Előszó

F. E. IAN HAMILTON: London változó szerepe.

Városi tennivalók az Európai Unióban
(Az Európai Unió Bizottságának Dokumentuma, 1997)

F. E. IAN HAMILTON: A regionális politika összefüggései

SZABÓ PÁL: Regionális egyenlőtlenségek az Európai Unióban

NEMES NAGY JÓZSEF: Elágazó növekedési pályák az ezredvégi Magyarországon

F. E. IAN HAMILTON: A globalizáció és a lokális gazdasági fejlődés

BERNEK ÁGNES: A globális világgazdaság térszerveződése
*

INTRODUCTION

F. E. Ian Hamilton: CHANGING FACE AND ROLE OF LONDON

TOWARDS AN URBAN AGENDA IN THE EUROPEAN UNION

F. E. Ian Hamilton: REGIONAL POLICY IN CONTEXT

Szabó Pál: REGIONAL INEQUALITIES IN EUROPE

Nemes Nagy József: BRANCHING REGIONAL GROWHT IN HUNGARY AT THE END Of THE MILLENNIUM

F. E. Ian Hamilton: GLOBALISATION AND LOCAL REGIONAL DEVELOPMENT

Bernek Ágnes: REGIONAL STRUCTURE Of THE GLOBAL ECONOMY
*

A negyedik füzetével - a kéziratos változat után - "bejegyzett" periodikává avanzsált Regionális Tudományi Tanulmányok koncepciója változatlan: olyan munkák közreadására törekszünk, amelyek középpontjában a társadalmi térbeliség vizsgálata áll. Jelen kötet tanulmányai a gazdasági térszerveződés új jelenségeit három jellegadó szinten, a helyek (lokalitások), a régiók és a globális szint kereteiben egyaránt vizsgálják.

A kötet, miként azt belső címlapja is jelzi, Tempusz kutatási együttműködésben, nemzetközi kooperációban készült. Ebben a munkában minden tekintetben kulcsszerepe volt F. E. Ian Hamilton professzornak, a London School of Economics tanárának, aki három előadás illetve tanulmány elkészítésével (amelyek mindegyikének átütő jegye az árnyalt, a legkülönbözőbb álláspontokat objektíve felmutató, ugyanakkor határozott véleményt megfogalmazó gondolatmenet), mindhárom célbavett térségi szinten érdemi információkkal és esetenként vitára ingerlő megállapításokkal serkentette az ELTE Regionális Földrajzi Tanszék munkatársait a munkára, s londoni tanulmányútjaink során ideális feltételeket teremtett a kutatómunkára. Tanulmányaink jó része ezen idő alatt formálódott. Nem kis szerepe van a kötet megjelenésében azoknak a geográfus hallgatóknak, akik az angol nyelvű anyagok fordítását elvégezték. Ők mindannyian - ma már túl az egyetemi tanulmányokon, sikeres pályakezdettel - részesei voltak a Tempusz program keretében szervezett hallgatócseréknek. A kötet megjelenését ugyancsak a Tempusz SJEP program anyagi eszközei tették lehetővé, ezért köszönet illeti a program torinói és budapesti központjait valamint személy szerint Bora Gyula egyetemi tanárt, aki fáradságot nem ismerően segítette elő a program megvalósítását.

Külön indoklást érdemel a kötet két sajátos tartalmú anyaga. Az Európai Unió Bizottsága a városi problémákat taglaló dokumentumának közreadásával arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy miközben a hazai regionális politikában napjainkban a vidékfejlesztés, a rurális térségek problematikája került inkább előtérbe, az EU-ban - kimondható talán: a fejlett tagállamok nyomására - a városi térségekkel való közösségi szintű foglalkozás igénye is megfogalmazódik. A kötetben közreadott regionális adattár a Regionális Tudományi Tanulmányok 3. kötete hasonló adatbázisának megújított változata, közlése kifejezetten oktatási célú: a benne közölt regionális adatokat a földrajzos és geográfus képzés gyakorlatain feldolgozandó, elemzendő információkat tartalmaznak.

Reményeink szerint a kötet tanulmányai érdemben és sokrétűen hasznosíthatóak lehetnek a hazai terület- és településfejlesztési képzésekben. Tartalmi sokszínűségük nemcsak új ismeretekhez juttathatják hallgatóinkat, hanem lehetőséget adnak szemináriumi vitákra, a kutatói érdeklődésnek is forrásai lehetnek a regionális fejlődés és politika aktuális problémaköreit tárgyaló munkák és a közreadott regionális statisztikai információk.

Ui.:

F. E. Ian Hamilton:

London változó szerepe

A tanulmányt, a szerzőnek 1997. májusában az ELTE földrajz és geográfus szakos hallgatói számára tartott előadása alapján összeállította Forman Balázs, szakmailag ellenőrizte Probáld Ferenc.

A történelmi háttér

A várost, amelyet később Londiniumnak nevezetek, a Krisztus születése előtti 55-50. évben alapították a rómaiak. Colchester helyébe lépve lett Britannia római provincia fővárosa. A rómaiak hidat építenek a mai London Bridge környékén - gyakorlatilag a Temze tölcsértorkolatának végén. A híd kulcsfontosságú átkelőhellyé válik a Temzén. A Doverből Közép- és Észak-Anglia felé vezető római főút átkelési pontja lett, amelynek révén a britanniai római úthálózat gyűjtőpontjává (hub) vált. A rómaiak Krisztus után 410-ben feladják a már hanyatló, romló várost, amelyet az angolszászok foglalnak el. Britannia szétesik. Helyén egymással is háborúzó angolszász, dán, viking, kelta "regionális" királyságok jönnek létre katonai vezetéssel. London helyi jelentőégű vásárvárossá válik.

A VIII-IX. században Anglia területei újra egyesülnek a winchesteri székhelyű Wessex királyság vezetése alatt. Az ismét fővárossá váló Londont 836-ban kifosztják a vikingek. Ezt követő több mint 200 évben London a nyugati szász királyokkal vívott háborúk hadszínterévé válik. 1066-ban Hódító Vilmos normann király csellel beveszi Londont, amely ezután konszolidálódik és virágzásnak indul.

A város népessége

A most következő táblázatban tekintsük át, hogyan változott, nőtt London népessége az elmúlt 900 évben.

London lélekszáma 1500-ig nagyon lassan gyarapodott, bár már ekkor is kitűnt a korabeli városok közül. Az ezt követő négy évszázad jelentős és nagyon gyors lélekszámnövekedést eredményezett. 1500 és 1940 között a város lélekszáma 170-szeresére, közel 8,5 millióra nőtt. 1940 és 1986 között a lélekszám körülbelül 20%-al csökkent, majd 1986-t követően a növekedés újra beindult.  

Az 1914 elötti gyors növekedés kereteit a Brit Birodalom terjeszkedése jelentette, azé a Brit Birodalomé, amely a Nemzetközösség keretei között különböző formájú függőségi, alá- és mellérendeltségi viszonyok révén a Föld szárazföldi területeinek 20%-át tartotta ellenőrzés alatt. A nemzeti főváros funkciója kiegészülve az öt kontinensen a szárazföldek 20%-át ellenőrző birodalom fővárosának funkcióival értelemszerűen tette Londont az egyik legfontosabb "világvárossá".

A XVI-XVII. században London válik a legnagyobb európai várossá, maga mögé utasítva Párizst és Amszterdamot. 1800-as években a "modern idők" első "milliós" lélekszámú városa lett. London 1920-ig megőrzi helyét, mint a legnagyobb város, amikoris New York túlszárnyalta. New York mögött a második helyen maradt 1960-ig. Napjainkban London a 14. helyen áll a világvárosok népesség szerinti rangsorában Mexikóváros, Tokió, Sao Paulo, New York, Los Angeles, Shanghaj, Peking, Buenos Aires, Rio de Janeiro, Bombay, Szöul, Kalkutta és Moszkva után.

Változások a világgazdasági szerepkörben

A XVI. századtól 1960-ig London volt a világ vezető kikötője. Egy átlagos napon, a korai hatvanas években, több, mint 120 óceánjáró hajó volt a kikötőben. A keresekedelmi forgalom Nyugat- és Kelet-India, Kelet-Ázsia, Afrika, a csendes-óceáni térség és Skandinávia, a balti-tengeri államok valamint Európa többi része között zajlott. London nagy mértékű tranzit-kereskedelmet (reexportot) bonyolított le a kontinentális Európa felé a világ többi részéből származó árukkal.

1960-as évektől London válik a világ vezető légiközlekedési csomópontjává - airport city. 1997-ben egy év alatt 86 millió utas érkezett, vagy indult repülőterein. Öt repülőtere van:-Heathrow, amely a világ második legforgalmasabb repülőtere a chicagoi O' Hara után, - Gatwick, amely Európa harmadik legforgalmasabb repülőtere, a Heathrow és a párizsi Charles de Gaulle után, Stanstead, Luton és a City Airport Docklandsban.

Az 1960-as évekig London volt a világ legnagyobb feldolgozóipari központja. A munkavállalók száma - a feldolgozó iparban - 1,2 millió, 1966-ban volt a csúcson. A londoni ipar termelése nagyobb volt, mint a New York-ié, persze nem a bruttó kibocsájtás tekintetében, hanem a hozzáadottérték szerint. 1960-óta London "csak", mint a legfontosabb brit központ szerepét őrizte meg a dezindusztrializáció és a foglalkoztatottak számának csökkenése ellenére.

1975-ben 836 ezren dolgoztak a londoni feldolgozó iparban. Ez 20%-a a Nagy-Britanniában és 2,2%-a az EGK-ban, a feldolgozó iparban dolgozók teljes létszámának. 1986-ban 568 ezer volt a létszám, ami 16%-a a britnek és 1,8%-a közös piacinak. 1997-ben már csak kevesebb, mint 330 ezren vannak ugyanitt, ami a brit 13%-a és a közös piaci 1,3%-a.

De, London megőrizte funkcióját a vállalatok irányításában és a pénzügyi tranzakciókban nagyon sok feldolgozó ipari vállalat esetében Nagy-Britanniában és ezen belül is Dél-Kelet-Angliában. 1975-ben Dél-Kelet-Angliában állították elő az EGK feldolgozó ipari termelésének 4%-át. 1986-ra ez növekedett 4,6%-ra és stabilizálódott az 1990-es évekre.

London fejlődött és megőrizte a világelsőségét a pénzügyi szolgáltatásokban. Ennek a lépcsőfokai a következők voltak:

- A XVI-XVIII. század a bankok, a nemzetközi kereskedelemhez kapcsolódó biztosító intézetek és az árutőzsdék - amelyek majdan meghatározzák a világpiaci árakat - felemelkedésének ideje. Kereskednek szénnel, ércekkel, a balti kereskedelemben fával és szőrmékkel, fémekkel, arannyal, később platinával és kőolajjal.

- A XIX-XX. század a részvénytőzsde kora. A londoni részvénytőzsdének csak egy valós vetélytársa volt a világon: a New York-i részvénytőzsde, a NYSE.

-1971-óta London a világ elsőszámú devizatőzsdéje, a FOREX, amelyen jelenleg naponta több, mint 450 milliárd USD forgalom bonyolódik le.

- A külföldi pénzügyi vállakozók hosszú évszázadok óta szivesen költöznek Londonba. Többek között ilyenek voltak a Rothschildok, akik Frankfurtból érkeztek a XIX században. De ilyenek voltak a lett származású, Brémából érkezett Baring-fivérek is. A globalizációs folyamatok, az olajválság és a brit deregulációs folyamatok, miközben máshol a szabályozás kiterjesztése folyt, a gazdaságban azt eredményezték, hogy 1973 és 1996 között 565 külföldi tulajdonú bank telepedett meg Londonban. Ma Londonban - a City-ben és a Docklands-ben -több, mint 440 ezer ember dolgozik a pénzügyi szolgáltatásokban, több, mint a németországi Frankfurt am Main teljes lakossága.

London egyéb vezető funkciói

Az angol nyelvű kiadók és nyomdák, amelyek fő tényezője az angol nyelv, és amelyek újságokat, magazinokat, könyveket adnak ki nagy példányszámban. Más médiumoknak is központja a város. Ilyenek a rádió és TV (BBC és az ITV csatornák) és a SKY. Továbbá jelen vannak a reklám- és hírügynökségek (Reuter), TV- és mozifilm készítők. Zenei rendezvényei, színházai, múzeumai révén az egyik vezető európai kulturális központ. London a világ legnagyobb könnyűzenei piaca. Az itteni nemzetközi kulturális piac vevői közé tartoznak az amerikaiak, a japánok és az európaiak. Nemzetközi sportközpont. Számos modern sportág hazája Anglia. Kétszer már rendeztek itt nyári Olimpiai Játékokat -1908-ban és 1948-ban. Itt van a labdarúgás egyik szentélye, a Wembley stadion, ahol Anglia 1966-ban megnyerte a labdarúgó világbajnokságot. Itt van továbbá egy másik sportág, a tenisz nem hivatalos világbajnokságának és egyben a legrangosabb Grand Slam tornának is a színhelye: Wimbledon. Végül, de nem utolsó sorban, említhetjük például a FORMA-1-es autós gyorsasági versenyeket, amelyeket Londonból irányítanak és a csapatok 60%-a angol érdekeltségű. Nagyon fontos szerep még, hogy globális telekommunikációs központ is.

Az irányító-ellenőrző funkciót a következő adatok jellemzik: A Brit Birodalom központjának kormánya, 1940-ben, a világ akkori teljes népességének 25%-át irányította. Jelenleg vezetővilágváros a multinacionális vállalatok székhelyeinek telephelyének kiválasztásában. 120 Európán kivüli multinacionális vállalatnak van itt az európai központja. Az 1000 legnagyobb brit vállalat közül több, mint 400-nak itt vannak az irányító egysége. Ha Dél-Kelet-Angliát is ide vesszük, akkor több, mint 600 ilyen vállalat van.

London változásainak helyi és regionális sajátosságai

A foglalkoztatás százalékos összetételének változásait követhetjük nyomon az alábbi táblázatban:

Látható, hogy a szolgáltatásoknak már századunk huszas éveiben is jelentős szerepe volt London életében. Mai szemmel meglepő, bár nem teljesen váratlan, hogy 1960-as évekig a szolgáltatások és a feldolgozóipar szerepe az összes foglalkoztatásaban egymással párhuzamosan nőtt. A szolgáltatások részaránya az 1861. évi 45%-ról száz év alatt 54%-ra, a feldolgozóiparé 31%-ról 36%-ra nőtt. Mindkettő esetében a részarány növekedése körülbelül 20%-os volt önmagához képest. Ez azt is jelenti, hogy London életében a gazdasági szerkezet változását az jellemzi, hogy ez a két ágazat "változatlan" szerkezetben kiszorít minden más ágazatot a gazdasági életből. A 60-as években trendtörés következik be: a feldolgozóipar és a szolgáltatások fejlődési útjai elválnak. A szolgáltató szektor által foglalkoztatottak részaránya tovább nőtt, miközben a város lélekszáma csökkent, tehát az abszolút számokat tekintve stagnálás figyelhető meg. A munkaerőpiac egy másik fajta keresztmetszete, a dolgozó nők és férfiak aránya is jelentősen megváltozott az elmúlt 150 év alatt.

A táblázatból jól megfigyelhető a női munkavállalók arányának lassú, de folyamatosanak tűnő emelkedése 1851 és 1961 között, majd ennek hirtelen felgyorsulása 1961 után. 1901 és 1961 között a férfiak által betöltött munkahelyek száma nem nőtt, ugyanakkor a nők által betöltött munkahelyeké 20%-al lett több. A jelenségnek mindenképpen több oka is van, ha figyelembe vesszük a teljes lélekszám változását is. Századunk első felében London lélekszáma 20%-al nőtt, tehát a nők aktivitási rátája érdemben nem változott. Az általuk betöltött munkahelyek számának növekedése a lakosság bővülése által okozott mennyiségi hatás volt. A férfiak aktivitási rátájának kismértékű csökkenés már a növekvő életszínvonal és várható élettartam hatása. Az adatok a hatvanas évek elejéig nem utalnak a gazdasági és társadalmi viszonyok radikális változására. A hatvanas évektől kezdődően London fejlődése új szakaszhoz érkezett, a változások sebessége megnőtt, irányuk több esetben megváltozott. London lakosainak száma 1961 és 1971 között 15%-al csökkent. Ennél nagyobb mértékben csökkent a feldolgozóipari munkahelyek és a férfiak által betöltött állások száma. Ez utóbbi viszont még mindig magasabb, mint a nők által betöltött munkahelyek száma. A női álláslehetőségek számának bővülése ugyanakkor tovább folytatódott, párhuzamosan a szolgáltatások bővülésével, térhódításával. A leglátványosabb területe ennek az átalakulásnak a feldolgozó ipar hanyatlása és kiszorulása Londonból. A korábbi adatok mutatták, hogy a hatvanas évek óta a feldolgozó iparban foglalkoztatottak száma egynegyedére esett vissza. Az itt megszűnő munkahelyeknek csak 25%-át volt képes pótolni a szolgáltató szektor. A többi álláslehetőség nyomtalanul eltűnt. A szolgáltató szektor részesedésének 22%-os növekedése mögött az állások számának mindössze 10%-os növekedése áll csak. A másik oldalon, a munkahellyel rendelkező férfiak száma 30%-al csökkent, míg a nőknél ez az arány mindössze 7%. A korábbi évtizedek fejlődési tendenciái után a hatvanas évektől kezdődően a munkaerőpiac három évtized alatt 22%-al lett kisebb, ami a csökkenő népesség és a csökkenő aktivitási ráta következménye. A csökkenés azonban polarizáltan ment végbe mind a gazdaságban, mind a társadalomban és ez máig is tartó mély változásokat indított el.

