1987, Stoddart, D.R. 1987, Gilbert, A. 1988).

Az elmúlt másfél évtizedben világszerte megsokasodtak a regionális földrajzi monográfiák és ismeretterjesztő művek[23]s a szakfolyóiratok hasábjain is egyre több cikk, tanulmány foglalkozik e tudományág elvi és gyakorlati kérdéseivel. (Johnston, R.J. et al. 1990, Johnston, R.J. ed. 1993). Jogosnak tűnik Marosi S. (1981) és Pécsi M. (1987) egybehangzó megállapítása: a regionális földrajz napjainkban reneszánszát éli. A következőkben az elméleti, tartalmi és módszertani megújhodásról tanúskodó, már-már áttekinthetetlenül gazdag szakirodalom[24] alapján a sok vonatkozásban összecsengő álláspontokat, kikristályosodó nézeteket figyelembe véve igyekszünk legalább vázlatos képet adni a mai regionális földrajzról.

4. A korszerű regionális földrajz módszerei és feladatai

A regionális földrajz újjászületése nem lett volna elképzelhető módszertanának - a térelemzési irányzat pozitív elemeit is felhasználó - gyökeres megújítása nélkül. A hagyományos leíró földrajz egyebek közt azért vesztette el intellektuális vonzerejét, mert hosszú évtizedeken át követte - és főként általános iskolai tankönyveinkben sajnos most is követi - az ún. leíró földrajzi séma merev felépítését, amely még a múlt század végén alakult ki, és Hettner tekintélyétől alátámasztva úgyszólván kötelező törvénnyé vált. E szisztéma lényege a tájtényezők, majd a társadalmi jelenségek, gazdasági ágazatok meghatározott sorrendben történő, nagyjából azonos súlyú és egymástól elkülönített tárgyalása. Noha már a hagyományos leíró földrajz is törekedett az ok-okozati kapcsolatok, összefüggések bemutatására, erre az említett merev keretek között kevés lehetőség kínálkozott annál erősebben érvényesült viszont a leírások enciklopédikus, topografikus jellege. Az egymás mellé rendezett részletek tömkelegéből nem állt össze a régió összképe, s ezért nem - vagy csak korlátozott mértékben - valósulhatott meg a végső célnak deklarált szintézis. A hagyományos, sztatikus regionális földrajz figyelmen kívül hagyta az időbeni változásokat, folyamatokat és tendenciákat, továbbá meglehetősen elszigetelődött a szomszéd tudományoktól, különösen a társadalomtudományoktól.

A tradicionális leíró földrajz meghaladására Spethmann, H. (1927) tette az első kísérletet, amikor a sematikus tárgyalásmóddal való szakítást, a tájra jellemző sajátos vonások, karakterisztikus problémák középpontba állítását sürgette, és az idő dimenziójával is számot vetve egy új, dinamikus regionális földrajz mellett tört lándzsát. Spethmann gondolatai alig keltettek visszhangot, Hettner, A. (1929) részéről pedig merev elutasításban részesültek közel fél évszázadnak kellett eltelnie, míg a régóta esedékes áttörés végre bekövetkezett.

A megújult ill. megújulóban lévő regionális földrajz módszertani ismérvei közül az alábbiakat emelhetjük ki[25]

    a) A leíró földrajz sablonjaival való szakítás megnyitotta az utat a térbeli egységek rendszer-elméleti alapon történő vizsgálatára, a hierarchikus rendbe szerveződő régiók egymás közötti kölcsönhatásának, valamint elemeik, tényezőik sokrétű belső összefüggéseinek feltárására, szerkezetük tisztázására, és ezáltal a részek puszta összegzésénél valóban többet nyújtó szintézis megalkotására.

    b) Ugyancsak a régi keretek szétfeszítésével nyílt lehetőség a régiókra jellemző sajátos, lényegi folyamatok, jellemvonások és összefüggések megragadására, esetenként a vizsgálat célja által meghatározott kérdések kiemelésére, röviden a probléma-központú, társadalmilag releváns célkitűzéseket követő regionális földrajz megteremtésére.

    c) Az egysíkú keresztmetszetet nyújtó sztatikus megközelítés helyébe a változást, a fejlődést folyamatában érzékeltető, és a tendenciák bemutatásával bizonyos prognosztikus feladatokra is vállalkozó, összességében tehát az idő-faktornak is figyelmet szentelő dinamikus szemlélet lépett.

    d) A jelenségek és folyamatok értelmezésében a regionális földrajz a korábbinál sokkal szélesebb körben kész a társ- ill. szomszéd-tudományok  elméleteinek és módszereinek - egyebek közt a mennyiségi módszereknek - a befogadására ill. alkalmazására, az interdiszciplináris együttműködésre.

    e) Az általános földrajzi törvényszerűségek, modellek speciális esetekre való alkalmazása ill. a konkrét régiók példáján történő tesztelése, verifikálása, általában az egyedi sajátságok mellett az általános vonások számbavétele szintén újonnan vonult be a regionális földrajzba, noha az összehasonlító elemzések és típus-alkotási kísérletek már korábban is ebbe az irányba mutattak.

    f) Nincs egyetlen olyan tudomány sem, amely tárgyának vizsgálatát ne a tények összegyűjtésével, rendszerezésével és leírásával kezdené. A leírás tehát a földrajzban, kiváltképp a regionális földrajzban továbbra is nélkülözhetetlen. A geográfia tárgyából és - a továbbiakban taglalandó - sajátos funkcióiból következik, hogy e leírásnak itt különösen színesnek, elevennek, szemléletesnek és lebilincselőnek kell(ene) lennie. Nem tekinthetjük a geográfiát intuitív művészetnek, de a művészi elemek alkalmazása teljes mértékben összeegyeztethető a tudományosság kritériumaival.

A szemléleti és módszertani megújhodás előfeltétele annak, hogy a regionális geográfia megfeleljen a vele szemben támasztott hagyományos és új követelményeknek, melyeket elsősorban a társadalom, részben azonban a földrajztudomány önfejlődése támaszt vele szemben. Pécsi M. (1989) a geográfia három - egymással szoros kapcsolatban álló - feladatkörét különbözteti meg. A regionális földrajznak is el kell látnia fundamentális, aktuális-alkalmazott, valamint oktatási-közművelődési feladatokat, ámde ezeknek aránya itt más, mint az egész földrajztudományon belül, és összefonódásuk is sokkalta szorosabb.

A regionális földrajz az új ismeretek szerzéséhez elsősorban a területi egységek (tájak, körzetek, régiók, országok, nagytérségek) komplex vizsgálatával, a természeti és a társadalmi-gazdasági szféra bonyolult kapcsolatrendszerének lényegi elemeire összpontosító átfogó szintézisek megalkotásával járulhat hozzá. (Ez látszik egyébiránt az egész geográfia legsajátosabb, fundamentális feladatának is.) A szintézisalkotás fontos tudományos tevékenység, amely meglévő ismeretanyag elemeiből építkezik ugyan, de azokhoz képest minőségileg újat hoz létre. Az analitikus jellegű, temérdek szétaprózott részeredményben testet öltő empirikus kutatások hosszú korszaka után növekvőben van az igény az egészet megragadó (holisztikus) földrajzi szemlélet iránt. A szintézis feladatának végrehajtása új, szilárd alapot teremt a magasabb szinten folytatódó analitikus kutatásokhoz, és jelenlegi tudásunk hézagait feltárva egyszersmind kijelöli a további vizsgálódások irányát is.

A regionális kutatások mindig is integráló szerepet töltöttek be a földrajztudományon belül. A regionális földrajz számára értékes elméleti, módszertani és tartalmi forrást jelentő ágazati geográfiai tudományterületeket éppen a regionális földrajzhoz, mint centrumhoz való különösen szoros viszonyuk őrizte meg az önállósulástól, és a jövőre nézvést is ebben rejlik a biztosíték az egész földrajztudomány széthullásának, ágazatokra bomlásának, más diszciplínákban való feloldódásának veszélyével szemben. Az ágazati témákban ugyanis a geográfus mindenképp versenyhelyzetben van, szerepe nem pótolhatatlan, sőt a szomszéd tudományok képviselőinek részéről olykor kompetenciáját is megkérdőjelezik. Ha azonban el is fogadnánk, hogy a klimatológia feladatait elláthatják meteorológusok, a népességföldrajz kérdéseit megoldhatja a demográfia, az agrárföldrajzot helyettesítheti a regionális agrárökonómia, a komplex területi kutatások akkor is elvitathatatlanul geográfiai feladatot jelentenének.[26]

Az országokra vagy annál kisebb területi egységekre vonatkozó átfogó földrajzi tanulmányok alapul szolgálhatnak a regionális tervezéshez ill. a területfejlesztéshez, és felhasználhatók az előbbiekkel szoros kapcsolatban álló környezetkutatás terén (v.ö. Pécsi M. és Rétvári L. 1981). A fokozódó nemzetközi munkamegosztás és a sokrétű kölcsönös függőségek (interdependenciák) korában még fontosabbnak látszik az alkalmazás szempontjából az országok, integrációk, nagytérségek komplex, ill. esetenként a társadalmi-gazdasági szféra folyamataira összpontosító vizsgálata, amely végső soron elvezet a globális problémák tanulmányozásához. Egy-egy ország társadalmi-gazdasági fejlődése, sőt a látszólag tisztán helyi vagy regionális jelenségek, folyamatok egész sora ma már csak nagytérségi keretben vagy a világrendszer összefüggéseibe ágyazva értékelhető. Nemzetközi összehasonlítások, globális háttér-elemzések nélkül nem készülhetnek ésszerű társadalom- és gazdaságpolitikai cselekvési programok, nem vázolhatók fel reális jövőképek, alternatív szcenáriók. Mindez persze kétségkívül túlmutat a földrajz határain, és interdiszciplináris együttműködést feltételez.[27] De a sokasodó nemzetközi kapcsolatok közepette még a hagyományos regionális földrajzi monográfiák is - mint információs és viszonyítási bázisok - az érdeklődők és potenciális felhasználók széles körére számíthatnak. Éppen itt van az a pont, ahol a regionális földrajz aktuális-alkalmazott feladatait aligha lehet különválasztani nagy múltra visszatekintő és változatlanul alapvető fontosságú oktatási-közművelődési  funkcióitól, melyek révén kulcsszerepet játszik a geográfia tudománya és tanítása között kialakult - korántsem egyoldalú - kapcsolatrendszerben.

5. A regionális földrajz a tudomány és az oktatás kapcsolatrendszerében

A regionális földrajzot - minthogy létjogosultsága logikus érvekkel nem tagadható - legelfogultabb kritikusai (pl. Bartels, D. 1981) "csak" a képzésben és oktatásban alkalmazott diszciplínának tekintik. Amint az eddigiekből kitűnt, a regionális földrajz funkciói a valóságban jóval szélesebb körűek. Kétségtelen azonban, hogy alkalmazásának egyik alapvető - sőt talán legfőbb, de  mindenképp legállandóbb - területe az oktatásban, a közművelődésben s a tudományos ismeretterjesztésben[28] van. Ezen a területen szerepét semmi más nem pótolhatja, következésképp mind a társadalomnak, mind a földrajztudomány egészének érdeke, hogy a regionális geográfia e feladatkörét valóban korszerűen, magas színvonalon lássa el.

A jövő információs társadalmában nem szűk látókörű szakemberekre, hanem átfogó ismeretek birtokában lévő polgárokra lesz szükség, akik alkalmazkodni tudnak az új meg új szellemi követelményekhez. E műveltségeszmény jegyében a földrajztanítás legáltalánosabb célja, hogy tudományosan megalapozott, rendszerezett ismeretanyagot adjon, és bizonyos szinten átfogó képet nyújtson világunkról, ami szilárd alapot teremt a további önműveléshez, az információk értelmes befogadásához.[29]

Ez a megfogalmazás természetesen bővíthető, módosítható, sőt a földrajztanítás léte és ezen belül a regionális földrajz kitüntetett szerepe is többféleképpen megkérdőjelezhető:

    a) Az Egyesült Államokban a század első évtizedeiben uralkodóvá vált prakticista neveléstudományi irányzat a földrajzi műveltségnek nem tulajdonított jelentőséget, és a földrajz tantárgyat a társadalomismeret (social studies) nevű, főként történelmi anyagot tartalmazó konglomerátumba olvasztotta. Az alap- és középfokú oktatásból kikerülő amerikaiak így szinte teljesen tájékozatlanok a világról. Mivel a földrajzi ismeretek igen sok szakterületen nélkülözhetetlenek, a geográfiai képzés funkciói a felsőoktatás alapozó szintjére, a college-okba tevődtek át. Amerikai mintára több más országban (pl. Svédország, Japán) ugyancsak társadalomismerettel helyettesítették a földrajzot, melynek természettudományos része teljesen eltűnt a tananyagból, vagy - jobb esetben - más tárgyak keretében kapott helyet. Bizonyára az élénkülő világgazdasági kapcsolatok nyomán kialakult társadalmi igények késztették arra a japán oktatáspolitikát, hogy a 80-as évek elején a középiskolai társadalomismeretből kiemelje, és újból szaktanárokra bízott önálló tárggyá minősítse a geográfiát. Nem kevésbé tanulságos a földrajzoktatás megbecsülése, a hozzá fűződő tanárképzés és kutatás szinte a semmiből történt megteremtése Dél-Koreában a "gazdasági csoda" előkészítésének időszakában (ld. Haubrich, H. szerk. 1982, 1987). A gazdasági és műszaki haladásnak korántsem kell az általános műveltség leértékeléséhez, a komoly nevelési értékeket is hordozó közművelődési tárgyak visszaszorításához vezetnie ha van összefüggés a kettő között, akkor az épp ellenkező előjelű.

    b) A tömegkommunikáció fejlődése - elsősorban a televízió elterjedése - valamint a tömeges turizmus kibontakozása néhány évtizede egyes pedagógusokban, sőt geográfusokban is azt a tévhitet keltette, hogy a földrajz iskolai oktatása veszít vonzerejéből vagy teljesen feleslegessé válik.[30]Azóta nyilvánvalóvá lett: az újságok, a rádió, a televízió híradásai vagy az utazások során szerzett személyes élmények nem pótolják a földrajzot, hanem épp ellenkezőleg: új igényeket támasztanak oktatóival és művelőivel szemben. Az újságírók riportjai, a televízió filmjei, az utazók leírásai ugyanis a földrajztól eltérően nem közvetítenek tudományosan megalapozott, rendszerezett, átfogó ismeretanyagot, nem tárnak fel mélyebb összefüggéseket, nem alakítanak ki koherens világképet. Találóan állapítja meg Mészáros Rezső (1989): "Mindenki előtt világos, hogy ma már a TV-híradót sem lehet értőn nézni földrajzi tudás nélkül."

    c) A regionális földrajzzal való szakítást a 60-as évek térelemzési irányzatának képviselői az oktatásban is szorgalmazták, törekvésük azonban csak az NSZK-ban eredményezett teljes mértékű tantervi áttörést. A kétségkívül merev, sematikus leíró földrajz helyébe ott a geográfiai fogalmak, összefüggések, problémák példákon való bemutatására épülő általános földrajzot állították.

