( Vissza a tanszék címlapjára ) ( Aktualitasok ) (Letölthető anyagok ) ( ) ()
ELTE
Regionális Földrajzi Tanszék
Regionális Tudományi Tanulmányok 4. kötetének elektronikus változata
Az ELTE Regionális Földrajzi Tanszék kiadványsorozata
Sorozatszerkesztő és felelős kiadó: Nemes Nagy József DSc
*
Helyek, terek, régiók
(Places, Spaces, Regions)
/Tananyag-kiegészítés a tudományegyetemek terület- és településfejlesztési szakirányú képzéséhez/
*
Készült az Európai Unió Bizottsága által pénzügyileg támogatott Tempus SJEP 11191-98 Programban a magyar földrajzi felsőoktatást korszerűsítő feladatok keretében. Mindennemű sokszorosítás vagy utánhúzás kizárólag a Kontraktortól (BKÁE, Bp. 1093 Bp. Fővám tér 8.) beszerzett engedéllyel.
*
Made in the tasks of Modernisation of Hungarian University Education Programme, sponsored by the Comission of European Union Tempus SJEP 11191-98. Copy-right: Trans European Cooperation Scheme for Higher Education. Villa Gualino, viale Settimo Severo 65, I-101153
ELTE Regionális Földrajzi Tanszék Regionális Tudományi Füzetek 4. kötetének elektronikus változata

*

TARTALOM

ELTE Regionális Földrajzi Tanszék Regionális Tudományi Füzetek 4. kötetének elektronikus változata

*

CONTENTS

ELTE Regionális Földrajzi Tanszék: Regionális Tudományi Füzetek 4. kötetének elektronikus változata
Előszó

A negyedik füzetével - a kéziratos változat után - "bejegyzett" periodikává avanzsált Regionális Tudományi Tanulmányok koncepciója változatlan: olyan munkák közreadására törekszünk, amelyek középpontjában a társadalmi térbeliség vizsgálata áll. Jelen kötet tanulmányai a gazdasági térszerveződés új jelenségeit három jellegadó szinten, a helyek (lokalitások), a régiók és a globális szint kereteiben egyaránt vizsgálják.

A kötet, miként azt belső címlapja is jelzi, Tempusz kutatási együttműködésben, nemzetközi kooperációban készült. Ebben a munkában minden tekintetben kulcsszerepe volt F. E. Ian Hamilton professzornak, a London School of Economics tanárának, aki három előadás illetve tanulmány elkészítésével (amelyek mindegyikének átütő jegye az árnyalt, a legkülönbözőbb álláspontokat objektíve felmutató, ugyanakkor határozott véleményt megfogalmazó gondolatmenet), mindhárom célbavett térségi szinten érdemi információkkal és esetenként vitára ingerlő megállapításokkal serkentette az ELTE Regionális Földrajzi Tanszék munkatársait a munkára, s londoni tanulmányútjaink során ideális feltételeket teremtett a kutatómunkára. Tanulmányaink jó része ezen idő alatt formálódott. Nem kis szerepe van a kötet megjelenésében azoknak a geográfus hallgatóknak, akik az angol nyelvű anyagok fordítását elvégezték. Ők mindannyian - ma már túl az egyetemi tanulmányokon, sikeres pályakezdettel - részesei voltak a Tempusz program keretében szervezett hallgatócseréknek. A kötet megjelenését ugyancsak a Tempusz SJEP program anyagi eszközei tették lehetővé, ezért köszönet illeti a program torinói és budapesti központjait valamint személy szerint Bora Gyula egyetemi tanárt, aki fáradságot nem ismerően segítette elő a program megvalósítását.

Külön indoklást érdemel a kötet két sajátos tartalmú anyaga. Az Európai Unió Bizottsága a városi problémákat taglaló dokumentumának közreadásával arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy miközben a hazai regionális politikában napjainkban a vidékfejlesztés, a rurális térségek problematikája került inkább előtérbe, az EU-ban - kimondható talán: a fejlett tagállamok nyomására - a városi térségekkel való közösségi szintű foglalkozás igénye is megfogalmazódik. A kötetben közreadott regionális adattár a Regionális Tudományi Tanulmányok 3. kötete hasonló adatbázisának megújított változata, közlése kifejezetten oktatási célú: a benne közölt regionális adatokat a földrajzos és geográfus képzés gyakorlatain feldolgozandó, elemzendő információkat tartalmaznak.

Reményeink szerint a kötet tanulmányai érdemben és sokrétűen hasznosíthatóak lehetnek a hazai terület- és településfejlesztési képzésekben. Tartalmi sokszínűségük nemcsak új ismeretekhez juttathatják hallgatóinkat, hanem lehetőséget adnak szemináriumi vitákra, a kutatói érdeklődésnek is forrásai lehetnek a regionális fejlődés és politika aktuális problémaköreit tárgyaló munkák és a közreadott regionális statisztikai információk.

Nemes Nagy József

Ui.:

Néhány év távlatából a tanulmánykötet sikerét jelzi az tény, hogy időközben valamennyi példánya gazdára talált, elfogyott. A benne megtestesülő szellemi munka eredményét ezért most megpróbáljuk az Interneten keresztül - elektronikus formában - hozzáférhetővé tenni a szakma és az érdeklődő olvasók számára. A szöveg Internetre való átültetése, html-szerkesztése, gondozása Csáki Lajos munkája.
*
ELTE Regionális Földrajzi Tanszék: Regionális Tudományi Füzetek 4. kötetének elektronikus változata
*

F. E. Ian Hamilton:

London változó szerepe

A tanulmányt, a szerzőnek 1997. májusában az ELTE földrajz és geográfus szakos hallgatói számára tartott előadása alapján összeállította Forman Balázs, szakmailag ellenőrizte Probáld Ferenc.

Tartalom:

A történelmi háttér

A várost, amelyet később Londiniumnak nevezetek, a Krisztus születése előtti 55-50. évben alapították a rómaiak. Colchester helyébe lépve lett Britannia római provincia fővárosa. A rómaiak hidat építenek a mai London Bridge környékén - gyakorlatilag a Temze tölcsértorkolatának végén. A híd kulcsfontosságú átkelőhellyé válik a Temzén. A Doverből Közép- és Észak-Anglia felé vezető római főút átkelési pontja lett, amelynek révén a britanniai római úthálózat gyűjtőpontjává (hub) vált. A rómaiak Krisztus után 410-ben feladják a már hanyatló, romló várost, amelyet az angolszászok foglalnak el. Britannia szétesik. Helyén egymással is háborúzó angolszász, dán, viking, kelta "regionális" királyságok jönnek létre katonai vezetéssel. London helyi jelentőégű vásárvárossá válik.

A VIII-IX. században Anglia területei újra egyesülnek a winchesteri székhelyű Wessex királyság vezetése alatt. Az ismét fővárossá váló Londont 836-ban kifosztják a vikingek. Ezt követő több mint 200 évben London a nyugati szász királyokkal vívott háborúk hadszínterévé válik. 1066-ban Hódító Vilmos normann király csellel beveszi Londont, amely ezután konszolidálódik és virágzásnak indul.

A város népessége

A most következő táblázatban tekintsük át, hogyan változott, nőtt London népessége az elmúlt 900 évben.

London lélekszáma 1500-ig nagyon lassan gyarapodott, bár már ekkor is kitűnt a korabeli városok közül. Az ezt követő négy évszázad jelentős és nagyon gyors lélekszámnövekedést eredményezett. 1500 és 1940 között a város lélekszáma 170-szeresére, közel 8,5 millióra nőtt. 1940 és 1986 között a lélekszám körülbelül 20%-al csökkent, majd 1986-t követően a növekedés újra beindult.  

Év
Lakosság (1000 fő)
Az E. K. lakói %-ában
1089
15
kb. 1,4
1500
50
kb. 2,5
1600
200
kb. 8,0
1700
575
kb. 10,0
1801
1115
12,0
1901
6586
13,1
1931
8203
15,0
1961
8000
14,5
1981
6700
12,0
1988
6700
11,8
1996
7100
12,5

Az 1914 elötti gyors növekedés kereteit a Brit Birodalom terjeszkedése jelentette, azé a Brit Birodalomé, amely a Nemzetközösség keretei között különböző formájú függőségi, alá- és mellérendeltségi viszonyok révén a Föld szárazföldi területeinek 20%-át tartotta ellenőrzés alatt. A nemzeti főváros funkciója kiegészülve az öt kontinensen a szárazföldek 20%-át ellenőrző birodalom fővárosának funkcióival értelemszerűen tette Londont az egyik legfontosabb "világvárossá".

A városok szerepe és nemzetközi rangsora a lélekszámuk alapján:
a változások

A XVI-XVII. században London válik a legnagyobb európai várossá, maga mögé utasítva Párizst és Amszterdamot. 1800-as években a "modern idők" első "milliós" lélekszámú városa lett. London 1920-ig megőrzi helyét, mint a legnagyobb város, amikoris New York túlszárnyalta. New York mögött a második helyen maradt 1960-ig. Napjainkban London a 14. helyen áll a világvárosok népesség szerinti rangsorában Mexikóváros, Tokió, Sao Paulo, New York, Los Angeles, Shanghaj, Peking, Buenos Aires, Rio de Janeiro, Bombay, Szöul, Kalkutta és Moszkva után.

Változások a világgazdasági szerepkörben

A XVI. századtól 1960-ig London volt a világ vezető kikötője. Egy átlagos napon, a korai hatvanas években, több, mint 120 óceánjáró hajó volt a kikötőben. A keresekedelmi forgalom Nyugat- és Kelet-India, Kelet-Ázsia, Afrika, a csendes-óceáni térség és Skandinávia, a balti-tengeri államok valamint Európa többi része között zajlott. London nagy mértékű tranzit-kereskedelmet (reexportot) bonyolított le a kontinentális Európa felé a világ többi részéből származó árukkal.

1960-as évektől London válik a világ vezető légiközlekedési csomópontjává - airport city. 1997-ben egy év alatt 86 millió utas érkezett, vagy indult repülőterein. Öt repülőtere van:-Heathrow, amely a világ második legforgalmasabb repülőtere a chicagoi O' Hara után, - Gatwick, amely Európa harmadik legforgalmasabb repülőtere, a Heathrow és a párizsi Charles de Gaulle után, Stanstead, Luton és a City Airport Docklandsban.

Az 1960-as évekig London volt a világ legnagyobb feldolgozóipari központja. A munkavállalók száma - a feldolgozó iparban - 1,2 millió, 1966-ban volt a csúcson. A londoni ipar termelése nagyobb volt, mint a New York-ié, persze nem a bruttó kibocsájtás tekintetében, hanem a hozzáadottérték szerint. 1960-óta London "csak", mint a legfontosabb brit központ szerepét őrizte meg a dezindusztrializáció és a foglalkoztatottak számának csökkenése ellenére.

1975-ben 836 ezren dolgoztak a londoni feldolgozó iparban. Ez 20%-a a Nagy-Britanniában és 2,2%-a az EGK-ban, a feldolgozó iparban dolgozók teljes létszámának. 1986-ban 568 ezer volt a létszám, ami 16%-a a britnek és 1,8%-a közös piacinak. 1997-ben már csak kevesebb, mint 330 ezren vannak ugyanitt, ami a brit 13%-a és a közös piaci 1,3%-a.

De, London megőrizte funkcióját a vállalatok irányításában és a pénzügyi tranzakciókban nagyon sok feldolgozó ipari vállalat esetében Nagy-Britanniában és ezen belül is Dél-Kelet-Angliában. 1975-ben Dél-Kelet-Angliában állították elő az EGK feldolgozó ipari termelésének 4%-át. 1986-ra ez növekedett 4,6%-ra és stabilizálódott az 1990-es évekre.

London fejlődött és megőrizte a világelsőségét a pénzügyi szolgáltatásokban. Ennek a lépcsőfokai a következők voltak:

    - A XVI-XVIII. század a bankok, a nemzetközi kereskedelemhez kapcsolódó biztosító intézetek és az árutőzsdék - amelyek majdan meghatározzák a világpiaci árakat - felemelkedésének ideje. Kereskednek szénnel, ércekkel, a balti kereskedelemben fával és szőrmékkel, fémekkel, arannyal, később platinával és kőolajjal.

    - A XIX-XX. század a részvénytőzsde kora. A londoni részvénytőzsdének csak egy valós vetélytársa volt a világon: a New York-i részvénytőzsde, a NYSE.

    -1971-óta London a világ elsőszámú devizatőzsdéje, a FOREX, amelyen jelenleg naponta több, mint 450 milliárd USD forgalom bonyolódik le.

    - A külföldi pénzügyi vállakozók hosszú évszázadok óta szivesen költöznek Londonba. Többek között ilyenek voltak a Rothschildok, akik Frankfurtból érkeztek a XIX században. De ilyenek voltak a lett származású, Brémából érkezett Baring-fivérek is. A globalizációs folyamatok, az olajválság és a brit deregulációs folyamatok, miközben máshol a szabályozás kiterjesztése folyt, a gazdaságban azt eredményezték, hogy 1973 és 1996 között 565 külföldi tulajdonú bank telepedett meg Londonban. Ma Londonban - a City-ben és a Docklands-ben -több, mint 440 ezer ember dolgozik a pénzügyi szolgáltatásokban, több, mint a németországi Frankfurt am Main teljes lakossága.

London egyéb vezető funkciói

Az angol nyelvű kiadók és nyomdák, amelyek fő tényezője az angol nyelv, és amelyek újságokat, magazinokat, könyveket adnak ki nagy példányszámban. Más médiumoknak is központja a város. Ilyenek a rádió és TV (BBC és az ITV csatornák) és a SKY. Továbbá jelen vannak a reklám- és hírügynökségek (Reuter), TV- és mozifilm készítők. Zenei rendezvényei, színházai, múzeumai révén az egyik vezető európai kulturális központ. London a világ legnagyobb könnyűzenei piaca. Az itteni nemzetközi kulturális piac vevői közé tartoznak az amerikaiak, a japánok és az európaiak. Nemzetközi sportközpont. Számos modern sportág hazája Anglia. Kétszer már rendeztek itt nyári Olimpiai Játékokat -1908-ban és 1948-ban. Itt van a labdarúgás egyik szentélye, a Wembley stadion, ahol Anglia 1966-ban megnyerte a labdarúgó világbajnokságot. Itt van továbbá egy másik sportág, a tenisz nem hivatalos világbajnokságának és egyben a legrangosabb Grand Slam tornának is a színhelye: Wimbledon. Végül, de nem utolsó sorban, említhetjük például a FORMA-1-es autós gyorsasági versenyeket, amelyeket Londonból irányítanak és a csapatok 60%-a angol érdekeltségű. Nagyon fontos szerep még, hogy globális telekommunikációs központ is.

Az irányító-ellenőrző funkciót a következő adatok jellemzik: A Brit Birodalom központjának kormánya, 1940-ben, a világ akkori teljes népességének 25%-át irányította. Jelenleg vezetővilágváros a multinacionális vállalatok székhelyeinek telephelyének kiválasztásában. 120 Európán kivüli multinacionális vállalatnak van itt az európai központja. Az 1000 legnagyobb brit vállalat közül több, mint 400-nak itt vannak az irányító egysége. Ha Dél-Kelet-Angliát is ide vesszük, akkor több, mint 600 ilyen vállalat van.

London változásainak helyi és regionális sajátosságai

A foglalkoztatás százalékos összetételének változásait követhetjük nyomon az alábbi táblázatban:

Ágazat
1861
1921
1961
1996
Szolgáltatás
45
50
54
76
Feldolgozóipar
31
32
36
14
Egyéb
24
18
10
10

Látható, hogy a szolgáltatásoknak már századunk huszas éveiben is jelentős szerepe volt London életében. Mai szemmel meglepő, bár nem teljesen váratlan, hogy 1960-as évekig a szolgáltatások és a feldolgozóipar szerepe az összes foglalkoztatásaban egymással párhuzamosan nőtt. A szolgáltatások részaránya az 1861. évi 45%-ról száz év alatt 54%-ra, a feldolgozóiparé 31%-ról 36%-ra nőtt. Mindkettő esetében a részarány növekedése körülbelül 20%-os volt önmagához képest. Ez azt is jelenti, hogy London életében a gazdasági szerkezet változását az jellemzi, hogy ez a két ágazat "változatlan" szerkezetben kiszorít minden más ágazatot a gazdasági életből. A 60-as években trendtörés következik be: a feldolgozóipar és a szolgáltatások fejlődési útjai elválnak. A szolgáltató szektor által foglalkoztatottak részaránya tovább nőtt, miközben a város lélekszáma csökkent, tehát az abszolút számokat tekintve stagnálás figyelhető meg. A munkaerőpiac egy másik fajta keresztmetszete, a dolgozó nők és férfiak aránya is jelentősen megváltozott az elmúlt 150 év alatt.

Nemek aránya (%)
1851
1901
1931
1961
1981
1996
Férfi
65
66
62
61
58
54
35
34
38
39
42
46

A táblázatból jól megfigyelhető a női munkavállalók arányának lassú, de folyamatosanak tűnő emelkedése 1851 és 1961 között, majd ennek hirtelen felgyorsulása 1961 után. 1901 és 1961 között a férfiak által betöltött munkahelyek száma nem nőtt, ugyanakkor a nők által betöltött munkahelyeké 20%-al lett több. A jelenségnek mindenképpen több oka is van, ha figyelembe vesszük a teljes lélekszám változását is. Századunk első felében London lélekszáma 20%-al nőtt, tehát a nők aktivitási rátája érdemben nem változott. Az általuk betöltött munkahelyek számának növekedése a lakosság bővülése által okozott mennyiségi hatás volt. A férfiak aktivitási rátájának kismértékű csökkenés már a növekvő életszínvonal és várható élettartam hatása. Az adatok a hatvanas évek elejéig nem utalnak a gazdasági és társadalmi viszonyok radikális változására. A hatvanas évektől kezdődően London fejlődése új szakaszhoz érkezett, a változások sebessége megnőtt, irányuk több esetben megváltozott. London lakosainak száma 1961 és 1971 között 15%-al csökkent. Ennél nagyobb mértékben csökkent a feldolgozóipari munkahelyek és a férfiak által betöltött állások száma. Ez utóbbi viszont még mindig magasabb, mint a nők által betöltött munkahelyek száma. A női álláslehetőségek számának bővülése ugyanakkor tovább folytatódott, párhuzamosan a szolgáltatások bővülésével, térhódításával. A leglátványosabb területe ennek az átalakulásnak a feldolgozó ipar hanyatlása és kiszorulása Londonból. A korábbi adatok mutatták, hogy a hatvanas évek óta a feldolgozó iparban foglalkoztatottak száma egynegyedére esett vissza. Az itt megszűnő munkahelyeknek csak 25%-át volt képes pótolni a szolgáltató szektor. A többi álláslehetőség nyomtalanul eltűnt. A szolgáltató szektor részesedésének 22%-os növekedése mögött az állások számának mindössze 10%-os növekedése áll csak. A másik oldalon, a munkahellyel rendelkező férfiak száma 30%-al csökkent, míg a nőknél ez az arány mindössze 7%. A korábbi évtizedek fejlődési tendenciái után a hatvanas évektől kezdődően a munkaerőpiac három évtized alatt 22%-al lett kisebb, ami a csökkenő népesség és a csökkenő aktivitási ráta következménye. A csökkenés azonban polarizáltan ment végbe mind a gazdaságban, mind a társadalomban és ez máig is tartó mély változásokat indított el.

A következő fontos metszete London népességének az etnikai összetétel. A következő táblázat mutatja ennek változásait.

Származás szerint
1951
1981
1996
Külföldiek száma (ezer fő)
190
826
1440
Külföldiek aránya (%)
 
 
 
Együtt
3
12
20
Ebből: Írország
76
24
16
Kontinentális Európa
21
11
13
"Fehér" Nemzetközösség*
2
4
7
Afrika
0
17
14,5
Karib-tenger
0
20
13,5
Dél-Ázsia
0
23
31,5
Egyéb
1
1
3,5
* A "fehér" Nemzetközösség részei: Ausztrália, Kanada, Új-Zéland.

Az etnikai összetétel vizsgálatánál számos tényt, tendenciát érdemes megállapítani. A külföldiek száma és aránya London népességén belül folyamatosan nő, ami a nemzetközi város fontos jellemzője. Külön meg kell jegyezni, hogy a külföldiek száma még akkor is nőtt, amikor London teljes népessége csökkent! Érdemes megfigyelni a küldő országok szerinti összetétel változását is. 1951-ben a külföldiek 99%-a "fehér" volt, addig 1996-ban már csak körülbelül 35-40%-uk. Míg 1951-ben Londonnak alig volt színes bőrü lakosa, addig 1996-ban már több, mint 800 ezer. Az írek drasztikusan csökkenő létszámaránya az összes külföldi számához viszonyítva is növekvő lélekszámot takar. A kontinentális Európa országaiból érkezettek száma folyamatosan növekvő, ugyanakkor létszámarányuk ingadozik. A "fehér" Nemzetközösség országaiból származó bevándorlók számának emelkedése az egykori gyarmatokkal, domíniumokkal fenntartott kapcsolatok intenzitását mutatja. Ugyanakkor ez az a csoport, amelyik tagjainak jelentős része valóban csak átmenetileg él Londonban. A Nagy-Britannia és Kanada, Ausztrália, Új-Zéland közötti jövedelmi, életszinvonalbeli különbségek kis mértéke önmagában nem indokolja a London felé irányuló elvándorlás-többletet. A Londonban történő ideiglenes letelepedés egy sajátos, ma még Magyarországon kevésbé ismert, életpályatípus részének tekinthető, ami az önálló életüket elkezdő fiatalokra jellemző szakasz. Ez a világ megismerésének, bejárásának korszaka. Ausztráliából, Új-Zélandról kiindulva nem lehet megismerni Európát, Észak-Afrikát, Észak-Amerika keleti részét, vagy csak nagyon drágán és csak drága, fárasztó, időigényes utazások révén. Aki ezen országokból szeretné megismerni ezeket a térségeket, az néhány évre Londonba költözik, ott tanul vagy munkát vállal - megteheti, mert más országok polgárainál könnyebben kap tartózkodási és munkavállalási engedélyt - és onnan kiindulva utazza be a "környéket". Nyelvi akadályok nincsenek és a londoni fizetések valamint az egész világra kiterjedő utazási kínálat árai könnyűszerrel összhangba hozhatók. Mindezek mellett angliai diploma valamelyik ottani rangos egyetemen, főiskolán vagy munkahely valamelyik transznacionális vállalat ottani egységében általában nagyon jó ajánlólevélnek számít bárhol a világon.