A következő fontos metszete London népességének az etnikai összetétel. A következő táblázat mutatja ennek változásait.

Az etnikai összetétel vizsgálatánál számos tényt, tendenciát érdemes megállapítani. A külföldiek száma és aránya London népességén belül folyamatosan nő, ami a nemzetközi város fontos jellemzője. Külön meg kell jegyezni, hogy a külföldiek száma még akkor is nőtt, amikor London teljes népessége csökkent! Érdemes megfigyelni a küldő országok szerinti összetétel változását is. 1951-ben a külföldiek 99%-a "fehér" volt, addig 1996-ban már csak körülbelül 35-40%-uk. Míg 1951-ben Londonnak alig volt színes bőrü lakosa, addig 1996-ban már több, mint 800 ezer. Az írek drasztikusan csökkenő létszámaránya az összes külföldi számához viszonyítva is növekvő lélekszámot takar. A kontinentális Európa országaiból érkezettek száma folyamatosan növekvő, ugyanakkor létszámarányuk ingadozik. A "fehér" Nemzetközösség országaiból származó bevándorlók számának emelkedése az egykori gyarmatokkal, domíniumokkal fenntartott kapcsolatok intenzitását mutatja. Ugyanakkor ez az a csoport, amelyik tagjainak jelentős része valóban csak átmenetileg él Londonban. A Nagy-Britannia és Kanada, Ausztrália, Új-Zéland közötti jövedelmi, életszinvonalbeli különbségek kis mértéke önmagában nem indokolja a London felé irányuló elvándorlás-többletet. A Londonban történő ideiglenes letelepedés egy sajátos, ma még Magyarországon kevésbé ismert, életpályatípus részének tekinthető, ami az önálló életüket elkezdő fiatalokra jellemző szakasz. Ez a világ megismerésének, bejárásának korszaka. Ausztráliából, Új-Zélandról kiindulva nem lehet megismerni Európát, Észak-Afrikát, Észak-Amerika keleti részét, vagy csak nagyon drágán és csak drága, fárasztó, időigényes utazások révén. Aki ezen országokból szeretné megismerni ezeket a térségeket, az néhány évre Londonba költözik, ott tanul vagy munkát vállal - megteheti, mert más országok polgárainál könnyebben kap tartózkodási és munkavállalási engedélyt - és onnan kiindulva utazza be a "környéket". Nyelvi akadályok nincsenek és a londoni fizetések valamint az egész világra kiterjedő utazási kínálat árai könnyűszerrel összhangba hozhatók. Mindezek mellett angliai diploma valamelyik ottani rangos egyetemen, főiskolán vagy munkahely valamelyik transznacionális vállalat ottani egységében általában nagyon jó ajánlólevélnek számít bárhol a világon.

Ezek után, már csak az az érdekes, hogy a nem európai és nem angolszász bevándorlók, miért jöttek és miért akkor, amikor? Az afrikai, karib-tengeri és dél-ázsiai (indiai, pakisztáni, malajziai, thaiföldi és kínai) bevándorlók a gyarmatbirodalom felbomlása időszakában vagy azután érkeztek, látszólag minden előzmény nélkül. Többségük a társadalom aljára érkezett, olyan munkahelyekre, amelyeket angolokkal már nem lehetett betölteni, részint azok képzettségi szintje és munkabérigénye, részben az adott munkahely alacsony társadalmi presztízse és a kifizethető munkabér miatt. A nyolcvanas években ezen nemzetiségű bevándoroltak számának növekedési üteme csökkent, kivéve az indiaiakét, akik egyre nagyobb számban vándoroltak be. Ezen csoportok helyzete eléggé ellentmondásos. Nagyobb részük még most is a társadalom alján helyezkedik el. Kialakult viszont ezekből a csoportokból is egy középosztálybeli réteg, akik részben már Angliában "törtek fel", vagy, akik a vagyonuk révén vándorolhattak be. Ezt a felemelkedést nagyon jól jelzik London szerte a különböző "egzotikus", indiai, kínai, perzsa, nepáli, Srí Lanka-i és más éttermek.

Az urbanizáció szakaszai

London esetében az urbanizációnak már legalább három szakaszát különböztethetjük meg, amelyek élesen elkülönülnek egymástól. Nézzük meg ezeket a szakaszokat.

London teljes népessége 1931-ig folyamatosan növekedett. A centralizáció ezen szakaszában mind a három zóna népessége nőtt. Csak a huszas-harmincas évek fordulóján kezdődött meg a belső zóna népességének csökkenése. A központ kiürülése, népességének csökkenése fél évszázadon át, egészen a nyolcvanas évekig tartott. Ez a tendencia csak a nyolcvanas években állt illetve fordult meg, amikor a társadalmi szerkezet megváltozásának következtében új csoportok, elsősorban a yuppiek, jelentek meg a színen. A belső gyűrű népességének növekedése még tartott a harmincas években. A harmincas-negyvenes évek fordulójától kezdődően itt is egy közel félévszázadig tartó csökkenés következett, amire csak részben ad magyarázatot a külső gyűrű lélekszámának növekedése. A hatvanas évek közepétől kezdődően, mintegy két évtizeden át tartó népességcsökkenés csak a nyolcvanas évek végén állt meg. A folyamatok lényegét jobban megérthetjük, hogy ha az arányokat is szemügyre vesszük. A központ és a belső gyűrű együttes lélekszáma maximumát századunk első három évtizedében érte el. Ebben az időszakban a népesség vándorlása elsősorban a két gyűrű közötti átrendeződést eredményezte, miközben egyre nyílvánvalóbbá vált a központ túlzsúfoltsága. A központból való kivándorlás először a belső gyűrűbe irányult és azt tette túlzsúfolttá. Ez a folyamat a huszas évek végén volt jellemző. A központból való kivándorlás ekkor sem szűnt meg, hanem tovább ment a külső gyűrűbe. Addigra az már jórészt kiépült, így a központból kitelepülők számára beépíthető terület nemigen maradt. A külső gyűrű az ötvenes években már képtelen volt fogadni a központból kitelepülők áradatát, közben maga is túlzsúfolttá vált. A kitelepülők immár Dél-Kelet-Anglia felé tekintettek. A decentralizáció, a kitelepülés folyamata nagyon erős volt, ezt csak némileg ellensúlyozták a külföldről idetelepülők. Helyismeretük nem lévén igyekeztek a központhoz minél közelebb települni, az adottságok jobb kihasználása érdekében. Ezek után érdemes megvizsgálni London szerepét Dél-Kelet-Angliában.

London és Dél-Kelet-Anglia

London fejlődését vizsgálva nem kerülhetjük meg a közvetlen környezetével való kapcsolatának elemzését. Csak néhány adatot kiemelve, mutatjuk be a város és közvetlen környezetének kapcsolatát.

Megfigyelhető, hogy miközben London népessége 1961-t követően csökkeni kezdett, aközben Dél-Kelet-Anglia, amibe London is beletartozik, népessége tovább nőtt. Ez több okra vezethető vissza. A London központjából kitelepülők nem hagyták el a főváros vonzáskörzetét, hanem abban telepedtek le. Tehát London egészének a funkciója átalakult. Mint lakóhely sokat vesztett vonzerejéből, mint potenciális munkahely lehetőség is nagy mértékben csökkent a befogadóképessége. Mint szolgáltató centrum, mint irányítóközpont megőrizte funkcióját. Különösen, hogy az ehhez szükséges közlekedési és távközlési infrastruktúra megfelelően ki van építve. A vonzás egyre kevésbé kötődik ottlakáshoz és csak, mint a centrum könnyű és gyors elérésének lehetősége jelenik meg. Miközben London népessége hol nő, hol zsugorodik és földrajzilag egyre terjeszkedik, magába integrálja teljes Dél-Kelet-Angliát, annak piacait, erőforrásait, munkaerejét. Ott már nem a helyi erőforrások megléte vagy nem léte számít, hanem csupán és kizárólag London közelsége. Amikor, London, az épített város, a maga lakásaival, közlekedési hálózatával megtelt, akkor a közvetlen környezetében létrejöttek azok az új városok, növekedési zónák, amelyek egyre inkább átveszik a lakóhely és munkahely funkcióit is. Az ötvenes években a központtól mért 20 és 40 km sugarú körök közötti sávban 8 új város épült. A hatvanas-nyolcvanas években az 50 és 100 km sugarú körök közötti sávban 1 új város létesült, míg a többiek terjeszkedtek. Az elmúlt félévszázad alatt London a világvárosból egy terjeszkedő városrégióvá vagy funkcionális város régióvá (FUR, functional urban region) vált.

Funkcionális, térbeli változások

London gazdaságát a termelési rendszerek négy fontos sajátossága határozza meg. Ezek a következők:

1) különösen erős belső kohézió és egymás közti kapcsolatok,

2) kölcsönös függőségi viszonyok,

3) a gazdaság struktúrája évszázadok óta folytonosságot mutat,

4) de relatív fontossága változott hosszú időn át, szignifikáns hatással a térbeli szerkezetre.

A meghatározó térbeli szerkezeti elemek a következők:

1) adminisztráció: kormányzat, közösségi és magán szerveződések;

2) információ: média, távközlés;

3) tranzakciós vagy csere intézmények: pénzügyi piacok, árupiacok;

4) anyagáramlások (anyagkezelés): szállítás, feldolgozóipar stb.

Most tekintsük át időbeli sorrendben, korszakonként London térbeli szerkezetének fejlődését az előbb említett elemek felhasználásával!

1600-1870

Ebben az időszakban London kelet-nyugati tengelye a Temze. A folyó északi parján szinte láncszerűen sorakoztak az alábbi funkciók nyugatról kelet, a folyó torkolata felé. A funkcionális térségek közül legnyugatabbra, még a folyó tölcsértorkolata előtt, található a kormányzat és a parlament. Ez a Westminster kerülete. Kelet felé haladva találjuk a Temple-t, ami a jogi intézmények, bíróságok, stb. otthona. Még keletebbre helyezkedik el a City, ami a tranzakciók színhelye. Természetesen itt találhatók a tranzakciókat lebonyolító intézmények, a tőzsde, a bankok, az árupiacok. Közvetlenül mellettük kezdődik az ipari és a kikötői negyed a St. Katherine's Dock-kal. Ezt a városszerkezet hosszú távon is stabilnak bizonyult és az intézmények változatlan helyen maradtak évszázadokon át.

1870-1914

A viktoriánus London rohamos terjeszkedésnek indul. A belső városközpont növekedése a sugárirányú vasútvonalak mentén a legjelentősebb. A városközpont növekedése bekerítette, majd később kiszorította a keleti iparnegyedeket. A kikötő újabb és újabb dokkok építése révén tovább terjeszkedett kelet felé, a tenger irányába.

1914-1940

London tovább terjeszkedik. A feldolgozó ipar az országutak mentén terjeszkedik. Új ipari telephelyek jönnek létre az elővárosi területeken, amelyek átveszik a londoni feldolgozóipar szerepét. Az Amerikai Egyesült Államok vállalatai működőtőke beruházásaikkal a nyugat-londoni elővárosi övezetben új ipari térséget hoztak létre.

1950-1960

Nagy-London elérte növekedésének határait. A növekedés határát a főváros körüli zöldövezet alkotja, mert azon belül már nincsen hely. Új növekedési pólusok alakulnak ki a zöld övezeten kívül. Növekedésük két legfontosabb oka a londoni ipar kitelepülése és a város kereteit meghaladó növekedés valamint az amerikai vállalatok újonnan létesítettt zöldmezős beruházásai. Ekkor jött létre nyolc új város a zöldövezeten kívül és fennállt a veszély, hogy ezek a városok az agglomeráción kívülre koncentrálják a gazdasági növekedét.

1960-1970

Mint, már arról szó esett, az 1960-1970-es évek jelentős változásokat eredményeztek az angol és ezen belül is londoni gazdaságban. Irodaépítési "boom" kezdődött London középpontjában. Főleg a West Enden és London belső részének nyugati oldalán - St. James, Soho, Covent Garden - építkeztek. A brit többségi tulajdonban lévő nagyvállalatok többnyire idetelepítették székhelyeiket London más részeiből. A föld- és telekárak emelkedése és az olajválság ösztönözték a vállalatokat a városból való kitelepülésre. Ez végső soron a belső területek dezindusztrializációját eredményezte. London központjában ugyanakkor megjelentek a médiumok, a távközlési és információtechnológiai rendszerek üzemeltetésével foglalkozó vállalatok.

A hetvenes évek második fele és a nyolcvanas évek

Az olajválság utáni másfél évtizedet számos ellentmondásos folyamat jellemezte Londonban is. Ezek közül néhányat mindenképpen meg kell említenünk.

-A kikötő forgalma csökkent és számos dokkot be is zártak. A kikötői funkciók decentralizálódtak. Az okok között mindenképpen Nagy-Britannia külkereskedelmi forgalmának megváltozását kell említeni. A legfontosabb változás, hogy Nyugat-Európa a külkereskedelmi forgalomból való részesedést tekintve átvette a korábbi gyarmatok helyét. A korábbi gyarmati kereskedelemre épülő kikötők helyét átvették a kontineneshez legközelebb fekvő és az oda irányuló forgalmat lebonyolító kikötők, Dover, Harwich, Tilbury. Az is a földrajzi átstruktúrálódást eredményezte, hogy a korábbi szénexportőr és kőolajimportőr Nagy-Britannia szénimportőrré és kőolajexportálóvá vált. A megváltozott áruforgalom új kikötőkben és más földrajzi helyeken zajlik.

-Mind a vállalati, mind az állami szférában költségtakarékosság miatt szigorú intézkedéseket vezettek be a hivatalok növekedésének ellenőrzésére.

-Az állami hivatalok és a vállalati központok decentralizációja és egységeinek kihelyezése az elővárosokba és a külső agglomerációs övezetbe, például Croydonba és Basingstoke-ba. A kormányzati hivatalok egy részét pedig Nagy-Britannia más térségeibe telepítették.

-A hivatalok, a csúcstechnológiai vagy "high tech" iparágak és a kutatás-fejlesztési, K+F tevékenységek növekedése a brit, az amerikai és az európai transznacionális vállalatok itteni egységeinél különösen az "Arany Háromszögben" összpontosul. Az "Arany Háromszög" London belső kerületeinek nyugati szélétől a Temze völgyében a Heathrow repülőtérig és Délen a Gatwick repülőtérig tart. A háromszög két külvárosi csúcsa London két legfontosabb repülőterénél van, mintegy jelezve a légiközlekedés fontosságát a csúcstechnológiai iparágak telephelyválasztásánál. Pozitív hatásként ehhez még hozzájárul nyugaton az M4, délen az M23 autópályák (folyosók) hatása.

-Ez kiegészülve az M25 autópálya, ami London külső gyűrűje, gyorsító hatásával vezetett további hivatalok és K+F tevékenységek letelepedéséhez és fellendüléséhez az új és más szomszédos városokban.

-1973 és 1986 hatása vezetett a pénzügyi szolgáltatások fellendüléséhez London központjában a City-ben. 1973-ban Nagy-Britannia belépett az Európai Gazdasági Közösségbe, aminek hatására több Egyesült Államokbeli és a Közös piac országaiból származó bank telepedett meg, hozott létre leánybankot itt. 1973-ban kezdődött továbbá az első olajválság. A hirtelen pénzbőségben lévő arab országok számos bankja is letelepedett Londonban. Ez a két hatás jelentősen megnövelte London szerepét a nemzetközi pénzpiacokon. A pénzügyi tranzakciók, és közvetítő intézmények megnövekedett száma hozzájárult a pénzügyi szektorban alkalmazottak számának gyors növekedéséhez, a munkaerőpiac átstruktúrálódásához. 1986 a "Big Bang" éve. Ekkor jelentek meg a nagy japán bankok és más nemzetközi pénzügy szolgáltatók. A Londonban megjelent bankok immár a világgazdaság valamennyi fontosabb régióját képviselik, ami által a City a nemzetközi tőkeáramlások egyik, ha nem a legfontosabb csomópontjává válik.

A kilencvenes évek

Időben tovább haladva eljutottunk a kilencvenes évekig, amelyeknek jellemzői a következők:

- London belső és külső részeinek dezindusztrializációja tovább folyik. Tovább tart a pénzügyi szolgáltatások bővülése. Rekonstrukció a City-ben. Canary Wharf és Docklands növekedése. A városi központ piacainak áttelepülése Docklands-be és a gazdátlanná vált ipari, vasúti területekre a dél-nyugati központba.

- A növekedés eltolódik kelet felé ahogy Docklands is hasznot húz a nyomtatott sajtóból, információs technológiai és média iparból, a City Airportból és a tömeges lakásépítésből.

- A Csatorna-alagút megnyitásának hatásai is jelentkeznek már. Az alsóbb szintekre delegált (downsized) hivatalokat újra központosítják. A London központjában lévő lakásokat külföldiek vásárolják meg.

- A bevásárló központok, hivatalok (management vagy tanácsadó cégek) építkeztek a fő vasútvonalak pályaudvarain, azok környékén vagy éppen azokon túl. Ezzel mintegy kitolták a városközpont kiterjedését észak felé. Ilyen új hivatal többek között az EBRD is, amelynek székháza a Liverpool Street pályaudvar mellett van.