Az új módszer alkalmasnak bizonyult az életkori sajátságoknak megfelelően fokozatosan bővülő földrajzi fogalomrendszer kiépítésére, és a tárgyalt ismeretanyag, a kiemelt problémák megválogatásával érzékenyen reagált mind a társadalom aktuális igényeire, mind a szaktudomány uralkodó áramlatának követelményeire. Hamarosan kiütközött azonban az új tantervek súlyos hibája: a konkrét területi példák mozaikjából nem lehetett világunkról egységes, rendszerezett képet kialakítani. A földrajzoktatás anyagából az országok széles köre teljesen kimaradt, a topográfiai ismeretek minimális szintre csökkentek. Ráadásul a fogalmak, összefüggések megvilágítására a különböző országokat, térségeket önkényesen ragadták ki földrajzi környezetükből, és a tanulóknak róluk alkotott képzetei nem a sokszínű valóságot, nem is feltétlenül annak lényegi vonásait, hanem csak egyetlen, klisé-szerűen rögződő szegmentumát tükrözték vissza. (A 70-es és 80-as évek nyugatnémet tankönyveinek "probléma-földrajzában" pl. Magyarország csak kivételesen szerepelt esetenként a szórványtelepülések kialakulásának és funkcióinak megvilágítására szolgált példaként. Ha a diák a földrajzoktatás keretében egyáltalán hallotta hazánk nevét, akkor azt kizárólag a tanyarendszerrel asszociálhatta.)

Bebizonyosodott tehát: az általános földrajz az oktatásban nem helyettesítheti, csupán kiegészítheti, beteljesítheti a regionális elvre épülő anyagot az utóbbi viszont - ha releváns problémákra összpontosít - alkalmas arra, hogy vezérfonalként felfűzze az általános földrajz ismeretrendszerét is. A regionális földrajz nélkül az egész tantárgy oktatása zsákutcába jut ez a felismerés ma már nemcsak a geográfusok, a földrajztanárok körében válik általánossá (pl. Newig J. et al. 1984, Newig J. 1986), hanem lassanként a német tantervek és tankönyvek átdolgozásában is kifejezésre jut. A regionális földrajzhoz való visszatérés tendenciája érvényesül Dániában és Angliában is, bár ott az előző fordulat nem volt olyan éles, mint az NSZK-ban (Haubrich, H. szerk. 1987).

Az eddigi elvi fejtegetések konklúzióit a földrajztanítás gyakorlata világszerte alátámasztja. A Nemzetközi Földrajzi Unió Földrajzoktatási Bizottsága széleskörű programot indított a földrajztanítás helyzetének és időszerű kérdéseinek összehasonlító vizsgálatára, melyben hazánk részéről e sorok írójának volt alkalma részt vennie. Az eredményeket a Haubrich, H. (1982, 1987) szerkesztésében megjelent tanulmánygyűjtemények tartalmazzák. A nemzetközi összehasonlításból egyértelműen kitűnik: az iskolai földrajzoktatás tengelyében világszerte a regionális geográfia áll, amely a teljes óraszámból 60-80 %-kal részesedik. Tartalmának nagyobb részét általában a kontinensek, nagytérségek, országok földrajza alkotja, és - az adott állam méretétől függően - kisebb rész jut a honismereti anyagra. Ezt a tényt kell szem előtt tartanunk, midőn a következőkben a földrajztudomány és az oktatás kapcsolatrendszerét tesszük vizsgálat tárgyává.

Tudomány és oktatás kapcsolata a geográfia esetében régóta kardinális kérdés, hiszen a földrajzi kutatás első intézményeit, egyetemi tanszékeit úgyszólván mindenütt a közoktatás ill. a tanárképzés igényei hívták életre, és nem kis részben ma is ezek éltetik. Az utóbbi évtizedekben azonban aggasztóan szélesedett a szakadék a geográfia aktív tudományos művelése és tanítása között, ennek pedig kárvallottja lehet az egész földrajz. A helyzet megoldása végett a tudomány képviselői általában az oktatás korszerűsítését sürgetik, az éppen aktuális kutatási szemlélet, módszerek és eredmények minél gyorsabb és szélesebb körű tantárgyi alkalmazását szorgalmazzák. A kérdés azonban jóval alaposabb mérlegelést kíván. Tudomány és oktatás bonyolult visszacsatolási mechanizmusokon át összekapcsolódó rendszerének lényeges összefüggéseit az 1. ábra hivatott szemléltetni.

1. ábra
A földrajztudomány és a földrajzoktatás kapcsolatrendszere
Földrajztudomány
(kutatási-szakmai háttér)
Szakmai utánpótlás
+
speciális kutatási igények
Tanár-
képzés
Oktatáspolitika
Társadalmi igények + szakmai „image”
Földrajzoktatás + ismeretterjesztés
Pedagógia
igényei
Társtudományok igényei

1. ábra

A modell - némiképp kiegészítve - az alábbiakban fejthető ki:

a) A tudomány és az oktatás között nem egyirányú kapcsolat, hanem kölcsönhatás áll fenn.

b) Az oktatás helyzete és színvonala, az általa keltett érdeklődés erősen befolyásolja a szakmai utánpótlás minőségét, a tanárképzés létszámigényén keresztül pedig mennyiségét is. Ez a visszacsatolási (feedback) mechanizmus kb. évtizednyi késéssel működik ennyi idő kell t.i. ahhoz, hogy a diákból tanár vagy kezdő kutató váljék.

A visszacsatolás lehet pozitív vagy negatív. Az előbbire példa a Szovjetunió, ahol az 1934. évi tanügyi dekrétum a politikai téren is befolyásos tudós, Baranszkij elképzeléseit valóra váltva tág keretet biztosított a földrajzoktatásnak ezt követően sorra szerveződtek a földrajzi tanárképző intézmények, tanszékek, kialakult a kutatás széles háttere s egyúttal utánpótlási-merítési bázisa. Hasonló volt a helyzet Dél-Koreában, ahol 1945 előtt földrajzi felsőoktatás egyáltalán nem folyt, majd az 1985-ig terjedő négy évtizedben a földrajztanítás felfuttatásának igénye 26 egyetemi és főiskolai földrajztanszék alapításához vezetett. A negatív visszacsatolásra az Egyesült Államok a legjellemzőbb példa: a geográfia megingott tudományos hitele szorosan összefüggött iskolai pozícióinak elvesztésével ezt később az egyetemi tanszékek sorozatos bezárása követte. A geográfusok legnagyobb, valóban szakmai társadalmi szervezete, az Association of American Geographers 1991-ben mindössze 6200 főnyi taglétszámával messze elmaradt pl. a néprajzosok, a meteorológusok vagy a geológusok hasonló egyesülete mögött is.[31]

c) A földrajzoktatás pozíciói és tartalma szempontjából meghatározó társadalmi igényeket a tanügyi politika eszközei, elsősorban a tantervek közvetítik az iskolák felé. A társadalmi elvárásokban és az oktatáspolitikában tükröződő értékítélet inkább a földrajztanítás minőségétől, mintsem a tudomány pillanatnyi helyzetétől függ. A tudomány és az oktatáspolitika döntéshozói ugyanis valamennyien szereztek benyomásokat a földrajz tantárgyról, de többségük teljesen tájékozatlan a geográfiai kutató tevékenységről. A tantárgy, majd ezen keresztül a tudomány sorsára is kiható visszacsatolási mechanizmus több évtizedes késéssel aktivizálódik t.i. ennyi idő alatt emelkedik a tanuló a döntéshozók körébe. Közvetlen és gyorsabb visszacsatolási mechanizmust működtethet - többnyire pozitív előjellel - az intenzív ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő tevékenység. Mindemellett kétségtelenül létezik - sőt tekintély-elvű társadalmakban akár döntő is lehet - a kölcsönhatás másik oldala: a tudomány vagy annak prominens képviselői presztizsükkel közvetlenül is befolyásolhatják a tantárgy helyzete vagy tartalma szempontjából lényeges oktatáspolitikai elhatározásokat.

A földrajztudomány és a földrajztanítás közötti régebbi szakadék áthidalására jó példa Finnország, ahol a tudományos intézmények és szervezetek fokozott törődése az oktatásüggyel a 60-as évektől kezdve mindinkább erősítette a tartalmában is korszerűsödő földrajz pozícióit (Rikkinen, H. 1982, Houtsonen L. 1988). Rikkinen a kutatás és az oktatás kölcsönösen előnyös közeledési folyamatát modellezve azt is szemlélteti, hogy nem egyirányú, hanem mindkét részről megnyilvánuló alkalmazkodásról volt szó.

d) A tudomány és a közoktatás szintje között a tanárképzés intézményei fontos transzmissziós funkciót töltenek be ezért is kívánatos, hogy kutató munkájukat a szemléleti és módszertani innovációk a lehető leggyorsabban, legteljesebb mértékben hassák át, és kapcsolatuk az akadémiai intézetekkel minél szorosabb, közvetlenebb legyen. Mivel a földrajz ismeretanyagának elavulása, "felezési ideje" igen gyors, a tanárok szervezett továbbképzése e tantárgy esetében különösen fontos követelmény, és az átlagosnál nagyobb figyelmet érdemel.

e) A földrajz tantervi kereteit és tartalmi alapvonásait mindenek előtt az oktatáspolitika által - helyesen vagy többé-kevésbé eltorzítva - közvetített társadalmi igényeknek kell meghatározniuk. A földrajz tantárgy egész sor szomszéd- ill. társtudomány alapismereteit is magában foglalja ezek kívánalmain kívül a tantervekben a neveléstudomány irányelvei szintén kifejezésre jutnak. Az iskolai oktatás anyagában szükségképpen helyet kell kapniuk olyan földrajzi ismereteknek is, amelyeket az emberiség évezredek, évszázadok alatt halmozott fel. Mindebből  következik, hogy a földrajzoktatást nem lehet a mindenkori földrajztudomány puszta tükörképének, az életkori sajátságokhoz igazodó, egyszerűsített változatának tekinteni. A geográfiai kutatások jelentős része aktuális megrendelésekhez vagy divatos tudományos áramlatokhoz kötődik ezek kritikátlan követése negatív hatással lehet az oktatásra.[32]Fontos viszont, hogy a földrajzoktatás szemlélete, tartalma tudományosan megalapozott legyen, s a belőle kibontakozó világkép a gyorsan változó valóságot hűen tükrözze ezen szempontok érvényesítéséhez a megfelelően szelektált kutatási eredmények minél gyorsabb átvételére, adaptálására van szükség.

f) A földrajz tantárgy sajátos, autonóm feladatköréből következik, hogy bizonyos területeken az éppen időszerű geográfiai kutatásoktól vagy azok domináns irányzatától független igényei is vannak, önálló tudományos hátteret is kíván, amely nélkül képtelen a világban zajló társadalmi-gazdasági folyamatokról, a földrajzi környezet folyvást változó, helyről-helyre is különböző belső összefüggéseiről, az emberiség jövőjének sorskérdéseiről valóban autentikus képet adni. A tantárgy belső szerkezetének alapján egyértelmű, hogy e tudományos hátteret elsősorban a szintetizáló jellegű és az egész világot átfogó regionális földrajznak kell képeznie. E kutatási terület fejlődése vagy mellőzése közvetlenül befolyásolja az oktatás színvonalát, és részben közvetlenül, részben a már említett visszacsatolási mechanizmusokon át kihat az egész földrajztudományra ezt az összefüggést a hazai regionális földrajz helyzetének elemzése is alátámasztja.

6. A regionális földrajz helyzetének néhány sajátossága Magyarországon

A regionális földrajz kibontakozása és fejlődése hazánkban a 20. század közepéig aránylag csekély késéssel igazodott a kutatás fő nemzetközi áramlataihoz, és szervesen beilleszkedett a geográfia egészének keretei közé. A magyar földrajztudomány kimagasló alakjai magától értetődő természetességgel fordultak távoli területek geográfiai vizsgálata felé, és külföldi tárgyú tevékenységük tapasztalatait hazai munkájukban is gyümölcsöztették erre a példák egész sorát idézhetjük.

Lóczy Lajos legnagyobb művét a Kínai Birodalomról írta. Teleki Pál japán tárgyú térképészettörténeti munkájával aratta az első komoly tudományos elismerést, majd behatóan foglalkozott Észak-Amerika gazdaságföldrajzával, egyetemi előadásaira épülő fő művét (A gazdasági élet földrajzi alapjai) pedig a világ legkülönbözőbb részeiről vett kerek regionális esszék, esettanulmányok színezik. Közismert, hogy Cholnoky Jenő sokoldalú tudományos munkássága és páratlanul gazdag ismeretterjesztő tevékenysége átfogta az egész világot. Rónai Andrásnak a II. világháború nehéz éveiben befejezett Közép-Európa Atlasza máig egyedülálló alkotás, amely e nagytérség országainak hatalmas statisztikai anyagára épült. Bulla Béla és Mendöl Tibor általános földrajzi műveikben úgyszintén messze túltekintettek a szűk honi határokon a regionális geográfia terén ugyanerről tanúskodik közös monográfiájuk a Kárpát-medencéről, valamint úttörő vállalkozásuk a Szovjetunió bemutatására.