Ezek után, már csak az az érdekes, hogy a nem európai és nem angolszász bevándorlók, miért jöttek és miért akkor, amikor? Az afrikai, karib-tengeri és dél-ázsiai (indiai, pakisztáni, malajziai, thaiföldi és kínai) bevándorlók a gyarmatbirodalom felbomlása időszakában vagy azután érkeztek, látszólag minden előzmény nélkül. Többségük a társadalom aljára érkezett, olyan munkahelyekre, amelyeket angolokkal már nem lehetett betölteni, részint azok képzettségi szintje és munkabérigénye, részben az adott munkahely alacsony társadalmi presztízse és a kifizethető munkabér miatt. A nyolcvanas években ezen nemzetiségű bevándoroltak számának növekedési üteme csökkent, kivéve az indiaiakét, akik egyre nagyobb számban vándoroltak be. Ezen csoportok helyzete eléggé ellentmondásos. Nagyobb részük még most is a társadalom alján helyezkedik el. Kialakult viszont ezekből a csoportokból is egy középosztálybeli réteg, akik részben már Angliában "törtek fel", vagy, akik a vagyonuk révén vándorolhattak be. Ezt a felemelkedést nagyon jól jelzik London szerte a különböző "egzotikus", indiai, kínai, perzsa, nepáli, Srí Lanka-i és más éttermek.

Az urbanizáció szakaszai

London esetében az urbanizációnak már legalább három szakaszát különböztethetjük meg, amelyek élesen elkülönülnek egymástól. Nézzük meg ezeket a szakaszokat.

 

Év
Központ
Belső gyűrű
Külső gyűrű
Fejlődési szakasz
 
Népesség (ezer fő)
 
1801
783
176
155
Centralizáció
1901
1530
3011
2045
Centralizáció
1931
1170
3227
3806
Centralizáció
1961
700
2800
4500
Decentralizáció
1981
400
2100
4200
Decentralizáció
1988
450
2050
4200
Decentralizáció
1996
600
2250
4250
Recentralizáció

London teljes népessége 1931-ig folyamatosan növekedett. A centralizáció ezen szakaszában mind a három zóna népessége nőtt. Csak a huszas-harmincas évek fordulóján kezdődött meg a belső zóna népességének csökkenése. A központ kiürülése, népességének csökkenése fél évszázadon át, egészen a nyolcvanas évekig tartott. Ez a tendencia csak a nyolcvanas években állt illetve fordult meg, amikor a társadalmi szerkezet megváltozásának következtében új csoportok, elsősorban a yuppiek, jelentek meg a színen. A belső gyűrű népességének növekedése még tartott a harmincas években. A harmincas-negyvenes évek fordulójától kezdődően itt is egy közel félévszázadig tartó csökkenés következett, amire csak részben ad magyarázatot a külső gyűrű lélekszámának növekedése. A hatvanas évek közepétől kezdődően, mintegy két évtizeden át tartó népességcsökkenés csak a nyolcvanas évek végén állt meg. A folyamatok lényegét jobban megérthetjük, hogy ha az arányokat is szemügyre vesszük. A központ és a belső gyűrű együttes lélekszáma maximumát századunk első három évtizedében érte el. Ebben az időszakban a népesség vándorlása elsősorban a két gyűrű közötti átrendeződést eredményezte, miközben egyre nyílvánvalóbbá vált a központ túlzsúfoltsága. A központból való kivándorlás először a belső gyűrűbe irányult és azt tette túlzsúfolttá. Ez a folyamat a huszas évek végén volt jellemző. A központból való kivándorlás ekkor sem szűnt meg, hanem tovább ment a külső gyűrűbe. Addigra az már jórészt kiépült, így a központból kitelepülők számára beépíthető terület nemigen maradt. A külső gyűrű az ötvenes években már képtelen volt fogadni a központból kitelepülők áradatát, közben maga is túlzsúfolttá vált. A kitelepülők immár Dél-Kelet-Anglia felé tekintettek. A decentralizáció, a kitelepülés folyamata nagyon erős volt, ezt csak némileg ellensúlyozták a külföldről idetelepülők. Helyismeretük nem lévén igyekeztek a központhoz minél közelebb települni, az adottságok jobb kihasználása érdekében. Ezek után érdemes megvizsgálni London szerepét Dél-Kelet-Angliában.

London és Dél-Kelet-Anglia

London fejlődését vizsgálva nem kerülhetjük meg a közvetlen környezetével való kapcsolatának elemzését. Csak néhány adatot kiemelve, mutatjuk be a város és közvetlen környezetének kapcsolatát.

Év
Nagy Dél-Kelet-Anglia népessége millió fő?
DK-Anglia népessége NBr. %-ában
London népessége DK-Anglia %-ában
1961
18,2
39
44
1991
20,5
41
35

Megfigyelhető, hogy miközben London népessége 1961-t követően csökkeni kezdett, aközben Dél-Kelet-Anglia, amibe London is beletartozik, népessége tovább nőtt. Ez több okra vezethető vissza. A London központjából kitelepülők nem hagyták el a főváros vonzáskörzetét, hanem abban telepedtek le. Tehát London egészének a funkciója átalakult. Mint lakóhely sokat vesztett vonzerejéből, mint potenciális munkahely lehetőség is nagy mértékben csökkent a befogadóképessége. Mint szolgáltató centrum, mint irányítóközpont megőrizte funkcióját. Különösen, hogy az ehhez szükséges közlekedési és távközlési infrastruktúra megfelelően ki van építve. A vonzás egyre kevésbé kötődik ottlakáshoz és csak, mint a centrum könnyű és gyors elérésének lehetősége jelenik meg. Miközben London népessége hol nő, hol zsugorodik és földrajzilag egyre terjeszkedik, magába integrálja teljes Dél-Kelet-Angliát, annak piacait, erőforrásait, munkaerejét. Ott már nem a helyi erőforrások megléte vagy nem léte számít, hanem csupán és kizárólag London közelsége. Amikor, London, az épített város, a maga lakásaival, közlekedési hálózatával megtelt, akkor a közvetlen környezetében létrejöttek azok az új városok, növekedési zónák, amelyek egyre inkább átveszik a lakóhely és munkahely funkcióit is. Az ötvenes években a központtól mért 20 és 40 km sugarú körök közötti sávban 8 új város épült. A hatvanas-nyolcvanas években az 50 és 100 km sugarú körök közötti sávban 1 új város létesült, míg a többiek terjeszkedtek. Az elmúlt félévszázad alatt London a világvárosból egy terjeszkedő városrégióvá vagy funkcionális város régióvá (FUR, functional urban region) vált.

Funkcionális, térbeli változások

London gazdaságát a termelési rendszerek négy fontos sajátossága határozza meg. Ezek a következők:

    1) különösen erős belső kohézió és egymás közti kapcsolatok,

    2) kölcsönös függőségi viszonyok,

    3) a gazdaság struktúrája évszázadok óta folytonosságot mutat,

    4) de relatív fontossága változott hosszú időn át, szignifikáns hatással a térbeli szerkezetre.

A meghatározó térbeli szerkezeti elemek a következők:

    1) adminisztráció: kormányzat, közösségi és magán szerveződések;

    2) információ: média, távközlés;

    3) tranzakciós vagy csere intézmények: pénzügyi piacok, árupiacok;

    4) anyagáramlások (anyagkezelés): szállítás, feldolgozóipar stb.

Most tekintsük át időbeli sorrendben, korszakonként London térbeli szerkezetének fejlődését az előbb említett elemek felhasználásával!

1600-1870

Ebben az időszakban London kelet-nyugati tengelye a Temze. A folyó északi parján szinte láncszerűen sorakoztak az alábbi funkciók nyugatról kelet, a folyó torkolata felé. A funkcionális térségek közül legnyugatabbra, még a folyó tölcsértorkolata előtt, található a kormányzat és a parlament. Ez a Westminster kerülete. Kelet felé haladva találjuk a Temple-t, ami a jogi intézmények, bíróságok, stb. otthona. Még keletebbre helyezkedik el a City, ami a tranzakciók színhelye. Természetesen itt találhatók a tranzakciókat lebonyolító intézmények, a tőzsde, a bankok, az árupiacok. Közvetlenül mellettük kezdődik az ipari és a kikötői negyed a St. Katherine's Dock-kal. Ezt a városszerkezet hosszú távon is stabilnak bizonyult és az intézmények változatlan helyen maradtak évszázadokon át.

1870-1914

A viktoriánus London rohamos terjeszkedésnek indul. A belső városközpont növekedése a sugárirányú vasútvonalak mentén a legjelentősebb. A városközpont növekedése bekerítette, majd később kiszorította a keleti iparnegyedeket. A kikötő újabb és újabb dokkok építése révén tovább terjeszkedett kelet felé, a tenger irányába.

1914-1940

London tovább terjeszkedik. A feldolgozó ipar az országutak mentén terjeszkedik. Új ipari telephelyek jönnek létre az elővárosi területeken, amelyek átveszik a londoni feldolgozóipar szerepét. Az Amerikai Egyesült Államok vállalatai működőtőke beruházásaikkal a nyugat-londoni elővárosi övezetben új ipari térséget hoztak létre.

1950-1960

Nagy-London elérte növekedésének határait. A növekedés határát a főváros körüli zöldövezet alkotja, mert azon belül már nincsen hely. Új növekedési pólusok alakulnak ki a zöld övezeten kívül. Növekedésük két legfontosabb oka a londoni ipar kitelepülése és a város kereteit meghaladó növekedés valamint az amerikai vállalatok újonnan létesítettt zöldmezős beruházásai. Ekkor jött létre nyolc új város a zöldövezeten kívül és fennállt a veszély, hogy ezek a városok az agglomeráción kívülre koncentrálják a gazdasági növekedét.

1960-1970

Mint, már arról szó esett, az 1960-1970-es évek jelentős változásokat eredményeztek az angol és ezen belül is londoni gazdaságban. Irodaépítési "boom" kezdődött London középpontjában. Főleg a West Enden és London belső részének nyugati oldalán - St. James, Soho, Covent Garden - építkeztek. A brit többségi tulajdonban lévő nagyvállalatok többnyire idetelepítették székhelyeiket London más részeiből. A föld- és telekárak emelkedése és az olajválság ösztönözték a vállalatokat a városból való kitelepülésre. Ez végső soron a belső területek dezindusztrializációját eredményezte. London központjában ugyanakkor megjelentek a médiumok, a távközlési és információtechnológiai rendszerek üzemeltetésével foglalkozó vállalatok.

A hetvenes évek második fele és a nyolcvanas évek

Az olajválság utáni másfél évtizedet számos ellentmondásos folyamat jellemezte Londonban is. Ezek közül néhányat mindenképpen meg kell említenünk.

    -A kikötő forgalma csökkent és számos dokkot be is zártak. A kikötői funkciók decentralizálódtak. Az okok között mindenképpen Nagy-Britannia külkereskedelmi forgalmának megváltozását kell említeni. A legfontosabb változás, hogy Nyugat-Európa a külkereskedelmi forgalomból való részesedést tekintve átvette a korábbi gyarmatok helyét. A korábbi gyarmati kereskedelemre épülő kikötők helyét átvették a kontineneshez legközelebb fekvő és az oda irányuló forgalmat lebonyolító kikötők, Dover, Harwich, Tilbury. Az is a földrajzi átstruktúrálódást eredményezte, hogy a korábbi szénexportőr és kőolajimportőr Nagy-Britannia szénimportőrré és kőolajexportálóvá vált. A megváltozott áruforgalom új kikötőkben és más földrajzi helyeken zajlik.

    -Mind a vállalati, mind az állami szférában költségtakarékosság miatt szigorú intézkedéseket vezettek be a hivatalok növekedésének ellenőrzésére.

    -Az állami hivatalok és a vállalati központok decentralizációja és egységeinek kihelyezése az elővárosokba és a külső agglomerációs övezetbe, például Croydonba és Basingstoke-ba. A kormányzati hivatalok egy részét pedig Nagy-Britannia más térségeibe telepítették.

    -A hivatalok, a csúcstechnológiai vagy "high tech" iparágak és a kutatás-fejlesztési, K+F tevékenységek növekedése a brit, az amerikai és az európai transznacionális vállalatok itteni egységeinél különösen az "Arany Háromszögben" összpontosul. Az "Arany Háromszög" London belső kerületeinek nyugati szélétől a Temze völgyében a Heathrow repülőtérig és Délen a Gatwick repülőtérig tart. A háromszög két külvárosi csúcsa London két legfontosabb repülőterénél van, mintegy jelezve a légiközlekedés fontosságát a csúcstechnológiai iparágak telephelyválasztásánál. Pozitív hatásként ehhez még hozzájárul nyugaton az M4, délen az M23 autópályák (folyosók) hatása.

    -Ez kiegészülve az M25 autópálya, ami London külső gyűrűje, gyorsító hatásával vezetett további hivatalok és K+F tevékenységek letelepedéséhez és fellendüléséhez az új és más szomszédos városokban.

    -1973 és 1986 hatása vezetett a pénzügyi szolgáltatások fellendüléséhez London központjában a City-ben. 1973-ban Nagy-Britannia belépett az Európai Gazdasági Közösségbe, aminek hatására több Egyesült Államokbeli és a Közös piac országaiból származó bank telepedett meg, hozott létre leánybankot itt. 1973-ban kezdődött továbbá az első olajválság. A hirtelen pénzbőségben lévő arab országok számos bankja is letelepedett Londonban. Ez a két hatás jelentősen megnövelte London szerepét a nemzetközi pénzpiacokon. A pénzügyi tranzakciók, és közvetítő intézmények megnövekedett száma hozzájárult a pénzügyi szektorban alkalmazottak számának gyors növekedéséhez, a munkaerőpiac átstruktúrálódásához. 1986 a "Big Bang" éve. Ekkor jelentek meg a nagy japán bankok és más nemzetközi pénzügy szolgáltatók. A Londonban megjelent bankok immár a világgazdaság valamennyi fontosabb régióját képviselik, ami által a City a nemzetközi tőkeáramlások egyik, ha nem a legfontosabb csomópontjává válik.

A kilencvenes évek

Időben tovább haladva eljutottunk a kilencvenes évekig, amelyeknek jellemzői a következők:

    - London belső és külső részeinek dezindusztrializációja tovább folyik. Tovább tart a pénzügyi szolgáltatások bővülése. Rekonstrukció a City-ben. Canary Wharf és Docklands növekedése. A városi központ piacainak áttelepülése Docklands-be és a gazdátlanná vált ipari, vasúti területekre a dél-nyugati központba.

    - A növekedés eltolódik kelet felé ahogy Docklands is hasznot húz a nyomtatott sajtóból, információs technológiai és média iparból, a City Airportból és a tömeges lakásépítésből.

    - A Csatorna-alagút megnyitásának hatásai is jelentkeznek már. Az alsóbb szintekre delegált (downsized) hivatalokat újra központosítják. A London központjában lévő lakásokat külföldiek vásárolják meg.

    - A bevásárló központok, hivatalok (management vagy tanácsadó cégek) építkeztek a fő vasútvonalak pályaudvarain, azok környékén vagy éppen azokon túl. Ezzel mintegy kitolták a városközpont kiterjedését észak felé. Ilyen új hivatal többek között az EBRD is, amelynek székháza a Liverpool Street pályaudvar mellett van.

    - A népesség recentralizációja is nagyon erőteljes folyamatnak bizonyult. 1989 és 1997 között a lakóterületek 46%-a lett hivatallá, áruházzá, üzemmé, iskolává és templommá alakítva Docklands-ben és London középső részén.

London más brit régiókhoz viszonyítva

Ha London és a többi brit régió viszonyát vizsgáljuk, akkor több, mint ellentmondásos képet kapunk. Valamilyen fokig az Egyesült Királyság térgazdasága "teljes ciklust járt be" az elmúlt évszázadokban.

    - London és Dél-Kelet-Anglia volt a fő gazdasági régió 1760-ig.

    - Az ipari forradalom Midland-et, Észak-Angliát, Közép-Skóciát és Dél-Wales-t tette a legfontosabb ipari és városi régiókká és kikötőkké a 18. század végén és a 19. században. Ezen térségek legfontosabb ágazatai a szénbányászat, vas- és acélkohászat, gépgyártás, hajógyártás, textilipar, vasúti járművek gyártása, ruha- és bőripar, vegyipar és mindenféle élelmiszeripar voltak.

    - London megtartotta a luxuscikkeket (bútorok, órák, stb.) előállító manufaktúrákat és a fejlett, a tengerentúlról érkezett élelmiszerek feldolgozására szakosodott élelmiszeripart. Az első két ipari forradalom elkerülte Londont. Bár az ipara használt brikettezett szenet, például a város terjeszkedéséhez szükséges téglagyártásban.

    - London feldolgozóipara kimagaslóan csak a múlt század végétől századunk hatvanas éveiig növekedett. A harmadik és negyedik innovációs hullám (ipari forradalom) termékei - telefon, távíró, orvosi eszközök, gyógyszerek, elektronikus eszközök, rádió, TV, radar és a repülőgépek - gyártásában betöltött vezető szerep a helyi K+F tevékenységeken alapult. Hozzájárultak még ezekhez, 1920 és 1960 között, a Londonba irányuló amerikai működőtőke befektetések a gépkocsi, az élelmiszer és a gépgyártásba és fototechnikai iparba.

    - Az 1980-as és 1990-es években London és a Dél-Kelet-Anglia ismét a vezető régió ezekkel az ágazatokkal és a szolgáltatásokkal. Eközben Nagy-Britannia többi része elszenvedte a dezindusztrializációt. Miközben London egyre jobban szakosodik az "államhatalmi funkciók", az információk és a "tranzakciók vagy az üzleti élet" ellenőrzésére, ugyanakkor a brit feldolgozóipar kis és közepes nagyságú városokba települt és "rurarizálttá vagy zölddé" vált. A dél-keleti régió újraiparosodásával ismét a vezető ipari régióvá vált és az eredeti/új területi munkamegosztás alakult ki. Így visszatértünk a ciklus elején jellemzett állapothoz. Ugyanakkor a K+F tevékenységek és a kikötők a térben decentralizálódtak.

A brit külkereskedelem az Európai Unió felé való eltolódása vezet Dover kiemelkedéséhez a "roll-on roll-off" (komp) forgalom és a Csatorna-alagút révén. Ez az orientációváltás eredményezi a Londontól észak-keletre lévő konténerkikötők (Harwich, Felixstone) forgalmának növekedését is. Minden más távolabbi brit kikötő (Liverpool, Glasgow) forgalmának csökkenéséhez vezet az EU tagállamaival folytatott kereskedelem.

De, a London és környékének túlkoncentrálódását és a zsúfoltságát okozó erők máshol is növekedéshez vezetnek. A skóciai Edinburgh-ben a pénzügyi szolgáltatások fejlődnek. Dél-Wales-be és Észak-Angliába a szokásos, mindennapos feladatokat ellátó kormányzati hivatalok lettek telepítve. Kelet-Angliába, Norwich-be a társadalombiztosítás intézményei költöztek. Manchesterben nemzetközi regionális repülőtér van. Birmingham a nemzeti kiállítások, vásárok centruma.

Urbanizáció, agglomerálódás London külső régiójában

1914 előtt a "Garden City" koncepció jegyében hoztak létre városokat London északi részén. Ilyen város Lechtworth, Welwyn Garden City.

1946 és 1960 között az új városokat - Basildon, Bracknell, Crawley, Harlow, Hempstead, Stevenage - magában foglaló gyűrű jött létre London központjától kb. 40-60 kilométerre. De az ebbe a gyűrűbe tartozó már meglévő városok is, amelyek új terjeszkedő iparágaknak adtak otthont, növekedtek. Ilyen város például: Watford, Hertford, Bedford, Swanley, Dartford, Dunstable, Luton, Harpende.

A hatvanas-nyolcvanas években egy új város, Milton Keynes jött létre. London vonzáskörzete kibővült 70-100 kilométerre. Ebben a térségben számos terjeszkedő város és növekedési centrum található. Ezeket több csoportra oszthatjuk. Egyetemi városok: Cambridge, Oxford, Colchester, Norwich. Komplex funkciókkal - ipar, K+F, hivatalok - rendelkező városok Basingstoke, Reading, Maidstone, Peteerborough, Swindon, Southampton, Ipswich és Ashford, amelynek fejlődésére jelentős hatással van a Csatorna-alagút szigetországi kijárata.

Regionális politika az Egyesült Királyságban

Nagy-Britanniában a regionális politikának hagyományosan két fő célja van. Az egyik cél: a magas munkanélküliséggel rendelkező területek gazdasági szerkezetváltásának elősegítése. A második cél: London növekedésének korlátozása. Röviden, mi csak ez utóbbival foglalkozunk! Időrendi sorrendben tekintsük át a London korlátozására hozott intézkedéseket!

Az első időszakban, a negyvenes-ötvenes években a népesség és az ipar decentralizációja volt napirenden. Ekkor nyolc új várost hoztak létre. A fő feladat a London környéki zöld övezet, Green Belt megóvása volt, hogy megállítsák a metropolisz burjánzását, határ nélküli növekedését.

A második időszakban, a hatvanas-hetvenes években a központi kormányzat ellenőrizte a vállalatok terjeszkedését az üzemek épületeinek alapterületét. (Industrial Development Certificate, IDC)

A harmadik időszakban, a hetvenes években az intézmények telephelyválasztását támogató irodát állítottak fel. Ez az iroda tanácsot ad az intézmények újratelepítéséhez, elköltöztetéséhez vagy új intézmények Londonon kívüli telephelyválasztásához.

A negyedik időszakban, a nyolcvanas évek elejétől napjainkig a városi felújítási politika került a középpontba. Felújították az egykori Docklands-et, a régi kikötő dokkjait és környékét. Az egykori ipari és kikötőnegyedből lakó- és üzleti negyedet építettek. A számos új épület mellett a régi raktárakat is felújították és bennük nagyméretű lakásokat alakítottak ki. A belső város részeket, mint például a Greenwich melletti Deptfordot, felújították..

Merre tovább? Irány a harmadik évezredbe! Mint a példák mutatják London megszépült, megújult külsővel, környezettel várja a jövő kihívásait. Elvesztette gyarmatbirodalmát, de nagyságát nem! Elveszette funkcióit? Újakat szerzett helyettük! Befogadó város, mert tudja, hogy nagyságát csak akkor őrzi meg, ha befogadja az idegent. Befogadta a Rotschildokat, naggyá tették. Beengedte az olasz labdarugókat és csapatát, a Chelsea-t KEK-győztessé tették.

 

ELTE Regionális Földrajzi Tanszék: Regionális Tudományi Füzetek 4. kötetének elektronikus változata
Városi tennivalók az Európai Unióban
(Az Európai Unió Bizottságának Dokumentuma, 1997)
Tartalom:

Bevezetés

Európában mindmáig a városok maradtak az elsődleges forrásai a jólétnek és a központjai a társadalmi és kulturális fejlődésnek. Mindazonáltal feltűnő gondok is vannak a gyors gazdasági átalakulással, munkanélküliséggel, a környezeti feltételekkel, a zsúfolt közlekedéssel, a nyomorral, lerobbant lakásokkal, bűnözéssel és a kábítószerrel való visszaéléssel kapcsolatban is.

Politikai erőfeszítések már korábban is megcéloztak Európában sok - a városokra kiható - problémát, de ezek az erőfeszítések gyakran szétforgácsolódtak, visszájukra fordultak és híján voltak az előrelátásnak. Emiatt új erőfeszítések szükségesek, hogy megerősítsük vagy helyreállítsuk Európa városainak a társadalmi és kulturális integrációban, mint a gazdasági fellendülés és a fenntartható fejlődés forrásában és a demokrácia alapjában betöltött szerepét.