- A népesség recentralizációja is nagyon erőteljes folyamatnak bizonyult. 1989 és 1997 között a lakóterületek 46%-a lett hivatallá, áruházzá, üzemmé, iskolává és templommá alakítva Docklands-ben és London középső részén.

London más brit régiókhoz viszonyítva

Ha London és a többi brit régió viszonyát vizsgáljuk, akkor több, mint ellentmondásos képet kapunk. Valamilyen fokig az Egyesült Királyság térgazdasága "teljes ciklust járt be" az elmúlt évszázadokban.

- London és Dél-Kelet-Anglia volt a fő gazdasági régió 1760-ig.

- Az ipari forradalom Midland-et, Észak-Angliát, Közép-Skóciát és Dél-Wales-t tette a legfontosabb ipari és városi régiókká és kikötőkké a 18. század végén és a 19. században. Ezen térségek legfontosabb ágazatai a szénbányászat, vas- és acélkohászat, gépgyártás, hajógyártás, textilipar, vasúti járművek gyártása, ruha- és bőripar, vegyipar és mindenféle élelmiszeripar voltak.

- London megtartotta a luxuscikkeket (bútorok, órák, stb.) előállító manufaktúrákat és a fejlett, a tengerentúlról érkezett élelmiszerek feldolgozására szakosodott élelmiszeripart. Az első két ipari forradalom elkerülte Londont. Bár az ipara használt brikettezett szenet, például a város terjeszkedéséhez szükséges téglagyártásban.

- London feldolgozóipara kimagaslóan csak a múlt század végétől századunk hatvanas éveiig növekedett. A harmadik és negyedik innovációs hullám (ipari forradalom) termékei - telefon, távíró, orvosi eszközök, gyógyszerek, elektronikus eszközök, rádió, TV, radar és a repülőgépek - gyártásában betöltött vezető szerep a helyi K+F tevékenységeken alapult. Hozzájárultak még ezekhez, 1920 és 1960 között, a Londonba irányuló amerikai működőtőke befektetések a gépkocsi, az élelmiszer és a gépgyártásba és fototechnikai iparba.

- Az 1980-as és 1990-es években London és a Dél-Kelet-Anglia ismét a vezető régió ezekkel az ágazatokkal és a szolgáltatásokkal. Eközben Nagy-Britannia többi része elszenvedte a dezindusztrializációt. Miközben London egyre jobban szakosodik az "államhatalmi funkciók", az információk és a "tranzakciók vagy az üzleti élet" ellenőrzésére, ugyanakkor a brit feldolgozóipar kis és közepes nagyságú városokba települt és "rurarizálttá vagy zölddé" vált. A dél-keleti régió újraiparosodásával ismét a vezető ipari régióvá vált és az eredeti/új területi munkamegosztás alakult ki. Így visszatértünk a ciklus elején jellemzett állapothoz. Ugyanakkor a K+F tevékenységek és a kikötők a térben decentralizálódtak.

A brit külkereskedelem az Európai Unió felé való eltolódása vezet Dover kiemelkedéséhez a "roll-on roll-off" (komp) forgalom és a Csatorna-alagút révén. Ez az orientációváltás eredményezi a Londontól észak-keletre lévő konténerkikötők (Harwich, Felixstone) forgalmának növekedését is. Minden más távolabbi brit kikötő (Liverpool, Glasgow) forgalmának csökkenéséhez vezet az EU tagállamaival folytatott kereskedelem.

De, a London és környékének túlkoncentrálódását és a zsúfoltságát okozó erők máshol is növekedéshez vezetnek. A skóciai Edinburgh-ben a pénzügyi szolgáltatások fejlődnek. Dél-Wales-be és Észak-Angliába a szokásos, mindennapos feladatokat ellátó kormányzati hivatalok lettek telepítve. Kelet-Angliába, Norwich-be a társadalombiztosítás intézményei költöztek. Manchesterben nemzetközi regionális repülőtér van. Birmingham a nemzeti kiállítások, vásárok centruma.

Urbanizáció, agglomerálódás London külső régiójában

1914 előtt a "Garden City" koncepció jegyében hoztak létre városokat London északi részén. Ilyen város Lechtworth, Welwyn Garden City.

1946 és 1960 között az új városokat - Basildon, Bracknell, Crawley, Harlow, Hempstead, Stevenage - magában foglaló gyűrű jött létre London központjától kb. 40-60 kilométerre. De az ebbe a gyűrűbe tartozó már meglévő városok is, amelyek új terjeszkedő iparágaknak adtak otthont, növekedtek. Ilyen város például: Watford, Hertford, Bedford, Swanley, Dartford, Dunstable, Luton, Harpende.

A hatvanas-nyolcvanas években egy új város, Milton Keynes jött létre. London vonzáskörzete kibővült 70-100 kilométerre. Ebben a térségben számos terjeszkedő város és növekedési centrum található. Ezeket több csoportra oszthatjuk. Egyetemi városok: Cambridge, Oxford, Colchester, Norwich. Komplex funkciókkal - ipar, K+F, hivatalok - rendelkező városok Basingstoke, Reading, Maidstone, Peteerborough, Swindon, Southampton, Ipswich és Ashford, amelynek fejlődésére jelentős hatással van a Csatorna-alagút szigetországi kijárata.

Regionális politika az Egyesült Királyságban

Nagy-Britanniában a regionális politikának hagyományosan két fő célja van. Az egyik cél: a magas munkanélküliséggel rendelkező területek gazdasági szerkezetváltásának elősegítése. A második cél: London növekedésének korlátozása. Röviden, mi csak ez utóbbival foglalkozunk! Időrendi sorrendben tekintsük át a London korlátozására hozott intézkedéseket!

Az első időszakban, a negyvenes-ötvenes években a népesség és az ipar decentralizációja volt napirenden. Ekkor nyolc új várost hoztak létre. A fő feladat a London környéki zöld övezet, Green Belt megóvása volt, hogy megállítsák a metropolisz burjánzását, határ nélküli növekedését.

A második időszakban, a hatvanas-hetvenes években a központi kormányzat ellenőrizte a vállalatok terjeszkedését az üzemek épületeinek alapterületét. (Industrial Development Certificate, IDC)

A harmadik időszakban, a hetvenes években az intézmények telephelyválasztását támogató irodát állítottak fel. Ez az iroda tanácsot ad az intézmények újratelepítéséhez, elköltöztetéséhez vagy új intézmények Londonon kívüli telephelyválasztásához.

A negyedik időszakban, a nyolcvanas évek elejétől napjainkig a városi felújítási politika került a középpontba. Felújították az egykori Docklands-et, a régi kikötő dokkjait és környékét. Az egykori ipari és kikötőnegyedből lakó- és üzleti negyedet építettek. A számos új épület mellett a régi raktárakat is felújították és bennük nagyméretű lakásokat alakítottak ki. A belső város részeket, mint például a Greenwich melletti Deptfordot, felújították..

Merre tovább? Irány a harmadik évezredbe! Mint a példák mutatják London megszépült, megújult külsővel, környezettel várja a jövő kihívásait. Elvesztette gyarmatbirodalmát, de nagyságát nem! Elveszette funkcióit? Újakat szerzett helyettük! Befogadó város, mert tudja, hogy nagyságát csak akkor őrzi meg, ha befogadja az idegent. Befogadta a Rotschildokat, naggyá tették. Beengedte az olasz labdarugókat és csapatát, a Chelsea-t KEK-győztessé tették.

Bevezetés

Európában mindmáig a városok maradtak az elsődleges forrásai a jólétnek és a központjai a társadalmi és kulturális fejlődésnek. Mindazonáltal feltűnő gondok is vannak a gyors gazdasági átalakulással, munkanélküliséggel, a környezeti feltételekkel, a zsúfolt közlekedéssel, a nyomorral, lerobbant lakásokkal, bűnözéssel és a kábítószerrel való visszaéléssel kapcsolatban is.

Politikai erőfeszítések már korábban is megcéloztak Európában sok - a városokra kiható - problémát, de ezek az erőfeszítések gyakran szétforgácsolódtak, visszájukra fordultak és híján voltak az előrelátásnak. Emiatt új erőfeszítések szükségesek, hogy megerősítsük vagy helyreállítsuk Európa városainak a társadalmi és kulturális integrációban, mint a gazdasági fellendülés és a fenntartható fejlődés forrásában és a demokrácia alapjában betöltött szerepét.

Európai szinten, az Európa Parlament és a Régiók Bizottsága támogatott még aktívabb Uniós szerepvállalást a városi fejlődésben, a tagállamok valamint az Európai Bizottság elismerték saját felelősségüket a jövendő fenntartható fejlődésben az ENSZ szakkonferenciáján (Világkonferencia a Fenntartható Városi Fejlődésről - Habitat II.).

Ez a tanulmány megvizsgálja a városi fejlődés gyorsításának lehetőségeit és a létező Közösségi beavatkozások hatékonyságának növelését a városokban. A szándék nem az, hogy olyan ügyekben befolyásolja Európa-szerte a várospolitikát, amelyek a helyi vagy regionális szintek kompetenciájába tartoznak. Ámbár, mára egyértelművé vált, hogy az EU városai számos általános problémával állnak szemben, s így lehetőség van európai méretekben megosztani és elősegíteni a lehetséges megoldásokat. Ez nem kívánna újabb sajátos erőfeszítést európai szinten. El lehetne érni a célt jobban összpontosított megközelítésen keresztül, a létező eszközöket használva nemzeti és közösségi keretekben és növelve az együttműködést és koordinációt minden szinten.

Van még két további elem, amelyet számításba kellene venni, amikor a városi problémákról beszélünk EU szinten. Először: a kihívások a városfejlődéssel kapcsolatban lehetőséget adnak az EU-nak, hogy még jelentősebb szervezet legyen, konkrét hasznot hozzon polgárai számára mindennapjaikban. Ez megköveteli a helyi demokráciák fontosságának határozottabb felismerését is, a politikai hatalomnak a polgárhoz legközelebbi szintjén. Másodszor: a városok döntő szerepet játszanak az európai társadalmi modell alátámasztásában, amely az egyenlő lehetőségek elvén nyugszik, tekintet nélkül nemre és nemzetiségre. Miként a városi hatóságok nem lehetnek kizárólagos szereplők ezen nagy problémák megoldásában, éppúgy lehetetlen ezek kezelése aktív részvételük nélkül.

A tanulmány négy fejezetbe szerveződik. Az első rész a kulcsfontosságú kihívásokkal indul, melyek kisebb vagy nagyobb mértékben hatással vannak minden városra. A második rész számba veszi a létező EU politikákat, melyeknek direkt vagy indirekt befolyása van a városokra. A harmadik rész javaslatokat bocsát vitára a jövendő beavatkozások terén és arra a megközelítésre, mely az európai várospolitika kiindulópontja lehetne. Végül, a negyedik rész javasolja a visszatérést erre a tanulmányra, különösen a Városfórum című? konferencia szervezésénél 1998-ban^* .

1. Kihívások Európa városaival szemben

Európa népességének több mint 80%-a lakik városokban, ezzel téve Európát a világ legjobban városodottabb kontinensévé. Habár nagy változatosság van az európai városi területeken, de vannak általános jellemzők, melyeket röviden összegez az első fejezet.

1.2. Városok változó környezetben

Az európai lakoság körülbelül 20%-a lakik a nagyobb konurbációkban, amelyek több mint 250.000 lakost tömörítenek, további 20% a közepes méretű városokban és 40% a 10-50.000 lakosú kisvárosokban. London és Párizs a két olyan olyan metropolisz, amely 10 milliós lakossággal rendelkezik.

A demográfiai adatok megerősítik, hogy az európai társadalmak urbanizációja folytatódik, de lassabb ütemben, mint az előző évtizedekben.

A nagyvárosok népességnövekedésének forrása a természetes szaporulat, a beáramlás a rurális és kevésbé fejlődő területekről és a nemzetközi bevándorlás, különösen a közösségen kívüli országokból. Az EU fontos célországa volt a bevándorlóknak és ez segítette ellensúlyozni a népességfogyási trendet. Becslések szerint, 1990-ben például 2,1 millió ember lépett be a tagállamok területére külföldről, míg majdnem 1 millió elhagyta az EU területét. Írországot kivéve, minden tagállamra pozitív migrációs egyenleg jellemző. Az 1987-1991 közötti időszakra végzett becslések arra utalnak, hogy a bevándorlók kétharmada a nagy ipari központokba és a fővárosokba költözött.

Egyes városokban ellenben népességcsökkenést tapasztalhattak a ‘80-as években. Ennek a csökkenésnek a hagyományos álláshelyek és így a munkavállalók eltűnése vagy áthelyeződése és a szuburbanizáció a fő okai. Brüsszel, London, Párizs, Lille, Porto, Hannover, Torinó, Barcelona és a Randstad városai Hollandiában mind-mind példák arra, hogy a városközpont népességet vesztett a környékével szemben. Az otthon, munka és pihenési lehetőségek szétválása maga után vonta az utazási szükséglet növekedését.

Gazdasági teljesítmény szempontjából, a nagyobb városok maradtak a fejlődés fő forrásai és népességarányuknál jóval többel járulnak hozzá a regionális vagy nemzeti GDP-hez, ami a városok nagyobb termelékenységére utal. A GDP növekedés ugyanakkor gyakran „munkaerőtakarékos” természetű volt. Például Brüsszel, Rajna-Ruhr és London városrégiók éves GDP növekedése 5-6% volt, míg az éves munkahelyteremtés ugyanebben az időszakban csak +0.2 (Brüsszel), +0.1 (Rajna-Ruhr) és -0.2 (London) volt. A gazdaságilag sikeres városok közé kisebb centrumok is besorolhatók: Parma, Rennes, Cambridge, Braga és Volos.

A foglalkoztatás legtöbb városban növekedett az 1980-as évek közepétől tartó időszakban, köszönhetően a szolgáltató szektor jelentős terjedésének, amely napjainkban a városi munkahelyek 60-80%-át adja és a legtöbb esetben ellensúlyozta az ipari munkaalkalmak elvesztését. Nagyjából 1/3-a a szolgáltatások munkahelyeinek a nem-piaci közszolgáltató szektorban található, amely a közhivatalokat (public administration), az oktatást, az egészségügyet, a közösségi és szociális szolgálatokat foglalja magába, amint ez látható Brüsszel, Róma, Helsinki, Stockholm és Koppenhága esetében. Sok városban ellenben, a közszolgáltató szektor növekedése korlátozott a közkiadások kötöttségei miatt. Ami a szolgáltatások munkahelyeinek maradék 2/3-át illeti, ezek főleg pénzügyi szolgáltatások, biztosítás, szállítás és hírközlés, kiskereskedelem, szállodák és vendéglátás.

A változó körülményekhez legnehezebben azok a városok alkalmazkodtak, amelyek nyersanyagigényes ipartól függtek vagy olyan regionális gazdaságban helyezkedtek el, amelyet a hagyományos mezőgazdaság dominált. Kelet-Németország városainak sajátos problémája a folyamatban lévő gyors szerkezetváltás, amely más EU városokban már évtizedekkel ezelőtt lezajlott.

A városok jövőbeni fejlődése más alapelemekből szerkesztődik mint a múltban. A szolgáltató szektor növekvő fontossággal bír, főleg a távközlés és szállítás, a biotechnológia, a high-tech további ágazatai, a nagy- és kiskereskedelem és az információs társadalom fejlődéséhez kapcsolódó oktatás és kutatás révén. De ugyanúgy a környezet és a szélesebb értelemben vett életminőség feltételei is egyre növekvő fontosságú tényezőkké válnak, amelyek befolyásolják az új tevékenységek elhelyezkedését. A városok ezért a folyamatos változásokhoz való alkalmazkodás kihívásával néznek szembe a gazdaságban és más területeken is. A fejlődésnek ez az új módja magába rejti a városi társadalom további polarizálódását és napirenden tartja a munkaerő folyamatos átképzésének kihívását is.

1.2. Városi munkanélküliség, szociális gondok

Bár az adathozzáférhetőség gondjai nagyok, a becslések azt erősítik meg, hogy a városi munkanélküliség az EU átlaga feletti. Az EU sűrűn benépesült területeinek a munkanélküliségi rátája 1995-ben 11,9% volt, összehasonlítva a rurális térségek 10,8%-os és a félig városiasodott jelleggel rendelkező területek - amelyek gyakran az erősen városiasodott központok mellett vannak közvetlenül - 9,0%-os rátájával. Az EU átlag összességében 10,8% volt. Az átlagérték mögött jelentős a szóródás. Néhány városnak viszonylag alacsony munkanélküliségi rátája van (pl. Milánó, Frankfurt), míg mások meghaladják a nemzeti és az EU átlagot legalább 1/5-ével (pl. Brüsszel, Birmingham, Köln, Koppenhága, Nápoly, Róma stb.).

Az új gazdasági lehetőségek mostani fejlődése sok városban növeli a társadalmi és a gazdasági különbségeket. Míg a munkaerő jobban képzett része képes versenyezni egy nyitott gazdaságban, addig feltűnt egy gyengébb csoport amely folyamatos vagy időleges kirekesztettségben él. Az oktatási folyamatba való bekapcsolódás és a munkaerő-piac elérhetősége vált a városi népesség megosztottságának fő tényezőjévé. Fontos figyelembe venni, hogy az EU munkanélkülieinek fele tartósan munkanélküli, ugyanakkor a sűrűn lakott területeken a tartós munkanélküliek aránya ezt meghaladja (56.1%). A városokban a többszörös hátrány kifejeződik a növekedő szegénységben és hajléktalanságban, a társadalmi szegregációban, rossz lakásviszonyokban, kábítószervisszaélésben és a bűnözésben.