Az ötvenes évek hidegháborús időszaka a magyar földrajz fejlődésében máig ható töréseket okozott. Szovjet példára élesen kettévált a természeti és a társadalmi (akkori szűk értelmezése szerint: gazdasági) földrajz, és a korábbiaknál elmélyültebb kutatások immár a tájak s a rajonok külön-külön vizsgálatára irányultak. Az egyetemek elvesztették addigi kitüntetett szerepüket a kutatásban, melynek fő bázisául létrejöttek az akadémiai intézetek ezzel a tudomány és az oktatás-képzés nemcsak szervezetileg, hanem lehetőségeit és irányait tekintve is egyre távolabb került egymástól. A MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének megszervezésével ugyan rendkívül kiszélesedett a hazai geográfia kutatói bázisa, de ez az intézet - akárcsak a jóval később létrejött Regionális Kutatások Központja - már lényegében csak Magyarország területére korlátozódó feladatokat kapott ill. vállalt. Megkezdődött tehát egy olyan folyamat, amely a hazánkon kívül eső országok, térségek vizsgálatát, a globális problémák tanulmányozását teljesen árnyékba borította, és kirekesztette a geográfiai kutatások akadémiai műhelyeiből. Kezdetben ezt a folyamatot hazánk gazdaságának zártsága, az utazási lehetőségek és a nemzetközi kapcsolatok szinte teljes hiánya indokolta. Sajnálatos módon azonban a magyar geográfia eleinte még kényszerű befelé fordulása, amely kutatási körének szűk behatárolásában, egyfajta öncsonkításban nyilvánult meg, fennmaradt azután is, hogy a gazdasági, idegenforgalmi és tudományos kapcsolatok fokozatos bővülése a 60-as évektől új potenciális kutatási  távlatokat nyitott, és a korábbi tematikus bezárkózást rég anakronisztikussá tette.[33]

A magyar földrajz tartalmi beszűkülésének irányzatát az a belső minősítési rendszer is erősítette, amely a regionális munkákban alapvető szerepet játszó szintézist alig-alig ismerte el tudományos tevékenységnek. A földrajztudomány helyzetéről szóló, korábban idézett átfogó jelentés (Földrajzi Közlemények, 1986) tárgyilagosan állapítja meg, hogy még az országos és regionális léptékű vizsgálatokon belül is az ágazati szemlélet uralkodott, és háttérbe szorultak a komplex gazdaságföldrajzi kutatások. Míg azonban ezek jövőbeni kiszélesítését határozottan szorgalmazza a jelentés, a perspektivikusnak ítélt földrajzi kutatási területek hosszú felsorolásából jellemző módon teljességgel hiányoznak a nemzetközi kitekintést kívánó, külföldi témákra, nagytérségi vagy globális összefüggésekre irányuló vizsgálatok. Beluszky Pál (1989) "magánjelentése" a hazai társadalomföldrajz helyzetéről ugyancsak sürgeti az alapkutatásnak számító szintézisek, komplex tájföldrajzi monográfiák megalkotását, amiben a magyar geográfia felhalmozott adósságainak törlesztését látná a külországi tárgyú kutatások teljes hiánya azonban az ő figyelmét is elkerüli (ld. Probáld F. 1989).[34]

A magyar földrajz fenti értelemben vett provincializmusát jól mutatja, hogy az 1988 közepéig elfogadott 188 kandidátusi és akadémiai doktori értekezés között mindössze egyetlen egy (!) akadt, amely társadalom- ill. gazdaságföldrajzi probléma nemzetközi összehasonlító elemzésére vállalkozott. A Földrajzi Közlemények öt évfolyamának hasonló külföldi folyóiratokkal való tartalmi egybevetése ugyancsak alátámasztja a vázolt helyzetképet (táblázat). Az eredmény még lesújtóbb, ha a külföldi szerzők nemzetközi konferenciák alkalmából közölt tanulmányait és a szemlerovat nyilván másodrangúnak tekintett cikkeit figyelmen kívül hagyjuk ezek után öt év alatt mindössze két külföldi témájú tanulmány megjelenését könyvelhetjük el.[35]A korábbiakhoz képest kétségtelen pozitív elmozdulás csak a 90-es években észlelhető. A hazánkban folyó társadalomföldrajzi kutatások átfogó felmérése (Kocsis K. - Probáld F. 1995) azt mutatja, hogy végre megjelentek a Kárpát-medencét s a kelet-közép-európai térséget átfogó, sőt olykor messzebbre tekintő geográfiai témák, melyek azonban 11-12 %-os részarányukkal még mindig a kutatási spektrum peremén helyezkednek el.

A külföldi tárgyú tanulmányok aránya különböző földrajztudományi folyóiratokban

Folyóirat
Ország
Évfolyam
Összes cikkek száma
Ebből
külföldi tárgyú*
(%)
Annales AAG
USA
1981-85
167
25
Erdkunde
NSZK
1981-85
145
65
Transactions IBG
Nagy-Britannia
1981-85
152
22
Geogr. Berichte
NDK
1981-85
83
35
Tijdschrift voor ESG
Hollandia
1981, 1983-86
175
69
Földr. Közlemények
Magyarország
1981-85
107
20
* A külföldi példán vagy adatfeldolgozáson alapuló általános földrajzi tárgyú cikkekkel együtt

Az eddigiekből levonhatjuk a következtetést: a regionális földrajz oktatása elveszítette a folyamatos megújuláshoz szükséges tudományos hátteret. A tanárképző intézményekben az ilyen tárgyú előadások, gyakorlatok persze továbbra is nélkülözhetetlenek, ám ezek színvonala iránt joggal lehetnek kétségeink: az egyetemek és főiskolák szétaprózott tanszékein általában 2-3 fő kénytelen vállalni - egyéb képzési feladatok mellett - az egész világ természeti és társadalmi-gazdasági földrajzának oktatását. Ilyen körülmények között az előadók ismereteinek folyamatos felfrissítése is szinte emberfeletti követelmény, melyen talán csak a tanszékközi együttműködés és specializáció enyhíthetne valamelyest. Az egyetemeken sem jobb a helyzet: az oktatók óraterhelése ugyan kisebb, de az ellátandó feladatokkal távolról sem arányos csekély létszám az ésszerű szakosodást nem engedi meg. A tanszékek kutató tevékenysége gyakorlatilag magyarországi témákra szorítkozik. (Jellemző, hogy a világ országainak, nagytérségeinek társadalomföldrajzával kapcsolatos oktatási feladatok ellátására szakosodott és e téren a legutóbbi időkig egyedül álló Regionális Földrajzi Tanszék az ELTE-n mindössze 6-7 főnyi oktatói, kutatói létszámmal működik, és évtizedeken át szinte kizárólag hazai tárgyú külső kutatási megbízásokat vállalt ill. kapott.) Úgy tűnik, a nemzetközi tárgyú kutatások "piacán" a geográfiát már törölték a potenciális résztvevők sorából.[36]

A tudomány és az oktatás kapcsolatrendszerét (1. ábra) visszaidézve arra a következtetésre jutunk, hogy a hazai geográfia - s ezen belül kiváltképp a regionális földrajz - négy évtizede ördögi körben mozog. A láncolat elemei között az oksági kapcsolat minden bizonnyal fennáll, eredeti kezdőpontjuk azonban nehezen rekonstruálható, tehát az alábbi sorrend csak hipotézisnek tekinthető:

    a) A nemzetközi földrajztudományban átmenetileg háttérbe szorul a regionális irányzat. A hazai geográfiában megszűnik a nagytérségi és globális kérdésekre irányuló kutatás, a beszűkült profil pedig szükségképpen csökkenő fejlesztési lehetőségekhez és olyan csekély kutatói létszámhoz vezet, amely immár nem képes a földrajztudomány megfelelő súlyú érdekképviseletére és a diszciplína teljes spektrumának lefedésére.

    b) A földrajztudomány által feladott kutatási területeken az objektív társadalmi igények kielégítése más diszciplínák képviselői - főként közgazdászok - kezébe kerül, a geográfia ismeretterjesztési pozícióit pedig jórészt újságírók veszik át. A regionális földrajz oktatásának sajátos igényei azonban ilyen módon nem elégíthetők ki, itt a tudományos háttér elvesztése pótolhatatlan űrt hagy maga után.

    c) A földrajztanítás színvonala hanyatlik, korszerűtlenné válik a tantárgy általános iskolai és gimnáziumi óraszáma 1950 és 1980 között a felére csökken.[37] Kiszorul a földrajz a gimnáziumok felső két osztályából, s ezért nincs esélye arra, hogy frekventált képzési területeken felvételi vizsgatárgy legyen.

    d) A hanyatló színvonalú és helyzetű földrajzoktatás fokozza a pedagógus pályán általában is erősen érvényesülő kontraszelekciót. A csekély iskolai óraszám miatt egy szakos tanárképzésre nem nyílik reális lehetőség, az államigazgatási, regionális fejlesztési és tervezési vagy környezetvédelmi feladatokkal foglalkozó, esetleg alapkutatásokat végző geográfusok képzésére pedig látszólag nincs igény (v.ö. a) pont), és ilyen irányú szakok indítását nem engedélyezik.

    e) A ritka tehetséges geográfus érdeklődésű hallgatók - ha mégis kutatói pályára készülnek - hazai témában mélyednek el, mert elhelyezkedésre csak így van esélyük. A felsőoktatási intézményeknek nincs többé megfelelő utánpótlási bázisuk a külföldi tárgyú regionális földrajz aktív műveléséhez vagy magas színvonalú oktatásához, ill. az ilyen jellegű kutatásokhoz.

A bűvös kör ezen a ponton bezárul, ám a belőle való kitörés korántsem lehetetlen, és elvileg az oksági láncolat bármely pontjáról elindítható. A kis szakma szűk kereteinek tágítása, a diszciplína "piacosodása" (Csorba P. - Mezősi G. 1995) felé a geográfus szakképzés elindításával 1993-ban végre-valahára döntő változás kezdődött. A tudományos utánpótlás minőségi és mennyiségi gondjainak megoldása ettől, valamint az 1992 óta egyetemeinken folyó doktori (tudományos továbbképzési) programoktól remélhető.

Az universitas falai közül rövidesen kikerülő geográfusok közül legtöbben bizonyára különböző gyakorlati feladatok felé fordulnak majd, mások - a mai gárdánál jóval felkészültebben - az iskolai földrajztanítás megújításán fognak munkálkodni. S lesznek olyanok is, akik felismerik: "A specialistának beszűkül a látóköre, és mindig szükség lesz összegzőkre, akik továbbra is a nagy térségek áttekintésén fáradoznak. Olyan embereket kell képeznünk, akik nagy csoportokat tudnak irányítani, és ha mégoly egyszerű módszerekkel is, de széles kutatási területek megmunkálására alkalmasak. Ki kell építenünk azt a dokumentációs rendszert, amely sokirányú tájékozottságunkat biztosítja." (Selye János 1976). A diplomás geográfusok között biztosan sok akad majd, akit széles érdeklődési köre egy-egy hazai táj, régió vagy valamely külföldi ország, térség beható tanulmányozására késztet, vagy a globális civilizáció külsőségei mögött is sokszínű, változatos és gyorsan változó világ sorskérdéseinek kutatására serkent. Igazából rajtuk - az új nemzedék legkiválóbbjain - múlik, milyen lesz a regionális földrajz helye és az egész geográfia tekintélye a 21. század tudományában

Irodalom

    A földrajztudomány helyzete (1986) Földrajzi Közlemények XXXIV, 246-261 p

    Abler, R.F. 1987 What shall we say ? To whom shall we speak? Presidential Address. Annals AAG 77, 511-524. p.

    Abler, R. F. 1993 Desiderata for Geography: An Institutional View from the United States. In: Johnston, R. J.(ed): The Challenge for Geography. Blackwell, Oxford 215-238. p.

    Ackerman, E. A. 1953 Regional research - emerging concepts and techniques in the field of geography. Economic Geography 29, 189-197. p.

    Anucsin, V. A. 1966 A szovjet leíró földrajz alapjai. Földrajzi Közlemények XIV, 191-196. p.

    Anucsin, V. A. 1981 Geográfija, sztranovegyenije i szisztemnij podhod. In: Sztranovegyenyije - szosztojanyije i zadacsi. Vopr. Geogr. 116, 60-69.p.

    Bahrenberg, G. 1988 The Changing Basis of Human Geography - a View from West Germany. - Geogr. Zeitschrift 76, 65-78. p.

    Baranszkij, N.N. 1946 Sztranovegyenyije i geográfija, fizícseszkaja i ekonomícseszkaja Izv. VGO 78.

    Bartels, D. 1968 Zur wissenschaftstheoretischen Grundlegung einer Geographie des Menschen. Geogr. Zeitschrift, Beiheft 19. Wiesbaden

    Bartels, D. 1981 Länderkunde und Hochschulforschung. Kieler Geogr. Schr. 52, 43-48. p.

    Beluszky, P. 1989 Magánjelentés a (társadalom)földrajzról. Tér és Társadalom 3, 49-63. p.

    Bernát T. szerk. 1978 Általános gazdasági földrajz. Tankönyvkiadó. Budapest.

    Berry, B. J. L. 1964 Approaches to Regional Analysis: A Synthesis. Annals AAG 54. 2-11. p.

    Birkenhauer, J. 1987 Hermeneutik: ein legitimer wissenschaftlicher Ansatz in der Geographie? Geogr. Zeitschrift, 75, 111-121. p.

    Carol, H. 1961 Geography of the Future. Professional Geographer 13.

    Csorba P. - Mezősi G. 1995 Quo vadis hazai földrajz ? Földrajzi Közlemények CXIX, 43-48. p.

    De Blij, H. - Müller, H. 1991 Geography: Regions and Concepts. 6. kiadás, Wiley, New York.

    English, P. W. - Miller J. A. 1989 World Regional Geography. Wiley, New York

    Fodor F. 1933 Bevezetés a gazdasági földrajzba. Szt. István T., Budapest

    Geraszimov, I. P. 1976 Szovjetszkaja konsztruktyívnaja geográfija. Miszl, Moszkva.

    Gilbert, A. 1988 The new regional geography in English and French-speaking countries. Progress in Human Geography 13, 208-228. p.

    Gohman, V.M. 1981 Problemnoje sztranovegyenyije - szosztojányije i zadacsi. Vopr. Geogr. 116, 69-77. p.

    Granö, J. G. 1929 Reine Geographie. Acta Geographica 2, Helsinki

    Gregory, D. 1978 Ideology, Science and Human Geography. Hutchinson, London

    Guelke, L. 1977 Regional Geography. The Professional Geographer 29, 1-7. p.

    Haggett, P. 1972 Geography: a Modern Synthesis. Harper Row, New York.

    Hart, J. F. 1982 The Highest Form of the Geographer's Art. Annals AAG 72, 1-29. p.

    Hartshorne, R. 1959 Perspective on the Nature of Geography. Rand McNally, Chicago.

    Harvey, D. 1969 Explanation in Geography. Arnold, London

    Haubrich, H. ed.1982 International Focus on Geographical Education. Westermann, Braunschweig.

    Haubrich, H. ed. 1982 Geographische Erziehung im Internationalen Blickfeld. Westermann, Braunschweig.