Európai szinten, az Európa Parlament és a Régiók Bizottsága támogatott még aktívabb Uniós szerepvállalást a városi fejlődésben, a tagállamok valamint az Európai Bizottság elismerték saját felelősségüket a jövendő fenntartható fejlődésben az ENSZ szakkonferenciáján (Világkonferencia a Fenntartható Városi Fejlődésről - Habitat II.).

Ez a tanulmány megvizsgálja a városi fejlődés gyorsításának lehetőségeit és a létező Közösségi beavatkozások hatékonyságának növelését a városokban. A szándék nem az, hogy olyan ügyekben befolyásolja Európa-szerte a várospolitikát, amelyek a helyi vagy regionális szintek kompetenciájába tartoznak. Ámbár, mára egyértelművé vált, hogy az EU városai számos általános problémával állnak szemben, s így lehetőség van európai méretekben megosztani és elősegíteni a lehetséges megoldásokat. Ez nem kívánna újabb sajátos erőfeszítést európai szinten. El lehetne érni a célt jobban összpontosított megközelítésen keresztül, a létező eszközöket használva nemzeti és közösségi keretekben és növelve az együttműködést és koordinációt minden szinten.

Van még két további elem, amelyet számításba kellene venni, amikor a városi problémákról beszélünk EU szinten. Először: a kihívások a városfejlődéssel kapcsolatban lehetőséget adnak az EU-nak, hogy még jelentősebb szervezet legyen, konkrét hasznot hozzon polgárai számára mindennapjaikban. Ez megköveteli a helyi demokráciák fontosságának határozottabb felismerését is, a politikai hatalomnak a polgárhoz legközelebbi szintjén. Másodszor: a városok döntő szerepet játszanak az európai társadalmi modell alátámasztásában, amely az egyenlő lehetőségek elvén nyugszik, tekintet nélkül nemre és nemzetiségre. Miként a városi hatóságok nem lehetnek kizárólagos szereplők ezen nagy problémák megoldásában, éppúgy lehetetlen ezek kezelése aktív részvételük nélkül.

A tanulmány négy fejezetbe szerveződik. Az első rész a kulcsfontosságú kihívásokkal indul, melyek kisebb vagy nagyobb mértékben hatással vannak minden városra. A második rész számba veszi a létező EU politikákat, melyeknek direkt vagy indirekt befolyása van a városokra. A harmadik rész javaslatokat bocsát vitára a jövendő beavatkozások terén és arra a megközelítésre, mely az európai várospolitika kiindulópontja lehetne. Végül, a negyedik rész javasolja a visszatérést erre a tanulmányra, különösen a Városfórum című? konferencia szervezésénél 1998-ban* .

1. Kihívások Európa városaival szemben

Európa népességének több mint 80%-a lakik városokban, ezzel téve Európát a világ legjobban városodottabb kontinensévé. Habár nagy változatosság van az európai városi területeken, de vannak általános jellemzők, melyeket röviden összegez az első fejezet.

1.2. Városok változó környezetben

Az európai lakoság körülbelül 20%-a lakik a nagyobb konurbációkban, amelyek több mint 250.000 lakost tömörítenek, további 20% a közepes méretű városokban és 40% a 10-50.000 lakosú kisvárosokban. London és Párizs a két olyan olyan metropolisz, amely 10 milliós lakossággal rendelkezik.

A demográfiai adatok megerősítik, hogy az európai társadalmak urbanizációja folytatódik, de lassabb ütemben, mint az előző évtizedekben.

A nagyvárosok népességnövekedésének forrása a természetes szaporulat, a beáramlás a rurális és kevésbé fejlődő területekről és a nemzetközi bevándorlás, különösen a közösségen kívüli országokból. Az EU fontos célországa volt a bevándorlóknak és ez segítette ellensúlyozni a népességfogyási trendet. Becslések szerint, 1990-ben például 2,1 millió ember lépett be a tagállamok területére külföldről, míg majdnem 1 millió elhagyta az EU területét. Írországot kivéve, minden tagállamra pozitív migrációs egyenleg jellemző. Az 1987-1991 közötti időszakra végzett becslések arra utalnak, hogy a bevándorlók kétharmada a nagy ipari központokba és a fővárosokba költözött.

Egyes városokban ellenben népességcsökkenést tapasztalhattak a ‘80-as években. Ennek a csökkenésnek a hagyományos álláshelyek és így a munkavállalók eltűnése vagy áthelyeződése és a szuburbanizáció a fő okai. Brüsszel, London, Párizs, Lille, Porto, Hannover, Torinó, Barcelona és a Randstad városai Hollandiában mind-mind példák arra, hogy a városközpont népességet vesztett a környékével szemben. Az otthon, munka és pihenési lehetőségek szétválása maga után vonta az utazási szükséglet növekedését.

Gazdasági teljesítmény szempontjából, a nagyobb városok maradtak a fejlődés fő forrásai és népességarányuknál jóval többel járulnak hozzá a regionális vagy nemzeti GDP-hez, ami a városok nagyobb termelékenységére utal. A GDP növekedés ugyanakkor gyakran „munkaerőtakarékos” természetű volt. Például Brüsszel, Rajna-Ruhr és London városrégiók éves GDP növekedése 5-6% volt, míg az éves munkahelyteremtés ugyanebben az időszakban csak +0.2 (Brüsszel), +0.1 (Rajna-Ruhr) és -0.2 (London) volt. A gazdaságilag sikeres városok közé kisebb centrumok is besorolhatók: Parma, Rennes, Cambridge, Braga és Volos.

A foglalkoztatás legtöbb városban növekedett az 1980-as évek közepétől tartó időszakban, köszönhetően a szolgáltató szektor jelentős terjedésének, amely napjainkban a városi munkahelyek 60-80%-át adja és a legtöbb esetben ellensúlyozta az ipari munkaalkalmak elvesztését. Nagyjából 1/3-a a szolgáltatások munkahelyeinek a nem-piaci közszolgáltató szektorban található, amely a közhivatalokat (public administration), az oktatást, az egészségügyet, a közösségi és szociális szolgálatokat foglalja magába, amint ez látható Brüsszel, Róma, Helsinki, Stockholm és Koppenhága esetében. Sok városban ellenben, a közszolgáltató szektor növekedése korlátozott a közkiadások kötöttségei miatt. Ami a szolgáltatások munkahelyeinek maradék 2/3-át illeti, ezek főleg pénzügyi szolgáltatások, biztosítás, szállítás és hírközlés, kiskereskedelem, szállodák és vendéglátás.

A változó körülményekhez legnehezebben azok a városok alkalmazkodtak, amelyek nyersanyagigényes ipartól függtek vagy olyan regionális gazdaságban helyezkedtek el, amelyet a hagyományos mezőgazdaság dominált. Kelet-Németország városainak sajátos problémája a folyamatban lévő gyors szerkezetváltás, amely más EU városokban már évtizedekkel ezelőtt lezajlott.

A városok jövőbeni fejlődése más alapelemekből szerkesztődik mint a múltban. A szolgáltató szektor növekvő fontossággal bír, főleg a távközlés és szállítás, a biotechnológia, a high-tech további ágazatai, a nagy- és kiskereskedelem és az információs társadalom fejlődéséhez kapcsolódó oktatás és kutatás révén. De ugyanúgy a környezet és a szélesebb értelemben vett életminőség feltételei is egyre növekvő fontosságú tényezőkké válnak, amelyek befolyásolják az új tevékenységek elhelyezkedését. A városok ezért a folyamatos változásokhoz való alkalmazkodás kihívásával néznek szembe a gazdaságban és más területeken is. A fejlődésnek ez az új módja magába rejti a városi társadalom további polarizálódását és napirenden tartja a munkaerő folyamatos átképzésének kihívását is.

1.2. Városi munkanélküliség, szociális gondok

Bár az adathozzáférhetőség gondjai nagyok, a becslések azt erősítik meg, hogy a városi munkanélküliség az EU átlaga feletti. Az EU sűrűn benépesült területeinek a munkanélküliségi rátája 1995-ben 11,9% volt, összehasonlítva a rurális térségek 10,8%-os és a félig városiasodott jelleggel rendelkező területek - amelyek gyakran az erősen városiasodott központok mellett vannak közvetlenül - 9,0%-os rátájával. Az EU átlag összességében 10,8% volt. Az átlagérték mögött jelentős a szóródás. Néhány városnak viszonylag alacsony munkanélküliségi rátája van (pl. Milánó, Frankfurt), míg mások meghaladják a nemzeti és az EU átlagot legalább 1/5-ével (pl. Brüsszel, Birmingham, Köln, Koppenhága, Nápoly, Róma stb.).

Az új gazdasági lehetőségek mostani fejlődése sok városban növeli a társadalmi és a gazdasági különbségeket. Míg a munkaerő jobban képzett része képes versenyezni egy nyitott gazdaságban, addig feltűnt egy gyengébb csoport amely folyamatos vagy időleges kirekesztettségben él. Az oktatási folyamatba való bekapcsolódás és a munkaerő-piac elérhetősége vált a városi népesség megosztottságának fő tényezőjévé. Fontos figyelembe venni, hogy az EU munkanélkülieinek fele tartósan munkanélküli, ugyanakkor a sűrűn lakott területeken a tartós munkanélküliek aránya ezt meghaladja (56.1%). A városokban a többszörös hátrány kifejeződik a növekedő szegénységben és hajléktalanságban, a társadalmi szegregációban, rossz lakásviszonyokban, kábítószervisszaélésben és a bűnözésben.

Sok európai városban a fejlődési lehetőségekből való kizártság térbeli szegregációhoz vezetett a szegényes városrészekben. Ez a jelenség már hosszú ideje jelen van Észak-Európa városaiban és ugyanígy terjeszkedik Dél-Európa városaiban is. Néhány városnegyed a nagyobb városokon belül 30%-nál nagyobb (ld. Melléklet) munkanélküliségi rátával és nagyon alacsony iskolázottsági mutatókkal rendelkezik. A társadalmi zártság ugyanakkor sok városban egybeesik néhány negyednek a kulturális és nyelvi sokszínűségével, ami itt az iskolarendszerben sajátos igényeket támaszt. Mára egyre inkább felismerik, hogy a térbeli elkülönülés nemcsak munkanélküliségi, oktatási és alacsony lakásminőségi értelemben vett társadalmi gond, hanem a társadalmilag deviáns környezet rontja a város általános gazdasági vonzerejét is.

1.3. Egyensúlytalanságok az európai városhálózatban

A globalizáció és az ipartól a szolgáltatások felé való eltolódás sem csökkentette a tér jelentőségét a gazdasági fejlődésben. Különösen a fővárosi, stratégiai helyen fekvő és jól ellátott csomópontok valószínűleg meghatározó befolyást nyernek a periférián lévő és kevésbé ellátott városok és kisvárosok rovására. Ezeknek a területeknek az uralkodó jellege különösen jól látható a szállítási kapcsolatokban. 1993-ban a London-Párizs repülőjárat kétszer annyi utas szállított, mint bármely más járat Európában. A városfejlődés térbeli egyensúlyában döntő a forgalmi helyzet és funkció, amely alapvető a modern piaci tevékenységek vonzásában. Félreeső kapuvárosok, mint Athén, Valencia, Palermo, Thesszaloniki, Belfast, Lisszabon és Sevilla és az iparvárosok mint Torinó, Glasgow és Bilbao hátrányban vannak, összehasonlítva olyan központi kapuvárosokkal, mint Antwerpen, Bréma, Rotterdam valamint Hannover, Lyon és Bécs, ahol a tevékenységek diverzifikáltak és egyben jó az elérhetőségük.

Azoknak a középvárosoknak, melyek jól kapcsolódnak a legmodernebb gazdaságokhoz, szintén előyük van másokkal összehasonlítva. A középvárosok a Közösség területének közepén a várakozások szerint jobban ki tudják használni az integrációból fakadó előnyöket, mint a periférián lévő városok.

1.4. Városi környezet

A városi területek lakossága mind jobban törődik természeti és épített környezetével. A határozott erőfeszítések ellenére azonban sok gond megmaradt. Az Európai Környezeti Ügynökség 1995-ös áttekintése azt mutatta, hogy azon európai városok, melyek lakossága több mint 500ezer fő 70-80%-ának levegőinősége nem éri el a WHO minőségi előirásainak szintjét. Az ún. téli szmog koncentráció hatása mintegy 70 millió lakost érint az EU városaiban. Milánóban, Torinóban, Stuttgartban, Belfastban, Dublinban és Berlinben a „téli szmog" koncentrációja kétszeresen haladja meg az egészségügyi határértéket. Az ózonkoncentráció negatív hatása az EU lakosságának kb. 80%-át érinti legkevesebb egyszer egy évben.

Az iparon kívül a háztartási fűtés és a városi közlekedés a szennyezés fő forrása. A magánautóhasználat gyorsabban növekedett mint bármely más közlekedési mód és előreláthatólag növekedni fog a közeljövőben is. A növekvő járműkoncentráció csökkenti a kevésbé szennyező autótechnológiák pozitív hatását a környezetre. A városi környezet súlyos kockázati elemét jelenti a szilárdhulladék és a városi szenyvíz.

Az említett tényezők - ideértve még a zajszennyezést és a forgalmi dugókat is - csökkentik a városi mozgékonyságot és elérhetőséget és növelik a város gazdaságának termelési költségét. Londonban és Párizsban a gépkocsiközlekedés átlagsebessége visszaesett arra a szintre, amit a századfordulón értek el sokkal egyszerűbb szerkezetekkel.

A fent említett nagyon fontos nézőponton kívül, az épített és kulturális épületörökség, a közterületek, a városkép és a városszerkezet is az életminőség fontos elemei a városlakók számára.

A környezetvédelmi problémák általánosak minden városi területen, de természetesen jellemző különbségek vannak a különböző kis- és nagyvárosok tapasztalataiban. Megemlíthető, hogy a zöldfelület minőségét és mennyiségét tekintve Hannover, Evora és Brüsszel a területének több mint 20%-át “engedte át” zöldfelületnek, míg Rotterdam és Madrid 5%-ot vagy kevesebbet.

A várostervezés a múltban nem mindig járult hozzá a városi potenciálok növeléséhez, az egyfunkciós területek megsokasodtak, az emberi élet sajátos elemeire specializálódva (munka, vásárlás, pihenés, megélhetés). Ezek a területek csökkentették a városok lehetőségeit, hogy olyan hellyé váljanak, ahol az emberek ki tudják teljesíteni az életüket. Változás szükséges a várostervezési politikában is, hogy jobban tekintetbe vegyék a fenntarthatóságot, az összetettebb funkciókat és a változatosságot, hogy visszahozzák a várost mint élénk találkozóhelyét mindenféle tevékenységnek a nap bármely szakában.

1.5. A hatalom szétforgácsoltsága és a városi társadalom integrációja

A városi társadalom integrációjának fő tényezői túlmutatnak a gazdaságon és a munkaerőpiacon. A munkahelykínálaton, a jövedelmeken, a vállalkozási lehetőségeken kívűl a városok lehetőségeket ajánlanak a pihenésre, tanulásra és kulturálódásra. A városoknak el kellene látniuk a lakóikat „élettérrel” és azonosságtudattal.

A lakók csekély városi azonosságtudatát gyakran igazolják a csekély aktivitással a helyi demokratikus folyamatban. Különösen alacsony a részvétel a szegény és leginkább peremi városrészeken, ahol a gondok súlyosbodhatnak a bevándorló közösségek kialakulásával, melyek nem mindig gyakorolják szavazati jogukat. Az identitásgondokon túlmenően az alacsony választási részvétel a hátrányos területeken csökkenti a nyomást az adminisztrációra, hogy bíztosítsa a szolgáltatások eljutását az ilyen területekre.

A városok különböző törvényes intézményi és pénzügyi rendszerrel működnek a különböző tagállamokban. Miként az intézményi feltételek különböznek, úgy az is természetes, hogy az erőfeszítéseik a városfejlesztés terén különbözők lesznek. Éppúgy találunk a közösségben nagy tradiciójú és hatáskörű helyi autonómiákat, mint csekély szerepűeket.

Sok önkormányzat néz szembe a városi gondok megoldására alkalmas intézményi feltételek vagy a pénzügyi kapacitás hiányával. A városi hatóságok növekvő mértékben pénzelnek olyan szolgáltatásokat, melyekből a környező terület is hasznot húz, összefüggésben azzal ténnyel, hogy az adminisztratív határ már nem esik egybe a városi terület valódi terével. Ez lehetővé teszi a környező helységeknek, hogy hasznát vegyék olyan eszközöknek, melyet gyakran egy kevésbé virágzó központi város népessége valósított meg. A városi önkormányzatok reálbevétele az utóbbi évtizedben, hasonlóan a költségvetési-kormányzati kiadások általános korlátozásához, csökkent. A legtöbb esetben és különösen akkor amikor a városi önkormányzatok népjóléti kiadásai növekedtek, ez a helyi befektetések csökkenéséhez vezetett.

A városvezetés a felelős hatóságok sokszorozódásával, a helyitől a regionálison és a nemzetin keresztül az európai szintig egy bonyolultabban intézményrendszerbe kényszerült, ami nehézséget okoz a sikeres politika gyakorlati alkalmazásában s egyúttal erősíti a polgároknak azt az érzését, hogy valójában nincs igazi felelőse a városnak, ez a széttagoltság akadályozza a felelős polgárság erősödését.

A polgárok nagyobb ellenőrzést követelnek az életükre kiható döntések felett. Ezért egyre növekszik annak fontossága, hogy beleszólhassanak a helyi jogalkotásba és a helyi programok végrehajtásába. Így például a nők szükségletei és nézetei a városfejlesztésben nagyobb figyelmet igényelnek.

Ezek azonban csak részválaszok. Létfontosságú annak az alapkérdésnek a megválaszolása, hogy „Az emberek miért nem boldogok, hogy az egész életüket a városban élhetik le?” A város Európa sok részén többé már nem kívánatos hely a gyerekek felnevelésére, a szabadidő eltöltésére, általában az életre. A város szerepének ez a lemorzsolódása talán a legnagyobb fenyegetés az európai fejlődési modellre, társadalomra és ez az amiről a legszélesebb körben kell vitatkozni.

2. Folyamatban lévő cselekvési programok EU szinten a városi fejlődéssel kapcsolatban

Az EU összes politikájának/programjának van olyan hatása, mely kihat Európa városaira, bár ezt nem mindig könnyű mérni. Négy témakör az, amely különleges összefüggésben van Európa városainak növekedésével és fejlődésével:

    • programok, melyek elősegítik a gazdasági versenyképességet és munkahelyteremtést;
    • programok a gazdasági és társadalmi kohézió erősítésére;
    • programok, melyek segítik beilleszteni a nagyvárosokat a Transzeurópai Hálózatba;
    • programok, melyek elősegítik a fenntartható fejlődést és életminőséget a nagyvárosokban.

2.1. A versenyképesség és a munkavállalás támogatása

A világkereskedelem liberalizációjával összefügésben az EU szembekerült versenypozíciója növelésének kihívásával. Erre a globális kihívásra adott válaszreakció részeként megalkották az Egységes Piacot (Single Market), melyet arra terveztek, hogy növelje az Unió versenyképességét, eltüntetve az akadályokat a kereskedelem, a befektetések és munkaerőáramlás elől, egyesített gazdaságot létrehozva, amely előnyök széles skáláját ajánlja. Ebből a szempontból az Egységes Piac volt a legtávolabb ható tényezője a változásoknak mostanában, és a gazdasági teljesítmény fő ösztönzője. A globális liberalizáció és az Egységes Piac megalkotásának ugyanezen öszefüggésén belül, az EU is elhatározta, hogy liberalizálja azokat a piacokat, ahol a nemzeti monopóliumok uralkodtak eddig (hírközlés és közlekedés).

A nagyvárosok sokkal jobban kitéve találták magukat a globális gazdasági változásoknak mint előtte. A folyamat megerősítette a nagyvárosok lehetőségeit, mint a jólétteremtés autonóm szereplőiét és kevésbé kiszolgáltatottá tette őket a nemzetgazdaságok fejlődésétől. Mind a külső befektetések, melyek az Unióba irányulnak, mind a belső tőkeáramlás nagyobb része a nagyvárosokat választja. Ez különösen igaz a specializált szolgáltatásokra mint pl. a bankok (London, Frankfurt és Amszterdam). A multinacionális cégek európai irodájukat már néhány kiválasztott városban alapították meg mint Brüsszel, Párizs, London, Amszterdam és a japán cégek Düsseldorfban. Az Amszterdam körüli terület az európai méretű elosztóközpontok fő telephelye lett. Spanyolország, Portugália és Írország viszonylag nagy arányban részesült a tőkebefektetésekből a közös piaci belépést követően, amely tükröződik a madridi régió és a spanyol keleti part városi területeinek jó gazdasági teljesítményében és a lisszaboni valamint dublini körzet erős növekedésében.

Azonban csak azok a nagyvárosok tudnak hasznot húzni az autonómiából, melyeknek életképes jövője és nagy hozzáadott értéketöbblete van, melyek alkalmasak a csúcsminőségű szolgáltatások közvetítésére és amelyeknek jó infrastrukturális adottságai vannak. Ezért az Egységes Piacnak és a világkereskedelem liberalizálásának nagyon nagy mértékű térbeli differenciáló hatása van. Ennek negatív hatásai már láthatók néhány tagállamon belül a regionális különbségek kiéleződésében. A gyengébb nagyvárosokban a globális liberalizáció akár nagymértékű müködési költségnövekedést is eredményezhet.

A városok innovációs befogadóképessége e centrumokat a régiók gazdasági motorjává teszi. Néhány sikeresebb régiót a városi területeken lévő koncentrált (mind állami, mind magán) műszaki kutató-fejlesztő szolgáltatások határoznak meg, melyek kapcsolatban vannak az innovációhoz szorosan kötődő vállalkozási kultúrával. A Kohéziós Jelentés megállapította, hogy csupán néhány nagyváros koncentrálja az EU kutató-fejlesztő tevékenységének jó részét.

Ma az EU legfeszítőbb problémája a munkanélküliség, amely a közösségi munkaerőpolitika nyilt kudarcát jelenti Európa növekvő munkaereje számára. Az Unió erőfeszítései jelenleg erőtlenek ezzel e lényeges kihívással szemben. Míközben különösen a kis-és középvállalkozásoknak a globális versenyviszonyokba illeszkedő, növekvő versenyképessége a nemzetközi áru- és szolgáltatás kereskedelemben, vagy a turizmusban pozitív munkarőpiaci hatásokkal járhat, éppúgy lehetnek olyan helyi kezdeményezések a munkahelyteremtés terén, amelyek nem globális kontextusba illeszkednek. Az európai stratégia a helyi fejlesztések és munkahelyteremtések támogatására című közlemény már felfedezte azokat az új lehetőségeket az állami és a magán szektor számára egyaránt, amelyek egyértelműen kívül vannak a nemzetközi verseny nyomásának kényszerein (pl. otthoni segélyszolgálat és társadalmi szolgálat a környezetért, helyi tömegközlekedés, őrző-védelem, lakásépítés, helyi kereskedelem, turizmus és kulturális örökség).