Sok európai városban a fejlődési lehetőségekből való kizártság térbeli szegregációhoz vezetett a szegényes városrészekben. Ez a jelenség már hosszú ideje jelen van Észak-Európa városaiban és ugyanígy terjeszkedik Dél-Európa városaiban is. Néhány városnegyed a nagyobb városokon belül 30%-nál nagyobb (ld. Melléklet) munkanélküliségi rátával és nagyon alacsony iskolázottsági mutatókkal rendelkezik. A társadalmi zártság ugyanakkor sok városban egybeesik néhány negyednek a kulturális és nyelvi sokszínűségével, ami itt az iskolarendszerben sajátos igényeket támaszt. Mára egyre inkább felismerik, hogy a térbeli elkülönülés nemcsak munkanélküliségi, oktatási és alacsony lakásminőségi értelemben vett társadalmi gond, hanem a társadalmilag deviáns környezet rontja a város általános gazdasági vonzerejét is.

1.3. Egyensúlytalanságok az európai városhálózatban

A globalizáció és az ipartól a szolgáltatások felé való eltolódás sem csökkentette a tér jelentőségét a gazdasági fejlődésben. Különösen a fővárosi, stratégiai helyen fekvő és jól ellátott csomópontok valószínűleg meghatározó befolyást nyernek a periférián lévő és kevésbé ellátott városok és kisvárosok rovására. Ezeknek a területeknek az uralkodó jellege különösen jól látható a szállítási kapcsolatokban. 1993-ban a London-Párizs repülőjárat kétszer annyi utas szállított, mint bármely más járat Európában. A városfejlődés térbeli egyensúlyában döntő a forgalmi helyzet és funkció, amely alapvető a modern piaci tevékenységek vonzásában. Félreeső kapuvárosok, mint Athén, Valencia, Palermo, Thesszaloniki, Belfast, Lisszabon és Sevilla és az iparvárosok mint Torinó, Glasgow és Bilbao hátrányban vannak, összehasonlítva olyan központi kapuvárosokkal, mint Antwerpen, Bréma, Rotterdam valamint Hannover, Lyon és Bécs, ahol a tevékenységek diverzifikáltak és egyben jó az elérhetőségük.

Azoknak a középvárosoknak, melyek jól kapcsolódnak a legmodernebb gazdaságokhoz, szintén előyük van másokkal összehasonlítva. A középvárosok a Közösség területének közepén a várakozások szerint jobban ki tudják használni az integrációból fakadó előnyöket, mint a periférián lévő városok.

1.4. Városi környezet

A városi területek lakossága mind jobban törődik természeti és épített környezetével. A határozott erőfeszítések ellenére azonban sok gond megmaradt. Az Európai Környezeti Ügynökség 1995-ös áttekintése azt mutatta, hogy azon európai városok, melyek lakossága több mint 500ezer fő 70-80%-ának levegőinősége nem éri el a WHO minőségi előirásainak szintjét. Az ún. téli szmog koncentráció hatása mintegy 70 millió lakost érint az EU városaiban. Milánóban, Torinóban, Stuttgartban, Belfastban, Dublinban és Berlinben a „téli szmog" koncentrációja kétszeresen haladja meg az egészségügyi határértéket. Az ózonkoncentráció negatív hatása az EU lakosságának kb. 80%-át érinti legkevesebb egyszer egy évben.

Az iparon kívül a háztartási fűtés és a városi közlekedés a szennyezés fő forrása. A magánautóhasználat gyorsabban növekedett mint bármely más közlekedési mód és előreláthatólag növekedni fog a közeljövőben is. A növekvő járműkoncentráció csökkenti a kevésbé szennyező autótechnológiák pozitív hatását a környezetre. A városi környezet súlyos kockázati elemét jelenti a szilárdhulladék és a városi szenyvíz.

Az említett tényezők - ideértve még a zajszennyezést és a forgalmi dugókat is - csökkentik a városi mozgékonyságot és elérhetőséget és növelik a város gazdaságának termelési költségét. Londonban és Párizsban a gépkocsiközlekedés átlagsebessége visszaesett arra a szintre, amit a századfordulón értek el sokkal egyszerűbb szerkezetekkel.

A fent említett nagyon fontos nézőponton kívül, az épített és kulturális épületörökség, a közterületek, a városkép és a városszerkezet is az életminőség fontos elemei a városlakók számára.

A környezetvédelmi problémák általánosak minden városi területen, de természetesen jellemző különbségek vannak a különböző kis- és nagyvárosok tapasztalataiban. Megemlíthető, hogy a zöldfelület minőségét és mennyiségét tekintve Hannover, Evora és Brüsszel a területének több mint 20%-át “engedte át” zöldfelületnek, míg Rotterdam és Madrid 5%-ot vagy kevesebbet.

A várostervezés a múltban nem mindig járult hozzá a városi potenciálok növeléséhez, az egyfunkciós területek megsokasodtak, az emberi élet sajátos elemeire specializálódva (munka, vásárlás, pihenés, megélhetés). Ezek a területek csökkentették a városok lehetőségeit, hogy olyan hellyé váljanak, ahol az emberek ki tudják teljesíteni az életüket. Változás szükséges a várostervezési politikában is, hogy jobban tekintetbe vegyék a fenntarthatóságot, az összetettebb funkciókat és a változatosságot, hogy visszahozzák a várost mint élénk találkozóhelyét mindenféle tevékenységnek a nap bármely szakában.

1.5. A hatalom szétforgácsoltsága és a városi társadalom integrációja

A városi társadalom integrációjának fő tényezői túlmutatnak a gazdaságon és a munkaerőpiacon. A munkahelykínálaton, a jövedelmeken, a vállalkozási lehetőségeken kívűl a városok lehetőségeket ajánlanak a pihenésre, tanulásra és kulturálódásra. A városoknak el kellene látniuk a lakóikat „élettérrel” és azonosságtudattal.

A lakók csekély városi azonosságtudatát gyakran igazolják a csekély aktivitással a helyi demokratikus folyamatban. Különösen alacsony a részvétel a szegény és leginkább peremi városrészeken, ahol a gondok súlyosbodhatnak a bevándorló közösségek kialakulásával, melyek nem mindig gyakorolják szavazati jogukat. Az identitásgondokon túlmenően az alacsony választási részvétel a hátrányos területeken csökkenti a nyomást az adminisztrációra, hogy bíztosítsa a szolgáltatások eljutását az ilyen területekre.

A városok különböző törvényes intézményi és pénzügyi rendszerrel működnek a különböző tagállamokban. Miként az intézményi feltételek különböznek, úgy az is természetes, hogy az erőfeszítéseik a városfejlesztés terén különbözők lesznek. Éppúgy találunk a közösségben nagy tradiciójú és hatáskörű helyi autonómiákat, mint csekély szerepűeket.

Sok önkormányzat néz szembe a városi gondok megoldására alkalmas intézményi feltételek vagy a pénzügyi kapacitás hiányával. A városi hatóságok növekvő mértékben pénzelnek olyan szolgáltatásokat, melyekből a környező terület is hasznot húz, összefüggésben azzal ténnyel, hogy az adminisztratív határ már nem esik egybe a városi terület valódi terével. Ez lehetővé teszi a környező helységeknek, hogy hasznát vegyék olyan eszközöknek, melyet gyakran egy kevésbé virágzó központi város népessége valósított meg. A városi önkormányzatok reálbevétele az utóbbi évtizedben, hasonlóan a költségvetési-kormányzati kiadások általános korlátozásához, csökkent. A legtöbb esetben és különösen akkor amikor a városi önkormányzatok népjóléti kiadásai növekedtek, ez a helyi befektetések csökkenéséhez vezetett.

A városvezetés a felelős hatóságok sokszorozódásával, a helyitől a regionálison és a nemzetin keresztül az európai szintig egy bonyolultabban intézményrendszerbe kényszerült, ami nehézséget okoz a sikeres politika gyakorlati alkalmazásában s egyúttal erősíti a polgároknak azt az érzését, hogy valójában nincs igazi felelőse a városnak, ez a széttagoltság akadályozza a felelős polgárság erősödését.

A polgárok nagyobb ellenőrzést követelnek az életükre kiható döntések felett. Ezért egyre növekszik annak fontossága, hogy beleszólhassanak a helyi jogalkotásba és a helyi programok végrehajtásába. Így például a nők szükségletei és nézetei a városfejlesztésben nagyobb figyelmet igényelnek.

Ezek azonban csak részválaszok. Létfontosságú annak az alapkérdésnek a megválaszolása, hogy „Az emberek miért nem boldogok, hogy az egész életüket a városban élhetik le?” A város Európa sok részén többé már nem kívánatos hely a gyerekek felnevelésére, a szabadidő eltöltésére, általában az életre. A város szerepének ez a lemorzsolódása talán a legnagyobb fenyegetés az európai fejlődési modellre, társadalomra és ez az amiről a legszélesebb körben kell vitatkozni.

2. Folyamatban lévő cselekvési programok EU szinten a városi fejlődéssel kapcsolatban

Az EU összes politikájának/programjának van olyan hatása, mely kihat Európa városaira, bár ezt nem mindig könnyű mérni. Négy témakör az, amely különleges összefüggésben van Európa városainak növekedésével és fejlődésével:

• programok, melyek elősegítik a gazdasági versenyképességet és munkahelyteremtést;
• programok a gazdasági és társadalmi kohézió erősítésére;
• programok, melyek segítik beilleszteni a nagyvárosokat a Transzeurópai Hálózatba;
• programok, melyek elősegítik a fenntartható fejlődést és életminőséget a nagyvárosokban.

2.1. A versenyképesség és a munkavállalás támogatása

A világkereskedelem liberalizációjával összefügésben az EU szembekerült versenypozíciója növelésének kihívásával. Erre a globális kihívásra adott válaszreakció részeként megalkották az Egységes Piacot (Single Market), melyet arra terveztek, hogy növelje az Unió versenyképességét, eltüntetve az akadályokat a kereskedelem, a befektetések és munkaerőáramlás elől, egyesített gazdaságot létrehozva, amely előnyök széles skáláját ajánlja. Ebből a szempontból az Egységes Piac volt a legtávolabb ható tényezője a változásoknak mostanában, és a gazdasági teljesítmény fő ösztönzője. A globális liberalizáció és az Egységes Piac megalkotásának ugyanezen öszefüggésén belül, az EU is elhatározta, hogy liberalizálja azokat a piacokat, ahol a nemzeti monopóliumok uralkodtak eddig (hírközlés és közlekedés).

A nagyvárosok sokkal jobban kitéve találták magukat a globális gazdasági változásoknak mint előtte. A folyamat megerősítette a nagyvárosok lehetőségeit, mint a jólétteremtés autonóm szereplőiét és kevésbé kiszolgáltatottá tette őket a nemzetgazdaságok fejlődésétől. Mind a külső befektetések, melyek az Unióba irányulnak, mind a belső tőkeáramlás nagyobb része a nagyvárosokat választja. Ez különösen igaz a specializált szolgáltatásokra mint pl. a bankok (London, Frankfurt és Amszterdam). A multinacionális cégek európai irodájukat már néhány kiválasztott városban alapították meg mint Brüsszel, Párizs, London, Amszterdam és a japán cégek Düsseldorfban. Az Amszterdam körüli terület az európai méretű elosztóközpontok fő telephelye lett. Spanyolország, Portugália és Írország viszonylag nagy arányban részesült a tőkebefektetésekből a közös piaci belépést követően, amely tükröződik a madridi régió és a spanyol keleti part városi területeinek jó gazdasági teljesítményében és a lisszaboni valamint dublini körzet erős növekedésében.

Azonban csak azok a nagyvárosok tudnak hasznot húzni az autonómiából, melyeknek életképes jövője és nagy hozzáadott értéketöbblete van, melyek alkalmasak a csúcsminőségű szolgáltatások közvetítésére és amelyeknek jó infrastrukturális adottságai vannak. Ezért az Egységes Piacnak és a világkereskedelem liberalizálásának nagyon nagy mértékű térbeli differenciáló hatása van. Ennek negatív hatásai már láthatók néhány tagállamon belül a regionális különbségek kiéleződésében. A gyengébb nagyvárosokban a globális liberalizáció akár nagymértékű müködési költségnövekedést is eredményezhet.

A városok innovációs befogadóképessége e centrumokat a régiók gazdasági motorjává teszi. Néhány sikeresebb régiót a városi területeken lévő koncentrált (mind állami, mind magán) műszaki kutató-fejlesztő szolgáltatások határoznak meg, melyek kapcsolatban vannak az innovációhoz szorosan kötődő vállalkozási kultúrával. A Kohéziós Jelentés megállapította, hogy csupán néhány nagyváros koncentrálja az EU kutató-fejlesztő tevékenységének jó részét.

Ma az EU legfeszítőbb problémája a munkanélküliség, amely a közösségi munkaerőpolitika nyilt kudarcát jelenti Európa növekvő munkaereje számára. Az Unió erőfeszítései jelenleg erőtlenek ezzel e lényeges kihívással szemben. Míközben különösen a kis-és középvállalkozásoknak a globális versenyviszonyokba illeszkedő, növekvő versenyképessége a nemzetközi áru- és szolgáltatás kereskedelemben, vagy a turizmusban pozitív munkarőpiaci hatásokkal járhat, éppúgy lehetnek olyan helyi kezdeményezések a munkahelyteremtés terén, amelyek nem globális kontextusba illeszkednek. Az európai stratégia a helyi fejlesztések és munkahelyteremtések támogatására című közlemény már felfedezte azokat az új lehetőségeket az állami és a magán szektor számára egyaránt, amelyek egyértelműen kívül vannak a nemzetközi verseny nyomásának kényszerein (pl. otthoni segélyszolgálat és társadalmi szolgálat a környezetért, helyi tömegközlekedés, őrző-védelem, lakásépítés, helyi kereskedelem, turizmus és kulturális örökség).

2.2. A gazdasági és a társadalmi kohézió politikája

Az EU a regionális és kohéziós politikájának a Strukturális Alapok és a Kohéziós Alap a fő pénzügyi eszköze. Az alapok együtt kb. 170 billió ECU-t jelentenek (1995-ös áron), az 1994-1999-es időszakban, ami az Unió éves GDP-jének mintegy 0,5%-át teszi ki. Az Unió strukturális programjai a regionális versenyképesség megújításának problémáját és az alulfejlettség csökkentését célozzák, valamint a hátrányos társadalmi csoportokat, különös tekintettel a munkanélküliségre.

Az Objective 1.-be tartozó régiókban - elmaradott régiók - a városi területek sikere kulcskérdés az átfogó növekedés és fejlődés szempontjából. Itt a városokhoz kapcsolható fejlesztésekre a becslések szerint az összes program allokációjának 30-40%-a jut. Az Objective 2. az ipari szerkezetváltás sújtotta területeket érinti. Ezeknek általában magasan városiasodott karakterük van és ezért a városi fejlesztési tervek egyre nagyobb részt hasítanak ki a strukturális támogatásokból. Néhány esetben több mint 80%-a a teljes támogatásnak városi területekre jut.

A Strukturális Alapok és a Kohéziós Alap eszközei segítenek növelni a konurbációk teljes egészének működését is. Befektetések a tömegközlekedés fejlesztésébe, elhagyatott városi területek feljavításába és a városi szennyvízkezelésbe csak három példa a bevatkozásokra, melyek hozzájárulnak mind a tágabb regionális gazdaság növekedéséhez, mind a fenntartható városfejlődéshez.

A globalizálódó gazdaság új környezetében, az oktatás elérhetősége a városokban növekvő fontosságúvá válik, mint olyan tényező amely gazdasági jólétet teremt. Ennek figyelembevételével az Európai Szociális Alap az Objective 3. és 4. alatt, melyek horizontális természetűek de azért érintik az összes uniós nagyvárost, kiegészítheti az emberi erőforrások növelésére tett helyi erőfeszítéseket. A tartós és fiatalokat érintő munkanélküliségre összpontosító programokban, a 3. Célkitűzés keretében különleges programok célozzák meg a hátrányos társadalmi csoportok munkaerő piaci visszaillesztését, amelyben különösen érintettek a városok. A Bizottság is hangsúlyozta a tanuló társadalom fontosságát és a multikulturális nevelés szerepét a társadalmi kirekesztés megelőzésében.

A Szociálpolitikai Fórum, amely 1994-ben a Bizottság társadalompolitikai jelentése alapján jött létre egybegyüjti a non-profit szervezetek és társadalmi partnerek képviselőit, azzal a céllal, hogy Európa polgárainak ajánlásait, a párbeszéd fenntartásával eljuttassa a Bizottsághoz. A kapcsolat a társadalmi dimenziók és a városok szerepe között az európai társadalmi modellben magától értetődő a „Sages Bizottság” jelentése szerint is, amely az alapvető társadalmi jogokat taglalja.

Ebben az összefüggésben meg kell említenünk, hogy 1997-ben hirdették ki a Faji Megkülönböztetés Elleni Évet, mely fontos támogatás azoknak a beavatkozásoknak a városi területeken, melyeket a nagyszámú bevándorló jellemez.