    Haubrich, H. ed. 1987 International Trends in Geographical Education. IGU CGE, Freiburg.

    Hägerstrand, T. 1976 Geography and the Interaction between Nature and Society. Geoforum 7, 329-334. p.

    Hägerstrand, T. 1984 Presence and Absence: A Look at Conceptual Choices and Bodily Necessities. Regional Studies 18, 373-370. p.

    Heinritz, G. 1987 Diorama Approach und Hermeneutik - Ansätze einer neuen regionalen Geographie ? - 45. Deutscher Geographentag, Berlin. Tagungsbericht und Wissenschaftliche Abh. 149-153. p.

    Henkel, G. 1985 Geographie: nur eine analytische und rationale Wissenschaft? Geogr. Rundschau, 37, 201. p.

    Hettner, A. 1927 Die Geographie. Ihre Geschichte, ihr Wesen und ihre Methoden. Hirt, Breslau.

    Hettner, A. 1929 Methodische Zeit- und Streitfrangen. Geogr. Zeitschrift 35, 264-286. és 337-345. p.

    Houtsonen, L. 1988 The reform of geography teaching in the Finnish upper secondary school. Fennia 166, 413-570. p.

    Illés I. 1975 Regionális gazdaságtan. Tankönyvkiadó, Budapest

    Jefremov, Ju.K. 1987 Geográfija: nyekotorije itogi i perszpektivü. In: Zsekulin, V.Sz. - Lavrov, Sz.B.: Geográfija v sziszteme nauk 62-68. p. Nauka, Leningrád.

    Johnston, R. J. ed. 1987 The Future of Geography. Methuen, London 1985.

    Johnston, R. J. ed. 1993 The Challenge for Geography. A Changing World: a Changing Discipline. Blackwell, Oxford

    Johnston, R.J. et al. ed. 1994: The Dictionary of Human Geography 3-d ed. Blackwell, Oxford.

    Johnston, R. J. - Hauer J. - Hoekveld, G. A. eds. 1990 Regional Geography. Current Development and Future Prospects. Routledge, London.

    Kalesnik, S. 1981 The subject of geographical sciences, their system and classification. In: Kudryashev, L.N. (ed.): Soviet Geography Today: Aspects of Theory. Progress, Moszkva.

    Kates, R.W. 1987 On Geography. The Human Environment: The Road Not Taken, The Road Still Beckoning. Annals AAG 77, 525-534. p.

    Keeble, D.E. 1976 Models of Economic Development. In: Chorley, R. J. - Haggett, P.: Models in Geography., 243-302. p. Methuen, London.

    Kimble, G.H.T. 1951 The inadequacy of the regional concept. London Essays in Geography, 151-174. p.

    Klimov, A. I. 1976 Szovjetszkaja geograficseszkoje sztranovegyenyije i kursz skolnoj geografii v SZSZSZR Gorkij.

    Klimov, A.I. 1977 Szovjetszkoje geograficseszkoje sztranovegyenyije Gorkij

    Kocsis K. - Probáld F. 1995 Helyzetkép a hazánkban folyó társadalomföldrajzi kutatásokról. Földrajzi Közlemények CXIX. 49-54. p.

    Kolb, A. 1962 Die Geographie und die Kulturerdteile. In: Wissmann-Festschrift, 42-49. p. Tübingen.

    Kovács Cs. 1966 Térszemlélet és földrajz. Földrajzi Közlemények XIV. 31-48. p.

    Kuznets, S. 1981 Struktúra és növekedés a modern gazdaságban. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest.

    Lavrov, Sz. B. - Szdaszjuk G. V. 1981: Sztranovegyenyije i geográfija prirodnih reszurszov i mirovovo hozjajsztva. In: Sztranovegyenyije - szosztojanyije i zadacsi. Vopr. Geogr. 116, 60-69. p.

    Lewis, P. 1985 Beyond Description. Annals AAG 75, 465-477. p.

    Marosi S. 1981 Táj és környezet. Földrajzi Értesítő XXX. 59-72. p.

    McNally, A. 1987 You can't get there from here with today's approach to geography. Professional Geographer 39. 389-392. p.

    Massey, D. - Allen, J. eds. 1984 Geography Matters (Introduction). Cambridge Univ. Press.

    Mendöl T. 1951 Bevezetés a földrajzba. Tankönyvkiadó, Budapest.

    Mesarovic, M. - Pestel, E. 1974 Menschheit am Wendepunkt. Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart.

    Mészáros R. 1989 Mérföldkő vagy temetés ? - Vita a magyar társadalomföldrajz helyzetéről. Tér és Társadalom 3, 75-77. p.

    Mihajlov, Ju.P. 1984 K voproszu o celjah i zadacsah geografii. Izv. VGO 116, 200-205. p.

    Minshull, R. 1967 Regional Geography. Theory and Practice. Hutchinson, London.

    Neef, E. 1956 Die axiomatischen Grundlagen der Geographie. Geogr. Berichte 1, 85-91. p.

    Neef, E. 1967 Die theoretischen Grundlagen der Landschaftslehre. Gotha - Leipzig.

    Neef, E. - Richter, H. - Barsch H. - Haase, G. 1973 Beiträge zur Klärung der Terminologie in der Landschaftsforschung. - Leipzig.

    Nemes Nagy J. 1987 A regionális gazdasági fejlődés összehasonlító vizsgálata. Akadémiai Kiadó, Budapest.

    Nemes Nagy J. 1993 Bevezetés a regionális tudományba. ELTE Szociológiai Intézet, Budapest

    Nir, D. 1987 Regional Geography Considered from the System's Approach. Geoforum 18, 187-202. p.

    Nir, D. 1990 Region as a Socio-environmental System. An Introduction to a Systemic Regional Geography. Kluwer, Dordrecht.

    Obst, E. 1965 Allgemeine Wirtschafts - und Verkehrsgeographie. De Gruyter, Berlin.

    Passarge, S. 1929 Beschreibende Länderkunde. Hamburg.

    Pattison, W.D. 1964 The Four Traditions of Geography. J. of Geogr. 63. 211-216.p.

    Pécsi M. 1974 A környezetpotenciál integrált földtudományi értékelése. MTA X. Oszt. Közl. 7. 193-198. p.

    Pécsi M. 1980 A földrajzi környezet új szemléletű értelmezése és értékelése. Földrajztanítás 23. 1-8. p.

    Pécsi M. - Rétvári L. 1981 A földrajzi környezetkutatás időszerű elvi kérdései és kartográfiai módszere. Földrajzi Értesítő XXX. 31-57. p.

    Pécsi M. 1984 A földrajzi környezet értelmezése és a környezeti hatások értékelése a gazdaságfejlesztés szolgálatában. Földrajzi Közlemények XXXII. 309-313. p.

    Pécsi M. 1987 A földrajz és a geográfiai kutatások időszerű kérdései Magyarországon. Földrajzi Közlemények XXXV. 113-121. p.

    Pécsi M. 1989 A földrajztudomány általános elvi kérdései. Földrajzi Közlemények XXXVII. 3-10. p.

    Predöhl, A. 1962 Das Ende der Weltwirtschaftskrise. Eine Einführung in die Probleme der Weltwirtschaft. Rowohlt, Hamburg.

    Probáld F. 1989 Extra Hungariam non est vita ? - Vita a magyar társadalomföldrajz mai helyzetéről. Tér és Társadalom 3. 77-80. p.

    Rikkinen, H. 1982 Development in the status and content of geography teaching in the secondary schools of Finland. Helsinki.

    Rechnitzer J. szerk.1994: Fejezetek a regionális gazdaságtan tanulmányozásához. MTA RKK, Pécs - Győr

    Schaefer, F. K. 1953 Exceptionalism in Geography: a Methodological Examination. Annals AAG 43. 226-245. p.

    Schmithüsen, J. 1970 Die Aufgabenkreise der geographischen Wissenschaft. Geogr. Rundschau 22, 431-437. p.

    Selye J. 1976 Az álomtól a felfedezésig. Akadémiai Kiadó, Budapest

    Spethmann, H. 1928 Dynamische Länderkunde. Wirt, Breslau.

    Stanfield, C. A. - Zimolzak, C. E. 1990 Global Perspectives. A World Regional Geography. Merrill, Columbus. (2. kiadás)

    Stewig, R. 1981 Länderkunde als wissenschaftliche Disziplin. Kieler Geogr. Schr. 52.57-64. p.

    Stewig, R. 1986 Zur gesellschaftlichen Relevanz der Länderkunde. Zeitschrift für Wirtschaftsgeographie, 30. 1-9. p.

    Stoddart, D. R. 1987 To claim the high ground: geography for the end of the century. Transactions IBG 12, 327-336. p.

    Teleki P. 1917 A földrajzi gondolat története. Budapest.

    Teleki P. 1932 A gazdasági élet földrajzi alapjai. Centrum, Budapest.

    Tóth J. 1988 Magyarország gazdasági körzetei. In: Frisnyák S. (szerk.): Magyarország földrajza. Tankönyvkiadó, Budapest 486-575. p.

    Uhlig, H. 1970 Organisationsplan und System der Geographie. Geoforum 1. 19-51. p.

    Wirth, E. 1978 Zur wissenschaftstheoretischen Problematik der Länderkunde. Geogr. Zeitschrift 66. 241-261. p.

    Wirth, E. 1979 Theoretische Geographie. Teubner, Stuttgart.

    Wittlesey, D. 1954 The Regional Concept and the Regional Method. In: James, P. E. Jones, L. R. (eds.): American Geography: Inventory and Prospect Syracuse Univ. Press, Syracuse.

    Zoltán, Z. 1979 A dinamikus gazdaságföldrajz történelmi előzményei. Földrajzi Értesítő XXVIII. 1-22. p.

    Zoltán, Z. 1984 A dinamikus gazdaságföldrajz elmélete. Tankönyvkiadó. Budapest.

    Zsekulin, V. Sz. - Lavrov, Sz. B. 1987 Geográfia v sziszteme nauk. Nauka, Leningrád.


Lábjegyzetek:

[1]A táj Vidal de la Blache és Hettner felfogásában természeti és társadalmi-gazdasági elemeket is magában foglalt. A Szovjetunióban az 50-es években lezajlott viták a tájat egyértelműen természetföldrajzi kategóriává minősítették. Ez a felfogás a német nyelvterületen, valamint - egyebek közt - hazánkban is uralkodóvá lett. Pécsi M. (1972) korszerű meghatározása az emberi tevékenység hatását is, az emberi munka tárgyiasult elemeit is a tájtényezők sorába iktatva újból természeti és társadalomtörténeti kategóriának tekinti a tájat. Marosi S. (1981) definíciója szerint a földrajzi táj "a térnek olyan.... többé-kevésébé elhatárolódó egysége, amely a természeti és - egyre inkább - antropogén folyamatok és törvényszerűségek kölcsönhatására egyéni sajátosságokkal rendelkezik. Bár arculata az élő szervezetek, az ember, a társadalom hatását, tevékenységét is tükrözi, .... de térbeli alapja, határainak meghatározója a természeti tényezők összessége".

[2] A"Länderkunde" szó alapját képező "Land" a német nyelvben nemcsak országot, hanem több tájból álló, a közös történelmi-politikai-kulturális fejlődés szálaival összefűzött, egyedi vonásokkal bíró vidéket, térséget, régiót is jelent. Az elavult szemlélet bélyegét magán viselő Länderkunde kifejezést újabban kezdi felváltani a "regionale Geographie" (Ld. Diercke Wörterbuch der allgemeinen Geographie, Braunschweig, 1987). Ebbe az irányba hat, hogy az angol nyelvben a "Landschaft" (táj) és a Land (térség) fogalmának leginkább a region, a Landschafts-, Landes- és Länderkunde fogalmának pedig a regional geography felel meg. Hazánkban a regionális földrajz fogalma először a század elején bukkant fel a Révai Nagy Lexikon Cholnoky Jenő által írott szócikkében, ahol az általános földrajzzal egyenrangú leíró földrajz korszerűbb szinonímájaként szerepelt.

[3]A neokantiánus filozófiai iskola vizsgálati módszerük szerint nomotetikus (az általánosat, az ismétlődőt, a törvényszerűt kutató) és

[4]idiografikus (a speciális egyedi jelenségek leírására korlátozódó) tudományokat különböztetett meg. Az előbbiek körébe főként természettudományok, az utóbbiak közé társadalomtudományok tartoznak.

[5]A társadalmi-gazdasági, valamint a természeti földrajz teljes különválasztásának metodológiai és episztemológiai érveit Angliában Kimble, G.H.T. (1951) is fölhasználta a regionális geográfia ellen intézett támadásában ott a vita Minshull, R. (1967) részletes cáfolatával elvi síkon lényegében lezárult, az NSZK-ban viszont csaknem ugyanakkor Bartels, D. (1968) újból fellobbantotta. A földrajztudomány néhány államban - pl. Svédországban és Hollandiában - már korábban de facto minden szinten kettészakadt, az USA-ban pedig a természetföldrajz elsorvadása, háttérbe szorulása tette majdnem "egységessé" a földrajzot.

[6] Az orosz "sztrana" szónak kétféle jelentése van: természetföldrajzi nagytáj vagy szuverén állam (ország).

[7] "A társadalom- és természetföldrajz további elkülönülése épp akkor gyöngitené fokozottan tudományunkat, amikor az (amerikai) társadalomnak a természeti környezet használatáról és rombolásáról képet adó szintetikus szemléletre van szüksége. A társadalomföldrajz művelői - filozófiai meggyőződésüktől függetlenül - képtelenek kielégíteni ezt az igényt természetföldrajzi látásmód hiján, és ugyanez fordítva is igaz" - írja Abler, R.F. (1993).

[8] A teljes körű komplex földrajzi szintézis szempontjából irreleváns, a kölcsönhatásokban inaktív tényezőnek minősülhet például a földtörténeti múlt tektonikai fejlődésfolyamata vagy a feltáratlan ill. kiaknázatlan ásványvagyon.

[9] Éppen e kölcsönhatások intenzitása teszi érthetővé, ha nem is okvetlen elfogadhatóvá azt a sarkítva megfogalmazott álláspontot, amelyet többek között Stoddart, D.R. (1987) képvisel: "Nem létezik olyasmi, mint Banglades társadalomföldrajzától elválasztott természetföldrajz, és még kevésbé képzelhető el ugyanez fordítva. A természeti környezettől elszakított társadalomföldrajz egyszerűen semmitmondó badarság."