2.2. A gazdasági és a társadalmi kohézió politikája

Az EU a regionális és kohéziós politikájának a Strukturális Alapok és a Kohéziós Alap a fő pénzügyi eszköze. Az alapok együtt kb. 170 billió ECU-t jelentenek (1995-ös áron), az 1994-1999-es időszakban, ami az Unió éves GDP-jének mintegy 0,5%-át teszi ki. Az Unió strukturális programjai a regionális versenyképesség megújításának problémáját és az alulfejlettség csökkentését célozzák, valamint a hátrányos társadalmi csoportokat, különös tekintettel a munkanélküliségre.

Az Objective 1.-be tartozó régiókban - elmaradott régiók - a városi területek sikere kulcskérdés az átfogó növekedés és fejlődés szempontjából. Itt a városokhoz kapcsolható fejlesztésekre a becslések szerint az összes program allokációjának 30-40%-a jut. Az Objective 2. az ipari szerkezetváltás sújtotta területeket érinti. Ezeknek általában magasan városiasodott karakterük van és ezért a városi fejlesztési tervek egyre nagyobb részt hasítanak ki a strukturális támogatásokból. Néhány esetben több mint 80%-a a teljes támogatásnak városi területekre jut.

A Strukturális Alapok és a Kohéziós Alap eszközei segítenek növelni a konurbációk teljes egészének működését is. Befektetések a tömegközlekedés fejlesztésébe, elhagyatott városi területek feljavításába és a városi szennyvízkezelésbe csak három példa a bevatkozásokra, melyek hozzájárulnak mind a tágabb regionális gazdaság növekedéséhez, mind a fenntartható városfejlődéshez.

A globalizálódó gazdaság új környezetében, az oktatás elérhetősége a városokban növekvő fontosságúvá válik, mint olyan tényező amely gazdasági jólétet teremt. Ennek figyelembevételével az Európai Szociális Alap az Objective 3. és 4. alatt, melyek horizontális természetűek de azért érintik az összes uniós nagyvárost, kiegészítheti az emberi erőforrások növelésére tett helyi erőfeszítéseket. A tartós és fiatalokat érintő munkanélküliségre összpontosító programokban, a 3. Célkitűzés keretében különleges programok célozzák meg a hátrányos társadalmi csoportok munkaerő piaci visszaillesztését, amelyben különösen érintettek a városok. A Bizottság is hangsúlyozta a tanuló társadalom fontosságát és a multikulturális nevelés szerepét a társadalmi kirekesztés megelőzésében.

A Szociálpolitikai Fórum, amely 1994-ben a Bizottság társadalompolitikai jelentése alapján jött létre egybegyüjti a non-profit szervezetek és társadalmi partnerek képviselőit, azzal a céllal, hogy Európa polgárainak ajánlásait, a párbeszéd fenntartásával eljuttassa a Bizottsághoz. A kapcsolat a társadalmi dimenziók és a városok szerepe között az európai társadalmi modellben magától értetődő a „Sages Bizottság” jelentése szerint is, amely az alapvető társadalmi jogokat taglalja.

Ebben az összefüggésben meg kell említenünk, hogy 1997-ben hirdették ki a Faji Megkülönböztetés Elleni Évet, mely fontos támogatás azoknak a beavatkozásoknak a városi területeken, melyeket a nagyszámú bevándorló jellemez.

Az utóbbi időben növekvő figyelmet szenteltek az EU strukturális programjai a városi területek térbeli szegregációs hatásainak társadalmi-gazdasági vetületére. El?ször az Urban Pilot Projectben célozták meg a városokat újszerű módon. Az Antwerp project, például megalapozott egy lakókörzeti szintű egyyüttműködési modellt a társadalmi csoportok, különféle hatóságok és a magánszektor között, ami új, különböző eredetű erőforrások felbukkanását eredményezte a gazdasági, társadalmi és környezeti beavatkozások megvalósítása során. A Dublin project, egy innovatív megújulási projekt volt, mely megmutatta, hogy a művészetek és a kultúra fejlődése hogyan tudja alapját képezni egy szegény belvárosi negyed megújulásának.

Ez volt az a tapasztalat, mely meggyőzte a Bizottságot 1994-ben, hogy kibocsássa a Közösségi URBAN Kezdeményezést, a Strukturális Alapok keretében. A URBAN célja volt, hogy városrészek szintjén teremtse meg a partnerséget a szegény városnegyedekben, hogy a fejlesztési problémákkal integrált programokon keresztül birkózzék meg. A Bizottság megerősítette a lehetőségét a szegény városi területek támogatásának, ösztönözve a pótlólagos állami támogatásokat a kisvállalkozásoknak, melyek helyi szinten működnek, azért, hogy ez vonzza a befektetéseket és a serkentse a munkahelyteremtést.

Az Unió 1989-es szerkezeti reformjai óta erősödik a felismerés, hogy a városi társadalmi szegregáció problematikáját integrálni kellene a regionális fejlesztési politika főáramába. Számos program a Strukturális Alapok 1. és 2. Célkítűzésében kereste a lehetőségét, hogyan célozza meg az elmaradott városrészeket és bíztosítsa, hogy az újonnan létesített lehet?ségek a tágabb régióban ezek hasznára is legyenek. Portugáliában, például beavatkozások célozták meg az állandó lakosok életkörülményeinek javítását Lisszabon és Portó „barakkvárosaiban". Az olasz programok beavatkozásokat tartalmaztak, melyek Nápoly Pianura negyedének társadalmi-gazdasági fejlesztésének növelését célozták. Az Egyesült Királyságban a „Közösségi Gazdaságfejlesztés" úgy azonosítható, mint különleges elsőbbséget élvező program, mely a súlyosan hátrányos városi területek elfekvő erőforrásaira koncentrál. Hasonló prioritás létezik az Objective 1. keretében a franciaországi Hainautra is.

A horizontális beavatkozások területén belül, a humánerőforrás fejlesztésért a Bizottság kiadta az INTEGRA-t, mint részét az Európai Szociális Alap Közösségi Foglalkoztatási Kezdeményezésének. Az INTEGRA pénzügyi akciók az elmaradott városkörzetekben helyi szinten egyesítik a városrészek megújítását a munkaalkalmak teremtésével. Ezek a beavatkozások az összetett megközelítés tudatosítására törekednek, hisz e zónákban egyszerre kellene megbírkózni a munkaerőpiacról kiszoruló emberek gondjával, de a lakásügy, az egészségügy problémáival, a társadalmi védettség, mobilitás korlátaival, az igazságszolgáltatáshoz és a közszolgálatokhoz való hozzájutás esélyének növelésével is.

2.3. Közlekedés és a transzeurópai hálózatok

A Transzeurópai Szállítási Hálózatok (TransEuropean Transport Networks) és még általánosabban, a hatékony ellátás szállítási szolgáltatásokkal döntő a városfejlesztés és a várospolitika számára. A jó közlekedési rendszer meghatározó tényezője a város gazdasági versenyképességének és a városlakók életminőségének. A közösségi közelekedéspolitika legfontosabb céljává a „fenntartható mobilitás” vált, mely az üzleti és a személyes mobilitási igények összeegyeztetését célozza mind az erőforrások korlátozottságával, mind a környezeti hatásokkal. Fontos cél az általános közlekedéspolitika és a területi tervezés prioritásainak kölcsönös érvényesítése s a kombinált szállítás elterjesztésének ösztönzése.

A városrendszerekben és a városi területeken a közlekedéspolitikát úgy kell tervezni, hogy egyaránt hozzájáruljon a forgalmi és környezeti problémák megoldásához. Ezeken túl a közlekedéspolitikának enyhítenie kell azokat a problémákat, melyek a távoleső (periférikus) területeknek a Közösség magterületével való összeköttetésének gondjaiból adódnak, de szintúgy javítandó a közöttük lévő összeköttetés fejlett infrastruktúrával, amely biztosítja a hatékony, jóminőségű közlekedési szolgáltatást piaci alapon vagy ahol szükséges közszolgálaton keresztül.

A tömegközlekedésnek fontos hozzájárulása van a helyi közlekedési rendszerhez és a társadalmi kohézióhoz, különösen azokon a városi területeken, ahol az embereknek - különösen az alacsony jövedelmű csoportoknak, fiataloknak vagy időseknek - autó híján is szükségük van a gazdasági és társadalmi tevékenységek elérésére. A közepes méretű és a nagyvárosok forgalmi viszonyai rendszerint a tömegközlekedés szerepe mellett érvelnek. Ahhoz, hogy minden városlakó hasznára legyenek, ezeknek a közlekedési szolgáltatásoknak ideálisan elérhet?nek kellene lenniük, a szolgáltatás rendszerességének, a fizikai hozzáférhetőség (különösen az idősek és a mozgáskorlátozottak számára) és az anyagi terhek tekintetében is. A városi közlekedéspolitikáknak elő kellene segíteniük a saját autó használattal szemben más lehetőségeket is, mint például kerékpározás és gyaloglás. ezért a jól megválasztott céllal rendelkező városi közlekedéspolitika tiszta hasznot hoz a városnak. Bíztosítja a hatékony közlekedési rendszert, ami csökkenti a torlódásokat és az ebből adódó költségeket, a balesetek számát és a környezeti terhelést. A Bizottsági Green Paper, „A polgárok hálózata" című tanulmánya megerősítette a tömegközlekedés előnyeit.

Az ilyen politikáknak ki kell egészülniük megfelelő árpolitikával, amely bíztosítja az észszerűbb erőforráselhelyezést a városi tömegközlekedésben. A városoknak hasznuk lehet e megközelítésből, csökkentve a torlódásokat, a környezeti károkat, a baleseteket és a végeredmény hatásos és hatékony közlekedési rendszer.

A Transzeurópai Közlekedési Hálózatok növelik a városok hozzáférhetőségét, munkaalkalmakat teremtenek, serkentik a cserefolyamatokat városok és régiók között. Általánosabban a TKH-k jobban feltárják a Közösség területét, új lehetőségeket teremtve azoknak a városoknak, melyek be vannak kapcsolva a rendszerbe. A nagytávú és a helyi rendszerek egyesítése képessé teszik a periférikus területeket és a helyi népességet, hogy hasznosítsák a nagytávú összeköttetéseket. A nagyvárosoknak csomóponttá kell válniuk, mely összeköti a különféle hálózatokat és ezért alapvető elemei a TKH-knak, biztosítva a megszakítás nélküli és különböző módokon történő utas- és teher szállítási műveleteket.

Az európai szállítási piacok el?rehaladott egyesítése a fő hasznot a fogyasztóknak hozza a nagyobb választék és alacsonyabb árak formájában. A városok nyilvánvalóan jó helyen vannak ahhoz, hogy hasznot húzzanak ebből a liberalizálódási folyamatból. Abban az esetben ha elégtelen a kereslet piaci oldalról, a közösségi törvényalkotás lehetővé teszi azt is, hogy a ezt a közszolgáltatást a helyi hatóságok lássák el.

A közszolgálati kötelezettségek lényegesek a távközlési hálózatokkal összefüggésben is, azért, hogy elkerüljék a szakadást a városok között a kibontakozó liberalizálódó környezetben. A különlegesen hátrányos városi területek vagy felhasználócsoportok igényelhetnek intézkedéseket, hogy segítsenek felgyorsítani a rendszerfejlesztéseket. A hatékony távközlési rendszerek elterjesztésével kellene segíteni a mobilitási és a városi torlódásokból adódó problémákat, ezzel növelve a cégek telephelyválasztásának szabadságát és megengedve a még rugalmasabb munkaszervezést.

2.4. A fenntartható fejlődés és életminőség támogatása a városokban

A fenntartható fejlődés gondolata egyre nagyobb létjogosultságot nyer Európa polgárai között mint az életminőség meghatározó nézőpontja a jelen és jövő nemzedékek szempontjából. A városi környezetről készült tanulmány (Green Paper on the urban enviroment) 1990-ben és a Jelentés a fenntarható városokról (Suistainable Cities Report) 1996-ban bemutattak egy összetett megközelítést a városi gondok orvoslására, mely átfogta a társadalmi, gazdasági és a környezeti tényezőket. A Fenntartható Városok című tervezet - mely 1993-ban indult - célja az, hogy bátorítsa és segítse a nagyvárosokat és kisvárosokat a Helyi Tennivalók 21 vagy hasonló, a fenntarthatóságot előtérbe állító tervek megalkotásában és alkalmazásában, politikai állásfogalásokkal támogatva, tapasztalatcserén, hálózatszervezésen és a sikeres esettanulmányok elterjesztése keresztül.

A környezeti politika területén, az alulról jövő (bottom-up) megközelítés kezd elfogadottá válni az Unióban. A partnerség tényleges működése és az alternatív eszközök használata a környezeti politikában olyan prioritások, melyekben a városi dimenzió fontos szerepet játszik. A Strukturális Alapok „zöldülése” is központi érdekké vált, ahogy ez kitűnt a Kohéziós és Környezeti közleményből is (Communication on „Cohesion and Enviroment”).

A kutatás és fejlesztés oldaláról a Bizottság ösztönzi annak vizsgálatát, hogyan lehetne enyhíteni a városi forgalmi torlódásokat, a forgalomirányítás és a tömegközlekedés elősegítésén keresztül, mely magába foglalja az új technológiák használatát az útdíjakban, összetett fizetési módokat, utazási információkat stb. Fontos a kutatása a városi szennyvíz és szilárdhulladék kezelésnek, a zajnak, a kulturális örökség megőrzésének, a városi levegőminőség emberi egészségre gyakorolt hatásának és az olyan társadalmi-gazdasági kérdéseknek, melyek a városi gondokhoz kapcsolódnak. A városmenedzsment témaköréhez tartoznak a hírközlést, az információs társadalom kérdéseit, az energiát, közlekedést de ugyanúgy az építőipart, építészetet, városrendezést és a várostervezés új módszereit érintő K+F programok. A Hírközlés Alkalmazási Programon belül (Telematics Application Programme) nagyszámú projekt koncentrál a társadalomból kirekesztett városi közösségekre mint a munkanélküliekre és a bevándorlókra. A SAVE II. program támogatja helyi ügynökségek felállítását, melyek segítenek a helyi önkormányzatoknak megfogalmazni az energiapolitikájukat.

A fenntartható fejlődéssel összefüggésben, a városi turizmus szerepe a helyi gazdaság serkentésében ugyancsak figyelmet érdemel.

3. A jövő irányai

A jövő városfejlődésének kiindulópontjául fel kell ismerni a városok, mint a regionális, a nemzeti és az európai gazdasági fejlődés motorjainak szerepét. Ugyanakkor azt is számításba kell venni, hogy a városi területek - különösen a közép- és nagyobb városok leromlott negyedei - a változások társadalmi költségeit viselték, az ipari szerkezetváltást és ipartelepek lakatlanná válását, elégtelen lakásellátást, hosszútávú munkanélküliséget, társadalmi kirekesztést.

Kettős kihívással néz szembe az európai várospolitika: egyrészt a városok megtartásával az egyre jobban globalizálódó és élesedő versenyben élő gazdaság élvonalában, másrészt a városi szegénység halmozódó örökségének felismerésével. A várospolitikának ez a két nézőpontja kiegészíti egymást. Az a gazdasági folyamat, mely aláássa a városi területek összetartozását, nem valószínű, hogy fenntartható hosszú időn keresztül:

    • a városi társadalom súlyos árat fizet a bűnözést és az antiszociális viselkedést tekintve, ha a fejlődés hatalmas egyenlőtlenségekkel társul a gazdasági folyamatok erdményeinek hozzáférhetőségében.
    • Európa teljes egészében fizetni fog a polgárainak elégedetlenségén és az európai társadalmi modell támogatottságának elvesztésén keresztül.
    • végül, az európai gazdaság is megsínyli, mert a felgyorsult változásban Európa városainak versenyképessége csak akkor tartható fenn, ha a legszélesebb közmegegyezés vezérli.

A következő évszázad várospolitikájának kialakításában a tagállamoknak van a legnagyobb felelősségük. A helyi demokráciák megerősítésével, a városi kötődéssel, a be- és elvándorlással, a munkaalkalmakkal, a kulturális fejlődéssel, nevelésel, társadalmi kirekesztéssel, városi bűnözéssel kapcsolatos problémák, - melyekkel ez a tanulmány foglalkozott az első fejezetben - szükségessé teszik a nemzeti kormányok kezében lévő politikai eszközök alkalmazását.

Mindazonáltal - ahogy az 1.5. fejezetben említettük - a városmenedzsment sokféle dolgot foglal magába, de az a lényeges, hogy minden szinten alkalmazzák - ez az európai városrendszerben a városnegyed szintjétől a városhalmaz szintjéig tart - egy összekapcsolódó viszonyrendszerben, megosztott felelősséggel, elérve a jobb politikai integrációt.

A különböző EU szintű akciókat a városok összefüggő és fenntartható fejlődése szempontjából kellene értékelni. A Bizottság ezért észrevételeket kér a Közösség városfejlesztéshez kapcsolódó programjai integrációja javításához, ahhoz, hogy bíztosítsák a különböző szintek programjainak illeszkedését különösen a kis- és nagyvárosok szükségleteihez. E közlemény vitája végkimenetelének fényében a Bizottság meg fogja vizsgálni, hogyan tudják alkalmazni ezt a belső együttműködést, hogy közreműködjenek a városfejlődésben. Megkülönböztetett figyelmet kellene szentelni legalább a következő irányelveknek.

3.1. A városi távlatok szükségessége az EU politikáiban

Az EU-nak kiegészítő szerepet kellene játszania a városi problémák felismerésében, miután számos ágazat politikájáért felelős, melyeknek közvetlen összefüggése van a városi területek fejlődésével és életminőségével. Jobban ki kell aknázni ezen programok alkalmazásának lehet?ségeit, hogy növeljék közreműködésüket a városfejlődésben. A további mérlegelést igénylő részterületek:

    • A városi környezet fejlesztési céljainak kimunkálása előírt határidővel és az EU ágazati politikáinak fejlesztése a fenntarthatóság szempontjából. Ez magába foglalhatja a várostervezés sajátos - a fenntartható fejlődést célul kitűző - eszközeinek fejlesztését;
    • A Transzeurópai Közlekedési Hálózat fejlesztése különösen azért, hogy bíztosítsák a rendszer elérhetőségét a regionális és helyi rendszerekből és hogy a termeléshez felhasznált erőforrások a maximális módon legyenek kihasználva környezeti, foglalkoztatási és termelési szempontból;
    • A kombinált teher és utasközlekedés támogatása, ideértve a városokhoz való eljutás és a városokon belüli mobilitás lehetőségeit;
    • Kutatási és fejlesztési programok koncentrálása a holnap városainak fő problémáit érintő kérdésekre, úgymint az összehangolt közlekedés, energia, fenntartható építési technológiák, információs hálózatok, a kulturális örökség megvédéseinek módszerei, városi fenntartható fejlődés, környezetvédelmi technológiák és új városi járművek ahogy ezt bemutatta a „Holnap városa” című, a Bizottság által az V. Keretprogramban kiadott hivatalos előterjesztés;
    • Távközlési politikák, ideértve az Egyetemes Szolgáltatások kötelezettségeit, hogy biztosítsák a mielőbbi hozzáférést az információs „szupersztrádához" az elmaradott városkörnyéki és kisebb városi területeken is;
    • Megerősíteni a nagyvárosok és környékük kereskedelmi életben és az idegenforgalom fejlesztésében elfoglalt szerepét;
    • A bevándorlási gondok, rendőri és igazságszolgáltatási együttműködés és a bűnözés melyekkel az EU alapszerződésének VI. fejezete foglalkozik;
    • A társadalmi és gazdasági kirekesztés elleni harc, mely kifejezett célja az európai munkahelyteremtési stratégiának, de ugyanígy a faji megkülönböztetés elleni harc az 1997-es Európai Faji Megkülönböztetés Elleni Harc éve keretében. Ezen európai év cselekvési programjainak segítenie kellene a közvélemény mozgósításában, a faji megkülönböztetésnek különösen a városi demokráciákat érintő veszélyeire. Szintúgy a Társadalompolitikai Fórum alapvető társadalmi jogokról szóló észrevételei nagyobb figyelmet érdemelnek a városfejlődés társadalmi gondjai szempontjából;
    • Az állami egészségpolitika és különösen a városi elmaradottságból és szegénységből adódó egészségügyi problémák (kábítószerrel való visszaélés, rossz lakásfeltételek stb.);
    • A különböző szereplők közötti, bizalmon alapuló kapcsolat megteremtésének szükségessége azért, hogy elősegítsék a helyi cselekvőképességet, felelősséget és kezdeményezőkészséget, hogy megszilárdítsák a foglalkoztatáspolitikát, mely célja a Bizottság Területi Foglalkoztatási Paktumjának;

Néhányat ezen gondok közül felismertek az Európai Területfejlesztési Perspektívában, melynek fontos szerepet kellene játszania a területek közös érdekéről szóló vita európai szintű megszervezésében, mert ezeknek egyes városi területeken, régiókon vagy országokon túl terjedő térbeli hatása is van.

3.2. Közszolgáltatások és városfejlődés

A közszféra és a városvezetések közvetlen szolgáltató szerepe egyre kisebb. A tagállamok nagyon különböző módon közelítik meg ezt a problémát. Felismerve ezt a szervezeti-felépítés változatosságot, a Bizottság a mostani közleményben a közszolgáltatásokat úgy értelmezte, mint részét Európa közös értékeinek. Ezek a szolgáltatások az európai társadalmi modell középpontjában vannak, az európai társadalmak további alapelvei, a szolidaritás, egyenlő bánásmód mellett egy nyitott és dinamikus piacgazdaságon belül. Ezek a közös értékek más és más módon érvényesülhetnek az egyes régiókban illetve az egyes tevékenységekben, ágazatokban. Olyan szolgáltatásoknak, mint a távközlés, posta, közlekedés, energia vagy m?sorszórás, igazodniuk kell a válaszaikban a technológiai váltáshoz, a gazdaság globalizálódásához, a felhasználó szükségleteihez és elvárásaihoz. A Bizottság aláhúzta, hogy bár a tagállamok szabadon határozzák meg a politikájukat ezen a területen és nem lényeges az kifejezetten, hogy ki látja el a szolgáltatásokat, de az világos, hogy a szolgáltatásoknak a társadalom egészét kell szolgálniuk, biztosítaniuk kell a folyamatosságot, a hozzájutás egyenlőségét és átláthatóságát.

Az olyan közszolgáltatások esetében, mint az oktatás, képzés és egészség megóvása, az önkormányzatok még a legfontosabb szolgáltatók. Ebben az esetben is a szolgáltató társadalom mint egész válik még fontosabbá a társadalom megosztottságával öszefüggésben, mely, legtisztábban a városi területeken jelenik meg. A Bizottság „Tanítás és Tanulás: a Tanuló Társadalom irányában” című tanulmánya is hangsúlyozta ezt. Olyan cselekvési tervek, mint a „Második iskola lehetőség” a hátrányos városi területeken és európai hálózatok tűzték célul a városok támogatását, melyek képesek leküzdeni az oktatási erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférést.