Az utóbbi időben növekvő figyelmet szenteltek az EU strukturális programjai a városi területek térbeli szegregációs hatásainak társadalmi-gazdasági vetületére. El?ször az Urban Pilot Projectben célozták meg a városokat újszerű módon. Az Antwerp project, például megalapozott egy lakókörzeti szintű egyyüttműködési modellt a társadalmi csoportok, különféle hatóságok és a magánszektor között, ami új, különböző eredetű erőforrások felbukkanását eredményezte a gazdasági, társadalmi és környezeti beavatkozások megvalósítása során. A Dublin project, egy innovatív megújulási projekt volt, mely megmutatta, hogy a művészetek és a kultúra fejlődése hogyan tudja alapját képezni egy szegény belvárosi negyed megújulásának.

Ez volt az a tapasztalat, mely meggyőzte a Bizottságot 1994-ben, hogy kibocsássa a Közösségi URBAN Kezdeményezést, a Strukturális Alapok keretében. A URBAN célja volt, hogy városrészek szintjén teremtse meg a partnerséget a szegény városnegyedekben, hogy a fejlesztési problémákkal integrált programokon keresztül birkózzék meg. A Bizottság megerősítette a lehetőségét a szegény városi területek támogatásának, ösztönözve a pótlólagos állami támogatásokat a kisvállalkozásoknak, melyek helyi szinten működnek, azért, hogy ez vonzza a befektetéseket és a serkentse a munkahelyteremtést.

Az Unió 1989-es szerkezeti reformjai óta erősödik a felismerés, hogy a városi társadalmi szegregáció problematikáját integrálni kellene a regionális fejlesztési politika főáramába. Számos program a Strukturális Alapok 1. és 2. Célkítűzésében kereste a lehetőségét, hogyan célozza meg az elmaradott városrészeket és bíztosítsa, hogy az újonnan létesített lehet?ségek a tágabb régióban ezek hasznára is legyenek. Portugáliában, például beavatkozások célozták meg az állandó lakosok életkörülményeinek javítását Lisszabon és Portó „barakkvárosaiban". Az olasz programok beavatkozásokat tartalmaztak, melyek Nápoly Pianura negyedének társadalmi-gazdasági fejlesztésének növelését célozták. Az Egyesült Királyságban a „Közösségi Gazdaságfejlesztés" úgy azonosítható, mint különleges elsőbbséget élvező program, mely a súlyosan hátrányos városi területek elfekvő erőforrásaira koncentrál. Hasonló prioritás létezik az Objective 1. keretében a franciaországi Hainautra is.

A horizontális beavatkozások területén belül, a humánerőforrás fejlesztésért a Bizottság kiadta az INTEGRA-t, mint részét az Európai Szociális Alap Közösségi Foglalkoztatási Kezdeményezésének. Az INTEGRA pénzügyi akciók az elmaradott városkörzetekben helyi szinten egyesítik a városrészek megújítását a munkaalkalmak teremtésével. Ezek a beavatkozások az összetett megközelítés tudatosítására törekednek, hisz e zónákban egyszerre kellene megbírkózni a munkaerőpiacról kiszoruló emberek gondjával, de a lakásügy, az egészségügy problémáival, a társadalmi védettség, mobilitás korlátaival, az igazságszolgáltatáshoz és a közszolgálatokhoz való hozzájutás esélyének növelésével is.

2.3. Közlekedés és a transzeurópai hálózatok

A Transzeurópai Szállítási Hálózatok (TransEuropean Transport Networks) és még általánosabban, a hatékony ellátás szállítási szolgáltatásokkal döntő a városfejlesztés és a várospolitika számára. A jó közlekedési rendszer meghatározó tényezője a város gazdasági versenyképességének és a városlakók életminőségének. A közösségi közelekedéspolitika legfontosabb céljává a „fenntartható mobilitás” vált, mely az üzleti és a személyes mobilitási igények összeegyeztetését célozza mind az erőforrások korlátozottságával, mind a környezeti hatásokkal. Fontos cél az általános közlekedéspolitika és a területi tervezés prioritásainak kölcsönös érvényesítése s a kombinált szállítás elterjesztésének ösztönzése.

A városrendszerekben és a városi területeken a közlekedéspolitikát úgy kell tervezni, hogy egyaránt hozzájáruljon a forgalmi és környezeti problémák megoldásához. Ezeken túl a közlekedéspolitikának enyhítenie kell azokat a problémákat, melyek a távoleső (periférikus) területeknek a Közösség magterületével való összeköttetésének gondjaiból adódnak, de szintúgy javítandó a közöttük lévő összeköttetés fejlett infrastruktúrával, amely biztosítja a hatékony, jóminőségű közlekedési szolgáltatást piaci alapon vagy ahol szükséges közszolgálaton keresztül.

A tömegközlekedésnek fontos hozzájárulása van a helyi közlekedési rendszerhez és a társadalmi kohézióhoz, különösen azokon a városi területeken, ahol az embereknek - különösen az alacsony jövedelmű csoportoknak, fiataloknak vagy időseknek - autó híján is szükségük van a gazdasági és társadalmi tevékenységek elérésére. A közepes méretű és a nagyvárosok forgalmi viszonyai rendszerint a tömegközlekedés szerepe mellett érvelnek. Ahhoz, hogy minden városlakó hasznára legyenek, ezeknek a közlekedési szolgáltatásoknak ideálisan elérhet?nek kellene lenniük, a szolgáltatás rendszerességének, a fizikai hozzáférhetőség (különösen az idősek és a mozgáskorlátozottak számára) és az anyagi terhek tekintetében is. A városi közlekedéspolitikáknak elő kellene segíteniük a saját autó használattal szemben más lehetőségeket is, mint például kerékpározás és gyaloglás. ezért a jól megválasztott céllal rendelkező városi közlekedéspolitika tiszta hasznot hoz a városnak. Bíztosítja a hatékony közlekedési rendszert, ami csökkenti a torlódásokat és az ebből adódó költségeket, a balesetek számát és a környezeti terhelést. A Bizottsági Green Paper, „A polgárok hálózata" című tanulmánya megerősítette a tömegközlekedés előnyeit.

Az ilyen politikáknak ki kell egészülniük megfelelő árpolitikával, amely bíztosítja az észszerűbb erőforráselhelyezést a városi tömegközlekedésben. A városoknak hasznuk lehet e megközelítésből, csökkentve a torlódásokat, a környezeti károkat, a baleseteket és a végeredmény hatásos és hatékony közlekedési rendszer.

A Transzeurópai Közlekedési Hálózatok növelik a városok hozzáférhetőségét, munkaalkalmakat teremtenek, serkentik a cserefolyamatokat városok és régiók között. Általánosabban a TKH-k jobban feltárják a Közösség területét, új lehetőségeket teremtve azoknak a városoknak, melyek be vannak kapcsolva a rendszerbe. A nagytávú és a helyi rendszerek egyesítése képessé teszik a periférikus területeket és a helyi népességet, hogy hasznosítsák a nagytávú összeköttetéseket. A nagyvárosoknak csomóponttá kell válniuk, mely összeköti a különféle hálózatokat és ezért alapvető elemei a TKH-knak, biztosítva a megszakítás nélküli és különböző módokon történő utas- és teher szállítási műveleteket.

Az európai szállítási piacok el?rehaladott egyesítése a fő hasznot a fogyasztóknak hozza a nagyobb választék és alacsonyabb árak formájában. A városok nyilvánvalóan jó helyen vannak ahhoz, hogy hasznot húzzanak ebből a liberalizálódási folyamatból. Abban az esetben ha elégtelen a kereslet piaci oldalról, a közösségi törvényalkotás lehetővé teszi azt is, hogy a ezt a közszolgáltatást a helyi hatóságok lássák el.

A közszolgálati kötelezettségek lényegesek a távközlési hálózatokkal összefüggésben is, azért, hogy elkerüljék a szakadást a városok között a kibontakozó liberalizálódó környezetben. A különlegesen hátrányos városi területek vagy felhasználócsoportok igényelhetnek intézkedéseket, hogy segítsenek felgyorsítani a rendszerfejlesztéseket. A hatékony távközlési rendszerek elterjesztésével kellene segíteni a mobilitási és a városi torlódásokból adódó problémákat, ezzel növelve a cégek telephelyválasztásának szabadságát és megengedve a még rugalmasabb munkaszervezést.

2.4. A fenntartható fejlődés és életminőség támogatása a városokban

A fenntartható fejlődés gondolata egyre nagyobb létjogosultságot nyer Európa polgárai között mint az életminőség meghatározó nézőpontja a jelen és jövő nemzedékek szempontjából. A városi környezetről készült tanulmány (Green Paper on the urban enviroment) 1990-ben és a Jelentés a fenntarható városokról (Suistainable Cities Report) 1996-ban bemutattak egy összetett megközelítést a városi gondok orvoslására, mely átfogta a társadalmi, gazdasági és a környezeti tényezőket. A Fenntartható Városok című tervezet - mely 1993-ban indult - célja az, hogy bátorítsa és segítse a nagyvárosokat és kisvárosokat a Helyi Tennivalók 21 vagy hasonló, a fenntarthatóságot előtérbe állító tervek megalkotásában és alkalmazásában, politikai állásfogalásokkal támogatva, tapasztalatcserén, hálózatszervezésen és a sikeres esettanulmányok elterjesztése keresztül.

A környezeti politika területén, az alulról jövő (bottom-up) megközelítés kezd elfogadottá válni az Unióban. A partnerség tényleges működése és az alternatív eszközök használata a környezeti politikában olyan prioritások, melyekben a városi dimenzió fontos szerepet játszik. A Strukturális Alapok „zöldülése” is központi érdekké vált, ahogy ez kitűnt a Kohéziós és Környezeti közleményből is (Communication on „Cohesion and Enviroment”).

A kutatás és fejlesztés oldaláról a Bizottság ösztönzi annak vizsgálatát, hogyan lehetne enyhíteni a városi forgalmi torlódásokat, a forgalomirányítás és a tömegközlekedés elősegítésén keresztül, mely magába foglalja az új technológiák használatát az útdíjakban, összetett fizetési módokat, utazási információkat stb. Fontos a kutatása a városi szennyvíz és szilárdhulladék kezelésnek, a zajnak, a kulturális örökség megőrzésének, a városi levegőminőség emberi egészségre gyakorolt hatásának és az olyan társadalmi-gazdasági kérdéseknek, melyek a városi gondokhoz kapcsolódnak. A városmenedzsment témaköréhez tartoznak a hírközlést, az információs társadalom kérdéseit, az energiát, közlekedést de ugyanúgy az építőipart, építészetet, városrendezést és a várostervezés új módszereit érintő K+F programok. A Hírközlés Alkalmazási Programon belül (Telematics Application Programme) nagyszámú projekt koncentrál a társadalomból kirekesztett városi közösségekre mint a munkanélküliekre és a bevándorlókra. A SAVE II. program támogatja helyi ügynökségek felállítását, melyek segítenek a helyi önkormányzatoknak megfogalmazni az energiapolitikájukat.

A fenntartható fejlődéssel összefüggésben, a városi turizmus szerepe a helyi gazdaság serkentésében ugyancsak figyelmet érdemel.

3. A jövő irányai

A jövő városfejlődésének kiindulópontjául fel kell ismerni a városok, mint a regionális, a nemzeti és az európai gazdasági fejlődés motorjainak szerepét. Ugyanakkor azt is számításba kell venni, hogy a városi területek - különösen a közép- és nagyobb városok leromlott negyedei - a változások társadalmi költségeit viselték, az ipari szerkezetváltást és ipartelepek lakatlanná válását, elégtelen lakásellátást, hosszútávú munkanélküliséget, társadalmi kirekesztést.

Kettős kihívással néz szembe az európai várospolitika: egyrészt a városok megtartásával az egyre jobban globalizálódó és élesedő versenyben élő gazdaság élvonalában, másrészt a városi szegénység halmozódó örökségének felismerésével. A várospolitikának ez a két nézőpontja kiegészíti egymást. Az a gazdasági folyamat, mely aláássa a városi területek összetartozását, nem valószínű, hogy fenntartható hosszú időn keresztül:

• a városi társadalom súlyos árat fizet a bűnözést és az antiszociális viselkedést tekintve, ha a fejlődés hatalmas egyenlőtlenségekkel társul a gazdasági folyamatok erdményeinek hozzáférhetőségében.
• Európa teljes egészében fizetni fog a polgárainak elégedetlenségén és az európai társadalmi modell támogatottságának elvesztésén keresztül.
• végül, az európai gazdaság is megsínyli, mert a felgyorsult változásban Európa városainak versenyképessége csak akkor tartható fenn, ha a legszélesebb közmegegyezés vezérli.

A következő évszázad várospolitikájának kialakításában a tagállamoknak van a legnagyobb felelősségük. A helyi demokráciák megerősítésével, a városi kötődéssel, a be- és elvándorlással, a munkaalkalmakkal, a kulturális fejlődéssel, nevelésel, társadalmi kirekesztéssel, városi bűnözéssel kapcsolatos problémák, - melyekkel ez a tanulmány foglalkozott az első fejezetben - szükségessé teszik a nemzeti kormányok kezében lévő politikai eszközök alkalmazását.

Mindazonáltal - ahogy az 1.5. fejezetben említettük - a városmenedzsment sokféle dolgot foglal magába, de az a lényeges, hogy minden szinten alkalmazzák - ez az európai városrendszerben a városnegyed szintjétől a városhalmaz szintjéig tart - egy összekapcsolódó viszonyrendszerben, megosztott felelősséggel, elérve a jobb politikai integrációt.

A különböző EU szintű akciókat a városok összefüggő és fenntartható fejlődése szempontjából kellene értékelni. A Bizottság ezért észrevételeket kér a Közösség városfejlesztéshez kapcsolódó programjai integrációja javításához, ahhoz, hogy bíztosítsák a különböző szintek programjainak illeszkedését különösen a kis- és nagyvárosok szükségleteihez. E közlemény vitája végkimenetelének fényében a Bizottság meg fogja vizsgálni, hogyan tudják alkalmazni ezt a belső együttműködést, hogy közreműködjenek a városfejlődésben. Megkülönböztetett figyelmet kellene szentelni legalább a következő irányelveknek.

3.1. A városi távlatok szükségessége az EU politikáiban

Az EU-nak kiegészítő szerepet kellene játszania a városi problémák felismerésében, miután számos ágazat politikájáért felelős, melyeknek közvetlen összefüggése van a városi területek fejlődésével és életminőségével. Jobban ki kell aknázni ezen programok alkalmazásának lehet?ségeit, hogy növeljék közreműködésüket a városfejlődésben. A további mérlegelést igénylő részterületek:

• A városi környezet fejlesztési céljainak kimunkálása előírt határidővel és az EU ágazati politikáinak fejlesztése a fenntarthatóság szempontjából. Ez magába foglalhatja a várostervezés sajátos - a fenntartható fejlődést célul kitűző - eszközeinek fejlesztését;
• A Transzeurópai Közlekedési Hálózat fejlesztése különösen azért, hogy bíztosítsák a rendszer elérhetőségét a regionális és helyi rendszerekből és hogy a termeléshez felhasznált erőforrások a maximális módon legyenek kihasználva környezeti, foglalkoztatási és termelési szempontból;
• A kombinált teher és utasközlekedés támogatása, ideértve a városokhoz való eljutás és a városokon belüli mobilitás lehetőségeit;
• Kutatási és fejlesztési programok koncentrálása a holnap városainak fő problémáit érintő kérdésekre, úgymint az összehangolt közlekedés, energia, fenntartható építési technológiák, információs hálózatok, a kulturális örökség megvédéseinek módszerei, városi fenntartható fejlődés, környezetvédelmi technológiák és új városi járművek ahogy ezt bemutatta a „Holnap városa” című, a Bizottság által az V. Keretprogramban kiadott hivatalos előterjesztés;
• Távközlési politikák, ideértve az Egyetemes Szolgáltatások kötelezettségeit, hogy biztosítsák a mielőbbi hozzáférést az információs „szupersztrádához" az elmaradott városkörnyéki és kisebb városi területeken is;
• Megerősíteni a nagyvárosok és környékük kereskedelmi életben és az idegenforgalom fejlesztésében elfoglalt szerepét;
• A bevándorlási gondok, rendőri és igazságszolgáltatási együttműködés és a bűnözés melyekkel az EU alapszerződésének VI. fejezete foglalkozik;
• A társadalmi és gazdasági kirekesztés elleni harc, mely kifejezett célja az európai munkahelyteremtési stratégiának, de ugyanígy a faji megkülönböztetés elleni harc az 1997-es Európai Faji Megkülönböztetés Elleni Harc éve keretében. Ezen európai év cselekvési programjainak segítenie kellene a közvélemény mozgósításában, a faji megkülönböztetésnek különösen a városi demokráciákat érintő veszélyeire. Szintúgy a Társadalompolitikai Fórum alapvető társadalmi jogokról szóló észrevételei nagyobb figyelmet érdemelnek a városfejlődés társadalmi gondjai szempontjából;
• Az állami egészségpolitika és különösen a városi elmaradottságból és szegénységből adódó egészségügyi problémák (kábítószerrel való visszaélés, rossz lakásfeltételek stb.);
• A különböző szereplők közötti, bizalmon alapuló kapcsolat megteremtésének szükségessége azért, hogy elősegítsék a helyi cselekvőképességet, felelősséget és kezdeményezőkészséget, hogy megszilárdítsák a foglalkoztatáspolitikát, mely célja a Bizottság Területi Foglalkoztatási Paktumjának;

Néhányat ezen gondok közül felismertek az Európai Területfejlesztési Perspektívában, melynek fontos szerepet kellene játszania a területek közös érdekéről szóló vita európai szintű megszervezésében, mert ezeknek egyes városi területeken, régiókon vagy országokon túl terjedő térbeli hatása is van.