[10]Az itt definiált "körzet" kifejezésnek a hazai szakirodalomban a különböző kutatók eltérő fogalomrendszerének, szemléletmódjának megfelelően egész sor szinonímája ismeretes, amelyek közül a régió a legelterjedtebb. Bár a kusza nevezéktanban aligha sikerül egyhamar rendet teremteni, a magunk részéről a régió fogalmát szívesebben vonatkoztatjuk a d) pontban tárgyalt komplex földrajzi egységekre.

[11] A regionális földrajzi országjellemzés fontosságát mutatja, hogy az orosz és a német nyelvben a főként erre a szintre összpontosító kutatások ill. művek külön elnevezést kaptak (sztranovegyenyije ill. Länderkunde).

[12] Nyugat-Európa, Kelet-Európa és a Szovjetunió, Angol-Amerika, Latin-Amerika, Kelet-Ázsia, DK-Ázsia, Dél-Ázsia, Észak-Afrika és a Közel-Kelet, Fekete-Afrika, Ausztrália-Óceánia.

[13]Az írott forrásokra ill. adatfeldolgozásokra épülő alkotó szintézis módszere egyébiránt korántsem csupán a regionális földrajzra, hanem a társadalomtudományok igen széles körére, egyebek közt a történészek munkájára is jellemző. Annál meglepőbb, mennyire elterjedt a geográfusok körében e tevékenység ignorálása, vagy legalább "tudományos" voltának megkérdőjelezése.

[14]Ez a feladat nem következik szükségszerűen a geográfia tudományrendszertani helyéből, mint azt Fodor F. (1933) tételezte, midőn így fogalmazott: "A földrajz sem tisztán a természettudományok, sem a szellemi tudományok csoportjába nem sorolható, hanem tudománycsoportok közötti helyet foglal el, vagyis kapcsolattudomány."

[15] Kovács Cs. az "elterjedéstani irányzat" kifejezést használja, amely eredetileg Ratzeltől származik. A földrajznak puszta elterjedéstanként való felfogását azonban tudományelméleti alapon már Hettner, A. (1905) és Teleki Pál (1917) is elutasította.

[16]A megszokott és Kovács Cs. (1966) által is alkalmazott "tájiskola" megjelölés azért nem szerencsés, mert a táj fogalma az elmúlt évtizedek során tisztán természetföldrajzi kategóriaként ment át a köztudatba.

[17]Jellemző, hogy az angol "science" szó szűkebb, köznapi értelemben, jelző nélkül természettudományt jelent.

[18]A neopozitivizmus - mint az Elekes L. (1975) részletesen elemzi - súlyos károkat okozott a történettudomány megítélésében és fejlődésében is. A földrajzot természettudományos öröksége még érzékenyebbé tette a logikai pozitivizmus dogmáival szemben. Guelke, L. (1977) és Stewig, R. (1981), Henkel, G. (1985) joggal panaszolja: a geográfusok tudomány-fogalma túl szűk, és szcientista felfogásukkal kritikátlanul igazodtak a természettudomány episztemológiájához.

[19]A földrajz szemléletének és módszertanának egyik legnagyobb formátumú újítója, Hägerstrand, T. (1976, 1984) viszont következetesen kiállt a kapcsolattudományi koncepció és a geográfiára jellemző holisztikus, integratív, szintetizáló megközelítés mellett, és brilliáns tömörséggel foglalta pontokba azokat az érveket, amelyek a régiók földrajzi tanulmányozását nélkülözhetetlenné teszik (id. Hart, J. F. 1982), jóllehet ő maga és iskolája egészen más kutatási irányt követett.

[20]Érdemes szó szerint idézni az egyik legnevesebb spatialista geográfus, Abler önvallomását: "Az én nemzedékem eladta intellektuális elsőszülöttségi jogát az elmélet és módszer egy tál lencséjéért, midőn buzgón s többnyire eredményesen igyekezett elhatárolódni a területjellemzéstől és a regionális földrajztól... Így gazdagította ugyan a tudományt, ámde ezt a kulturföldrajz és a területi kutatások rovására tette, még hozzá olyan mértékben, hogy most hiányoznak a regionális földrajzi szakemberek, éppen korunkban, midőn nagy és egyre növekvő szükség lenne rájuk".

[21]Találóan jellemzi az így előállt helyzetet Pattison: "A földrajz olyan a tudományban, mint a városok között Los Angeles: hatalmas területre terjed, összeolvad szomszédaival, és roppant nehéz meglelni a központját". (ld. Abler, R.F. 1987).

[22]Nem elhanyagolható azonban a divatos irányzattal szembeszegülő geográfusok érdeme sem. "Amióta csak halottá nyilvánították a regionális földrajzot - a legbuzgóbban persze azok, akik amúgysem sokat konyítottak hozzá - mindig voltak geográfusok, akik - becsületükre legyen mondva - megkísérelték, hogy e tudományágat valamiképpen új életre keltsék." (Gregory, D. 1978).

[23]Csupán példaként kívánkozik ide, hogy Németországban - ahol e műfajnak talán legnagyobb hagyományai vannak - öt kiadó (a Wissenschaftliche Buchgemeinschaft, az Erdmann, a Klett, az UTB és a List) sorozatban jelentet meg tudományos monográfiákat a világ országairól. A Szovjetunióban a 80-as évek példátlanul nagyszabású tudományos ismeretterjesztő vállalkozása volt a 20 vaskos kötetből álló "Sztranü i naródü" (Országok és népek) sorozat kiadása.

[24]Ezen a ponton magunk is arra a meggyőződésre jutottunk, mint Hart, J.F. (1982), aki az Amerikai Földrajzi Társaság (AAG) elnökeként székfoglalójában így vélekedett: "Fizikailag valószínűleg lehetetlen és bizonyosan őrjitő próbálkozás lenne mindazt elolvasni, amit a regionális földrajzról akár csak angol nyelven is leírtak... Magam sem állíthatom, hogy e kimerítő és kevéssé gyümölcsöző feladatot véghezvittem, és mindent elolvastam volna ezt csupán erősen mazochista hajlamú egyéneknek ajánlanám."

[25]Természetesen e felsorolás nem jelenti azt, hogy mindezen módszertani jegyek valamennyi korszerű regionális földrajzi műben jelen vannak, sem azt, hogy mindegyiküknek jelen kellene lennie.

[26]A tudomány fundamentális egységéből következik, hogy a geográfia ebbeli szerepe - a szó legszűkebb értelmében - csak saját képzési és oktatási rendszere szempontjából pótolhatatlan. Lavrov, Sz.B. és Szdaszjuk, G.B. (1981) joggal állapítják meg: "Ha a geográfusok nem tesznek erőfeszítéseket a terület- jellemzés (regionális földrajz) területén mutatkozó mind érezhetőbb hiányok pótlására, akkor a társadalom igényét nyilván más tudományágak fogják kielégíteni". Sajnos e megállapítás igazságát a hazai helyzet ugyancsak alátámasztja.

[27]Az aktív geográfus részvétellel folyó, egy-egy nagytérségre vagy fontosabb országra irányuló, a legtágabb értelemben interdiszciplináris kutatásoknak sok államban önálló intézetei vagy egyetemi tanszékei vannak. A brit és a német egyetemeken gyakori, hogy a földrajzi tanszékek, sőt rendszerint maguk a geográfusok is - ágazati specializációjukon kívül - valamely külföldi ország vagy térség beható földrajzi kutatására szakosodtak.

[28]Balogh János akadémikus - akinek pályája biológia-földrajz szakos tanárként indult - így vélekedik e mostohán kezelt tevékenységről: "A hetvenes években azt írtam, az ezredforduló táján a népszerűsítő tudós majdnem olyan fontos, mint a tudományos eredményeket feltáró. Ma ezt az állításomat így módosítom: fontosabb a népszerűsítő tudós, mint az újdonságokat feltáró. Mert nincs annál sürgetőbb, mint megértetni az emberekkel, mi van a világban." (Magyar Nemzet, 1994. nov. 12.)

[29]A sokrétű oktatási-nevelési célok és feladatok részletesebb kifejtését tartalmazza az IGU 1992. évi washingtoni kongresszusán elfogadott dokumentum (A Földrajztanítás Nemzetközi Chartája. Magyarul ld. Földrajzi Közlemények 1993/2. sz.).

[30]Zoltán Z. (1981) határozottan úgy vélekedett, hogy a telekommunikáció és motorizáció korában a tájak, városok, országok leírása a földrajz részéről "különösebb érdeklődésre már nem tarthat számot", ezt a funkciót átvette a bédekker-irodalom. Szerintünk az utikönyvek iránti óriási társadalmi igény korántsem hagyható figyelmen kívül a tudománynak nem az arisztokratikus elzárkózás válik javára, hanem az, ha az új lehetőséget - ez esetben az utikönyv-irodalmat - a puszta leíráson túllépő földrajzi ismeretterjesztés szolgálatába állítja, amint azt kitűnő hazai geográfusok - elsősorban Balázs Dénes (1925-1994) - meg is tették.

[31]Az amerikaiak földrajzi tájékozatlansága ellenére is meglévő nagyfokú objektív társadalmi igényt, érdeklődést jelez viszont a National Geographic Magazin 11 milliós előfizetői tábora. (Ez arányát tekintve olyan, mintha hazánkban egy népszerű ismeretterjesztő folyóirat közel félmilliós példányszámban jelenne meg.) Pozitív fejlemény, hogy "amint az amerikai politikusok megismerkednek a világgazdasággal és a nagy léptékű ökológiai és politikai folyamatokkal, újra felfedezik a regionális szakértelem jelentőségét" (Abler, R.F. 1993).

[32]A 70-es évek radikális tanügyi reformjai után pl. az angol földrajztanárok joggal kifogásolták, hogy a nevek és adatok biflázását a nem kevésbé száraz kvantitatív elemzések, az életkori sajátságokkal mit sem törődő, életidegen, absztrakt modellek magolása váltotta fel, s ez utóbbiak közművelődési szerepe, társadalmi relevanciája szintúgy megkérdőjelezhető (Haubrich, H. 1987).

[33] Természetesen e helyzet kialakulását erősen befolyásolták a geográfia akkori vezető személyiségei által képviselt, sokszor téves irányba vivő prioritások is. McNally, A. (1978) szellemes megállapítása az amerikai földrajztudományról ("Az ellenségeinket megtaláltuk: mi magunk vagyunk azok.") a magyarországi viszonyokra is ráillik.

[34]Beluszky Pál gondolatmenetének komoly belső ellentmondása az is, hogy a komplex tájföldrajzi kutatások kivánalmával egyidejűleg a természet- és társadalomföldrajz lehető legteljesebb szétválasztása mellett tör lándzsát.E vonatkozásban az egyetemeinken a 90-es évek elején megkezdett geográfus-képzés szerencsésebb megoldást választott, midőn a természet- vagy társadalomföldrajzi specializációt 2-3 éves egységes alapozásra építi.

[35]Az adatok reális értékelése végett meg kell jegyeznünk, hogy a hatalmas területű USA-ban vagy a világtól meglehetősen elzárt NDK-ban a belföldi témájú földrajzi cikkek viszonylag nagy aránya természetes. Az NSZK-ban és Nagy Britanniában a vizsgálatba vont folyóiratok a leginkább befelé tekintők közé tartoznak, és velük párhuzamosan léteznek kifejezetten külföldi regionális témákat preferáló földrajzi orgánumok is. Az ország méretéből következően a legjobb viszonyítási alapként talán a holland Tijdschrift fogadható el jellemző nyitottságára a témaválasztáson kívül az is, hogy cikkeinek túlnyomó része angolul jelenik meg.

[36] Még olyan kis országban, mint amilyen hazánk, sem nélkülözhetők az interdiszciplináris térség-kutatási (pl. közép-európai, orientalisztikai, afrikanisztikai, sinológiai, karib-térségi) programok csakhogy felkészült geográfus gárda híján a honi földrajztudomány csaknem teljesen kívül rekedt ezeken.

[37]E folyamatot betetőzi az 1995-ben jóváhagyott Nemzeti alaptanterv (NAT), amely a Földünk-környezetünk műveltségi területet - amely persze nem teljesen azonos a földrajz tantárggyal - lényegében a 7. - 10. osztályra, ezen belül külországok földrajzának tanítását a 7.-8. osztályra korlátozza. A NAT egész szerkezete, koncepciója azonban olyannyira idegen az egész hazai oktatási rendszertől, hogy végrehajthatóságában - szerencsére - joggal kételkedhetünk.

ELTE Regionális Földrajzi Tanszék Regionális Tudományi Füzetek 2. kötetének elektronikus változata

Nemes Nagy József

A regionális tudományról

A tudomány története az egyes diszciplínák megszületésének, részekre szakadásának és összekapcsolódásának története.

Nincs ez másként a természet és a társadalom térbeli sajátosságainak tudományos vizsgálatában sem. Hazánkban a nemzetközi tudományos fejlődés és a gyakorlati társadalmi kihívások mára teremtettek olyan helyzetet, hogy nem megkerülhetők a társadalom területi vizsgálatának diszciplináris kérdései. Nem szokványos kihívás ez, mivel az érintett tudományterületek gyakorló szakemberei nálunk csak nagyon elvétve foglalkoztak tudományelméleti kérdésekkel, lefoglalta őket - érthető magyarázatot adva e hiányra - a "konkrét" kutatás. A tudományelméleti kérdéseket természetesen nem más kutatási feladatok rovására, azokkal szemben kell erőltetetten előráncigálni, hanem azért, hogy a kutatói tevékenység egésze számára is hozadékkal járjanak, rámutatva a meglévő kutatási súlypontokra illetve hiányokra.

A társadalom térbelisége

Nincs a társadalom működésének olyan szelete, amelyben a térbeliség ne volna jelen.

Gyakran felvetődik a kérdés: miként befolyásolja a társadalom működését a népesség, a gazdasági feltételek, az intézmények elhelyezkedése, a helytől függő mássága? Válaszra vár, milyen szerepet játszik az egyes társadalmi jelenségekben a szomszédság, a távolság? Miként korlátozzák a térbeli gátak, határok a társadalmi szerveződést, a terjedési folyamatokat, milyen szerkezeteket eredményez az elkülönülés és az egységesülés, a vonzás és a taszítás? Hogyan hatnak a társadalom működésére, funkcióira az egyes térelemek különböző struktúrái, mintázatai? Milyen tényezőkre vezethetők vissza a területi fejlettségi különbségek? Milyen spontán és irányított folyamatok formálják a területi szerkezetet?