3.3. A Strukturális Alapok hozzájárulása

Egyre egyértelműbbé válik, hogy a városok döntő szerepet játszanak a strukturális politikában. A nagyobb figyelem a városfejlesztésnek, a jövőstratégia építésében és programokban, egy összetett stratégiát eredményezhet a városterületeket és a tágabb környéküket érintő beavatkozások között, de a gazdaság- és a humánerőforrás-fejlesztést tekintve is. Az összhang eléréséhez fontos az önkormányzatok érdemi részvétele a regionális fejlesztési programok előkészítésben és végrehajtásában. Az önkormányzatok könnyebben bevonhatják a helyi gazdaság és munkaerő piac szükséges szakértelmét és szaktudását.

A mostani tervezési időszakban a következő beavatkozások már a megvalósulás útjára léptek:

    • A Strukturális Alapok tevékenysége a munkaerőpiaci mutatók segítségével a belvárosok és a sűrűnlakott városszélek magas munkanélküliségére koncentrál és a bevándorlók különleges igényeit célozza meg.;
    • Az URBAN és INTEGRA programok tapasztalatainak nyomán a városközösség fejlesztésének elsődlegessége, mely tartalmazza a fenntartható helyi közösség elképzelését, a helyi lakosság aktív részvételével;
    • A nagyobb hangsúly a közlekedési gondok megoldására, hogy fejlesszék az infrastruktúrát és a tömegközlekedési rendszert és ezzel a félreeső régiókat elérhetőbbé tegyék és közreműködjenek a város területek környezeti és forgami problémáinak megoldásában;
    • A városfejlesztés terén felgyülemlett tapasztalat és bevált gyakorlat közvetítése;

A következő aspektusok érdemelnek további figyelmet:

    • A városok, mint a regionális fejlődés növekedési pólusainak szerepe;
    • Szociális felzárkóztatás és a városi szegénység enyhítése;
    • Az összetett és fenntarható városfejlődés, mely egyesíti a multiszektorális megoldásokat és magába foglalja a humán befektetéseket ugyanúgy, mint a tőkebefektetéseket.

 

3.4. A növekvő szakértelem és városok közötti tapasztalatcsere támogatása

Egyre nagyobb szükség van az alapvető összehasonlítható város információkra, különösen az önkormányzatok és más helyi hatóságok között a várospolitika érdekében. Hogy a városfejlesztés általános gondjaival kapcsolatosan elhatározott döntések szilárd alapját biztosítsa, a Bizottság javasolta a kétlépcsős megközelítés kifejlesztését.

Rövidtávon, egy „városbizonyítványt" (Urban Audit) adnak ki, amely értékeli az európai városok er?sségeit és a gyengeségeit. Ez a városvizsgálat a kis- és nagyvárosainkban méri az életminőséget, néhány egyszerű városmutató és módszertan használatával.

A Bizottság arra törekszik, hogy megalapozzon egy indikátorkészletet, melyet könnyű használni és korszerűsíteni, bátorítja az önkormányzatok részvételét ennek összeállításban és a jövőbeni használatában, hogy fejlesszék a saját várospolitikájukat.

Ez az eszköz is, mint a második lépcső képessé tesz a különböző nemzeti, de európai szintű városfejlesztési politikák hatásainak jobb érzékelését.

A „városbizonyítvánnyal” nyert tapasztalatokra építve, a Bizottság mérlegeli a fenntarthatóság mérésére és ellenőrzésére használt eszközök helyzetét.

Párhuzamosan ezzel az alulról építkező rendszerrel az Európai Közösség statisztikai hivatala -az Eurostat - feldolgozza azokat a helyi szintű információkat, melyek már elérhetők az adatbázisaiban, hogy előállítson alap statisztikai információkat a városokról és agglomerációkról. Középtávon, az Eurostat, együttműködve a nemzeti statisztikai hivatalokkal kifejleszt egy harmonikusan működő információs rendszert, mely magába foglalja a városok egységesített jellemzőit.

Az EU-n belül számos fórum és hálózat létezik, ahol a városok kicserélhetik tapasztalataikat és együttműködhetnek sajátos területeken. A „Kampány a Fenntartható Városokért” egybegyűjti a sajátos gonddal küzködő önkormányzatokat, hogy megvalósítsák a Local Agenda 21-t. Az ERDF szabályzatának 10. pontjával összhangban, a Bizottság előterjesztette, hogy támogatja az együttműködést egyes témákal kapcsolatban, mint pl. a gazdasági fejlődés, az SME-k, technológiai és környezetvédelmi fejlesztések és egyenlő esély teremtése a nőknek a gazdaságban. De éppígy támogatja az együttes cselekvést a távközlés, az energiaellátás, a közlekedés, az oktatás, a kultúra és a kutatás terén. Adott az ösztönzés arra is, hogy az EU önkormányzatai működjenek együtt más kontinensek városaival azért, hogy segítsék ezeket a városokat a fejlődésükben, erősítsék az EU kapcsolatait harmadik országokkal és támogassák az EU helyi szereplőinek részvételét a globális integráció folyamatában (pl. Med-Urbs, Asia-Urbs, URB-AL).

Az elkövetkező években a Bizottság erősíti az er?feszítéseit a nemzetközi városi tapasztalatcseréért, a városmegújítás és fenntarható fejlődés idetartozó tapasztalatainak összegyűjtése érdekében, beleértve a társadalmi-gazdasági területek kutatásainak eredményeit is.

Melléklet: Városi területek nehézségei: a lakónépeség jellemzői

A hátrányos helyzetű városi területek a gazdasági és városi gondok halmozódásától szenvednek, azért, hogy még pontosabban körülírjuk az érintett népességet, kiválasztottunk 29 URBAN Közösségi Kezdeményezést és a következő táblázatot állítottuk össze. Ez megmutatja a feltüntetett 29 terület különbségeit és hasonlóságait. A táblázat segít abban, hogy érzékeljük a helyzet súlyosságát a Közösség ezen városainak mindegyikében.

A "Towards an urban agenda in the European Union" (Communication for The Comission, Brussels, 06. 05. 1997) dokumentumot fordította Kulcsár Gábor, szakmai szerkesztő Nemes Nagy József.

  

Ország
Város-Terület
Az URBAN által érintett lakoság
Munkanélküliségi ráta (%)
Államilag segélyezett háztartás
(%)
Külföldi eredetű népesség
(%)
A program teljes költsége (Mó ECU)
Az EU hozzá-járulása
(Mó ECU)
Ausztria
Bécs-Gürtel
130.000
11.3
 
34
31.926
9.770
Belgium
Antwerpen ÉK
66.324
18.4
 
30
15.234
4.574
Dánia
Aalborg-É-Jütland
4.000
11.9
 
 
3.042
1.521
Finnország
Joensuu-Rantakylautra
12.500
40
28
 
5.279
3.958
Franciaország
Amiens- É és Etouvie
33.000
28
 
16,5
20.478
7
Franciaország
Marseille-Centrum
31.306
26.5
 
 
17.583
7
Franciaország
Roubaix-Tourcoing
50.000
34
 
 
17.613
7
Németország
Rostock
19.000
>19
 
 
16.016
12
Németország
Saarbrücken-Unteres Malstatt,Leipziger St., Jenneweg, Hochstr., Ottstr., Füllengarten
34.656
23
12
 
22.572
8
Görögország
Patras
77.000
15-17
 
 
0
0
Görögország
Peristeri
~34.300
>14
 
 
12.417
8.613
Írország
Cork
55.624
39
 
 
6.651
4.988
Írország
Dublin-Ballymun-Finglas-Darndale
84.000
40
 
 
6.651
4.988
Olaszország
Cagliari-Pirri
30.000
>43
 
 
19.323
9.188
Olaszország
Cosenza történelmi városmagja
22.500
>33
 
 
18.555
9.188
Olaszország
Siracuse-Ortigia
5.500
>31
 
 
22.510
9.188
Luxemburg
Dudelange-Differdange
2.154
>2.14
 
 
1.033
0.507
Hollandia
Amsterdam-Bijlmermeer
51.585
32.3
 
 
19.683
4.65
Portugália
Lisszabon-Casal-Ventoso
4.200
nagyon magas
 
 
24.387
18.290
Portugália
Porto- Campanha völgy
23.000
20
 
 
18.261
12.793
Spanyolország
Badajoz-Estremadure történelmi városközpontja, Alta tér
12.114
25.18
 
 
14.286
10
Spanyolország
Badaiona-Serrs d`en Mena
76.168
22
 
 
6.582
3.291
Spanyolország
Malaga történelmi városközpont
46.889
35.8
 
 
14.285
10
Svédország
Malmö
22.000
18
30
150 nemzetiség
11.92
4.97
Egyesült Királyság
Glasgow
19.198
38.8
55
 
16.235
8.036
Egyesült Királyság
London Park Royal
25.665
22.2
 
34
16.326
7.653
Egyesült Királyság
Manchester-Moss, Side, Hulme
28.000
23.9
44
 
17.743
8.036
Egyesült Királyság
Nottingham
21.000
40
a családok 70%-a
 
14.890
6.786
Egyesült Királyság
Észak Írország
Belfast I. alprogram
37.134
>46
 
 
16.580
11.3
A külföldi eredetű népességről nyert adatok nem hozzáférhetők minden városrészre vonatkozóan.
ELTE Regionális Földrajzi Tanszék: Regionális Tudományi Füzetek 4. kötetének elektronikus változata
F. E. Ian Hamilton

A regionális politika összefüggései

A Tempusz program 1998. júniusi, Szalonikiben tartott szemináriumán megvitatott tanulmányt fordította Gordos Tamás

Tartalom:

Az utóbbi évtizedben megpróbálták az Európai Unió regionális politikáját megújítani, nagyobb hangsúlyt kapott, mint korábban az Európai Közösségek idejében, mindezt költségvetési részesedésének kb. 7%-ról (1970-80-as évek) 23%-ra (1990-es évek) emelésével érték el. A prioritások ilyetén megváltozását a következő érvek támasztják alá:

  • Az ibériai államok (Portugália, Spanyolország) felvétele 1986-ban, Görögországgal együtt (1981) jelentősen megnövelte a kevésbé fejlett régiók területének és népességének részesedését.
  • Szükségessé vált a Közös Agrárpolitika hatalmas költségeinek csökkentése, amely megdrágította az EU-ban az élelmiszereket, miközben elsősorban a fejlettebb északi és középső területek hatékonyan gazdálkodó farmereinek hajtott hasznot.
  • Az EU-n belül erősíteni kellett az Észak és Dél közötti társadalmi kohéziót.
  • Meg kellett kísérelni Dél erőforrásai hatékonyabb bevonását az Egységes Európai Piac működésébe, hogy ezzel növeljék a nem-agrár tevékenységek hatékonyságát és nemzetközi versenyképességét.

Az erőteljesebb regionális politika lehet?vé teszi az arra rászoruló országok nemzeti területfejlesztési politikáinak kiegészítését a központosítottabb, nemzetek feletti, Uniós regionális politikákkal, sőt néhány esetben ellensúlyozza vagy helyettesíti a visszaszoruló nemzeti politikákat.

A regionális politika történelmi gyökerei

A regionális politika kialakítása és alkalmazása annak a vélekedésnek vagy megfigyelésnek köszönhető, mely szerint a piaci erők nem tudják, vagy nem akarják megoldani az egyes térségek problémáit; ezért szükség van bizonyos mértékű állami beavatkozásra, a feltételek és folyamatok megváltoztatása érdekében. A regionális politika tehát az emberi tevékenységek, a társadalmi és gazdasági funkciók térbeli alakításának egyik formája. Habár az európai államok körében csak a második világháború után, f?leg az 1960-as évektől került szélesebb körben elfogadásra, eredete sokkal messzebbre nyúlik vissza.

Alapvetően a regionális politika háromféle típusa alakult ki az idők folyamán és mutatott meglehetős folytonosságot egy sor országban. Céljuk tulajdonképpen a gazdasági tevékenység átcsoportosítása a nemzeti térben, az önfenntartó növekedést és fejlődést mutató centrumokból azokba a térségekbe, amelyekben ez hiányzik, vagy nem megfelelő ütemű. Más szóval, a regionális politikát a nagyobb területi egyenlőség elérésébe vetett hit és az erre alapozott elméletek alapján alakították ki. Ennek érdekében a következő három típus jött létre:

  •  a növekedés korlátozása a fővárosokban és a gazdasági centrum-területeken;
  • a régi ipari körzetek ipari, gazdasági újjáépítése, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a változó gazdasági, társadalmi és technológiai feltételekhez;
  • növekedés beindítása az elmaradott területeken.

A következőkben a fenti politikák eredetének rövid elemzésére kerül sor.

A magterületek decentralizációja

Az egyes számú politikát illetően, az első elképzelések 1896-ból származnak. Ebenezer Howard ekkor jelentette meg Angliában híres, Kertvárosok című könyvét. A londoniak életkörülményeinek javítását, új kertvárosok építésének felkarolásával képzelte el, amelyek a fővárostól olyan távolságra helyezkednének el, ahonnan vonattal még kényelmesen lehet ingázni.

A nagyvárosok decentralizációjának volt ez az első lépése. Az elképzelések szerint, a metropolisok mezőgazdasági perifériáján létrehozott kényelmes kertvárosok fejlesztése a városlakókat közel hozza a természethez. Tiszta és egészséges lakókörnyezetet és pihenőövezetet biztosítana számukra, miközben – a helyi munkalehetőségek hiányában - az ingázás révén változatlanul lehetőség nyílik a fővárosi munkavállalásra. Az embereket a piszkos, zajos, zsúfolt városi környezetből a „falusi idillbe” igyekeztek átköltöztetni.

Az első világháború előtt Londontól északra két új kertváros, Letchworth és Welwyn megépítése során alkalmazták ezeket az elveket először. Hasonló elképzeléseket tartalmazott az 1944-es Abercrombie-terv, amely 1950-ben valósult meg. Nyolc új várost építettek fel a zöldövezet határán kívül, a fővárostól 50-60 kilométernyi távolságra. Az eredeti koncepció azonban ekkorra átalakult, ez a nyolc új város „önellátó" lett.

A lakófunkció mellett megjelent a termelő funkció is, amely inkább a gyáriparban, mint a szolgáltatások terén teremtett munkahelyeket. Az ingázást többé nem tartották kívánatosnak, London egyébként is növekvő potenciálja miatt. Az ilyen, városi növekedést korlátozó politikák, melyek a népességet és a termelő funkciókat - a városok külső mezőgazdasági zónáiban elhelyezkedő - új vagy növekvő bolygó-városokba telepítik, nemcsak a hatalmas metropolisok (mint Párizs, Moszkva) decentralizációjában váltak általánossá, hanem a közepes és kisebb városok tervezésében is, mint pl. Helsinki, Stockholm, Madrid, vagy a hollandiai Randstad. Az 1950-es, 1960-as évek hidegháborús légkörében bizonyos stratégiai színezet is járult mindehhez, s az a meggyőződés táplálta a beavatkozást, hogy a nagyvárosi zsúfoltság növeli a gazdasági és társadalmi költségeket, és hogy ezek a városok infláció-gerjesztőkké válnak.

Ipari újjáépítés

A helyi gazdaság újjáépítéséhez állami segítséget igénylő régiók lehatárolására először Nagy-Britanniában került sor, a 30-as évek elején. A gyakorlati politika az 1929-33-as nagy gazdasági világválság következményeire adott válasz formájában született meg. A korábbi húzóágazatok - a szénbányászat, acélipar, hajógyártás, textilipar - melyek Északnyugat-, Északkelet-Angliában, Közép-Skócia nyugati felén, Dél-Walesben és kisebb mértékben Észak-Írországban koncentrálódtak, hanyatlásnak indultak. Hirtelen megn?tt a munkanélküliek aránya; egyes városokban és körzetekben 80%-ot ért el. 1934-ben terjesztették a Parlament elé a Speciális Területekről szóló törvényt, amely állami segítséget nyújtott az ipari és a kapcsolódó infrastrukturális létesítmények fejlesztéséhez. Pénzügyi ösztönzők is társultak ehhez, annak érdekében, hogy új könnyűipari ágazatok vonzzanak a válságtérségekbe. Klasszikus példái a Manchester melletti Trafford-park és a Newcastle melletti Team Valley.

Nemcsak munkahelyteremtési célzattal alakították ki ezt a stratégiát, hanem a régiók gazdaságának sokszínűbbé tétele érdekében is, reménykedve, hogy így azok jobban tudnak alkalmazkodni a változó gazdasági feltételekhez. A férfi és a női munkaerő számára egyaránt az új húzóágazatokban, mint pl. a műselyem-gyártás, elektrotechnika, gépipar, vegyipar, élelmiszer-feldolgozás kívántak munkahelyeket teremteni. Ez a politika, a Londonban és Délkelet-Angliában vagy a Midlands területén működő nagyvállalatok leányvállalatainak fejlesztését segítette elő, melyek kapacitásukat - a központi telephelytől távol - az ipari térségekben bővítették.

A sikerhez az amerikai cégek beruházásai is hozzájárultak, különösen Északnyugat-Angliában, az élelmiszer-feldolgozás, vegyipar és gyógyszeripar területén. Kialakult a régi iparvidékeken alkalmazandó regionális politika két alappillére: a hazai cégek leányvállalatainak fejlesztése és a külföldi vállalatok angliai vagy európai telephelyválasztásának támogatása az új húzóágazatokban.

Az elmaradott területek fejlesztése

A második világháború előtt Nagy-Britanniában nem alakult ki olyan politika, amely az elmaradott területek fejlődését segítette volna. Részben azért, mert az állam túlzottan a régi iparvidékek hanyatlásával volt elfoglalva, részben azért, mert az agrárterületek nehéz helyzete viszonylag kevés embert érintett, hiszen az ország lakosságának 90%-a már városokban, konurbációkban és városias központokban élt.

Valahol máshol kell tehát keresni ennek a harmadik irányvonalnak a gyökerét. Lehetne egyéb példákat is találni, mi azonban az Egyesült Államokból és Lengyelországból vesszük a gazdaságilag elmaradott térségek fejlődését elősegítő regionális politika két úttörő példáját.

Az USA-ban Franklin D. Roosevelt elnök bevezette a "New Dealt", amelynek fontos területi kihatásai is lettek. Célul tűzte ki a fellendülés elősegítését az amerikai gyáripari övezeten kívül, amely az ország északnyugati részén fejlődött ki. Keletről Boston, New York, Philadelphia és Baltimore határolta, nyugatról Chicago, Detroit és Cincinatti városok, míg középen Pittsburgh nehézipari zónája helyezkedett el. Két főbb célterületet jelöltek ki:

    a) a szegénység által sújtott Appalache-régiót;

    b) a Csendes-óceán menti, északnyugati, Oregon és Washington államokat, melyek gazdasága a fakitermelés és lazachalászat ingatag bázisára épült. A New Deal harmadrészt a délnyugati Nevada és Kalifornia államok sivatagos és félsivatagos területeinek kedvezett, bár az utóbbinál Los Angeles jelentős növekedést mutatott fel a film-, gép-, és olajipar területén, de állandó vízhiánnyal küszködött.

Eleinte a vízrendezés és vízerőmű-telepítés jelentette e területek közös fejlesztési stratégiáját (pl. a Tennessee-völgyben, a Coloradón /Hoover-gát/ és a Columbián). A fenti politika egyik fontos tanulsága, hogy a hatások igen eltérőek lehetnek. A csendes-óceán partvidékén, Los Angelesben és környékén, Portland (Oregon) és Seattle (Washington) városában a második világháború kitörése jelentős ösztönzést adott a repülőgépipar, a hajógyártás és a kapcsolódó hadiipar gyors fejlődésének, miközben Las Vegas különleges funkciójú szolgáltató központtá fejlődött. Az Appalacheben viszont a Tennessee-program (TVA) el?nyei csak 35-40 évvel a terv megvalósítása után jelentkeztek.

A harmincas években a lengyel regionális politika kialakítására elsősorban az elmaradott területek azonosítása és fejlesztése érdekében került sor. A lengyel kormány felismerte, hogy az ország 1772-t?l 1914-ig tartó szétdaraboltsága (Poroszország, Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia között) markáns területi egyenlőtlenségek kialakulásához vezetett. 1936-ban ezeket részletesen feldolgozták és Lengyelország Statisztikai Atlaszában tették közzé.

A gyűjtött információk tükrében az országot két részre osztották: a Visztulától nyugatra elhelyezkedő, gazdaságilag fejlettebb Lengyelország "A"-ra és az attól keletre és délkeletre elterül? - elmaradott, erősen agrárjelleg? - Lengyelország "B"-re. Az utóbbit általános szegénység jellemezte, az iparosodás és urbanizáció területén is hátrányba került (kivéve Vilniust a mai Litvánia fővárosát és a nyugat-ukrajnai Lvovot).

adásul, a területen számottevő litván, ukrán, zsidó és egyéb kisebbség élt. A Kormány ezért délkeleten - a Krakkó-Lvov tengely mentén - kijelölt egy iparosítandó területet, az ún. "Központi Ipari Háromszöget". Az eredeti elképzelés szerint, állami irányítással acél-, vegy-, és hadiipari létesítményeket kellett telepíteni, hogy nem-mezőgazdasági munkahelyeket teremtsenek, illetve, hogy elindítsák a városiasodást és a Felső-Sziléziai ipari övezet stratégiai iparágainak decentralizációját, mivel ez utóbbi felosztásra került a náci III. Birodalom és Lengyelország között.

Regionális politika az 1945 utáni Európában

A második világháború óta eltelt fél évszázad nyugat-európai regionális politikáját néhány meghatározó trenddel lehet jellemezni.

  • Egyrészt, általánossá vált a regionális politika alkalmazása, egy sor ország hozott ennek érdekében különböző intézkedéseket, de az alkalmazott eszközök többnyire azonosak maradtak.
  • Másrészt, nem minden ország próbálta mindhárom célkitűzést (a nagyvárosok növekedésének visszafogását, a régi iparvidékek átalakítását és az elmaradott vagy periferikus régiók növekedésének, fejlődésének meggyorsítását) megvalósítani. Többségük csak az egyik vagy másik célkitűzéssel érintett területeket jelölte ki.
  • Harmadrészt, az elmaradott területek problémáinak megoldására hivatott, általánosan elfogadott módszerek nagyfokú hasonlóságot mutattak, bár részleteikben különbözhettek.
  • Negyedrészt, a regionális politika céljait és módszereit tekintve, két eltérő korszak különíthető el Nyugat-Európában: az első durván az 1945-től az 1980-as évekig terjed, a második az 1980-as, 1990-es éveket öleli fel. Ezen két időszak jellemzőinek tömör ismertetése következik.

1945-től az 1980-as évekig

A növekvő területi egyenlőtlenségek miatt érzett fokozódó aggodalom jellemezte a korszakot. Az 1950-es és 1960-as évek gyors gazdasági növekedése meglehet?sen polarizáltnak bizonyult. A probléma nagyobb teret azokban az államokban kapott, amelyek elkötelezték magukat a szociális piacgazdaság és a jóléti állam eszméi mellett. Kormányaik úgy vélték, nagyobb egyenlőség lenne kívánatos az emberek és ennélfogva a régiók között. Észak-, Északnyugat-Európában és Közép-Európa nyugati felén (de még Olaszországban is) többnyire valamivel korábban alkalmaztak regionális politika eszközöket, mint Dél-Európában.