3.2. Közszolgáltatások és városfejlődés

A közszféra és a városvezetések közvetlen szolgáltató szerepe egyre kisebb. A tagállamok nagyon különböző módon közelítik meg ezt a problémát. Felismerve ezt a szervezeti-felépítés változatosságot, a Bizottság a mostani közleményben a közszolgáltatásokat úgy értelmezte, mint részét Európa közös értékeinek. Ezek a szolgáltatások az európai társadalmi modell középpontjában vannak, az európai társadalmak további alapelvei, a szolidaritás, egyenlő bánásmód mellett egy nyitott és dinamikus piacgazdaságon belül. Ezek a közös értékek más és más módon érvényesülhetnek az egyes régiókban illetve az egyes tevékenységekben, ágazatokban. Olyan szolgáltatásoknak, mint a távközlés, posta, közlekedés, energia vagy m?sorszórás, igazodniuk kell a válaszaikban a technológiai váltáshoz, a gazdaság globalizálódásához, a felhasználó szükségleteihez és elvárásaihoz. A Bizottság aláhúzta, hogy bár a tagállamok szabadon határozzák meg a politikájukat ezen a területen és nem lényeges az kifejezetten, hogy ki látja el a szolgáltatásokat, de az világos, hogy a szolgáltatásoknak a társadalom egészét kell szolgálniuk, biztosítaniuk kell a folyamatosságot, a hozzájutás egyenlőségét és átláthatóságát.

Az olyan közszolgáltatások esetében, mint az oktatás, képzés és egészség megóvása, az önkormányzatok még a legfontosabb szolgáltatók. Ebben az esetben is a szolgáltató társadalom mint egész válik még fontosabbá a társadalom megosztottságával öszefüggésben, mely, legtisztábban a városi területeken jelenik meg. A Bizottság „Tanítás és Tanulás: a Tanuló Társadalom irányában” című tanulmánya is hangsúlyozta ezt. Olyan cselekvési tervek, mint a „Második iskola lehetőség” a hátrányos városi területeken és európai hálózatok tűzték célul a városok támogatását, melyek képesek leküzdeni az oktatási erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférést.

3.3. A Strukturális Alapok hozzájárulása

Egyre egyértelműbbé válik, hogy a városok döntő szerepet játszanak a strukturális politikában. A nagyobb figyelem a városfejlesztésnek, a jövőstratégia építésében és programokban, egy összetett stratégiát eredményezhet a városterületeket és a tágabb környéküket érintő beavatkozások között, de a gazdaság- és a humánerőforrás-fejlesztést tekintve is. Az összhang eléréséhez fontos az önkormányzatok érdemi részvétele a regionális fejlesztési programok előkészítésben és végrehajtásában. Az önkormányzatok könnyebben bevonhatják a helyi gazdaság és munkaerő piac szükséges szakértelmét és szaktudását.

A mostani tervezési időszakban a következő beavatkozások már a megvalósulás útjára léptek:

• A Strukturális Alapok tevékenysége a munkaerőpiaci mutatók segítségével a belvárosok és a sűrűnlakott városszélek magas munkanélküliségére koncentrál és a bevándorlók különleges igényeit célozza meg.;
• Az URBAN és INTEGRA programok tapasztalatainak nyomán a városközösség fejlesztésének elsődlegessége, mely tartalmazza a fenntartható helyi közösség elképzelését, a helyi lakosság aktív részvételével;
• A nagyobb hangsúly a közlekedési gondok megoldására, hogy fejlesszék az infrastruktúrát és a tömegközlekedési rendszert és ezzel a félreeső régiókat elérhetőbbé tegyék és közreműködjenek a város területek környezeti és forgami problémáinak megoldásában;
• A városfejlesztés terén felgyülemlett tapasztalat és bevált gyakorlat közvetítése;

A következő aspektusok érdemelnek további figyelmet:

• A városok, mint a regionális fejlődés növekedési pólusainak szerepe;
• Szociális felzárkóztatás és a városi szegénység enyhítése;
• Az összetett és fenntarható városfejlődés, mely egyesíti a multiszektorális megoldásokat és magába foglalja a humán befektetéseket ugyanúgy, mint a tőkebefektetéseket.

3.4. A növekvő szakértelem és városok közötti tapasztalatcsere támogatása

Egyre nagyobb szükség van az alapvető összehasonlítható város információkra, különösen az önkormányzatok és más helyi hatóságok között a várospolitika érdekében. Hogy a városfejlesztés általános gondjaival kapcsolatosan elhatározott döntések szilárd alapját biztosítsa, a Bizottság javasolta a kétlépcsős megközelítés kifejlesztését.

Rövidtávon, egy „városbizonyítványt" (Urban Audit) adnak ki, amely értékeli az európai városok er?sségeit és a gyengeségeit. Ez a városvizsgálat a kis- és nagyvárosainkban méri az életminőséget, néhány egyszerű városmutató és módszertan használatával.

A Bizottság arra törekszik, hogy megalapozzon egy indikátorkészletet, melyet könnyű használni és korszerűsíteni, bátorítja az önkormányzatok részvételét ennek összeállításban és a jövőbeni használatában, hogy fejlesszék a saját várospolitikájukat.

Ez az eszköz is, mint a második lépcső képessé tesz a különböző nemzeti, de európai szintű városfejlesztési politikák hatásainak jobb érzékelését.

A „városbizonyítvánnyal” nyert tapasztalatokra építve, a Bizottság mérlegeli a fenntarthatóság mérésére és ellenőrzésére használt eszközök helyzetét.

Párhuzamosan ezzel az alulról építkező rendszerrel az Európai Közösség statisztikai hivatala -az Eurostat - feldolgozza azokat a helyi szintű információkat, melyek már elérhetők az adatbázisaiban, hogy előállítson alap statisztikai információkat a városokról és agglomerációkról. Középtávon, az Eurostat, együttműködve a nemzeti statisztikai hivatalokkal kifejleszt egy harmonikusan működő információs rendszert, mely magába foglalja a városok egységesített jellemzőit.

Az EU-n belül számos fórum és hálózat létezik, ahol a városok kicserélhetik tapasztalataikat és együttműködhetnek sajátos területeken. A „Kampány a Fenntartható Városokért” egybegyűjti a sajátos gonddal küzködő önkormányzatokat, hogy megvalósítsák a Local Agenda 21-t. Az ERDF szabályzatának 10. pontjával összhangban, a Bizottság előterjesztette, hogy támogatja az együttműködést egyes témákal kapcsolatban, mint pl. a gazdasági fejlődés, az SME-k, technológiai és környezetvédelmi fejlesztések és egyenlő esély teremtése a nőknek a gazdaságban. De éppígy támogatja az együttes cselekvést a távközlés, az energiaellátás, a közlekedés, az oktatás, a kultúra és a kutatás terén. Adott az ösztönzés arra is, hogy az EU önkormányzatai működjenek együtt más kontinensek városaival azért, hogy segítsék ezeket a városokat a fejlődésükben, erősítsék az EU kapcsolatait harmadik országokkal és támogassák az EU helyi szereplőinek részvételét a globális integráció folyamatában (pl. Med-Urbs, Asia-Urbs, URB-AL).

Az elkövetkező években a Bizottság erősíti az er?feszítéseit a nemzetközi városi tapasztalatcseréért, a városmegújítás és fenntarható fejlődés idetartozó tapasztalatainak összegyűjtése érdekében, beleértve a társadalmi-gazdasági területek kutatásainak eredményeit is.

Melléklet: Városi területek nehézségei: a lakónépeség jellemzői

A hátrányos helyzetű városi területek a gazdasági és városi gondok halmozódásától szenvednek, azért, hogy még pontosabban körülírjuk az érintett népességet, kiválasztottunk 29 URBAN Közösségi Kezdeményezést és a következő táblázatot állítottuk össze. Ez megmutatja a feltüntetett 29 terület különbségeit és hasonlóságait. A táblázat segít abban, hogy érzékeljük a helyzet súlyosságát a Közösség ezen városainak mindegyikében.

A "Towards an urban agenda in the European Union" (Communication for The Comission, Brussels, 06. 05. 1997) dokumentumot fordította Kulcsár Gábor, szakmai szerkesztő Nemes Nagy József.

A regionális politika összefüggései

A Tempusz program 1998. júniusi, Szalonikiben tartott szemináriumán megvitatott tanulmányt fordította Gordos Tamás. 

Az utóbbi évtizedben megpróbálták az Európai Unió regionális politikáját megújítani, nagyobb hangsúlyt kapott, mint korábban az Európai Közösségek idejében, mindezt költségvetési részesedésének kb. 7%-ról (1970-80-as évek) 23%-ra (1990-es évek) emelésével érték el. A prioritások ilyetén megváltozását a következő érvek támasztják alá:

• Az ibériai államok (Portugália, Spanyolország) felvétele 1986-ban, Görögországgal együtt (1981) jelentősen megnövelte a kevésbé fejlett régiók területének és népességének részesedését.
• Szükségessé vált a Közös Agrárpolitika hatalmas költségeinek csökkentése, amely megdrágította az EU-ban az élelmiszereket, miközben elsősorban a fejlettebb északi és középső területek hatékonyan gazdálkodó farmereinek hajtott hasznot.
• Az EU-n belül erősíteni kellett az Észak és Dél közötti társadalmi kohéziót.
• Meg kellett kísérelni Dél erőforrásai hatékonyabb bevonását az Egységes Európai Piac működésébe, hogy ezzel növeljék a nem-agrár tevékenységek hatékonyságát és nemzetközi versenyképességét.

Az erőteljesebb regionális politika lehet?vé teszi az arra rászoruló országok nemzeti területfejlesztési politikáinak kiegészítését a központosítottabb, nemzetek feletti, Uniós regionális politikákkal, sőt néhány esetben ellensúlyozza vagy helyettesíti a visszaszoruló nemzeti politikákat.

A regionális politika történelmi gyökerei

A regionális politika kialakítása és alkalmazása annak a vélekedésnek vagy megfigyelésnek köszönhető, mely szerint a piaci erők nem tudják, vagy nem akarják megoldani az egyes térségek problémáit; ezért szükség van bizonyos mértékű állami beavatkozásra, a feltételek és folyamatok megváltoztatása érdekében. A regionális politika tehát az emberi tevékenységek, a társadalmi és gazdasági funkciók térbeli alakításának egyik formája. Habár az európai államok körében csak a második világháború után, f?leg az 1960-as évektől került szélesebb körben elfogadásra, eredete sokkal messzebbre nyúlik vissza.

Alapvetően a regionális politika háromféle típusa alakult ki az idők folyamán és mutatott meglehetős folytonosságot egy sor országban. Céljuk tulajdonképpen a gazdasági tevékenység átcsoportosítása a nemzeti térben, az önfenntartó növekedést és fejlődést mutató centrumokból azokba a térségekbe, amelyekben ez hiányzik, vagy nem megfelelő ütemű. Más szóval, a regionális politikát a nagyobb területi egyenlőség elérésébe vetett hit és az erre alapozott elméletek alapján alakították ki. Ennek érdekében a következő három típus jött létre:

•  a növekedés korlátozása a fővárosokban és a gazdasági centrum-területeken;
• a régi ipari körzetek ipari, gazdasági újjáépítése, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a változó gazdasági, társadalmi és technológiai feltételekhez;
• növekedés beindítása az elmaradott területeken.

A következőkben a fenti politikák eredetének rövid elemzésére kerül sor.

A magterületek decentralizációja

Az egyes számú politikát illetően, az első elképzelések 1896-ból származnak. Ebenezer Howard ekkor jelentette meg Angliában híres, Kertvárosok című könyvét. A londoniak életkörülményeinek javítását, új kertvárosok építésének felkarolásával képzelte el, amelyek a fővárostól olyan távolságra helyezkednének el, ahonnan vonattal még kényelmesen lehet ingázni.

A nagyvárosok decentralizációjának volt ez az első lépése. Az elképzelések szerint, a metropolisok mezőgazdasági perifériáján létrehozott kényelmes kertvárosok fejlesztése a városlakókat közel hozza a természethez. Tiszta és egészséges lakókörnyezetet és pihenőövezetet biztosítana számukra, miközben – a helyi munkalehetőségek hiányában - az ingázás révén változatlanul lehetőség nyílik a fővárosi munkavállalásra. Az embereket a piszkos, zajos, zsúfolt városi környezetből a „falusi idillbe” igyekeztek átköltöztetni.

Az első világháború előtt Londontól északra két új kertváros, Letchworth és Welwyn megépítése során alkalmazták ezeket az elveket először. Hasonló elképzeléseket tartalmazott az 1944-es Abercrombie-terv, amely 1950-ben valósult meg. Nyolc új várost építettek fel a zöldövezet határán kívül, a fővárostól 50-60 kilométernyi távolságra. Az eredeti koncepció azonban ekkorra átalakult, ez a nyolc új város „önellátó" lett.

A lakófunkció mellett megjelent a termelő funkció is, amely inkább a gyáriparban, mint a szolgáltatások terén teremtett munkahelyeket. Az ingázást többé nem tartották kívánatosnak, London egyébként is növekvő potenciálja miatt. Az ilyen, városi növekedést korlátozó politikák, melyek a népességet és a termelő funkciókat - a városok külső mezőgazdasági zónáiban elhelyezkedő - új vagy növekvő bolygó-városokba telepítik, nemcsak a hatalmas metropolisok (mint Párizs, Moszkva) decentralizációjában váltak általánossá, hanem a közepes és kisebb városok tervezésében is, mint pl. Helsinki, Stockholm, Madrid, vagy a hollandiai Randstad. Az 1950-es, 1960-as évek hidegháborús légkörében bizonyos stratégiai színezet is járult mindehhez, s az a meggyőződés táplálta a beavatkozást, hogy a nagyvárosi zsúfoltság növeli a gazdasági és társadalmi költségeket, és hogy ezek a városok infláció-gerjesztőkké válnak.

Ipari újjáépítés

A helyi gazdaság újjáépítéséhez állami segítséget igénylő régiók lehatárolására először Nagy-Britanniában került sor, a 30-as évek elején. A gyakorlati politika az 1929-33-as nagy gazdasági világválság következményeire adott válasz formájában született meg. A korábbi húzóágazatok - a szénbányászat, acélipar, hajógyártás, textilipar - melyek Északnyugat-, Északkelet-Angliában, Közép-Skócia nyugati felén, Dél-Walesben és kisebb mértékben Észak-Írországban koncentrálódtak, hanyatlásnak indultak. Hirtelen megn?tt a munkanélküliek aránya; egyes városokban és körzetekben 80%-ot ért el. 1934-ben terjesztették a Parlament elé a Speciális Területekről szóló törvényt, amely állami segítséget nyújtott az ipari és a kapcsolódó infrastrukturális létesítmények fejlesztéséhez. Pénzügyi ösztönzők is társultak ehhez, annak érdekében, hogy új könnyűipari ágazatok vonzzanak a válságtérségekbe. Klasszikus példái a Manchester melletti Trafford-park és a Newcastle melletti Team Valley.

Nemcsak munkahelyteremtési célzattal alakították ki ezt a stratégiát, hanem a régiók gazdaságának sokszínűbbé tétele érdekében is, reménykedve, hogy így azok jobban tudnak alkalmazkodni a változó gazdasági feltételekhez. A férfi és a női munkaerő számára egyaránt az új húzóágazatokban, mint pl. a műselyem-gyártás, elektrotechnika, gépipar, vegyipar, élelmiszer-feldolgozás kívántak munkahelyeket teremteni. Ez a politika, a Londonban és Délkelet-Angliában vagy a Midlands területén működő nagyvállalatok leányvállalatainak fejlesztését segítette elő, melyek kapacitásukat - a központi telephelytől távol - az ipari térségekben bővítették.

A sikerhez az amerikai cégek beruházásai is hozzájárultak, különösen Északnyugat-Angliában, az élelmiszer-feldolgozás, vegyipar és gyógyszeripar területén. Kialakult a régi iparvidékeken alkalmazandó regionális politika két alappillére: a hazai cégek leányvállalatainak fejlesztése és a külföldi vállalatok angliai vagy európai telephelyválasztásának támogatása az új húzóágazatokban.

Az elmaradott területek fejlesztése

A második világháború előtt Nagy-Britanniában nem alakult ki olyan politika, amely az elmaradott területek fejlődését segítette volna. Részben azért, mert az állam túlzottan a régi iparvidékek hanyatlásával volt elfoglalva, részben azért, mert az agrárterületek nehéz helyzete viszonylag kevés embert érintett, hiszen az ország lakosságának 90%-a már városokban, konurbációkban és városias központokban élt.

Valahol máshol kell tehát keresni ennek a harmadik irányvonalnak a gyökerét. Lehetne egyéb példákat is találni, mi azonban az Egyesült Államokból és Lengyelországból vesszük a gazdaságilag elmaradott térségek fejlődését elősegítő regionális politika két úttörő példáját.