A térbeliség problémái fel sem ismert pszichológiai és társadalmi mechanizmusokban, kényszerekben, szabályozási (jogi, gazdasági) korlátokban s tudatos döntésekben egyaránt átszövik, befolyásolják az egyes emberek, társadalmi csoportok életét. A mindennapi életben a családi, rokoni, munkatársi kapcsolatok mellett ott vannak a szomszédság mindennapi tapasztalatai, kötődései, esetenként az előbbieknél épp a térbeli közelség miatt intenzívebb életfeltételként. Aktivitásával minden egyén kitölt (használ, bejár) egy szűkebb vagy tágabb térrészt. Az egyén élete során „térbeli életpályát” is befut, egyidejűleg korlátozva és ösztönözve (kényszerítve) egyéni és társadalmi adottságai és körülményei által a helybenmaradásra vagy a lakó-és munkahelyváltásra, a mobilitásra. A történelmi fejlődés meghatározó eleme a társadalmi aktivitás térbeli kiterjedése.

A modern államokban sajátos társadalmi szférák, intézmények alakultak a térbeli működés megszervezése, formálása köré. A regionális kutatások vizsgálati eredményei a gyakorlatban elsődlegesen ezekben hasznosulnak. Ilyen sajátos szféra a területfejlesztés, a regionális politika, a településfejlesztés, a településrendezés, a nagy infrastrukturális rendszerek kiépítése. Szinte minden más társadalmi részterületen is jelen van a térbeliség, leginkább a társadalmi cselekvést szervező intézményrendszerek térbeli hálózataiban (ilyenek a szociálpolitika, a munkaügy, az oktatási rendszer, a környezetvédelem központi, térségi és helyi intézményei, szervei). Mindezeket mintegy vázként fogja össze a közigazgatás, az önkormányzatok területi rendszere. Sok esetben az állami-politikai rendszer egészében is kiemelt szerepű a területiség elve (szövetségi államok), s nem egy esetben a legáltalánosabb államjogi fogalmakban is megjelenik a tér (az állampolgárságnak a területen születéshez illetve a vérségi kapcsolatokhoz való kötése jól példázza a "területi" és a "nem-területi" elvet).

A tér a tudományokban

Sok olyan fogalom van, amely egyértelműen hozzáköthető egy-egy tudományterülethez. Ugyanakkor, mint minden általános kategória, így a tér esetében is inkább annak a megállapítása okoz nehézséget, hogy mely tudományterületnek nincs a fogalomhoz kapcsolódó érdemi mondanivalója.

Kétségkívül elsődlegesen érintett diszciplína a filozófia, s vele szorosan összekapcsolódva hasonlóképp megkerülhetetlen a nyelvészet is, hisz a tér és a hozzá kapcsolható fogalmak árnyalt és többszintű jelentéstartalmak tömegét hordozzák a különböző nyelvekben. A filozófiához hasonlóan kitüntetett vizsgálati kört jelent a tér a matematikában is, ahol önálló matematikai tértudományok (geometria: az alakzatok tudománya, topológia: az összekötöttség tudománya) alakultak ki.

Lényegében a matematika fejlődésének eredményeként szakadt el a tér fogalma a kizárólagos szemléletes jelentésétől (n-dimenziós tér), ezáltal ösztönzést teremtve arra is, hogy a társadalom térbeli vizsgálatát se kössük kizárólagosan a földrajzi (fizikai) térhez. A gazdaság térbelisége vizsgálható például a gazdasági objektumok (üzemek) vagy a gazdasági szereplők (vállalkozók) területi eloszlása, mozgásfolyamatai, kapcsolatai alapján. Ez a megközelítés nyilvánvalóan kötődik a szemléletes, mindennapi földrajzi térhez. Ugyancsak része azonban a regionális gazdaságtannak a gazdasági alapkategóriák - ár, bér, költség, profit stb. - "tereinek" elemzése is.

Számos térkategória a matematikában jól definiált jelentésű fogalom. Ez egyrészt annak lehetőségét teremti meg, hogy azok a különböző társadalmi jelenségek, amelyekben ezek a fogalmak szerepet kapnak azonos vagy hasonló mennyiségi, matematikai módszerekkel vizsgálhatók legyenek, másrészt egyes térkategóriák matematikai formában generális fogalmi és elemzési eszközként funkcionálnak. Így például központi szerepet játszik a távolság vagy a dimenzió matematikai fogalma a legtöbb, a regionális elemzésekben is széleskörűen használt többváltozós matematikai-statisztikai módszerben, mindenek előtt a tipizálás, csoportosítás, regionalizálás legelterjedtebb eszközében a klaszterelemzésben. Sok elméleti és fogalmi, s egyben nagyon is kézzel fogható, eszközökben tárgyiasuló kapcsolat van a regionális elemzések és a számítástudomány egésze s egyes speciális ágazatai (mint például a számítógépes alakfelismerés vagy a computer-grafika) között

A filozófia és a matematika mellett a rendszerelmélet az a tudományág, amelyben a tér fogalma nagyon általánosan van jelen.

A rendszer fogalmának három alapvető komponense az elem, struktúra és a funkció (Pawelzig, G.1974). Közülük a struktúra - a rendszerelemek elrendeződése - az, amely legközvetlenebbül kapcsolódik a térbeliséghez. Bioszociális rendszerek esetében megkülönböztetik az organizáció és a struktúra fogalmát. Az organizációt a rendszerkomponensek (elemek) közötti kölcsönhatások hálózataként, a struktúrát pedig a komponensek aktuális térbeli viszonyaként értelmezik (Csányi V.1988). Ugyanaz az organizáció megjelenhet különböző struktúrákban is, de ugyanazon elemek eltérő térbeli konfigurációja eltérő rendszertulajdonságokat, funkciókat, működést hozhat magával.

Filozófiai és társadalmi, kulturális vonatkozásokkal egyaránt telített, rendkívül szerteágazó kérdéskör a tér észlelésének, tudati tükröződésének problematikája. Olyan fogalmak mint például a mentális vagy a kognitív tér és térkép, a mindennapi lét tér-meghatározottságának pszihológiai és kulturális gyökerei a közelmúlt évtizedekben a legtradicionálisabb területi tudományt, a földrajzot is új irányokba terelték (Cséfalvay Z.1990). E gondolatkörbe tartoznak azok a vizsgálatok is, amelyek a térbeli mozgást, a "megélt" tér kiterjedését, s így a térigényt az életciklusok (életkor) relációjában vizsgálják.

Hosszasan lehetne időzni a térnek a képzőművészetekben játszott szerepén, kezdve a festészet alapkategóriái - a szín, a vonal és a kompozíció - szélesebb társadalmi horizontú megfeleltetéseitől a tér esztétikájának az építészeten, urbanisztikán keresztül megvalósuló társadalmi hatásáig, ami már egészen gyakorlatias vonalak kiindulópontjába vezet (településfejlesztés, területrendezés, revitalizáció).

A társadalom térbeli vizsgálatában felhasznált fogalmak, elemzési módszerek közül számos a természettudományok eszköztárából átvett, adaptált ún. analóg modell. A tér fogalmának fejlődésében a filozófiai és matematikai gondolkodás mellett a fizika játszotta (játsza) a legnagyobb szerepet.

A századelőn az Einstein féle relativitáselmélet igazolta azt, hogy a mindennapi ("emberi léptékű") tér, a mezotávolságok tere, amelyet az euklideszi geometria axiómarendszeréből kiindulva képesek vagyunk kielégítően leírni, csak speciális esete az anyag téridőbeli szerveződésének, s a mikro- és makrovilágban (az elemi részecskék körében és a Világegyetem méreteiben) nem érvényes. A társadalom térbeli viszonyrendszerei, mozgásai kutatása során több fizikai modell, törvény analóg alkalmazása fontos elemzési eszközként kap szerepet (pl. a gravitációs- és potenciál-modellek a társadalmi térbeli egymásrahatások, vonzások vizsgálatában, a vonzáskörzet-kutatásban).

Az anyag szerveződését vizsgáló többi természettudományban (pl. a kémiában, mikrobiológiában) is jelen van a térbeliség, ezekben különösen arra a viszonyra kaphatunk jó példákat, ami a térbeli elrendeződés és a funkció között fennáll. Ugyanazon atomokból, de eltérő térbeli elrendeződésben összeálló vegyületek (például ásványok) jellemzően eltérő tulajdonságúak (aligha kell nagy fantázia ahhoz, hogy a társadalomban, az emberi viszonyrendszerekben hasonló összefüggést sejtsünk). A természettudományok közé tartozó földtudományok - geofizika, geológia, természeti földrajz, meteorológia - is számos olyan modellt, eljárást, alakított ki, amely sikerrel használható a társadalmi jelenségek, folyamatok térbeli vizsgálatakor is. A geológia matematikai módszertanából ered például az ún. trendfelület-elemzés.

Az élettudományok közül a populáció- és környezetbiológia problematikája is több társadalmi analógiát kínál, kezdve az állat- és növénypopulációk térbeli megoszlása, mintázta és a társadalmi térbeli mintázatok (például a településen belüli társadalmi szegregáció) közötti megfelelésektől a területi eltartóképesség vagy a hatásterület és az élettér egészen a politikai szféráig vezető fogalmáig. Látványos kapcsolódás mutatható ki az orvostudomány egyik sajátos területe, a járványtan (epidemológia) és a regionális tudományok között, amelyek egyik legnagyobb hatású modern modellcsaládját a térbeli terjedés, a diffúziókutatás képezi. A tág értelemben vett (nemcsak műszaki, technikai tartalmú) társadalmi újdonságok, innovációk térbeli terjedésének egyik jellegzetes típusa az ún. járványszerű terjedés.

Területi tudományok

A társadalom területi tagoltsága, a különböző térségi szintek folyamatainak elemzése ma egyre terebélyesedő kutatási témát jelent. A területi vizsgálatok során különböző diszciplínákból indult, különböző tudományterületeket képviselő kutatók sokasága kapcsolódik a munkákba. E nagy folyamban mintegy négy évtizede jelent meg s indult el az intézményesülés útján a regionális tudomány (Regional Science), de tartalma, kiterjedése, céljai kapcsán ma sincs még konszenzus. A következőkben röviden ezeket a tudományelméleti vitapontokat és az ezekre adott karakteres válaszokat mutatjuk be.

A regionális tudomány magyar elnevezése az angol regional science tükörfordítása. A bennük szereplő „regional illetve regionális” kifejezés azonban nem régiót, valamilyen lehatárolt területegységet jelent, hanem teret, mégpedig alapvetően földi, társadalmi teret (amelynek természetesen részei a szűkebb értelemben vett régiók is). A fogalomban azért került a regional (regionális, területi) jelző a spatial (térbeli) helyébe, mivel számos nyelvben, így az angolban is - szemben a magyarral - a tér (space) kifejezés elsődlegesen az általános, fizikai tér (a világűr) fogalmához kapcsolódik. Magyarra a regional science fordítható lenne „területi tudománynak” is, de ekkor a „visszafordítás” okozna nehézséget (miként az a területfejlesztés és a regionális politika esetében ez gyakran előfordul). Ezek a fordítási, megfeleltetési nehézségek sem nem egyedi magyar problémák, sem nem pusztán a regionális tudomány esetében jelentkeznek, például a geometriát földmérésre magyarítva hasonló lenne a helyzet. (Az itt érintett fogalmi-fordítási problémák további részleteiről és a hazai regionális politikában kimutatható következményeiről a legújabb szakirodalomban lásd Faragó L.1994, valamint a társadalomtudományok terminológiai kérdéseiről Péli G.1995. A regionális tudománnyal kapcsolatos tartalmi-nevezéktani vitában Probáld F. is állást foglal jelen kötetben közölt, a regionális földrajz helyzetét elemző tanulmányában)

A társadalom térbeli jellemzőit, ezek hatásait, következményeit jól elkülönült, intézményesült tudományterületek vizsgálják. A gazdaságét például a regionális gazdaságtan és a gazdaságföldrajz, a társadalmi folyamatokét a településszociológia, a településtudomány, a népesedését a regionális demográfia, a politikáét a politikai földrajz, de említhetünk olyan generálisabb és gyakorlatiasabb diszciplínákat is, mint a kartográfia vagy a területi statisztika. E diszciplínák közös vonása, hogy közelítésükben, szemléletükben kitüntetett szerepű a tér, a térbeliség - kiindulási pontjuk azonban jellemzően az adott társadalmi szféra (gazdaság, politika, népesedés stb.), önmagában egyik sem teljesíti valamifajta átfogó, alapvető "tértudomány" kritériumait. Fejlődésük, differenciálódásuk ugyanakkor óhatatlanul felvetette a társadalom térbeliségét alapjaiban és összességében vizsgáló tudományos közelítés szükségességét is.

Az e diszciplínákban taglalt kérdéseknek lényegében a 20. század elejéig-közepéig - a kor mindenkori tudományos szintjén - tulajdonképpen megvolt a maga egységes tudománya, a földrajz, amely az integráló szerep mellett - vagy talán épp annak korlátai miatt - maga is forrása, ösztönzője volt e tudományterületek megszületésének. (Itt és a továbbiakban mindenütt alapvetően a társadalom térbeli jelenségeiről beszélünk, s ezért eltekintünk a természeti és a gazdasági(humán) geográfia sokban elkülönülő problematikájától, eszközrendszerétől, a földrajz dualizmusának elméleti taglalásától).

Az egyes társadalmi szférák sajátos jelenségeinek vizsgálatára szerveződő tudományágak megerősödése, differenciálódása, egyre nyilvánvalóbb elkülönülése egymástól és a földrajztól ugyanakkor természetszerűleg vetette (veti) fel azt a kérdést, hogy vajon beszélhetünk-e valamilyen fokon és értelemben egységes társadalmi tértudományról? (Hasonló kérdés a természeti jelenségek térbeliségét vizsgáló geotudományok esetében is megfogalmazódik (geonómia), s a következő lépcsőben a természeti és társadalmi térbeliség tudományos vizsgálatának viszonylatában is, hisz a kapcsolódási pontok tényei és a gyakorlati szükséglet egyaránt felteszik a kérdést, elég, ha a környezeti problémákra gondolunk).

A fenti kérdésre tulajdonképp három karakteres válasz van ma forgalomban a különböző országok, régiók tudományosságában eltérő súllyal és szereppel. Magának a területi problematikának a tudományos, oktatási s napi gyakorlati politikai súlyában is jelentősek a különbségek:

Az első álláspont ma is a földrajzot tekinti "igazi" tértudománynak, s ílymódon szinte magát a kérdést is értelmetlennek tartja mondván, miért próbálunk mesterkélten valami újat konstruálni, mikor a célra már létezik egy tradicionális átfogó diszciplína, a geográfia.