A gazdasági növekedés szerkezetében megfigyelhető területi egyenlőtlenségek miatt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy vannak központi, vagy városias/iparosodott területek, amelyekben vissza kellene fogni a növekedést, és kialakulnak leszakadó perifériák, melyek egyáltalán nem vagy alig részesednek a növekedésből. Egyes iparvidékek az 1960-as évek folyamán kezdtek lépéshátrányba kerülni, vagy a növekvő munkanélküliséggel kényszerültek szembenézni.

A trendek ilyetén vizsgálata egybeesett egy sor elméleti munka megjelenésével, amelyek a gazdaság térbeli folyamatait próbálták értelmezni. Igyekeztek tudományos magyarázatot adni a területi differenciálódásra, és megoldásokat kidolgozni az egyenlőtlenségek mérséklésére. Két területi jövedelem-egyenlőtlenségi modell bír különleges jelentőséggel. Az elsőhöz Gunnar Myrdal "halmozódó hatások" (cumulative causation) modellje (1956-57-b?l) és A. O. Hirschmann „területi egyensúly” modellje (1958) tartozik.

Egyetértettek abban, hogy a "tiszta" piaci folyamatok a dinamikus magterületek és az - "ellenáramlási" (backwash) hatásokkal küzdő - perifériák polarizálódásához vezetnek, növelve a területi egyenlőtlenségeket. Nagy vonalakban egyetértettek abban is, hogy gazdasági gátak, korlátozások, megszorítások megjelenése a dinamikus térségekben "leszivárgási" (trickle-down) és terjedési hatásokhoz vezethet, amelyek egy bizonyos - meg nem határozott - idő eltelte után elősegíthetik az elmaradott térségek fejlődését (de ez nem szükségszer?).

A másik koncepció, Francis Perroux "növekedési pólus" elmélete (1955), amely a francia tudósok és közgazdászok körében elméleti kutatások egész sorát indította el és a fejlődési vagy növekedési pólus politikák megalapozásához vezetett. A szegénység és fejletlenség "ördögi körének" megtörésére alkalmas eszközt láttak benne. Az elmaradott területeken az egyenlőtlen fejlődés "ellenáramlási" hatásának mérséklését várták tőle, illetve a periferikus, hátrányos helyzetű térségek „fejlődési spiráljának" beindítását.

Ezek a tudományos munkák a növekedés korlátozását vagy éppen növekedési pólus létesítését igényl? régiók kijelölésére ösztönözték a kormányokat és arra, hogy kidolgozzák az e célok eléréséhez szükséges politikákat. A "pálca és mézesmadzag" módszer alkalmazása általános gyakorlattá vált, annak érdekében, hogy a fővárosokban és a dinamikus ipari körzetekben korlátozzák a növekedést illetve, hogy beruházásokat vonzzanak a gazdasági átalakításra szoruló térségekbe és az alulfejlett agrár-régiókba.

A gyorsabb növekedést felmutató térségekből próbálták a gazdasági növekedést a lassabban fejlődőkbe, stagnálókba illetve hanyatlókba átirányítani. A megfelelő részletességű és pontos adatok hiányában, a korabeli politikák többsége foglalkoztatási és munkanélküliségi adatok alapján határolta le a beavatkozásra szoruló területeket.

A 1960-as évekre ez a szemlélet elég mélyen beivódott a köztudatba, s az 1980-as évek elejéig nagyjából ilyen típusú politikákat alkalmaztak, meglehetősen egységesen és kitartóan. A fővárosi agglomerációk esetében az ipari növekedés ütemét különböző korlátozásoknak vetették alá (pl. a területhasznosítás ellenőrzése), miközben új városokat és infrastruktúrát teremtettek agglomerációjukban. Az ilyen politikák keveréke a fővárosi vagy ipari körzetben a növekedés lassulásához vezetett, viszont a külső, szomszédos területeken új fejlődést, gyors növekedést eredményezett. London és Párizs a klasszikus példák.

A "fővárosi körzet politika" gyakran vezetett a gazdasági tevékenység decentralizálásához (Londonban, az 1960-as években ezt a hivatalok decentralizációja is erősítette) és az ún. ellenurbanizációs hatások terjedéséhez, vagyis a városiasodáshoz. Csökkent emiatt a régi iparvidékekre és az elmaradott területekre "irányítható" gazdasági kapacitás mennyisége.

Az elmaradott régiók és a hanyatló iparvidékek problémáit nagyon hasonló politikákkal igyekeztek megoldani, függetlenül attól, hogy azok az EK 6 (később 9) tagállamának területén, vagy éppen Európa déli perifériáján (pl. Spanyolországban) helyezkedtek el. Rendszerint a következő típusú politikákat alkalmazták:

  • Infrastruktúra-modernizáló állami beruházások: főleg korszerű autópályák és kikötők építése, ipari telephelyek létesítése, épületekkel, utakkal, víz- és energia-ellátással és egyéb szolgáltatásokkal.
  • Beruházás hatalmas - többnyire állami tulajdonban maradó - ipari komplexumokba, acélkombinátokba, hajógyárakba, vegyi üzemekbe, kőolaj-finomítókba.
  • Külső beruházások támogatása pénzügyi ösztönzőkkel (adókedvezmények, olcsó telkek, engedmények a lekötött t?ke számára), akár terjeszkedő hazai cégről, akár európai tevékenységéhez telephelyet kereső külföldi vállalatról legyen szó.

Az ilyen típusú politikákra példát találhatunk Közép-Skóciában, Észak-Írországban, Dél-Walesben, Északkelet- és Északnyugat-Franciaországban csakúgy, mint Elzász-Lotaringiában, illetve az olasz Mezzogiorno és a németországi Saar-vidék területén, vagy épp a spanyolországi periférián: Galiciában, Asztúriában, Zaragozában, Valenciában és Andalúziában. (Csak Skandináviában, Finnországban tértek el ettől az északi és belső területek fejlesztése során: gyakran alkalmazva az egyetemek és kutatóintézetek alapításának eszközét.)

A régi iparvidékeken és elmaradott területeken ezek a politikák működni látszottak, ezért folyamatosan alkalmazták, és újra felhasználták őket, mindaddig, amíg a háborút követő fellendülés tartott és a hidegháború stratégiai igényei is alátámasztották ezt. Az 1970-es években azonban egy sor mélyreható változás zajlott le. Hatásuk fokozatosan aláásta az ilyen politikák m?ködését és feltárta a bennük rejlő komoly hiányosságokat. A változások nagy vonalakban a következőképp összegezhetők:

  • A termelési- és mérethatékonyság növekedése a technológia-váltással együtt megteremtette a feltételeket az ipari foglalkoztatottak számának csökkentéséhez, így ez a szektor kezdte elveszíteni a képességét, hogy a regionális átalakulás legfőbb és egyetlen serkentője legyen.
  • Az 1970-es évek olajválsága súlyosbította mindezt, inflációt és recessziót idézve elő. Egy új - a gazdaságtörténet számára ismeretlen - jelenség ütötte fel a fejét az ún. „stagfláció” (infláció stagnálással). A versenyképesség csökkent, a termelés gyakran hanyatlani kezdett, növekvő munkanélküliséget eredményezve a régi iparvidékeken éppúgy, mint az elmaradott területeken, de a fővárosi agglomerációk sem jelentettek kivételt. A fővárosi és a dinamikus ipari körzetek kapacitás-elosztó szerepe csökkent vagy megszűnt.
  • Közben az Európán belüli, illetve a kelet-, délkelet-ázsiai fejlődő országok által támasztott, verseny első súlyos következményei érezhetővé váltak. Főleg a hanyatló és recesszió sújtotta gyáripari termelés piacain jelentett az importbehatolás komoly problémát.
  • A valutaárfolyamok lebegtetése a gazdasági bizonytalanság fokozódásához, a komparatív előnyök gyors nemzetközi váltakozásához vezetett. Ez legtipikusabban az ún. „Holland-vészben" testesült meg, ami gyors valutaárfolyam emelkedést és a versenyképesség csökkenését jelenti.

Együttes hatásuk tulajdonképpen az összes régi iparvidéken és elmaradott területen ugyanaz volt: a gazdasági „szerencse” megfordult, hanyatlás, növekvő munkanélküliség, csökkenő jövedelmek időszaka következett. A fent említett trendek érvényesülésének ereje és megjelenésének sebessége egy adott térségben erősen függött az illető kormány abbéli hajlandóságától, hogy folyamatosan segélyezze az állami és magán vállalatokat.

Mindazonáltal, a 1970-es évek id?szaka vízválasztónak tekinthető abból a szempontból, hogy feltárta - az előző két évtizedben elfogadott és alkalmazott - regionális politikák súlyos hiányosságait.

  • Az elmaradott területekre telepített hatalmas acélkombinátok, hajógyárak és petrolkémiai üzemek ill. más ipari komplexumok "sivatagi katedrálisokká" váltak. Működésük során csak igen kevés helyi üzleti kapcsolatot teremtettek (ha teremtettek egyáltalán), s a helyi vállalkozásokat sem sikerült fellendíteniük, hacsak nem a foglalkoztatottjaik vásárlóereje révén. A vezetés, a kutatás és fejlesztés a magterületeken vagy külföldön maradt. Függő helyzetben voltak tehát a központilag irányított állami politikától, a segélyektől, a tulajdonostól, az anyaintézménytől vagy a vállalati központtól.
  • Az ipartelepek lényegében különböző (hazai és külföldi) cégek össze nem függő leányvállalatainak rendszertelen halmazát hozták létre, melyek egyszerűen csak közös infrastruktúrát és munkaerőkészletet használtak. A magánberuházások - tőke, technológia és nyersanyag szempontjából - változatlanul a hazai magterületektől vagy a külföldi centrumoktól függtek, miközben az ipartelepek sokféle ágazata és gyártósora képtelen volt helyi üzleti, termelési, szolgáltatási és technológiai szinergiákat teremteni, hálózatokat létrehozni.

Az 1980-as és 1990-es évek

A második nagy olajárrobbanást követő évek (1979-85) egy olyan időszakot jelentettek, amikor lezajlott a regionális politikák kritikai elemzése és újraértékelése. Az előző három évtizedben a politika alkalmazása azon a téves feltételezésen alapult, hogy a hosszan tartó gazdasági növekedést strukturális és egyéb változások nem zavarják meg.

Nem került sor ezért a regionális politika lehetséges következményeinek vizsgálatára sem. A 1970-es évek végének, 1980-as évek elejének eseményei és trendjei kijózanítólag hatottak a regionális politikák megalkotói számára.

1) Az esetek többségében az elmaradott területek és a régi iparvidékek vagy egyáltalán nem törtek ki alulfejlett, válságos helyzetükből, vagy az ipar talpra állítása bizonyult időlegesnek: a növekedést és fejlődést hanyatlás követte. A gyakorlat megmutatta, hogy a korábbi időszak regionális politikája képtelen kezelni e régiók problémáit és a tartós növekedés feltételeit sem teremti meg. Mindez egy dinamikusabb megközelítés szükségességét húzta alá. Fel kellett adni azt az elképzelést, hogy az ilyen térségek problémái egy az egyben megoldhatók hatalmas ipari vagy infrastrukturális beruházásokkal. (A „sivatagi katedrálisok” némelyike ipartörténeti "műemlékké" vált!)

2) A legtöbb országban a leggyorsabb gazdasági növekedést felmutató régiók sem regionális támogatásban, sem segélyekben nem részesültek, igaz számottevő korlátozásban sem. Az 1960-as, 1970-es évek időszaka a korábbi közepes (átlagkörüli vagy valamivel átlag alatti GDP/fővel jellemezhető) régiók korszaka volt, melyek a növekedés és fejlődés új színtereivé váltak. Gyakran ezek profitáltak a f?városi agglomerációkból és a dinamikus ipari körzetekből kiinduló terjedési és "leszivárgási" folyamatokból és ezek tudták komparatív előnyeiket kihasználni. Néhány esetben azon f?városi központok decentralizálásából is hasznot húztak, amelyekben növekedési korlátozásokat vezettek be. Más szóval, a külföldi és hazai magánvállalatok jobban kedvelték az ilyen, a központok szomszédságában levő, korlátozásoktól mentes telephelyeket, melyek jövedelmezőségét is alapvetően jobbnak találták, mint a regionális politika által támogatott régiókét. Sok esetben más – a regionális politikától független - nemzeti politikák (mint pl. közlekedési-infrastruktúra fejlesztés vagy városfejlesztés) teremtettek kedvező növekedési feltételeket ezekben a térségekben, vagyis a regionális politika nem képezte részét egy átfogó nemzeti területfejlesztési koncepciónak, csak a fejlesztési eszközök egyike volt, aminek hatása nem tudta ellensúlyozni a többi állami politikáét. Az ilyen, gyors gazdasági növekedés példái jó néhány országban megtalálhatók:

a) Angliában a London és Bristol közötti, M4-es folyosó mentén elhelyezkedő zóna, ahol a Londont a Heathrow repülőtérrel összekötő autópálya és maga a légikikötő volt a fő tényező. A Midlands területén különösen ösztönzően hatott az új autópálya-hálózat megépítése, illetve megemlíthető még Milton Keynes és Telford új városa.

b) Németországban Baden-Württemberg,

c) Dániában Jütland

d) Olaszországban (a leghíresebb példa): Emilia-Romagna (Harmadik Itália) és Veneto, ahol a helyi vállalkozókészség lett a legfőbb hajtóerő.

3) A fővárosi agglomerációk dinamikusak maradtak és alkalmazkodásra képesnek mutatkoztak a változó strukturális és globális feltételek között is. Részben annak köszönhették ezt, hogy a "pálca" politikája az ilyen térségekben a termelés korlátozására koncentrált, a szolgáltató szektor növekedésére kevés hatást gyakorolt, de közben a gazdaság tercierizálódott. A növekedést korlátozó politikák sem tudták megakadályozni a termelői szolgáltatásokban, irányítási funkciókban bekövetkező robbanásszerő növekedést, még magában a kormányzati szférában sem. Nagy-Britannia belépése az EK-ba (1973-ban) és a növekvő pénzügyi dereguláció (a külföldi valuta árfolyamok lebegtetésével kezdve) a globális és az európai szintű pénzügyi szolgáltatások kiterebélyesedéséhez vezetett Londonban, illetve az Európán kívüli multinacionális vállalatok irodáinak városközpontba települését eredményezte. Új decentralizációs folyamatokat lendített mindez mozgásba, új növekedési pólus felemelkedését eredményezve Délkelet-Angliában, különösen - a korábban agrárjellegű - East Anglia tartományban.

4) Az 1970-es, és 1980-as évek fordulóján azonban már jobb és sokrétűbb adatokhoz lehetett hozzájutni, különösen a jövedelmi viszonyok tekintetében. A kutatók számára ez lehetővé tette, hogy rávilágítsanak a köztes és magterületek térszerkezetében megfigyelhető közeledésre, amely a társadalmi kiegyenlítődés irányába hatott, és ezzel párhuzamosan folyamatosan mélyítette a régi iparvidékeket és elmaradott területeket a fejlettektől elválasztó szakadékot. Ez viszont növelte a „területi munkamegosztás” iránti érdeklődést. Feltárták, hogy az 1960-as, 1970-es évek regionális politikái a perifériákon az alacsony képzettséget igénylő és alacsony jövedelmet biztosító munkahelyek teremtésének kedveztek. Közben a magterületek gazdasága jelentős átalakuláson ment keresztül: a magas szakképzettséget igénylő, jól fizetett állásokra specializálódott. Ezek a következtetések megerősítették Myrdal - „halmozódó hatásokról" szóló - elméletébe vetett bizalmat és aláásták Perroux „növekedési pólus" elméletére alapozott (mindenképpen téves) politikákat.

Ezen tanulságok fényében, az 1980-as években újraértékelték a regionális politika céljait, módszereit és megvalósítását. Maradtak azonban hiányosságok és ezek - a szerzett tapasztalatok ismeretében - további finomításokhoz vezettek. Nagy vonalakban a következő változások történtek.

1) A korábbi nemzeti kormányzati politikák hibái és korlátai felerősítették azokat a folyamatokat, (a) amelyek ösztönözték azokat az EK(EU)-szintű kezdeményezéseket, melyek részben arra irányultak, hogy a regionális politikákat az EU-ban harmonizálják, és részben arra, hogy ellensúlyozzák a regionális támogatások kormányzati csökkentését (pl. Nagy-Britannia és Hollandia esetében), illetve (b) támogatták a helyi vagy regionális erők kezdeményezéseit, vagyis nagyobb szerepet szántak az öner?nek, a partnerség elvének elterjesztése révén.

2) A változtatásokkal igyekeztek a regionális politika beavatkozási lehetőségeinek sokféleségét biztosítani, uniós és nemzeti szinten egyaránt. Közben megkísérelték a politikát a régiók speciális igényeivel összehangolni. Más szóval, egyre inkább „testre szabták” ezeket, a régió komparatív el?nyeinek jobb kiaknázása és a jellegzetes helyi problémák megfelelő kezelése érdekében. Úgy tűnik, mégsem vezetett ez szükségszerűen - a területi fejlődést, kohéziót, összetartást elősegítő - átfogó jellegű politikák feladásához, mert (sajnálatos módon) új „divatok” jelentek meg a regionális politikában és váltották fel a hagyományosakat.

3) Az EK által az 1980-as évek közepétől támogatott politikai „divatok” egyike a „segíts magadon” elv előtérbe helyezése, a helyi potenciál fejlesztése. Az 1970-es évek végén „Harmadik Itáliával” foglalkozó írások és Birsch (USA-ban kiadott) munkája hatására, valamiféle rögeszmévé vált a kis- és középméretű vállalkozások támogatása, az elmaradott területek és a régi iparvidékek problémáinak megoldása érdekében. Az 1980-as évek tendenciái (a nagyvállalatok „karcsúsítása” és átalakítása), egyrészt jelentős létszámleépítésekhez vezettek, másrészt a - korábban vertikálisan integrált - termelési (gyártási és nem gyártási) funkciók felbomlását és szétszóródását eredményezték. Harmadrészt, a vezetési stratégiáik is megváltoztak (pl. az alap hatáskörökre koncentrálás elve). Széles körben elterjedt az a meggyőződés, hogy a nagy termelési egységek, vállalatok becsalogatása már nem járható út a regionális politika számára. Helyette, nőtt a csodálat az „ipari körzet” modell - Harmadik Itália vagy „Szilikon-völgy” mintájára történő - újjáélesztése iránt, amelyet Itáliában többnyire a kis- és középvállalkozások uralnak, a hagyományos szektorokban tevékenykedve (pl. a cipő-, textil-, ruházati-ipar, bőráruk, élelmiszerek, gépgyártás, elektromos berendezések, stb.). Az USA-ban a K+F ágazatokhoz kapcsolódó, új információs technológiák „szilikon tájai" és a „Szilikon-völgy" (Santa Clara völgy, San Francisco mellett, Kaliforniában) jelentik a mintát. Ennek eredményeképp, a regionális politika - az EU-n belüli területi problémák megoldásában - egyre inkább a kis- és középvállalkozásokra és/vagy a tudományos vagy üzleti parkokra támaszkodik.

4) Az utóbbi évtizedek tapasztalatai azonban feltárták ezek korlátait is:

(a) A legtöbb elmaradott régió nem rendelkezik megfelelő helyi forrásokkal, hogy a kis- és középvállalkozások révén számottevő fejlődést indítson el, ahol mégis valami sikert értek el, ott az illegális szektor, a fekete gazdaság is jelentős szerepet játszott.

(b) Kevés régi iparvidék vagy elmaradott terület tudott fejlett technológiájú ágazatokat becsalogatni és ‘ipari körzetet’ létrehozni az ötödik generációs számítógépekre alapozva, mivel az épített, kulturális, technológiai és gazdasági környezetük meglehetősen előnytelen ilyen tevékenységek szempontjából. Kivételt Közép-Skócia és az Ír Köztársaság képez.

(c) Esetük rámutat a nagyvállalatok fontosságának újjáéledésére vagy folytatódására. Az utóbbi 15 év változásai - a globalizáció, a technológiai fejlődés és a K+F előtérbe kerülése, illetve az EU és az Európai Gazdasági Térség növekedése, az integrációs folyamatokkal (ld. Egységes Európai Piac) karöltve - felélénkítették a nagy, multinacionális vállalatok tevékenységét és terjeszkedését. Fokozatosan felismerték, hogy a regionális fejlesztési és átalakítási stratégiáknak a helyi kis és középvállalkozások és külső beruházások keverékén kell alapulnia, amely egyre inkább a külföldi multinacionális vállalatok tőkebefektetéseit jelenti és kevésbé a hazai cégekét. A helyi fejlesztési szervek így az eszközök mind szélesebb körét alkalmazzák, a kis- és nagyvállalatokat egyaránt segítve, egy kiegyensúlyozottabb politika kialakítása érdekében. Megpróbálnak szinergiákat teremteni a kis- és középvállalkozások, a multinacionális vállalatok és a társadalmi szervezetek között. Az állami-magán társulások (public-private partnerships) ehhez hasznos tanácsokat adhatnak, melyek a Harmadik Itália sikeréhez is hozzájárultak.

5) Végül, a politika „testre szabásával" összhangban, az iparosítást nem tekintik többé a területfejlesztés legfőbb eszközének, nagyobb figyelmet fordítanak a mezőgazdaság fejlesztésére, a turizmus és a szolgáltatások fellendítésére és a természet védelmére, a térségek környezeti állapotának (fel)javítása érdekében. A legfőbb felismerés az lehet, hogy a XX. század végén a legfontosabb helyi erőforrás a szellemi tőke, így nagyobb hangsúlyt kell helyezni a képzésre és az oktatásra Az elmaradott területeken is egyre nagyobb figyelmet szentelnek a telekommunikációs és információs-technológiai hálózatok fejlesztésének, hogy képessé tegyék őket az uniós integrációs és a globalizációs folyamatokban való részvételre.

Példák az európai perifériáról

A multinacionális vállalatok és a külföldi működő-tőke beruházások (FDI) fontosságára a The Economist c. folyóirat mutatott rá, az 1997. május 7.-i számában. A külföldi tőke becsalogatásának jelentősége abban mutatkozik meg, hogy az elmaradott területeken és a régi iparvidékeken a helyi kis- és középvállalkozások többnyire nem tudnak elegendő munkahelyet teremteni és hozzáadott értéket termelni, hogy ellensúlyozzák a nagyobb ipartelepek megszűnéséből, leépítéséből származó munkahely, jövedelem és termelés csökkenést. A külföldi beruházók általában új technológiát honosítanak meg és magasabb szakképzettségi feltételeket támasztanak, szemben a hagyományos termeléssel, amely sokszor közepes technológiai színvonalon, alacsony vagy közepes képzettségű munkaerő alkalmazásával működött.