Az USA-ban Franklin D. Roosevelt elnök bevezette a "New Dealt", amelynek fontos területi kihatásai is lettek. Célul tűzte ki a fellendülés elősegítését az amerikai gyáripari övezeten kívül, amely az ország északnyugati részén fejlődött ki. Keletről Boston, New York, Philadelphia és Baltimore határolta, nyugatról Chicago, Detroit és Cincinatti városok, míg középen Pittsburgh nehézipari zónája helyezkedett el. Két főbb célterületet jelöltek ki:

a) a szegénység által sújtott Appalache-régiót;

b) a Csendes-óceán menti, északnyugati, Oregon és Washington államokat, melyek gazdasága a fakitermelés és lazachalászat ingatag bázisára épült. A New Deal harmadrészt a délnyugati Nevada és Kalifornia államok sivatagos és félsivatagos területeinek kedvezett, bár az utóbbinál Los Angeles jelentős növekedést mutatott fel a film-, gép-, és olajipar területén, de állandó vízhiánnyal küszködött.

Eleinte a vízrendezés és vízerőmű-telepítés jelentette e területek közös fejlesztési stratégiáját (pl. a Tennessee-völgyben, a Coloradón /Hoover-gát/ és a Columbián). A fenti politika egyik fontos tanulsága, hogy a hatások igen eltérőek lehetnek. A csendes-óceán partvidékén, Los Angelesben és környékén, Portland (Oregon) és Seattle (Washington) városában a második világháború kitörése jelentős ösztönzést adott a repülőgépipar, a hajógyártás és a kapcsolódó hadiipar gyors fejlődésének, miközben Las Vegas különleges funkciójú szolgáltató központtá fejlődött. Az Appalacheben viszont a Tennessee-program (TVA) el?nyei csak 35-40 évvel a terv megvalósítása után jelentkeztek.

A harmincas években a lengyel regionális politika kialakítására elsősorban az elmaradott területek azonosítása és fejlesztése érdekében került sor. A lengyel kormány felismerte, hogy az ország 1772-t?l 1914-ig tartó szétdaraboltsága (Poroszország, Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia között) markáns területi egyenlőtlenségek kialakulásához vezetett. 1936-ban ezeket részletesen feldolgozták és Lengyelország Statisztikai Atlaszában tették közzé.

A gyűjtött információk tükrében az országot két részre osztották: a Visztulától nyugatra elhelyezkedő, gazdaságilag fejlettebb Lengyelország "A"-ra és az attól keletre és délkeletre elterül? - elmaradott, erősen agrárjelleg? - Lengyelország "B"-re. Az utóbbit általános szegénység jellemezte, az iparosodás és urbanizáció területén is hátrányba került (kivéve Vilniust a mai Litvánia fővárosát és a nyugat-ukrajnai Lvovot).

Ráadásul, a területen számottevő litván, ukrán, zsidó és egyéb kisebbség élt. A Kormány ezért délkeleten - a Krakkó-Lvov tengely mentén - kijelölt egy iparosítandó területet, az ún. "Központi Ipari Háromszöget". Az eredeti elképzelés szerint, állami irányítással acél-, vegy-, és hadiipari létesítményeket kellett telepíteni, hogy nem-mezőgazdasági munkahelyeket teremtsenek, illetve, hogy elindítsák a városiasodást és a Felső-Sziléziai ipari övezet stratégiai iparágainak decentralizációját, mivel ez utóbbi felosztásra került a náci III. Birodalom és Lengyelország között.

Regionális politika az 1945 utáni Európában

A második világháború óta eltelt fél évszázad nyugat-európai regionális politikáját néhány meghatározó trenddel lehet jellemezni.

• Egyrészt, általánossá vált a regionális politika alkalmazása, egy sor ország hozott ennek érdekében különböző intézkedéseket, de az alkalmazott eszközök többnyire azonosak maradtak.
• Másrészt, nem minden ország próbálta mindhárom célkitűzést (a nagyvárosok növekedésének visszafogását, a régi iparvidékek átalakítását és az elmaradott vagy periferikus régiók növekedésének, fejlődésének meggyorsítását) megvalósítani. Többségük csak az egyik vagy másik célkitűzéssel érintett területeket jelölte ki.
• Harmadrészt, az elmaradott területek problémáinak megoldására hivatott, általánosan elfogadott módszerek nagyfokú hasonlóságot mutattak, bár részleteikben különbözhettek.
• Negyedrészt, a regionális politika céljait és módszereit tekintve, két eltérő korszak különíthető el Nyugat-Európában: az első durván az 1945-től az 1980-as évekig terjed, a második az 1980-as, 1990-es éveket öleli fel. Ezen két időszak jellemzőinek tömör ismertetése következik.

1945-től az 1980-as évekig

A növekvő területi egyenlőtlenségek miatt érzett fokozódó aggodalom jellemezte a korszakot. Az 1950-es és 1960-as évek gyors gazdasági növekedése meglehet?sen polarizáltnak bizonyult. A probléma nagyobb teret azokban az államokban kapott, amelyek elkötelezték magukat a szociális piacgazdaság és a jóléti állam eszméi mellett. Kormányaik úgy vélték, nagyobb egyenlőség lenne kívánatos az emberek és ennélfogva a régiók között. Észak-, Északnyugat-Európában és Közép-Európa nyugati felén (de még Olaszországban is) többnyire valamivel korábban alkalmaztak regionális politika eszközöket, mint Dél-Európában.

A gazdasági növekedés szerkezetében megfigyelhető területi egyenlőtlenségek miatt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy vannak központi, vagy városias/iparosodott területek, amelyekben vissza kellene fogni a növekedést, és kialakulnak leszakadó perifériák, melyek egyáltalán nem vagy alig részesednek a növekedésből. Egyes iparvidékek az 1960-as évek folyamán kezdtek lépéshátrányba kerülni, vagy a növekvő munkanélküliséggel kényszerültek szembenézni.

A trendek ilyetén vizsgálata egybeesett egy sor elméleti munka megjelenésével, amelyek a gazdaság térbeli folyamatait próbálták értelmezni. Igyekeztek tudományos magyarázatot adni a területi differenciálódásra, és megoldásokat kidolgozni az egyenlőtlenségek mérséklésére. Két területi jövedelem-egyenlőtlenségi modell bír különleges jelentőséggel. Az elsőhöz Gunnar Myrdal "halmozódó hatások" (cumulative causation) modellje (1956-57-b?l) és A. O. Hirschmann „területi egyensúly” modellje (1958) tartozik.

Egyetértettek abban, hogy a "tiszta" piaci folyamatok a dinamikus magterületek és az - "ellenáramlási" (backwash) hatásokkal küzdő - perifériák polarizálódásához vezetnek, növelve a területi egyenlőtlenségeket. Nagy vonalakban egyetértettek abban is, hogy gazdasági gátak, korlátozások, megszorítások megjelenése a dinamikus térségekben "leszivárgási" (trickle-down) és terjedési hatásokhoz vezethet, amelyek egy bizonyos - meg nem határozott - idő eltelte után elősegíthetik az elmaradott térségek fejlődését (de ez nem szükségszer?).

A másik koncepció, Francis Perroux "növekedési pólus" elmélete (1955), amely a francia tudósok és közgazdászok körében elméleti kutatások egész sorát indította el és a fejlődési vagy növekedési pólus politikák megalapozásához vezetett. A szegénység és fejletlenség "ördögi körének" megtörésére alkalmas eszközt láttak benne. Az elmaradott területeken az egyenlőtlen fejlődés "ellenáramlási" hatásának mérséklését várták tőle, illetve a periferikus, hátrányos helyzetű térségek „fejlődési spiráljának" beindítását.

Ezek a tudományos munkák a növekedés korlátozását vagy éppen növekedési pólus létesítését igényl? régiók kijelölésére ösztönözték a kormányokat és arra, hogy kidolgozzák az e célok eléréséhez szükséges politikákat. A "pálca és mézesmadzag" módszer alkalmazása általános gyakorlattá vált, annak érdekében, hogy a fővárosokban és a dinamikus ipari körzetekben korlátozzák a növekedést illetve, hogy beruházásokat vonzzanak a gazdasági átalakításra szoruló térségekbe és az alulfejlett agrár-régiókba.

A gyorsabb növekedést felmutató térségekből próbálták a gazdasági növekedést a lassabban fejlődőkbe, stagnálókba illetve hanyatlókba átirányítani. A megfelelő részletességű és pontos adatok hiányában, a korabeli politikák többsége foglalkoztatási és munkanélküliségi adatok alapján határolta le a beavatkozásra szoruló területeket.

A 1960-as évekre ez a szemlélet elég mélyen beivódott a köztudatba, s az 1980-as évek elejéig nagyjából ilyen típusú politikákat alkalmaztak, meglehetősen egységesen és kitartóan. A fővárosi agglomerációk esetében az ipari növekedés ütemét különböző korlátozásoknak vetették alá (pl. a területhasznosítás ellenőrzése), miközben új városokat és infrastruktúrát teremtettek agglomerációjukban. Az ilyen politikák keveréke a fővárosi vagy ipari körzetben a növekedés lassulásához vezetett, viszont a külső, szomszédos területeken új fejlődést, gyors növekedést eredményezett. London és Párizs a klasszikus példák.

A "fővárosi körzet politika" gyakran vezetett a gazdasági tevékenység decentralizálásához (Londonban, az 1960-as években ezt a hivatalok decentralizációja is erősítette) és az ún. ellenurbanizációs hatások terjedéséhez, vagyis a városiasodáshoz. Csökkent emiatt a régi iparvidékekre és az elmaradott területekre "irányítható" gazdasági kapacitás mennyisége.

Az elmaradott régiók és a hanyatló iparvidékek problémáit nagyon hasonló politikákkal igyekeztek megoldani, függetlenül attól, hogy azok az EK 6 (később 9) tagállamának területén, vagy éppen Európa déli perifériáján (pl. Spanyolországban) helyezkedtek el. Rendszerint a következő típusú politikákat alkalmazták:

• Infrastruktúra-modernizáló állami beruházások: főleg korszerű autópályák és kikötők építése, ipari telephelyek létesítése, épületekkel, utakkal, víz- és energia-ellátással és egyéb szolgáltatásokkal.
• Beruházás hatalmas - többnyire állami tulajdonban maradó - ipari komplexumokba, acélkombinátokba, hajógyárakba, vegyi üzemekbe, kőolaj-finomítókba.
• Külső beruházások támogatása pénzügyi ösztönzőkkel (adókedvezmények, olcsó telkek, engedmények a lekötött t?ke számára), akár terjeszkedő hazai cégről, akár európai tevékenységéhez telephelyet kereső külföldi vállalatról legyen szó.

Az ilyen típusú politikákra példát találhatunk Közép-Skóciában, Észak-Írországban, Dél-Walesben, Északkelet- és Északnyugat-Franciaországban csakúgy, mint Elzász-Lotaringiában, illetve az olasz Mezzogiorno és a németországi Saar-vidék területén, vagy épp a spanyolországi periférián: Galiciában, Asztúriában, Zaragozában, Valenciában és Andalúziában. (Csak Skandináviában, Finnországban tértek el ettől az északi és belső területek fejlesztése során: gyakran alkalmazva az egyetemek és kutatóintézetek alapításának eszközét.)

A régi iparvidékeken és elmaradott területeken ezek a politikák működni látszottak, ezért folyamatosan alkalmazták, és újra felhasználták őket, mindaddig, amíg a háborút követő fellendülés tartott és a hidegháború stratégiai igényei is alátámasztották ezt. Az 1970-es években azonban egy sor mélyreható változás zajlott le. Hatásuk fokozatosan aláásta az ilyen politikák m?ködését és feltárta a bennük rejlő komoly hiányosságokat. A változások nagy vonalakban a következőképp összegezhetők:

• A termelési- és mérethatékonyság növekedése a technológia-váltással együtt megteremtette a feltételeket az ipari foglalkoztatottak számának csökkentéséhez, így ez a szektor kezdte elveszíteni a képességét, hogy a regionális átalakulás legfőbb és egyetlen serkentője legyen.
• Az 1970-es évek olajválsága súlyosbította mindezt, inflációt és recessziót idézve elő. Egy új - a gazdaságtörténet számára ismeretlen - jelenség ütötte fel a fejét az ún. „stagfláció” (infláció stagnálással). A versenyképesség csökkent, a termelés gyakran hanyatlani kezdett, növekvő munkanélküliséget eredményezve a régi iparvidékeken éppúgy, mint az elmaradott területeken, de a fővárosi agglomerációk sem jelentettek kivételt. A fővárosi és a dinamikus ipari körzetek kapacitás-elosztó szerepe csökkent vagy megszűnt.
• Közben az Európán belüli, illetve a kelet-, délkelet-ázsiai fejlődő országok által támasztott, verseny első súlyos következményei érezhetővé váltak. Főleg a hanyatló és recesszió sújtotta gyáripari termelés piacain jelentett az importbehatolás komoly problémát.
• A valutaárfolyamok lebegtetése a gazdasági bizonytalanság fokozódásához, a komparatív előnyök gyors nemzetközi váltakozásához vezetett. Ez legtipikusabban az ún. „Holland-vészben" testesült meg, ami gyors valutaárfolyam emelkedést és a versenyképesség csökkenését jelenti.

Együttes hatásuk tulajdonképpen az összes régi iparvidéken és elmaradott területen ugyanaz volt: a gazdasági „szerencse” megfordult, hanyatlás, növekvő munkanélküliség, csökkenő jövedelmek időszaka következett. A fent említett trendek érvényesülésének ereje és megjelenésének sebessége egy adott térségben erősen függött az illető kormány abbéli hajlandóságától, hogy folyamatosan segélyezze az állami és magán vállalatokat.

Mindazonáltal, a 1970-es évek id?szaka vízválasztónak tekinthető abból a szempontból, hogy feltárta - az előző két évtizedben elfogadott és alkalmazott - regionális politikák súlyos hiányosságait.

• Az elmaradott területekre telepített hatalmas acélkombinátok, hajógyárak és petrolkémiai üzemek ill. más ipari komplexumok "sivatagi katedrálisokká" váltak. Működésük során csak igen kevés helyi üzleti kapcsolatot teremtettek (ha teremtettek egyáltalán), s a helyi vállalkozásokat sem sikerült fellendíteniük, hacsak nem a foglalkoztatottjaik vásárlóereje révén. A vezetés, a kutatás és fejlesztés a magterületeken vagy külföldön maradt. Függő helyzetben voltak tehát a központilag irányított állami politikától, a segélyektől, a tulajdonostól, az anyaintézménytől vagy a vállalati központtól.
• Az ipartelepek lényegében különböző (hazai és külföldi) cégek össze nem függő leányvállalatainak rendszertelen halmazát hozták létre, melyek egyszerűen csak közös infrastruktúrát és munkaerőkészletet használtak. A magánberuházások - tőke, technológia és nyersanyag szempontjából - változatlanul a hazai magterületektől vagy a külföldi centrumoktól függtek, miközben az ipartelepek sokféle ágazata és gyártósora képtelen volt helyi üzleti, termelési, szolgáltatási és technológiai szinergiákat teremteni, hálózatokat létrehozni.

Az 1980-as és 1990-es évek

A második nagy olajárrobbanást követő évek (1979-85) egy olyan időszakot jelentettek, amikor lezajlott a regionális politikák kritikai elemzése és újraértékelése. Az előző három évtizedben a politika alkalmazása azon a téves feltételezésen alapult, hogy a hosszan tartó gazdasági növekedést strukturális és egyéb változások nem zavarják meg.

Nem került sor ezért a regionális politika lehetséges következményeinek vizsgálatára sem. A 1970-es évek végének, 1980-as évek elejének eseményei és trendjei kijózanítólag hatottak a regionális politikák megalkotói számára.

Ezen tanulságok fényében, az 1980-as években újraértékelték a regionális politika céljait, módszereit és megvalósítását. Maradtak azonban hiányosságok és ezek - a szerzett tapasztalatok ismeretében - további finomításokhoz vezettek. Nagy vonalakban a következő változások történtek.

Példák az európai perifériáról

A multinacionális vállalatok és a külföldi működő-tőke beruházások (FDI) fontosságára a The Economist c. folyóirat mutatott rá, az 1997. május 7.-i számában. A külföldi tőke becsalogatásának jelentősége abban mutatkozik meg, hogy az elmaradott területeken és a régi iparvidékeken a helyi kis- és középvállalkozások többnyire nem tudnak elegendő munkahelyet teremteni és hozzáadott értéket termelni, hogy ellensúlyozzák a nagyobb ipartelepek megszűnéséből, leépítéséből származó munkahely, jövedelem és termelés csökkenést. A külföldi beruházók általában új technológiát honosítanak meg és magasabb szakképzettségi feltételeket támasztanak, szemben a hagyományos termeléssel, amely sokszor közepes technológiai színvonalon, alacsony vagy közepes képzettségű munkaerő alkalmazásával működött.

Skócia jó példa a régi iparvidékek külföldi beruházások segítségével történő átalakítására, habár ebben az esetben a helyi adottságok különleges szerepet játszottak. Az 1970-es években és az 1980-as évek elején a 200 éves iparral rendelkező Közép-Skóciában erőteljes dezindusztrializáció zajlott le: a hagyományos szénbányászat, acélgyártás, gépipar, fémfeldolgozás és textil-, ruházati-ipar erőteljes hanyatlásnak indult vagy eltűnt. A munkanélküliség és a recesszió problémáját súlyosbította azon acélipari, elektromos-ipari, gépjárműgyártási és vegyipari ágazatok leányvállalatok bezárása, amelyeket az 1960-as, 1970-es évek elején a sikerült regionális politikának a térségbe csábítania. Az 1979-82 közötti időszakban, magában a Glasgow-i térségben 39000 munkahely szűnt meg, olyan amerikai nagyvállalatok üzemeinek bezárása következtében, mint az NCR és a Monsanto.