A második - ma talán a legszélesebb befolyású - vélekedés hasonlóképp kevés értelmét látja a kérdésnek, mivel azon az állásponton van, hogy az összes térbeli társadalmi problémákat vizsgáló tudományterület, belső hierarchia nélküli együttesét kell "a" területi tudománynak tekinteni, azaz nincs egyetlen, egységes területi tudomány, hanem csak területi (regionális) tudományok vannak. (Az álláspont mögött gyakran kimondatlanul ott van egy-egy tudományos részterület előtérbehelyezése, szakmai előélettől, képzettségtől, érdeklődéstől függően).

A harmadik álláspont - ehhez áll legközelebb a magam véleménye - sem az ősszülő geográfia privilégiumát, sem a sokfajta tértudomány puszta egymásmellettiségét nem tartja elégséges válasznak. úgy véli, hogy létezik (létezhet) egy önálló diszciplína - a regionális tudomány -, de nemcsak és talán nem is elsősorban abban az integráló szerepben miként a földrajzra voksolók is értik, hanem inkább mindazoknak az alapvető fogalmaknak, elméleteknek, eljárásoknak a közös részeként, amelyek az egyes tértudományokban felhalmozódtak, s azoknak, egységes alapjait, magját képezik.

Mindhárom - egymással tulajdonképpen nem konkuráló - álláspontnak vannak jól védhető és gyenge pontjai.

Nem kérdésesek például a geográfia tradíciói és törekvései az integráló szerep betöltésére, ma azonban inkább úgy látszik, hogy mindez megmarad tradíciónak és törekvésnek, a földrajz ezt a funkciót ténylegesen nem képes betölteni.

Az integratív szerep betöltését - egyebek mellett - a földrajz oldaláról gátolja az az elméleti probléma, hogy bár a geográfia fogalomrendszerében ott találjuk a teret, a központi kategóriának mégis inkább a hely, s ebből eredően a sajátos, egyedi fogalma tekinthető itt (lásd például H: Fischer és Probáld F. jelen kötetben közölt tanulmányainak Teleki Pál tájkutatási szemléletére vonatkozó egybehangzó megállapításait), ami kétségkívül nehezíti az általánosítást, törvények megalkotását a társadalom földrajzi vizsgálata során. Az idiografikus szemléletű társadalomföldrajz minden általánosítás során beleütközik abba a problémába, hogy az egyedi helyekhez kötött, sajátos elemek minden modellből törvényszerűen „kilógnak”.

A hely kategóriájának középpontba állítása analóg következményekkel jár azzal, mint ha a történeti vizsgálódás az időpontot helyezné előtérbe. Ilyen kiindulásból a történettudomány sem képes átfogó összefüggések, törvényszerűségek bemutatására, csak a történeti események kronológiájának leírására, hisz míg például a nagy társadalmi formációmozgások egymásutánisága genetikusan és történetileg alátámasztható, addig a váltások konkrét időpontja ugyanúgy véletlenszerű és egyedi, mint annak helye. (A földrajz illetve a földrajzi tényezők véletlenszerűnek s így alárendeltnek tűnő szerepe a társadalomfejlődésben - amire Sárfalvi B. jelen kötetben szereplő tanulmányában utal - nem kis részben ebből az elméleti problémából eredeztethető.)

Mindez azonban nem kérdőjelezi meg a geográfiai ismeretanyag közismereti, oktatási jelentőségét s azt a feladatot sem, amelyet a földrajz egyedül képes az összes tértudomány közül elvégezni: a természet és a társadalom térbeli kölcsönhatásának vizsgálatát.

A sok egymás mellett létező területi diszciplína egyenrangúsága mellett, s az egységesítő összekapcsolás ellen érvelők legszilárdabb pontja a társadalom egyre nyilvánvalóbb differenciálódása, szegmensekre bomlási folyamata lehet, amelyre a tudományok differenciálódása természetes válasz. E differenciálódási folyamatban azonban megjelenik a dezintegráció, a kommunikációképtelenség veszélye, ami gátolhatja az egyes tudományágak eredményességét is. A regionális tudomány melletti érvek elsősorban ezekre a veszélyekre való válaszadás igényéből táplálkoznak, a társadalom térbeli működése tudományos vizsgálatának szilárdabb alapokra helyezését látják azáltal biztosíthatónak, hogy az egyes részterületeken folyamatosan gyarapodó elméleti és metodikai eredménytárat egységes rendszerbe foglalják.

Míg az első két álláspont elsősorban azzal küszködik, hogy lényegében már áttekinthetetlenül szerteágazó, integrálhatatlan a különböző részterületek ismerettömege, addig a közös alapok keresése kapcsán az vetődik fel, hogy milyen szűkre vagy tágra fogjuk azokat. Ha túl szűk az így értelmezett regionális tudomány, mint önálló diszciplína tárgya, akkor fennáll a veszély, hogy ez a tartalom alig-alig válik el a filozófiától vagy a matematikától, s a társadalmi tartalom szempontjából kiüresedik. Ha túl tág az átfogott terület, akkor feleslegesen kettőzi meg azokat az ismereteket, amelyek az egyes területi diszciplínákban világosan jelen vannak.

A regionális tudomány

Az ötvenes években Walter Isard amerikai közgazdász által megalapozott s a nemzetközi intézményesülés útjára bocsátott regional science (W.Isard 1960) törekvéseiben a kezdetektől fogva jelen van a területi tudományok "közös részeként" való funkcionálásra, másrészt ezzel párhuzamosan a társadalmi folyamatok térbeli szintézisére való törekvés.

Isard regional science-ét így jellemzi Faragó L.(1991):

„Walter Isard szerint a regionális tudomány a 60-as évek közepétől a társadalomtudományon belül létező új önálló diszciplína, amely merít a többi társadalomtudomány elméleteiből és közvetít a különböző tudományterületek között. Vizsgálatai középpontjában a gazdaság, a politika, a társadalom, a kultúra térbeli kölcsönhatása áll. Társadalomtudomány, mert az embert, az emberek csoportjait és az általuk létrehozott területi funkciókat, a köztük kialakult területi viszonyokat és ezek intézményeit vizsgálja. Önálló társadalomtudomány, mert van kizárólagos megközelítési módja. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a más tudományágak által feltárt jelenségeknek térbeli vetületet ad, mint pl. sokáig a regionális gazdaságtan tette, hanem vizsgálja, hogy a tér a térbeliség, mint ab ovo létező hogyan hat aktívan ezekre a jelenségekre. A tér e megközelítésben nem egyszerűen passzív tartály, amely a törvényszerűségek keretéül szolgál, hanem a megvalósulás aktív eleme, azt befolyásoló, módosító tényező." (...)

"Sokak szerint a regionális tudomány nem más, mint a földrajz újabb korszerűbb technikákkal is felszerelt törekvéseinek korszerűbb elnevezése. A területi tudomány hívei viszont azt állítják, hogy azok a társadalomtudományi szegmensek, amelyek teoretikusak, az általános elmélethez kapcsolódóan széleskörű statisztikai és matematikai apparátust és gyakran modellépítést igényelnek, a területi tudomány terrénumába tartoznak."(...)

"A területi tudomány az utóbbi másfél évtizedben túlzottan elmatematizálódott, kissé eltávolodott az őt életre hívó gyakorlati problémáktól. A különböző technikák, modellek kidolgozása mellett nem lenne szabad elfeledkezni "keresztdiszciplináris" szerepéről és a valósággal való szoros kapcsolatáról."

Ezzel a tartalommal a regional science vitathatatlanul a geográfia alternatívájaként is jelentkezett, s váltott ki kritikát a földrajz oldaláról, illetve egy új kutatási irányzat az ún. elméleti (matematikai) földrajz megjelenését eredményezte (W.Bunge 1962).

Mivel egy mindenki által elfogadott definíció a regionális tudományra nincs, az alábbiak egy magát regionalistának valló kutató álláspontjaként értelmezhetők. Magam az alábbi meghatározásig jutottam el:

A regionális tudomány a társadalmi tértudományok legalapvetőbb közös fogalmait, elméleteit, módszereit egységes rendszerbe foglaló, és a társadalmi folyamatokat ezeket felhasználva vizsgáló társadalomtudomány.

E meghatározásból következően a regionális tudomány diszciplináris önállósulásának kulcskérdése a társadalmi térelméleti (fogalmi, módszertani) alap kiépítése. A közös, a területi vizsgálatok legtöbbjében alkalmazható fogalmakon, elméleti alapokon, tudományos eljárásokra épülhet a társadalom egésze és egyes részterületei térbeli működésének leírása, megértése, magyarázata, előrejelzése.

E tanulmány keretei között nincs mód e szemléleti bázis részletesebb kibontására. (Nemes Nagy 1993). Feltétlenül kiemelendő azonban, hogy a szemléleti alapok és így a regionális tudomány sem szűkíthetők le a közgazdasági elméleti alapokra, a gazdaság regionális vizsgálatára, mert akkor legfeljebb a korábbiaknál kissé tágabb szemléletű regionális gazdaságtanról beszélhetünk. A közgazdaságtan domináns jelenléte a nemzetközileg intézményesült regionális tudományban nem elméleti gyökerű sajátosság, hanem annak a következménye, hogy a regionális kutatások eredményeit elsősorban használó területfejlesztés, regionális politika meghatározó módon gazdaságfejlesztési tartalmú struktúrapolitika, azaz a „piaci” igény tolja a regionális vizsgálatokat a gazdaságelemzés irányába.

A fentiek szerint értelmezett regionális tudomány úgy vizsgálja, mutatja meg a különböző társadalmi jelenségeknek, folyamatoknak a térbeliségből fakadó közös alapelemeit, kölcsönhatásait, hogy rá is világít azok sajátosságaira, eltérő szerepére az egyes társadalmi jelenségekben, szférákban. Ebből következően a regionális tudományban központi helyet foglal el az összehasonlító (komparatív) szemlélet.

Míg az összes területi tudomány szemléletére, irányultságára jellemző az, hogy abban a térnek a térbeliségnek kitüntetett a szerepe, addig a fentiek szerint értelmezett regionális tudománynak maga a társadalmi tér (elemeivel és viszonylataival) jelenti a tárgyát.

A regionális tudományban kiemelt elemzési eszközök a modellek. Ezek, mint eszközök használata (legyenek azok elméletiek vagy empirikusak, mennyiségiek vagy minőségiek, leírók vagy oknyomozók) teremti meg azt a lehetőséget, hogy a társadalom térbeli működésének alapmechanizmusait, építőköveit feltárhassa, lebontva róluk - de nem eldobva - az egyedi jelenségek, az egyes társadalmi részterületek sajátosságait.

A fenti meghatározás és diszciplináris jegyek azt jelentik, hogy a minden egyes társadalmi tértudományban felbukkanó közös problémák és fogalmak, azok eltérő jelentései és tartalma, az analógiák bázisán sokoldalúan használható elemzési eljárások, a különböző társadalmi részterületek és szférák térbeni kölcsönhatásainak vizsgálata, összefoglalóan: az eltérő tudományos nézőpontok szintézise a társadalmi térbeliségben képezi annak az ismeretrendszernek a magját, amelyet a szerző a regionális tudománnyal azonosít. Az ismeretrendszer körülhatárolása, a szellemi-szemléleti bázis, a módszertani eszköztár súlypontjainak megjelölése az első lépések egyike ahhoz, hogy a regionális tudomány önálló diszciplínaként is megjelenhessék a hagyományos tudományági rendszerekben. Meggyőződésem az, hogy a regionális tudomány hazai diszciplináris önállósulása nem a ma is létező, bevett területi tudományokkal szembeni, hanem azok megújulását is támogató lépés. A geográfus alapképzettségű szerző számára például a földrajz szellemisége egyike azoknak a biztos az alapoknak, ahonnan elrugaszkodhatott egy másfajta szellemiség csábító bizonytalanságába.

Az önálló diszciplínának tekintet regionális tudomány semmilyen értelemben nem áll felette az egyes társadalmi tértudományoknak, elsődlegesen épp azokból táplálkozik.

G. Benko(1984) a regionális tudomány kialakulásában nyilvánvalóan a társadalmi oldal szerepét emeli ki, amikor a közgazdaságtant, a földrajzot, a szociológiát, a politikatudományt és az antropológiát emeli ki forrástudományokként. P. Haggett(1983) geográfia-centrikus világképében a regionális tudomány a földrajz legközelebbi szomszédai közé tartozik

Az egyes területi tudományi részelemekhez, fogalmakhoz, elméletekhez, modellekhez képest a regionális tudomány ezek általánosításával, összevetésével, sajátosságaik kimutatásával és összekapcsolásával teremt új tudományos tartalmat, közös elméleti és metodikai rendszert. Olyan új tudományos rendszer, szemlélet jöhet így létre, amely bármely konkrét társadalmi jelenségkör vizsgálata esetében is alkalmazható, arra a célra, hogy az adott jelenségben a térbeliség önálló megjelenését, súlyát, hatását kimutassák, megjelenítsék.

A regionális tudománynak szoros a kapcsolódása a matematikai tértudományok (geometria, topológia), a valószínűségelmélet és a matematikai statisztika, a rendszerelmélet fogalomrendszeréhez, egyrészt az egyes tértudományok kvantitatív módszertanának közvetítésén keresztül, másrészt önállóan is. Hasonló a viszony más természettudományok (pl. a fizika, biológia) elméleteihez, modelljeihez. Sok az érintkezési pont az olyan - részben műszaki jellegű - diszciplínák, mint a kartográfia, a számítógépes alakfelismerés és grafika térelméleti alapfogalmaihoz, modelljeihez és eljárásaihoz.

A legújabb évek tudományos (és itt lényeges külön említeni: technikai) fejlődésének eredményeként új, a regionális tudományhoz sok szálon kapcsolódó diszciplína, a térinformatika megjelenésének is tanúi lehetünk. A ma még ugyancsak fogalmi, tartalmi önmeghatározási nehézségekkel küszködő irányzat a regionális elemzések számára minőségileg új eszköztárat kínál

A „külső” és „belső” tér

A regionális tudomány kialakulásában és tartalmában kiemelt jelentőségű az a momentum, hogy az egyes társadalmi szférákhoz sajátos térértelmezések kapcsolódnak (Korompai A.1995). Ezeknek két jellegzetes csomópontja van: a társadalomnak a földi, természeti térhez kötött, „külső” tere és a szférák „belső” terének megkülönböztetése. (Korompai ezt a kettősséget a geológiai illetve a társadalmi tér és idő dualizmusán keresztül érzékelteti).