Skócia jó példa a régi iparvidékek külföldi beruházások segítségével történő átalakítására, habár ebben az esetben a helyi adottságok különleges szerepet játszottak. Az 1970-es években és az 1980-as évek elején a 200 éves iparral rendelkező Közép-Skóciában erőteljes dezindusztrializáció zajlott le: a hagyományos szénbányászat, acélgyártás, gépipar, fémfeldolgozás és textil-, ruházati-ipar erőteljes hanyatlásnak indult vagy eltűnt. A munkanélküliség és a recesszió problémáját súlyosbította azon acélipari, elektromos-ipari, gépjárműgyártási és vegyipari ágazatok leányvállalatok bezárása, amelyeket az 1960-as, 1970-es évek elején a sikerült regionális politikának a térségbe csábítania. Az 1979-82 közötti időszakban, magában a Glasgow-i térségben 39000 munkahely szűnt meg, olyan amerikai nagyvállalatok üzemeinek bezárása következtében, mint az NCR és a Monsanto.

Az 1980-as évek elején azonban új lendületet vettek a külföldi beruházások, f?leg az - amerikaiak és japánok által uralt - ötödik generációs high-tech ágazatokban, mint a mikroelektronika (mikrochipek, digitális kijelzők, számítógépek, tartozékok), amelyeket a Skót Fejlesztési Hivatal regionális támogatásai és marketing tevékenysége vonzott ide.

Skócia vonzerői közé tartozik a jól képzett, diplomás munkaerő, Edinburgh fejlődése, amely Nagy-Britannia második pénzügyi-szolgáltató központjává nőtte ki magát, s nemzetközi légikapcsolattal is rendelkezik. Az 1960-as években fejlesztett új városok vonzereje éppúgy hozzájárult ehhez, mint a környezet és a folyók tisztasága, Glasgow-t leszámítva, habár az is megújult: 1990-ben elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet.

Az olcsó energia (kőolaj, földgáz, vízenergia) által segített megújulás ellenére a skót gazdaság erősen függ a külföldi beruházásoktól, miközben nem fejlesztette ki a kis- és középvállalkozások megfelelő „kritikus tömegét”. A gazdaság a jövőben sebezhetővé válhat, az erősödő európai területi verseny miatt, amely a külföldi beruházások egy részét más államokba, régiókba „szipkázza”, ha a - jelenleg itt megtelepedő - multinacionális vállalatok felülvizsgálják nemzetközi tevékenységüket és Skócia versenyképességét a nemzetközi munkamegosztásban.

A fenti összefüggéshez a The Economist 1997. május. 17-i számának megállapításait érdemes megnézni. Az "Európa Kistigrisei" c. cikk (25-28. oldal) Írország sikerét elemzi, amely valódi gazdasági növekedést mutatott fel, szemben Portugáliával, Görög- és Spanyolországgal. A vásárlóerő paritáson számított GDP/fő szempontjából Írország erősen megközelítette Nagy-Britanniát és a 15 EU tagállam átlagát, köszönhet?en az inkább Délkelet-Ázsiára, mint Európára jellemző növekedési ütemnek. Adódik a kérdés, hogyan tudott Írország ekkora növekedést produkálni. A válasz az utóbbi évtizedben érvényre jutó pozitív hatások különleges kombinációjában rejlik:

  • Az EU Regionális Alapjainak együttes támogatása az éves GDP 6-8%-át tette ki, ezt munkaerő-képzésre, infrastruktúra-fejlesztésre és mezőgazdasági (élelmiszer-feldolgozás) fejlesztésekre fordították.
  • A magasan képzett munkaerő létrehozására helyeztek a súlyt, egy olyan országban, ahol egy világnyelv (az angol) a hivatalos nyelv.
  • A hatalmas amerikai ír-diaszpóra érdekelt volt az európai piacot kiszolgáló beruházások Írországba telepítésében (inkább, mint máshova).
  • A brit piachoz való közelség. Írország profitált a nagy-britanniai és a hazai külföldi beruházások közötti kapcsolatokból és szinergiákból és abból, hogy része az angol nyelv? európai országok csoportjának. (Egyébként az Európába irányuló japán és amerikai beruházások 40%-a az Egyesült Királyságba érkezett.) Ráadásul az írek angol befektetésekhez is hozzájutottak, különösen az angliai dezindusztrializáció idején (az 1980-as évek első felében), mivel a brit cégek áttelepítették termelő kapacitásukat az alacsonyabb bérköltségű Írországba.
  • A városi és kulturális környezet javítása vonzóbbá tette az országot a vállalkozói és menedzseri beáramlás számára (ld. Dublin dzsentrifikációja, Írország mint irodalmi és zenei központ).
  • Az infrastruktúra-fejlesztésben a hangsúlyt inkább a telekommunikációra, a számítógépes-hálózatokra és a repülőterekre, mint a közútfejlesztésre helyezték.

Ezek az előnyök képessé tették Írországot a legmagasabb - 3000 USD nagyságú - egy főre jutó beruházásösszeg elérésére Nyugat-Európában (vö. UK: 2000 USD, Franciaország: 500 USD, Spanyolország: 200 USD és még ennél is kevesebb Görögországban és Portugáliában). Skóciával ellentétben, Írország ki tudta termelni a megfelelő mennyiségű kis- és középvállalkozást, amelyek részben összefonódnak a külföldi vállalatokkal, részben függetlenek. A területi folyamatokat tekintve, Dublin decentralizálására irányuló törekvések hosszabb távon kezdik meghozni a gyümölcsüket: jelentős fejlesztések zajlottak le Corkban, Waterfordban, részben az egyetemi és kutatási központokhoz kapcsolódva és a Limerick-Shannon repülőtéri zónában, habár növekedés jellemzi Dublin környékét is.

Mindezen tényezők együttese segítette elő a csúcstechnológiai ágazatok, különösen a mikroelektronika és a számítógépgyártás növekedését. A hozzáadott érték magas: a termékek többségét, természetesen, európai exportra szánják. Az ország ebből a szempontból az ötödik generációs termékek jelentős exportőrévé lépett elő, kiegészítve hagyományos szerepét, mint élelmiszerek, italáruk, háztartási gépek és autóalkatrészek szállítója.

A spanyolországi tapasztalatok ellentétben állnak az írországiakkal. Galicia iparosítása és deindusztrializációja például ciklikus jelleget mutatott, melyet az 1980-as években a spanyol régiók elég széles körénél fel lehetett ismerni, beleértve Asztúriát, Baszkföldet az északnyugati és délnyugati tartományokat (Andalúziát és különösen Huelvát) és a Kanári-szigeteket. Spanyolország nagy része azonban fejletlen, ritkán lakott, belső fekvésű agrárrégiókból áll, kis munkaerőpiaccal, fejletlen infrastruktúrával és kevés növekedési tényezővel, eltekintve a mezőgazdaságtól, a kisvállalatoktól, a turizmustól és a tiszta környezettől.

A három legfontosabb városi agglomeráció (Barcelona, Madrid és Valencia) át tudta alakítani gazdaságát a dezindusztrializáció időszakában, elsősorban azzal, hogy a külföldi beruházásokat kombinálták az életképes helyi kis- és középvállalkozások fejlesztésével. Legelőnyösebb helyzetbe a közepesen technológia-igényes ágazatokban kerültek, ahol a mérethatékonyság és a közepesen képzett munkaerő a fontos, bár Barcelona körzete néhány high-tech tevékenységre is szert tett, köszönhetően a városi életminőség javulásának és a francia „napfény övezet” közelségének.

Jelentős növekedés következett be az északi, belső területeken: Navarra, Palencia és Zaragoza térségében, melyek Franciaországhoz és az EU többi részéhez legközelebb helyezkednek el, illetve profitálnak a Barcelonából és Baszkföldről kiinduló terjedési folyamatokból. Szemben Írországgal, Görögországgal és Portugáliával, Spanyolország jelentős importversennyel kénytelen szembenézni, mivel az EK-csatlakozás feltárta a – Franco-korszak idején erősen védett piaci környezetben végrehajtott - nehézipari fejlesztések, versenyképesség terén jelentkező, súlyos hiányosságait. Ebből a szempontból van némi hasonlóság Spanyolország és Kelet-Németország között. Kétségekre adhat okot a regionális politikákkal kapcsolatban, hogy a Sevillai Világkiállítás (amely az Újvilág felfedezésének 500. évfordulóját ünnepelte) sem tudott high-tech növekedési pólust teremteni Andalúziában.

Galicia esetében, a helyi önkormányzat lépéseket tett a gazdaság megújulását elősegítő intézményi keretek megteremtése érdekében, kihangsúlyozva a kormányzati és magán szervezetek, az üzleti körök és a munkaerő közötti partneri viszonyt. A folyamatba az összes körzetet bekapcsolják, hogy elkerüljék a korábbi politikák hibáit (La Coruna és Vigo városának kiemelését) és hogy integrálják a döntően agrárjellegű térségek erőforrásait is. Minden körzetnek lesz tárgyalási és cselekvési fóruma, összhangban a helyi és regionális szervekkel.

A kis és középvállalkozások és a külföldi beruházások kombinációja révén igyekeznek elérni a célokat, a regionális fejlődés elősegítését, kapcsolatok és szinergiák teremtését és a munkaerő képzettségi jellemzőinek hasznosítását, következésképpen a fejlődés tartóssá tételét a helyi kulturális és piaci környezetben. Remélik, ezáltal leküzdhetik a területi hátrányokat: a szükséges vállalkozókészség, infrastruktúra hiányát, a tőkefelhalmozás alacsony szintjét és a képzettségben jelentkező hiányosságokat. Habár Galicia eléggé elszigetelt az ország többi részétől, mégis remélik, hogy Portugália közelsége (a nagy nyelvi hasonlóság által) elősegítheti a fejlődést, és a terület - a tényleges működés szempontjából is - egy nemzetközi Eurorégió részévé válhat.

Összegzés

A tanulmány elég kritikus hangot ütött meg a regionális politikákat illetően azért, hogy bemutassa, a politika eredményei (ahogy azt Nyugat-Európában alakítják) hosszabb távon elég korlátozottak, még akkor is, ha rövid és középtávon valamennyire sikeresnek mutatkoznak. A lényeg, hogy egy regionális politikának a sikerességhez képessé kell válnia a dinamikus nemzetközi trendekhez való alkalmazkodásra, előre kell látnia azok hatásait. Ha valamely politika „túléli önmagát", vagy összeütközésbe kerül a többivel, akkor tulajdonképpen. csak „a pénzt szórjuk ki az ablakon".

A Cassa per Il Mezzogiorno ennek a klasszikus példája, mivel már az olaszok felülvizsgálták Dél segélyezésének 30 éves gyakorlatát és felszámolták ezt az alapot. A politikáknak alkalmazkodniuk kell a regionális feltételekhez és meg kell próbálniuk a helyi erőforrásokat kiaknázni, közben kísérletet tenni a hátrányok és korlátok vonzerővé és pozitív helyi adottságokká alakítására. A baj az, hogy ez sokba kerül és hosszú időt vesz igénybe. Vannak azonban más aggasztó tényezők is:

  • Az elmaradott területek Nyugat-Európa népességének és területének elég jelentős részét teszik ki. A regionális politikától nem várható el, hogy mindegyik térségben kifejtse pozitív hatását, mivel azok nemcsak egymással, hanem a fejlődő világ országaival és régióival is versenyben állnak.
  • Az Egységes Európai Piac megteremtése és b?vítése (1986, 1995) ellenére az EU képtelen jelentős fejlődést és növekedést produkálni, amelyet gyorsan el lehetne osztani az elmaradott területek között és ráadásul vita van arról is, hogy vajon a magterületeken képes volt-e az Egységes Európai Piac nagyobb felhalmozást elősegíteni.
  • Az 1990-es évek eleje óta Németország - az EU „fejőstehene” - gazdaságilag stagnál, sőt hanyatlik; küzd a dezindusztrializációval, a növekvő munkanélküliséggel, a túlzott bérkiáramlással és társadalmi jóléttel. Vitatható meddig képes az EU folytatni a regionális politika támogatását, különösen, ha az képtelen eredményeket felmutatni.
  • Megfelelő növekedés megteremtésének sikertelensége az EU-ban azt jelzi, a német problémával egyetemben, hogy az Unió túlzott mennyiségű humán erőforrással rendelkezik, még a fejlettebb részeit (pl. London, Belgium, Franciaország) tekintve is, így az elmaradott területekről újabb ilyen jellegű források termelésbe vonása - minden egyéb feltétel változatlansága mellett - a munkahelyek tovább vándorlását veti fel a köztes- és magterületeken. Ez azért aggasztó, mert az 1970-es évek végétől kezdve a gyáriparban elért termelékenységi sikereket nem követték hasonló folyamatok a szolgáltatási szektorban és még kevésbé a vállalati-, illetve államigazgatásban. Az a tény, hogy ilyen produktivitás-növelő lépéseket még meg kell tenni a nemzetközi versenyképesség érdekében, az EU túlzott és tartós protekcionizmusának bizonyítéka. Ha a szükséges lépéseket megteszik, az EU még nagyobb regionális munkanélküliséggel lesz kénytelen szembenézni, hacsak nem talál valami módszert egy jelent?s európai növekedés elindítására.

Erősen függ mindez a Nyugat-, Kelet- és Közép-Európa között kialakuló viszonytól és a költséges jóléti rendszereket fenntartó országok abbéli hajlandóságától, hogy feladják a „kényeztetés” politikáját és realistábbakká váljanak az élesedő nemzetközi verseny világában.

ELTE Regionális Földrajzi Tanszék: Regionális Tudományi Füzetek 4. kötetének elektronikus változata
Szabó Pál

Regionális egyenlőtlenségek az Európai Unióban

Tartalom:

A világgazdaság vezető térségei közül az európai kontinensen szerveződött, jelenleg tizenöt tagállamot magába foglaló integrációt, az Európai Uniót társadalmi, gazdasági sokszínűség jellemzi. Az eltérő természet- és társadalomföldrajzi adottságoknak, valamint a különböző történelmi fejlődési pályáknak köszönhetően az Unión belül mind országos, mind regionális szinten napjainkban is jelentős különbségek figyelhetők meg, melyet statisztikai adatok tükrében vizsgálhatunk.

A regionális szintet esetünkben az Európai Unió Statisztikai Hivatala (EUROSTAT) által használt statisztikai területi egységek (NUTS) jelentik, melyek lényegében követik a tagországok területi tagolódását. A NUTS három szintű hierarchikus osztályozás, azaz egy tagállam területe NUTS1 elsőszintű, ezen belül NUTS2 másodszintű, valamint NUTS3 harmadszint? régiókra van felosztva. Kivétel Dánia és Írország, ahol a regionális felosztás még nem történt meg, illetve Luxemburg, melynél nem is indokolt. Annak ellenére, hogy cél lenne a NUTS azonos szintjére hozni a hasonló méretű régiókat, valamennyi szintnél találunk akár terület, akár népesség szempontjából jelentősen eltérő régiókat.

A közreadott adatbázis oktatási célú hasznosítása az Európai Unió regionális földrajzának alaposabb megismerésére ad lehetőséget. A táblázatok emellett módot adnak a társadalomföldrajzi elemzési módszerek elsajátítására is. Az adatokat akár hagyományos leíró, akár összetettebb matematikai módszerekkel, számítógép segítségével is feldolgozhatjuk, elemezhetjük egy keresztmetszeti (statikus) vagy történeti (dinamikus) analízis során, valamint az egyes mutatók térképi vagy más grafikus eszközökkel való ábrázolásával szemléletesebbé tehetjük a táblák gazdag információtartalmát.

A közreadott táblázatok három témakört érintenek. Az első táblázatcsoport (I.) elemzése során az Európai Unió országainak és régióinak ezredforduló előtti társadalmi, gazdasági képéről kapunk keresztmetszetet. Az adatbázis segítségével jellemezhető az egyes országok regionális tagoltsága, illetve mérhető a differenciáltság nagysága is, például a relatív súlyozott szórás számításával. Kapcsolatot is kereshetünk az egyes mutatók között a korrelációs együttható vagy a lineáris regresszió előállításával. Az adatbázis NUTS1 és NUTS2 szintű adatokat tartalmaz, a kiemelt régiók a NUTS1 kategóriába tartoznak. (Ezek ha nincsenek tovább osztva akkor egyben a NUTS2 szintet is jelentik.)

A második táblázatcsoport (II.) segítségével néhány tagállam regionális fejlettségi különbségének történeti változását követhetjük nyomon. A harmadik táblázatcsoport (III.) révén pedig képet alkothatunk a foglalkozási szerkezet regionális szintű átalakulásának folyamatáról. (A II., III.-ban közreadott táblázatok részben a Regionális Tudományi Tanulmányok 3. számának – Európa: Országok, régiók (1996) - 4. fejezetéből (Nemes Nagy József) származnak.)

Az Európai Unióban már a kezdetektől cél volt a regionális szintű fejlettségi különbségek csökkentése, így az integráció erősítése, de igazán az 1980-as évek végén kapott nagyobb hangsúlyt a területi különbségekből eredő társadalmi, gazdasági feszültségek kezelése. Jelenleg jelentős pénzösszegeket fordítanak az egyes régiók támogatására, melyek kiválasztása esetén döntő szerepe van a különböző mutatóknak (például az egy főre jutó GDP, a munkanélküliségi ráta, a mezőgazdaságban, az iparban dolgozók aránya). Emiatt mondható, hogy ma már nem csak a regionális földrajz iránti érdeklődők elemzik az itt közölt adatokat, az Unió regionális politikájának kialakításakor hasonló adattáblázatokkal birkóznak az eurokraták is.

Adatforrások:

  • Regionális Tudományi Tanulmányok 3.sz. – Európa: országok, régiók Eötvös Loránd Tudományegyetem Regionális Földrajzi Tanszék, Budapest 1996.
  • EUROSTAT: Regions 1996.Office for official publications of the European Communities, Luxemburg, 1997.
  • Inforegio (1999.04.02.) – Sixth Periodic Report on the regions: Summary of Main Findings Ed.: J.-P. Berg, European Commision DG XVI/F.2.
  • http://www.inforegio.com

Megjegyzés az adattáblákhoz:

... = nincs adat

- = nem értelmezhető

 

I. Az Európai Unió régióinak társadalmi, gazdasági jellemzői a kilencvenes évek közepén

ORSZÁG
Régiók
Terület
(km2)
Népsűrűség
(fő/km2)
1996
Aktivi-
tási ráta (%)
1995
Munkanélküliségi ráta (%)
1995
Foglalkozási szerkezet
(%)
1995
Mg Ipar Szolg
GDP/f?
(PPS)
EUR 15=100
1996
EUR 15
3191120
116
55,2
10,7
5,3
30,2
64,5
100
BELGIUM
30 518
332
50,5
9,4
2,7
28,3
69,0
112
Brussels/Bruxelles
161
5 874
49,3
13,3
0,1
15,8
84,1
173
Vlaams Gewest
13 512
435
51,7
6,9
3,0
31,4
65,6
115
Antwerpen
2 867
569
50,2
8,1
1,8
32,9
65,3
137
Limburg
2 422
320
50,2
9,5
2,9
36,3
60,8
110
Oost-Vlaanderen
2 982
453
52,8
6,8
3,3
31,3
65,4
104
Vlaams Brabant
2 106
474
53,2
5,3
2,0
22,6
75,4
97
West-Vlaanderen
3 134
358
52,0
5,3
5,3
34,6
60,2
117
Région Wallonne
16 844
197
48,9
12,9
2,8
25,2
72,0
89
Brabant Wallon
1 091
311
52,2
8,3
2,2
21,1
76,7
89
Hainaut
3 786
339
46,7
15,9
2,3
26,6
71,1
81
Liége
3 862
262
50,0
12,7
2,2
28,2
69,6
99
Luxembourg
4 440
54
51,0
7,0
7,6
20,9
71,5
96
Namur
3 666
119
49,0
12,3
3,0
20,1
76,9
86
 
HOLLANDIA
41 029
378
59,2
7,3
3,8
23,4
72,8
107
Noord-Nederland
11 388
143
55,8
8,9
4,9
26,3
68,8
103
Groningen
2 967
188
54,7
9,6
2,4
25,1
72,5
134
Friesland
5 741
107
56,1
8,4
5,3
26,5
68,2
87
Drenthe
2 680
171
56,7
8,8
7,5
27,4
65,1
87
Oost-Nederland
10 495
305
59,7
7,1
5,2
26,2
68,6
93
Overijssel
3 420
308
58,7
7,9
4,9
29,3
65,8
94
Gelderland
5 143
365
59,8
6,6
5,2
25,4
69,4
95
Flevoland
1 931
141
62,9
6,9
6,3
20,1
73,6
75
West-Nederland
11 854
611
59,7
7,3
2,9
19,1
78,0
115
Utrecht
1 434
746
63,5
6,1
1,8
17,1
81,1
120
Noord-Holland
4 042
611
60,6
7,6
2,7
19,7
77,6
121
Zuid-Holland
3 446
967
58,1
7,5
3,4
18,6
78,0
111
Zeeland
2 932
125
57,3
6,8
3,6
26,2
70,2
102
Zuid-Nederland
7 292
470
59,3
6,9
4,1
28,5
67,4
104
Noord-Brabant
5 082
451
60,1
6,9
4,0
28,7
67,3
107
Limburg
2 209
513
57,8
6,8
4,4
28,0
67,6
98
Luxemburg
2586
160
50,8
2,7
3,9
25,3
70,8
169
 