Az 1980-as évek elején azonban új lendületet vettek a külföldi beruházások, f?leg az - amerikaiak és japánok által uralt - ötödik generációs high-tech ágazatokban, mint a mikroelektronika (mikrochipek, digitális kijelzők, számítógépek, tartozékok), amelyeket a Skót Fejlesztési Hivatal regionális támogatásai és marketing tevékenysége vonzott ide.

Skócia vonzerői közé tartozik a jól képzett, diplomás munkaerő, Edinburgh fejlődése, amely Nagy-Britannia második pénzügyi-szolgáltató központjává nőtte ki magát, s nemzetközi légikapcsolattal is rendelkezik. Az 1960-as években fejlesztett új városok vonzereje éppúgy hozzájárult ehhez, mint a környezet és a folyók tisztasága, Glasgow-t leszámítva, habár az is megújult: 1990-ben elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet.

Az olcsó energia (kőolaj, földgáz, vízenergia) által segített megújulás ellenére a skót gazdaság erősen függ a külföldi beruházásoktól, miközben nem fejlesztette ki a kis- és középvállalkozások megfelelő „kritikus tömegét”. A gazdaság a jövőben sebezhetővé válhat, az erősödő európai területi verseny miatt, amely a külföldi beruházások egy részét más államokba, régiókba „szipkázza”, ha a - jelenleg itt megtelepedő - multinacionális vállalatok felülvizsgálják nemzetközi tevékenységüket és Skócia versenyképességét a nemzetközi munkamegosztásban.

A fenti összefüggéshez a The Economist 1997. május. 17-i számának megállapításait érdemes megnézni. Az "Európa Kistigrisei" c. cikk (25-28. oldal) Írország sikerét elemzi, amely valódi gazdasági növekedést mutatott fel, szemben Portugáliával, Görög- és Spanyolországgal. A vásárlóerő paritáson számított GDP/fő szempontjából Írország erősen megközelítette Nagy-Britanniát és a 15 EU tagállam átlagát, köszönhet?en az inkább Délkelet-Ázsiára, mint Európára jellemző növekedési ütemnek. Adódik a kérdés, hogyan tudott Írország ekkora növekedést produkálni. A válasz az utóbbi évtizedben érvényre jutó pozitív hatások különleges kombinációjában rejlik:

• Az EU Regionális Alapjainak együttes támogatása az éves GDP 6-8%-át tette ki, ezt munkaerő-képzésre, infrastruktúra-fejlesztésre és mezőgazdasági (élelmiszer-feldolgozás) fejlesztésekre fordították.
• A magasan képzett munkaerő létrehozására helyeztek a súlyt, egy olyan országban, ahol egy világnyelv (az angol) a hivatalos nyelv.
• A hatalmas amerikai ír-diaszpóra érdekelt volt az európai piacot kiszolgáló beruházások Írországba telepítésében (inkább, mint máshova).
• A brit piachoz való közelség. Írország profitált a nagy-britanniai és a hazai külföldi beruházások közötti kapcsolatokból és szinergiákból és abból, hogy része az angol nyelv? európai országok csoportjának. (Egyébként az Európába irányuló japán és amerikai beruházások 40%-a az Egyesült Királyságba érkezett.) Ráadásul az írek angol befektetésekhez is hozzájutottak, különösen az angliai dezindusztrializáció idején (az 1980-as évek első felében), mivel a brit cégek áttelepítették termelő kapacitásukat az alacsonyabb bérköltségű Írországba.
• A városi és kulturális környezet javítása vonzóbbá tette az országot a vállalkozói és menedzseri beáramlás számára (ld. Dublin dzsentrifikációja, Írország mint irodalmi és zenei központ).
• Az infrastruktúra-fejlesztésben a hangsúlyt inkább a telekommunikációra, a számítógépes-hálózatokra és a repülőterekre, mint a közútfejlesztésre helyezték.

Ezek az előnyök képessé tették Írországot a legmagasabb - 3000 USD nagyságú - egy főre jutó beruházásösszeg elérésére Nyugat-Európában (vö. UK: 2000 USD, Franciaország: 500 USD, Spanyolország: 200 USD és még ennél is kevesebb Görögországban és Portugáliában). Skóciával ellentétben, Írország ki tudta termelni a megfelelő mennyiségű kis- és középvállalkozást, amelyek részben összefonódnak a külföldi vállalatokkal, részben függetlenek. A területi folyamatokat tekintve, Dublin decentralizálására irányuló törekvések hosszabb távon kezdik meghozni a gyümölcsüket: jelentős fejlesztések zajlottak le Corkban, Waterfordban, részben az egyetemi és kutatási központokhoz kapcsolódva és a Limerick-Shannon repülőtéri zónában, habár növekedés jellemzi Dublin környékét is.

Mindezen tényezők együttese segítette elő a csúcstechnológiai ágazatok, különösen a mikroelektronika és a számítógépgyártás növekedését. A hozzáadott érték magas: a termékek többségét, természetesen, európai exportra szánják. Az ország ebből a szempontból az ötödik generációs termékek jelentős exportőrévé lépett elő, kiegészítve hagyományos szerepét, mint élelmiszerek, italáruk, háztartási gépek és autóalkatrészek szállítója.

A spanyolországi tapasztalatok ellentétben állnak az írországiakkal. Galicia iparosítása és deindusztrializációja például ciklikus jelleget mutatott, melyet az 1980-as években a spanyol régiók elég széles körénél fel lehetett ismerni, beleértve Asztúriát, Baszkföldet az északnyugati és délnyugati tartományokat (Andalúziát és különösen Huelvát) és a Kanári-szigeteket. Spanyolország nagy része azonban fejletlen, ritkán lakott, belső fekvésű agrárrégiókból áll, kis munkaerőpiaccal, fejletlen infrastruktúrával és kevés növekedési tényezővel, eltekintve a mezőgazdaságtól, a kisvállalatoktól, a turizmustól és a tiszta környezettől.

A három legfontosabb városi agglomeráció (Barcelona, Madrid és Valencia) át tudta alakítani gazdaságát a dezindusztrializáció időszakában, elsősorban azzal, hogy a külföldi beruházásokat kombinálták az életképes helyi kis- és középvállalkozások fejlesztésével. Legelőnyösebb helyzetbe a közepesen technológia-igényes ágazatokban kerültek, ahol a mérethatékonyság és a közepesen képzett munkaerő a fontos, bár Barcelona körzete néhány high-tech tevékenységre is szert tett, köszönhetően a városi életminőség javulásának és a francia „napfény övezet” közelségének.

Jelentős növekedés következett be az északi, belső területeken: Navarra, Palencia és Zaragoza térségében, melyek Franciaországhoz és az EU többi részéhez legközelebb helyezkednek el, illetve profitálnak a Barcelonából és Baszkföldről kiinduló terjedési folyamatokból. Szemben Írországgal, Görögországgal és Portugáliával, Spanyolország jelentős importversennyel kénytelen szembenézni, mivel az EK-csatlakozás feltárta a – Franco-korszak idején erősen védett piaci környezetben végrehajtott - nehézipari fejlesztések, versenyképesség terén jelentkező, súlyos hiányosságait. Ebből a szempontból van némi hasonlóság Spanyolország és Kelet-Németország között. Kétségekre adhat okot a regionális politikákkal kapcsolatban, hogy a Sevillai Világkiállítás (amely az Újvilág felfedezésének 500. évfordulóját ünnepelte) sem tudott high-tech növekedési pólust teremteni Andalúziában.

Galicia esetében, a helyi önkormányzat lépéseket tett a gazdaság megújulását elősegítő intézményi keretek megteremtése érdekében, kihangsúlyozva a kormányzati és magán szervezetek, az üzleti körök és a munkaerő közötti partneri viszonyt. A folyamatba az összes körzetet bekapcsolják, hogy elkerüljék a korábbi politikák hibáit (La Coruna és Vigo városának kiemelését) és hogy integrálják a döntően agrárjellegű térségek erőforrásait is. Minden körzetnek lesz tárgyalási és cselekvési fóruma, összhangban a helyi és regionális szervekkel.

A kis és középvállalkozások és a külföldi beruházások kombinációja révén igyekeznek elérni a célokat, a regionális fejlődés elősegítését, kapcsolatok és szinergiák teremtését és a munkaerő képzettségi jellemzőinek hasznosítását, következésképpen a fejlődés tartóssá tételét a helyi kulturális és piaci környezetben. Remélik, ezáltal leküzdhetik a területi hátrányokat: a szükséges vállalkozókészség, infrastruktúra hiányát, a tőkefelhalmozás alacsony szintjét és a képzettségben jelentkező hiányosságokat. Habár Galicia eléggé elszigetelt az ország többi részétől, mégis remélik, hogy Portugália közelsége (a nagy nyelvi hasonlóság által) elősegítheti a fejlődést, és a terület - a tényleges működés szempontjából is - egy nemzetközi Eurorégió részévé válhat.

Összegzés

A tanulmány elég kritikus hangot ütött meg a regionális politikákat illetően azért, hogy bemutassa, a politika eredményei (ahogy azt Nyugat-Európában alakítják) hosszabb távon elég korlátozottak, még akkor is, ha rövid és középtávon valamennyire sikeresnek mutatkoznak. A lényeg, hogy egy regionális politikának a sikerességhez képessé kell válnia a dinamikus nemzetközi trendekhez való alkalmazkodásra, előre kell látnia azok hatásait. Ha valamely politika „túléli önmagát", vagy összeütközésbe kerül a többivel, akkor tulajdonképpen. csak „a pénzt szórjuk ki az ablakon".

A Cassa per Il Mezzogiorno ennek a klasszikus példája, mivel már az olaszok felülvizsgálták Dél segélyezésének 30 éves gyakorlatát és felszámolták ezt az alapot. A politikáknak alkalmazkodniuk kell a regionális feltételekhez és meg kell próbálniuk a helyi erőforrásokat kiaknázni, közben kísérletet tenni a hátrányok és korlátok vonzerővé és pozitív helyi adottságokká alakítására. A baj az, hogy ez sokba kerül és hosszú időt vesz igénybe. Vannak azonban más aggasztó tényezők is:

• Az elmaradott területek Nyugat-Európa népességének és területének elég jelentős részét teszik ki. A regionális politikától nem várható el, hogy mindegyik térségben kifejtse pozitív hatását, mivel azok nemcsak egymással, hanem a fejlődő világ országaival és régióival is versenyben állnak.
• Az Egységes Európai Piac megteremtése és b?vítése (1986, 1995) ellenére az EU képtelen jelentős fejlődést és növekedést produkálni, amelyet gyorsan el lehetne osztani az elmaradott területek között és ráadásul vita van arról is, hogy vajon a magterületeken képes volt-e az Egységes Európai Piac nagyobb felhalmozást elősegíteni.
• Az 1990-es évek eleje óta Németország - az EU „fejőstehene” - gazdaságilag stagnál, sőt hanyatlik; küzd a dezindusztrializációval, a növekvő munkanélküliséggel, a túlzott bérkiáramlással és társadalmi jóléttel. Vitatható meddig képes az EU folytatni a regionális politika támogatását, különösen, ha az képtelen eredményeket felmutatni.
• Megfelelő növekedés megteremtésének sikertelensége az EU-ban azt jelzi, a német problémával egyetemben, hogy az Unió túlzott mennyiségű humán erőforrással rendelkezik, még a fejlettebb részeit (pl. London, Belgium, Franciaország) tekintve is, így az elmaradott területekről újabb ilyen jellegű források termelésbe vonása - minden egyéb feltétel változatlansága mellett - a munkahelyek tovább vándorlását veti fel a köztes- és magterületeken. Ez azért aggasztó, mert az 1970-es évek végétől kezdve a gyáriparban elért termelékenységi sikereket nem követték hasonló folyamatok a szolgáltatási szektorban és még kevésbé a vállalati-, illetve államigazgatásban. Az a tény, hogy ilyen produktivitás-növelő lépéseket még meg kell tenni a nemzetközi versenyképesség érdekében, az EU túlzott és tartós protekcionizmusának bizonyítéka. Ha a szükséges lépéseket megteszik, az EU még nagyobb regionális munkanélküliséggel lesz kénytelen szembenézni, hacsak nem talál valami módszert egy jelent?s európai növekedés elindítására.

Erősen függ mindez a Nyugat-, Kelet- és Közép-Európa között kialakuló viszonytól és a költséges jóléti rendszereket fenntartó országok abbéli hajlandóságától, hogy feladják a „kényeztetés” politikáját és realistábbakká váljanak az élesedő nemzetközi verseny világában.

Regionális egyenlőtlenségek az Európai Unióban

A világgazdaság vezető térségei közül az európai kontinensen szerveződött, jelenleg tizenöt tagállamot magába foglaló integrációt, az Európai Uniót társadalmi, gazdasági sokszínűség jellemzi. Az eltérő természet- és társadalomföldrajzi adottságoknak, valamint a különböző történelmi fejlődési pályáknak köszönhetően az Unión belül mind országos, mind regionális szinten napjainkban is jelentős különbségek figyelhetők meg, melyet statisztikai adatok tükrében vizsgálhatunk.

A regionális szintet esetünkben az Európai Unió Statisztikai Hivatala (EUROSTAT) által használt statisztikai területi egységek (NUTS) jelentik, melyek lényegében követik a tagországok területi tagolódását. A NUTS három szintű hierarchikus osztályozás, azaz egy tagállam területe NUTS1 elsőszintű, ezen belül NUTS2 másodszintű, valamint NUTS3 harmadszint? régiókra van felosztva. Kivétel Dánia és Írország, ahol a regionális felosztás még nem történt meg, illetve Luxemburg, melynél nem is indokolt. Annak ellenére, hogy cél lenne a NUTS azonos szintjére hozni a hasonló méretű régiókat, valamennyi szintnél találunk akár terület, akár népesség szempontjából jelentősen eltérő régiókat.

A közreadott adatbázis oktatási célú hasznosítása az Európai Unió regionális földrajzának alaposabb megismerésére ad lehetőséget. A táblázatok emellett módot adnak a társadalomföldrajzi elemzési módszerek elsajátítására is. Az adatokat akár hagyományos leíró, akár összetettebb matematikai módszerekkel, számítógép segítségével is feldolgozhatjuk, elemezhetjük egy keresztmetszeti (statikus) vagy történeti (dinamikus) analízis során, valamint az egyes mutatók térképi vagy más grafikus eszközökkel való ábrázolásával szemléletesebbé tehetjük a táblák gazdag információtartalmát.

A közreadott táblázatok három témakört érintenek. Az első táblázatcsoport (I.) elemzése során az Európai Unió országainak és régióinak ezredforduló előtti társadalmi, gazdasági képéről kapunk keresztmetszetet. Az adatbázis segítségével jellemezhető az egyes országok regionális tagoltsága, illetve mérhető a differenciáltság nagysága is, például a relatív súlyozott szórás számításával. Kapcsolatot is kereshetünk az egyes mutatók között a korrelációs együttható vagy a lineáris regresszió előállításával. Az adatbázis NUTS1 és NUTS2 szintű adatokat tartalmaz, a kiemelt régiók a NUTS1 kategóriába tartoznak. (Ezek ha nincsenek tovább osztva akkor egyben a NUTS2 szintet is jelentik.)

A második táblázatcsoport (II.) segítségével néhány tagállam regionális fejlettségi különbségének történeti változását követhetjük nyomon. A harmadik táblázatcsoport (III.) révén pedig képet alkothatunk a foglalkozási szerkezet regionális szintű átalakulásának folyamatáról. (A II., III.-ban közreadott táblázatok részben a Regionális Tudományi Tanulmányok 3. számának – Európa: Országok, régiók (1996) - 4. fejezetéből (Nemes Nagy József) származnak.)

Az Európai Unióban már a kezdetektől cél volt a regionális szintű fejlettségi különbségek csökkentése, így az integráció erősítése, de igazán az 1980-as évek végén kapott nagyobb hangsúlyt a területi különbségekből eredő társadalmi, gazdasági feszültségek kezelése. Jelenleg jelentős pénzösszegeket fordítanak az egyes régiók támogatására, melyek kiválasztása esetén döntő szerepe van a különböző mutatóknak (például az egy főre jutó GDP, a munkanélküliségi ráta, a mezőgazdaságban, az iparban dolgozók aránya). Emiatt mondható, hogy ma már nem csak a regionális földrajz iránti érdeklődők elemzik az itt közölt adatokat, az Unió regionális politikájának kialakításakor hasonló adattáblázatokkal birkóznak az eurokraták is.

Adatforrások:

• Regionális Tudományi Tanulmányok 3.sz. – Európa: országok, régiók Eötvös Loránd Tudományegyetem Regionális Földrajzi Tanszék, Budapest 1996.

• EUROSTAT: Regions 1996.Office for official publications of the European Communities, Luxemburg, 1997.

• Inforegio (1999.04.02.) – Sixth Periodic Report on the regions: Summary of Main Findings Ed.: J.-P. Berg, European Commision DG XVI/F.2.

• http://www.inforegio.com

Megjegyzés az adattáblákhoz:

... = nincs adat

- = nem értelmezhető

I. Az Európai Unió régióinak társadalmi, gazdasági jellemzői a kilencvenes évek közepén