„Külső” térnek azt a viszonyrendszert nevezzük, amikor valamely társadalmi szféra vizsgálatában a lényeghez tartozóan jelen van a lokalizáció, a földi (földrajzi) térhez kötés momentuma (meghatározott földrajzi helyekhez, térségekhez, megfigyelési egységekhez rendeljük és így vizsgáljuk a gazdasági, társadalmi, stb. jellemzőket).

A társadalom különböző szegmensei, szférái azonban nemcsak a földrajzi térhez (helyekhez) kötve mutatnak fel térjellemzőket - egyenlőtlenséget és rendezettséget -, hanem önmagukban is. A gazdaság szereplői, a különböző gazdasági szervezetek maguk is teret generálnak (egyenlőtlenség, hierarchia, függés, távolság van közöttük például a profitabilitásban), a társadalom különböző csoportjai között hasonló relációk figyelhetők meg. Az egyes társadalmi szféráknak ezeket, a földrajzi meghatározottságtól elválasztott (de természetesen azzal is összefüggő) viszonylatait vizsgálva kapjuk az egyes terek második jelentéstartalmát, amit az egyes társadalmi szférák „belső” terének nevezünk.

A regionális tudománynak mind a „külső” mind a „belső” terek vizsgálata tárgyát képezi - közelítése ebben is lényegesen különbözik a földrajzétól. A kétfajta tér elemzése, vizsgálata, működésének feltárása sok szálon kapcsolódhat egymáshoz, ugyanakkor sok esetben lényeges szemléleti és módszertani különbségek is megfigyelhetők.

A „külső” és „belső” terek megkülönböztetése jelenik meg abban a gyakorlati elemzésben is rendkívül gyümölcsöző szempontban, amikor a centrum-periféria fogalompárt a társadalmi tagozódás leírására alkalmazva három, egymással összekapcsolódó, de egymástól el is váló jelentésben használjuk.

A helyzeti (földrajzi) centrum-periféria kettősség magja a helyzeti, lokalizációs megosztottsága a térelemeknek. Itt lényegében a matematika középpont-határ fogalompárjával rokonítható a jelentés. A centrum jellemzően egy kitüntetett hellyel azonos, míg a periféria külső, peremi zónát (peremhelyzetű településeket) jelent. E jelentésben a centrum az a pont, amely az adott halmaz (térség) többi pontjához összességében a legközelebb van, míg a perifériák a legtávolabbi pontok helyei A centrális helyzetben lévő pontból általában a legkisebb ráfordítással érhető el a térség összes többi pontja. A földrajzi centrum-periféria reláció a társadalom „külső” terének része, de megtaláljuk ezt a viszonyt a társadalom (a gazdaság) „belső” terében is.

Ilyen viszony a (gazdasági) fejlettségi centrum-periféria kettősség, amelynek középpontjában a hatékonysági, jövedelmezőségi dualizmus megosztó relációja áll. A földrajzi térre vetítve e viszonyt a centrumok a fejlett, a perifériák az elmaradott térségekkel azonosíthatók. E jelentéshez nemcsak az eltérő fejlettségi szint, pozíció rendelhető hozzá, hanem a centrumtérségek illetve a perifériák strukturális különbözősége, ami reagáló és megújulási képességeikre is hat.
A helyzeti és fejlettségi centrum-periféria pozíciók kombinációi jellegzetes régiótípusokat jelölnek ki:

Fejlettségi
centrum
periféria
centrum
Központi mag
Belső periféria
periféria
Dinamikus perem
Külső periféria

Hasonlóképp „belső” társadalmi térbeli reláció a hatalmi (társadalmi) centrum-periféria viszony, amelynek lényegét a két pólus (a hatalmi „elit” és a kiszolgáltatott „tömeg”) között kimutatható függés, érdekérvényesítési egyensúlytalanság adja. Ebben a jelentésben a centrum-periféria viszonyhoz azt működtető társadalmi mechanizmusok, intézmények kapcsolódnak.

A társadalom „külső” és „belső” terei viszonyának sajátos történeti fejlődésmenete van. A korai fejlettségi szakaszok társadalmi formációiban a „természeti térbeniség” (Kovács Cs.1966 elemzésében ez a fogalom felel meg a „külső” térnek) olyannyira rányomja bélyegét minden társadalmi tevékenységre, hogy azok „belső” terében is immanens faktort képez. A történelmi fejlődés folyamatában, a bővülő társadalmi munkamegosztás eredményeként azonban egyre határozottabban elkülönülő társadalmi szférák, részterületeket, ágazatok jönnek létre, speciális belső mozgástörvényekkel, szabályokkal, értékekkel. A gazdaság, a politika, a jog például mintegy kilép a földrajzi térből, s sajátos, elkülönülő rétegeket alkotva fogja át, fedi le a társadalmat. (A század diktatúráinak is tipikus működési sémája az, hogy „területen kívüli” folyamatok irányítják a területi fejlődést is). A fejlettség legmagasabb szintjén, a modern társadalmakban azonban ellenirányú mozgás jelentkezik: a demokratizálódás és decentralizáció társadalmi tendenciái visszakényszerítik az elkülönült „belső” tereket a „külső” térbe: a gazdaságban, politikában s általában a társadalom szerveződésében felértékelődik a lokalitás, megjelenik a regionalizálódás (a lokális részpiacok), a regionalizmus (politikai-szellemi-kulturális térszerveződés), a modern gazdaság „belső” terének elemeivé válnak a területi preferenciák, s a társadalomirányításban önálló struktúrapolitikai elemként megjelenik a regionális politika, a területfejlesztés. Igaz ugyanakkor az a tendencia is, hogy a jellemzően a külső terekhez kötődő (földrajzi) közelítések nehezen tudják integrálni vizsgálataikba a természeti feltételektől, adottságoktól elszakadó társadalmi tevékenységeket (a széles értelemben vett szolgáltató szférát), s így a fejlett, modern társadalmak domináns tevékenységi területeiről alig van mondanivalójuk.

A „belső” terek léte elméleti szempontból vitathatatlan, kutatásuk azonban sok tekintetben kívül esik a területi vizsgálatok jellegét számszerű dominanciájuk miatt alapjaiban meghatározó empirikus elemzéseken, amelyeket, a „külső” terek (azaz a szűken értelmezett területi, regionális vizsgálatok) uralják. Ma inkább az a jellemző, hogy a regionalisták a „belső” terek elemzését tulajdonképp nem tekintik területi elemzésnek, a gazdasági tér elemzését például áttolják a közgazdaságtanba, s csupán a gazdaság területi elemzésére koncentrálnak.

A világkereskedelem nemzetközi, országokra, országcsoportokra vonatkozó export-import adatokon nyugvó elemzése például kifejezetten a szféra „külső” terének vizsgálatát jelenti (Bernek Á. 1994). Ugyanez a nemzetközi áramlási rendszer vizsgálható lehet azonban a legnagyobb multinacionális cégek egymás közötti és külső áruforgalma alapján is. Itt már a világkereskedelem „belső” terébe érünk, a gazdaságot a gazdaságon belül vizsgáljuk, s nem a földrajzi térhez kötve. A kétfajta közelítésben egyaránt megjelenhetnek a legfontosabb térkategóriák - például a távolság, az irány, a zártság és a nyitottság fogalmai - de eltérő arányokat, relációkat felmutatva. A világgazdaság „térbeli” működése is minden bizonnyal csak kettős közelítésben tárható fel, bemutatva a kétfajta tér egymásraépülését, kapcsolódásait, Ilyen kapcsolatra mutathat rá például annak a vizsgálata, mekkora a szerepe egy-egy nemzeti vállalat-vállalkozás exportexpanziójában - a vélhetően piacképes termékeken túl - az „ország-imázsnak”.

A regionális tudomány lehetőségei és korlátai

A regionális tudomány nem pusztán az egyes társadalmi tértudományok ismeretanyagának összegyűjtését és a társadalmi térelméleti alapok megteremtését jelenti, hanem egy olyan tudományos szemléleti, vizsgálati utat is kijelöl, amely túlmutat az egyes területi vizsgálatokon. Nem kétséges például az, hogy a gazdaság vagy a népesedési folyamatok megyei vagy települési adatokon történő vizsgálata területi (regionális) elemzés, de „valódi” regionális tudományi vizsgálattá - tulajdonképp az elemzésnek egy második, az előzőre épülő szintjén - csak akkor válik, ha benne a tér nem pusztán a megfigyelési egységekben (a földrajzi adatmátrix sorainak vagy oszlopainak megjelölésében) jelenik meg, hanem a társadalmi térbeliség más alapvető kategóriáiban is (pl. szomszédság, távolság, áramlás, terjedés, egymásrahatás stb.) is.

Az említett egymásraépülés is jelzi, hogy nincs áthághatatlan határ a különböző területi tudományok és a regionális tudomány között, annál is kevésbé, hisz a "regionalisták" többsége alapképzettségét tekintve geográfus, közgazdász, szociológus, jogász. Az sem vitatható, hogy a gyakorlati problémák kapcsán (lásd a településtervezés vagy a regionális politika gyakorlati teendőit) nem elsősorban az absztrakt térbeliség problémái jelennek meg megoldandó feladatként. Ezekben ennél jóval nagyobb hangsúlyt kap a konkrét társadalmi tartalom, a különböző társadalmi szférák térbeli egymásrahatásának, együttmozgásának, szintézisének kérdése. Ahhoz azonban, hogy ez a szintézis elvégezhető legyen nélkülözhetetlen a társadalmi tér alapkategóriáinak, átfogó törvényszerűségeinek tudományos feltárása is.

Noha a térbeliség csak elméletileg, modellszerűen választható el a mindenkor adott társadalmi tartalomtól, ezt az elválasztást is meg kell tenni ahhoz, hogy a térbeliség valóságos hatásait feltárhassuk (vagy rámutassunk esetleg csak vélt szerepére). Enélkül az egyes társadalmi szférákat vizsgáló területi tudományok, mindig csak speciális vetületek, derivátumok maradnak, nem képesek meggyőzően igazolni a térbeliség tényleges szerepét, hatását, magyarázó erejét, s ezáltal önállóságuk is megkérdőjeleződik. Épp a regionális tudományi szemlélet, alap teheti ezeket a tudományokat is kettős (a regionális gazdaságtant például regionális tudományi és közgazdaságtudományi) alapokon nyugvó diszciplínává. Ahogy a társadalmi jelenségek vizsgálatakor általában jól meghatározható az adott jelenség társadalmi, gazdasági tartalma, ugyanígy meghatározandó a "területi, térbeli" tartalom, az egyenlőtlenségi és rendezettségi viszonyrendszer is. Igaz ugyanakkor az is, hogy az általános térkategóriáknak a vizsgált rendszerek mérete és összetettsége növekedésével, a modellszemlélettől a konkrét (gyakorlatiasabb) esetek tanulmányozása irányába haladva értelemszerűen csökken súlya.

Az eddigiekben még nem említett sajátos területi tudományoknak tekinthetők a térségtudományok (area studies) - lásd afrikanisztika, amerikanisztika, sinológia, hungarológia stb. Ezek azt a szélső pozícióját reprezentálják a vizsgálódásoknak, amikor a tér, a terület explicit módon megjelölt ugyan, de kifejezetten csak keret, s nem vizsgálati téma. E kutatásokban olyannyira domináns a társadalmi (kulturális, szociológiai, nyelvészeti, antropológiai, etnográfiai, történeti) tartalom, hogy a térbeliség elméleti súllyal fel sem vetődik. (Míg a regionális tudományban az az alapkérdés, hogy mi a társadalomszerveződésben a térbeli, területi, addig például az amerikanisztikában minden kutatás lényegében azt firtatja, hogy a vizsgált jelenségben mi az „amerikai”)

Bármennyire is nehéz bevallani, világos korlátként látni kell azonban, hogy a területi tudományok "közös részeként" értelmezett regionális tudomány elsősorban a térbeli törvényszerűségek analitikus feltárásában juthat szerephez. A települési és regionális társadalmi folyamatok elemeinek szintézise, mérhetetlenül összetett mechanizmusainak feltárása csak a területi és a társadalmi tartalmak és törvényszerűségek együttesében tárulhat fel. Olyan feladat ez, amelynek megoldásában az egyes területi tudományoknak, a földrajznak, a közös rész tudományaként értelmezett regionális tudománynak valamint az összes társadalomtudománynak önálló szerepe lehet, önmagában azonban egyik sem képes a szintézisre, mégha minden ezirányú törekvése támogatásra érdemes tudományos célkitűzés is.

Irodalom

    Benko, G.B.1984 Regional science: evolution over thirty years „International Social Science Journal” Vol.36. No.4.

    Bernek Á.1994 A nemzetközi kereskedelem térszerveződésének elméleti kérdései, a fejlődő országok külkereskedelmének empirikus vizsgálata alapján, kandidátusi értekezés, Bp.(kézirat)

    Bunge,W.1962 Theoretical geography, Lund (Oroszul: Progressz, Moszkva,1967)

    Csányi V.1988 Evolúciós rendszerek, Gondolat, Bp.

    Cséfalvay Z.1990 Térképek a fejünkben, Akadémiai, Bp.

    Faragó L.1991 A térszemlélet változó tartalma, „Tér és Társadalom” 1. pp. 103?109.

    Faragó L.1994 Adalékok a területfejlesztéssel kapcsolatos fogalmak vitájához „Tér és Társadalom” 3-4.sz.23-39.pp.

    Haggett, P.1983 Geography. A Modern Synthesis, Harper Collins, N.Y. (3th.edition)

    Isard,W.1960 Methods of regional analysis: an introduction to Regional Science,The M.I.T.Press, Cambridge, Mass.

    Korompai A.1995. Regionális stratégiák jövőkutatási megalapozása „Regionális Tudományi Tanulmányok 1.” ELTE Regionális Földrajzi Tsz., Bp.

    Kovács Cs.1966 Térszemlélet és földrajz, „Földrajzi Közlemények”,1.pp.31-47.

    Nemes Nagy J.1993 Bevezetés a regionális tudományba ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, Bp. (oktatási segédanyag)

    Pawelzig,G.1974 Az objektív rendszerek fejlődésének dialektikája, Gondolat, Bp

    Péli G.1994 Terminusok a társadalomtudományokban (In: Lendvai L.F.szerk. Társadalomtudomány és filozófia, Áron K., Bp. 181-215.pp.)
ELTE Regionális Földrajzi Tanszék Regionális Tudományi Füzetek 2. kötetének elektronikus változata