ORSZÁG
Régió
Terület
(km2)
Népsűrűség
(fő/km2)
1995
Aktivi-
tási ráta (%)
1995
Munkanélküliségi ráta (%)
1995
Foglalkozási szerkezet
(%)
1995
Mg Ipar Szolg
GDP/fő
(PPS)
EUR 15=100
1996
NÉMETORSZÁG
356 718
228
57,7
8,2
3,2
36,0
60,8
108
Baden-Württemberg
35 751
287
59,5
5,5
2,5
43,4
54,1
124
Stuttgart
10 558
364
60,8
5,6
2,7
44,6
52,7
135
Karlsruhe
6 919
382
57,9
5,6
1,0
42,0
57,0
126
Freiburg
9 357
221
59,6
5,5
3,2
40,7
56,1
109
Tübingen
8 918
192
59,2
5,0
3,2
46,2
50,6
114
Bayern
70 554
169
61,2
4,9
4,9
37,5
57,6
124
Oberbayern
17 529
226
62,4
4,1
3,7
31,8
64,5
157
Niederbayern
10 331
109
60,7
4,7
8,4
38,6
53,0
97
Oberpfalz
9 691
108
61,7
5,5
7,6
39,3
53,1
100
Oberfranken
7 231
153
59,9
5,6
4,7
42,5
52,8
107
Mittelfranken
7 246
229
59,9
6,0
3,7
39,2
57,1
123
Unterfranken
8 533
153
59,8
5,4
3,2
41,4
55,3
104
Schwaben
9 993
171
61,7
4,5
6,3
42,0
51,7
110
Berlin
889
3 902
62,7
11,2
0,8
24,8
74,4
102
Brandenburg
29 480
86
61,6
15,1
4,4
35,6
60,0
67
Bremen
404
1 681
53,9
10,6
0,7
28,4
70,9
149
Hamburg
755
2 257
59,1
7,6
1,1
24,9
74,0
193
Hessen
21 114
283
57,2
6,3
2,4
33,8
63,8
148
Darmstadt
7 445
493
58,0
5,8
1,5
32,3
66,2
171
Giessen
5 381
195
55,9
6,6
2,5
38,1
59,4
105
Kassel
8 289
152
56,0
7,5
4,8
34,9
60,3
116
Mecklenburg-Vorpommern
23 171
79
63,8
12,0
7,1
29,6
63,3
61
Niedersachsen
47 348
163
55,5
7,9
4,4
34,0
61,6
102
Braunschweig
8 097
207
54,0
9,7
2,2
38,0
59,8
107
Hannover
9 048
235
56,9
7,6
2,4
33,3
64,3
117
Lüneburg
15 244
104
57,0
6,4
6,0
31,2
62,8
83
Weser-Ems
14 959
155
54,4
7,9
6,8
33,9
59,3
99
Nordrhein-Westfalen
34 072
522
52,8
8,2
1,9
36,0
62,1
110
Düsseldorf
5 288
999
52,5
8,9
1,7
34,6
63,7
119
Köln
7 365
565
53,0
7,9
1,7
33,2
65,1
113
Münster
6 902
370
53,2
7,4
2,4
34,9
62,7
95
Detmold
6 518
305
54,3
6,8
2,2
39,5
58,3
105
Arnsberg
7 999
477
52,0
8,9
2,0
39,7
58,3
105
Rheinland-Pfalz
19 846
199
55,2
6,2
3,3
36,9
59,8
94
Koblenz
8 093
182
54,6
5,4
1,8
37,0
61,2
89
Trier
4 922
102
52,8
5,5
4,8
35,0
60,2
85
Rheinhessen-Pfalz
6 831
289
56,2
6,9
4,0
37,4
58,6
101
Saarland
2 570
422
48,6
9,1
1,0
35,1
63,9
105
Sachsen
18 412
249
59,6
13,8
2,6
39,8
57,6
64
Sachsen-Anhalt
20 446
135
61,4
16,7
4,8
37,2
58,0
61
Dessau
4 280
135
60,2
15,1
4,6
41,3
54,1
55
Halle
4 428
207
61,8
15,1
4,3
36,8
58,9
68
Magdeburg
11 738
108
61,8
18,6
5,3
35,7
59,0
58
Schleswig-Holstein
15 732
172
58,7
6,5
4,4
28,9
66,7
103
Thüringen
16 174
156
61,0
11,9
3,6
37,7
58,7
61
ORSZÁG
Régiók
Terület
(km2)
Népsűrűség
(fő/km2)
1996
Aktivi-
tási ráta (%)
1995
Munkanélküliségi ráta (%)
1995
Foglalkozási szerkezet
(%)
1995
Mg Ipar Szolg
GDP/fő
(PPS)
EUR 15=100
1996
FRANCIAORSZÁG
543 965
107
55,4
11,2
4,9
27,0
68,1
104
Ile-de-France
12 012
914
61,8
10,0
0,5
20,9
78,6
160
Bassin parisien
145 645
72
55,2
11,9
6,2
31,3
62,5
93
Champagne-Ardenne
25 606
53
56,0
12,4
8,0
28,4
63,6
94
Picardie
19 399
96
54,9
12,9
5,6
32,5
61,9
85
Haute-Normandie
12 317
144
55,1
12,8
3,4
32,2
64,4
106
Centre
39 151
62
57,1
10,7
5,5
32,3
62,2
92
Basse-Normandie
17 589
80
52,7
12,4
8,5
29,8
61,7
89
Bourgogne
31 582
51
54,2
10,8
8,1
30,9
61,0
90
Nord-Pas-de-Calais
12 414
322
50,5
15,3
3,3
29,5
67,2
85
Est
48 030
106
55,4
8,7
3,0
35,1
61,9
95
Lorraine
23 547
98
54,4
9,9
2,5
32,4
65,1
89
Alsace
8 280
204
58,0
7,1
2,5
35,7
61,8
105
Franche-Comté
16 202
69
53,7
8,8
4,9
39,9
55,2
93
Ouest
85 099
90
54,7
10,5
8,9
29,2
61,9
87
Pays de la Loire
32 082
98
57,3
10,8
8,1
32,6
59,3
91
Bretagne
27 208
105
53,2
9,8
9,4
26,5
64,1
86
Poitou-Charentes
25 810
63
52,6
10,9
9,6
27,3
63,1
83
Sud-Ouest
103 599
58
53,3
11,0
8,6
24,4
67,0
89
Aquitaine
41 308
69
53,9
11,8
7,8
23,0
69,2
92
Midi-Pyrénées
45 348
55
53,2
10,6
8,8
26,2
65,0
87
Limousin
16 942
42
50,8
9,3
11,7
24,1
64,2
81
Centre-Est
69 711
99
56,7
10,2
5,2
30,8
64,0
97
Rhone-Alpes
43 698
127
57,6
10,1
4,3
31,8
63,9
100
Auvergne
26 013
51
52,8
10,5
9,9
25,9
64,2
84
Méditerranée
67 455
102
50,2
14,7
4,8
19,1
76,1
87
Languedoc-
Roussillon
27 376
81
49,3
14,8
7,9
18,6
73,5
78
Provence-Alpes-
Cote d' Azur
31 400
141
51,2
14,7
2,8
19,6
77,6
92
Corse
8 680
30
40,6
13,8
14,0
12,9
73,1
82
Départements d'outre-mer
89 287
...
...
...
...
...
...
...
Guadeloupe
1 705
...
...
...
...
...
...
40
Martinique
1 128
...
...
...
...
...
...
54
Guyane
83 934
...
...
...
...
...
...
48
Réunion
2 520
...
...
...
...
...
...
46
 
ORSZÁG
Régiók
Terület
(km2)
Népsűrűség
(fő/km2)
1996
Aktivi-
tási ráta (%)
1995
Munka-nélküliségi ráta (%)
1995
Foglalkozási szerkezet
(%)
1995
Mg Ipar Szolg
GDP/fő
(PPS)
EUR 15=100
1996
OLASZORSZÁG
301 316
190
47,4
12,0
7,5
32,1
60,4
103
Nord Ovest
34 081
178
48,2
8,7
4,8
36,9
58,3
119
Piemonte
25 399
169
49,5
8,0
5,0
41,2
53,8
118
Valle d' Aosta
3 264
36
53,8
5,9
8,8
22,7
68,5
131
Liguria
5 418
306
44,5
10,9
3,7
25,5
70,8
119
Lombardia
23 872
374
50,9
6,1
3,5
41,8
54,7
133
Nord Est
39 816
164
50,3
6,0
6,3
37,2
56,5
125
Trentino-Alto Adige
13 607
67
53,1
3,9
9,7
27,8
62,5
128
Veneto
18 365
241
50,5
6,0
6,0
40,5
53,5
124
Friuli-Venezia Giulia
7 844
152
47,8
8,0
4,4
32,4
63,2
126
Emilia-Romagna
22 124
177
51,0
6,3
8,4
35,0
56,6
133
Centro
41 142
141
48,3
8,0
5,5
35,6
58,9
108
Toscana
22 993
153
48,4
8,2
4,6
35,0
60,4
111
Umbria
8 456
98
47,1
10,1
7,1
32,8
60,1
98
Marche
9 694
149
48,5
6,3
7,0
38,7
54,3
106
Lazio
17 227
302
47,3
12,8
4,6
20,5
74,9
114
Abruzzo-Molise
15 232
105
46,7
10,8
9,7
31,3
59,0
88
Abruzzo
10 794
118
46,7
9,1
8,3
32,1
59,6
90
Molise
4 438
75
46,7
17,5
15,5
27,8
56,7
79
Campania
13 595
424
44,0
25,9
10,2
23,3
66,5
66
Sud
44 430
152
42,8
18,8
15,7
23,2
61,1
67
Puglia
19 357
211
42,0
15,9
14,5
24,8
60,7
71
Basilicata
9 992
61
43,0
19,1
18,2
28,6
53,2
70
Calabria
15 080
138
44,5
23,9
17,2
18,2
64,6
59
Sicilia
25 707
198
42,0
23,3
13,2
18,4
68,4
66
Sardegna
24 090
69
44,7
20,8
15,3
24,6
60,1
73
 
DÁNIA
43 080
122
64,6
7,1
4,4
21,1
68,5
119
ÍRORSZÁG
68 895
52
53,9
14,3
12,0
27,8
60,2
97
 
EGYESÜLT KIRÁLYSÁG
241751
242
61,5
8,8
2,1
27,4
70,5
100
North
15 416
201
57,7
11,0
1,8
31,4
66,8
87
Cleveland, Durham
3 026
386
...
11,1
0,9
32,6
66,5
83
Cumbria
6 824
72
...
7,7
5,4
32,9
61,7
101
Northumberland,
Tyne and Wear
5 566
259
...
12,1
1,6
29,5
68,9
86
Yorkshire and Humberside
15 410
327
61,3
9,1
2,2
30,1
67,7
89
Humberside
3 508
254
...
10,2
2,0
32,9
65,1
95
North Yorkshire
8 309
88
...
5,9
6,5
26,1
67,4
101
South Yorkshire
1 559
837
...
11,2
0,5
31,1
68,4
74
West Yorkshire
2 034
1035
...
8,6
0,5
32,1
67,4
93
East Midlands
15 628
263
62,7
7,8
2,4
35,4
62,2
94
Derbyshire,
Nottinghamshire
4 789
415
...
9,0
1,5
35,5
63,0
90
Leicestershire,
Northamptonshire
4 918
308
...
6,5
1,2
35,7
63,1
102
Lincolnshire
5 921
103
...
7,3
6,2
27,3
66,5
90
East Anglia
12 570
168
63,7
6,7
3,8
27,5
68,7
100
South East (UK)
27 224
659
64,0
8,6
0,9
22,1
77,0
118
Bedfordshire,
Hertfordshire
2 875
540
...
6,2
1,1
25,3
73,6
102
Berkshire,Oxfords.
Buckinghamshire
5 742
354
...
5,2
1,3
25,4
73,3
124
Surrey,
East-West Sussex
5 460
458
...
5,9
1,2
21,0
77,8
105
Essex
3 675
428
...
7,7
1,8
26,6
71,6
87
Greater London
1 578
4428
...
12,0
0,3
17,0
82,7
140
Hampshire,
Isle of Wight
4 159
417
...
6,5
1,4
26,2
72,4
104
Kent
3 735
415
...
8,2
2,0
24,2
73,8
92
South West (UK)
23 828
202
61,9
7,6
3,7
25,8
70,5
95
Avon, Wiltshire,
Gloucestershire
7 461
284
...
6,9
2,3
25,1
72,6
109
Cornwall, Devon
10 262
150
...
9,1
5,8
23,0
71,2
80
Dorset, Somerset
6 105
189
...
7,0
5,4
32,9
61,7
88
West Midlands
13 004
408
61,7
8,8
2,2
34,3
63,5
93
HerefordWorcester
Warwickshire
5 902
202
...
6,1
3,2
30,1
66,7
100
Shropshire,
Staffordshire
6 203
238
...
6,5
3,7
35,6
60,7
88
West Midlands (c.)
899
2928
...
11,4
0,3
37,3
62,4
93
North West (UK)
7 342
873
58,4
9,2
1,1
29,6
69,3
90
Cheshire
2 331
419
...
6,8
1,7
29,2
69,1
113
GreaterManchester
1 286
2005
...
9,2
0,4
31,0
68,6
91
Lancashire
3 070
464
...
7,0
2,1
32,6
65,3
88
Merseyside
655
2184
...
13,4
0,4
24,5
75,1
73
Wales
20 766
140
56,5
8,7
3,7
30,2
66,1
83
Clwyd, Dyfed,
Gwynedd, Powys
17 136
66
...
8,0
7,0
27,3
65,7
81
Gwent, Mid-South-
West Glamorgan
3 630
491
...
9,1
0,7
33,7
65,6
84
Scotland
77 080
66
61,1
8,8
2,7
26,3
71,0
99
Borders-Central- Fife-Lothian-Tayside
17 863
105
...
8,1
2,2
26,1
71,1
104
Dumfries-Gallo-
way, Strathclyde
19 899
122
...
9,7
1,8
28,3
69,9
90
Highlands, Islands
30 611
9
...
10,6
5,7
25,8
68,5
80
Grampian
8 707
61
...
5,7
6,2
30,6
63,2
126
Northern Ireland
13 483
122
57,6
13,0
5,8
26,2
68,0
81
  
ORSZÁG
Régiók
Terület
(km2)
Népsűrűség
(fő/km2)
1996
Aktivi-
tási ráta (%)
1995
Munkanél-
küliségi
ráta (%)
1995
Foglalkozási szerkezet
(%)
1995
Mg Ipar Szolg
GDP/fő
(PPS)
EUR 15=100
1996
GÖRÖGORSZÁG
131 625
80
49,2
9,1
20,4
23,2
56,4
68
Voreia Ellada
56 457
60
50,9
9,2
28,9
23,2
47,9
65
Anatoliki
Makedonia, Thraki
14 158
40
55,2
9,2
43,1
17,9
39,0
61
Kentriki Makedonia
18 811
94
49,9
9,1
20,8
26,0
53,2
67
Dytiki Makedonia
9 452
32
49,3
13,2
25,7
31,8
42,5
62
Thessalia
14 037
53
50,9
7,6
39,0
17,1
43,9
63
Kentriki Ellada
53 902
49
49,4
7,4
38,2
19,5
42,3
58
Ipeiros
9 204
40
46,7
7,2
32,9
17,9
49,2
44
Ionia Nisia
2 307
86
52,2
5,3
29,3
16,1
54,6
62
Dytiki Ellada
11 351
64
49,5
8,2
41,9
17,0
41,1
58
Sterea Ellada
15 550
43
46,8
9,2
31,1
29,5
39,4
66
Peloponnisos
15 491
43
51,8
6,0
45,6
16,4
38,0
58
Attiki
3 808
906
47,4
11,0
1,1
26,9
72,0
77
Nisia Aigaiou, Kriti
17 458
58
50,7
4,5
26,9
16,9
56,2
70
Voreio Aigaio
3 836
48
39,1
4,9
27,5
20,2
52,3
52
Notio Aigaio
5 286
51
51,2
4,8
9,7
20,3
70,0
75
Kriti
8 336
67
54,6
4,1
34,7
14,5
50,8
73
 
ORSZÁG
Régiók
Terület
(km2)
Nép-s?r?ség
(f?/km2)
1996
Aktivi-
tási ráta (%)
1995
Munka-nélküliségi ráta (%)
1995
Foglalkozási szerkezet
(%)
1995
Mg Ipar Szolg
GDP/f?
(PPS)
EUR 15=100
1996
SPANYOLORSZÁG
504 790
78
48,2
22,7
9,3
30,2
60,5
79
Noroeste
45 297
96
46,1
18,5
23,1
26,9
50,0
67
Galicia
29 434
93
47,9
17,2
29,0
25,0
46,0
63
Asturias
10 565
102
41,8
20,9
11,8
29,2
59,0
74
Cantabria
5 298
99
45,6
21,4
10,5
33,6
55,9
77
Noreste
70 366
57
48,2
19,3
6,6
37,2
56,2
92
País Vasco
7 261
285
49,5
23,0
3,4
37,9
58,7
92
Navarra
10 421
50
47,6
12,6
6,6
41,4
52,0
98
Rioja
5 034
52
46,2
15,9
9,9
40,1
50,0
89
Aragón
47 650
25
46,7
16,1
11,4
33,3
55,3
89
Madrid
7 995
627
48,6
20,7
0,9
25,4
73,7
101
Centro
215 025
25
44,0
22,4
15,5
29,6
54,9
69
Castilla y León
94 193
27
44,4
20,3
15,6
28,4
55,9
76
Castilla-LaMancha
79 230
21
42,89
20,4
13,6
35,1
51,3
66
Extremadura
41 602
26
44,7
30,5
18,4
23,4
58,2
55
Este
60 249
178
51,3
20,3
4,7
36,5
58,8
90
Cataluna
31 930
190
51,7
19,9
3,3
37,6
59,1
99
Comunidad
Valenciana
23 305
168
50,4
22,2
7,6
37,5
54,9
74
Islas Baleares
5 014
145
51,6
13,8
1,9
23,1
75,0
97
Sur
98 616
85
47,1
31,8
12,5
23,6
63,9
59
Andalucía
87 268
82
46,7
33,3
12,0
22,7
65,3
57
Murcia
11 317
96
49,3
22,2
16,3
29,4
54,3
67
Ceuta y Melilla
31
4271
49,2
33,0
0,8
12,3
86,9
72
Canarias
7 242
215
50,8
23,7
7,0
18,7
74,3
74
  
PORTUGÁLIA
91 906
108
58,1
7,1
11,5
32,2
56,3
71
Continente
88 798
106
58,4
7,1
11,2
32,4
56,4
72
Norte
21 278
166
58,9
6,3
11,4
41,9
46,7
62
Centro
23 668
72
60,7
3,9
23,9
31,1
45,0
61
Lisboa e Vale do
Tejo
11 931
277
58,4
9,1
3,1
25,7
71,2
89
Alentejo
26 931
19
51,4
11,4
17,2
22,8
60,0
60
Algarve
4 989
69
53,0
6,3
10,8
15,9
73,3
71
Acores
2 330
104
51,7
7,8
21,0
23,3
55,7
50
Madeira
779
330
54,3
4,6
13,8
31,6
54,6
55
 
ORSZÁG
Régiók
Terület
(km2)
Népsűrűség
(fő/km2)
1996
Aktivi-
tási ráta (%)
1995
Munkanélküliségi ráta (%)
1997
Foglalkozási szerkezet
(%)
1995
Mg Ipar Szolg
GDP/fő
(PPS)
EUR 15=100
1996
AUSZTRIA
83 859
96
59,4
4,4
7,3
32,1
60,6
112
Ostösterreich
23 554
144
59,3
4,7
6,1
28,7
65,2
128
Burgenland
3 966
69
57,8
3,8
10,9
35,3
53,8
72
Niederösterreich
19 173
79
59,6
3,4
11,1
31,0
57,9
96
Wien
415
3 838
59,4
5,9
0,6
25,6
73,8
167
Südösterreich
25 921
68
55,6
5,5
9,9
33,3
56,8
90
Kärnten
9 533
59
55,3
5,8
7,0
31,5
61,5
90
Steiermark
16 388
74
55,8
4,8
11,2
34,1
54,7
90
Westösterreich
34 384
84
62,0
3,8
7,4
35,3
57,3
108
Oberösterreich
11 980
116
61,7
3,0
10,2
38,8
51,0
102
Salzburg
7 155
71
62,9
3,9
5,3
28,6
66,1
121
Tirol
12 648
52
61,2
5,4
5,1
27,6
67,3
108
Vorarlberg
2 601
132
63,0
4,1
3,4
45,9
50,7
113
ORSZÁG
Régiók
Terület
(km2)
Népsűrűség
(fő/km2)
1993
Aktivi-
tási ráta (%)
1995
Munka-
nélküliségi ráta (%)
1995
Foglalkozási szerkezet
(%)
1995
Mg Ipar Szolg
GDP/fő
(PPS)
EUR 15=100
1996
FINNORSZÁG
338 147
15
61,1
18,1
7,8
27,6
64,6
97
Manner-Suomi
336 595
15
61,1
18,2
7,7
27,6
64,7
96
Uusimaa
10 405
124
66,7
15,2
1,3
22,9
75,8
129
Etelä -Suomi
58 244
31
59,8
18,3
7,6
31,9
60,5
92
Itä -Suomi
85 172
8
57,1
21,7
14,1
26,1
59,8
74
Vä li-Suomi
46 708
15
58,7
18,2
16,1
29,5
54,4
83
Pohjois-Suomi
136 068
4
59,5
21,2
9,3
26,1
64,6
83
Ahvenanmaa/Aland
1 552
16
60,6
6,2
9,6
20,7
69,7
119
SVÉDORSZÁG
410 934
21
63,6
9,1
3,3
25,7
71,0
101
Stockholm
6 490
259
...
7,7
0,6
17,6
81,8
123
Östra Mellansverige
38 432
39
...
9,1
3,3
28,4
68,3
92
Smaland med öarna
32 712
24
...
7,3
4,9
33,4
61,7
99
Sydsverige
13 968
89
...
9,1
3,9
25,7
70,4
93
Vä stverige
29 927
58
...
9,4
4,0
27,5
68,5
98
Norra Mellansverige
63 971
14
...
10,7
3,9
31,1
65,0
97
Mellersta Norrland
71 122
6
...
10,3
5,0
22,9
72,1
99
Övre Norrland
154 312
3
...
12,0
4,0
23,9
72,1
97

 

II. A regionális fejlettségi különbségek változása
(GDP/fő az országos átlag százalékában)

BELGIUM

Régiók
1955
1968
1979
1991
1996
Brussels/Bruxelles
141
144
158
158
154
Vlaams Gewest
87
95
100
101
103
Antwerpen
130
114
126
120
122
Limburg
78
75
90
99
98
Oost-Vlaanderen
80
85
91
96
93
Brabant
125
125
114
112
-
Vlaams Brabant
-
-
-
-
87
West-Vlaanderen
84
96
97
102
104
Région Wallonne
101
87
82
81
80
Brabant Wallon
-
-
-
-
79
Hainaut
99
82
79
74
72
Liége
113
101
95
92
88
Luxembourg
81
76
75
81
86
Namur
92
84
81
79
77

FRANCIAORSZÁG

Régiók
1950
1960
1970
1979
1991
1996
Ile-de-France
162
152
148
147
150
154
Champagne-Ardenne
93
95
100
102
100
90
Picardie
93
91
91
95
85
82
Haute-Normandie
101
114
116
116
97
102
Centre
74
85
90
90
92
88
Basse-Normandie
77
77
83
83
85
86
Bourgogne
79
80
88
88
89
87
Nord-Pas-de-Calais
105
99
86
86
81
82
Lorraine
112
102
91
91
84
86
Alsace
107
95
97
97
102
101
Franche Comté
93
90
89
89
94
89
Pays de la Loire
79
81
86
86
87
88
Bretagne
72
69
76
76
82
83
Poitou-Charentes
69
73
75
75
81
80
Aquitaine
76
89
87
87
93
88
Midi-Pyrénées
67
72
74
74
85
84
Limousin
84
75
74
74
78
78
Rhone-Alpes
100
98
99
99
99
96
Auvergne
83
79
79
79
82
81
Languedoc-Roussillon
74
77
73
87
76
75
Provence-Alpes-Cote d' Azur
96
100
93
91*
91
88
Corse
81
78
71
-
72
79
      * Korzikával együtt

NÉMETORSZÁG

Régiók
1950
1960
1970
1980
1991
1996
Baden-Württemberg
102
103
103
105
105
115
Bayern
85
88
95
96
103
115
Bremen
156
136
129
134
128
138
Hamburg
182
174
165
178
169
179
Hessen
98
100
105
105
120
137
Niedersachsen
80
87
84
87
87
95
Nordrhein-Westfalen
118
109
104
100
93
101
Rheinland-Pfalz
84
77
91
91
85
87
Saarland
...
93
84
80
91
97
Schleswig-Holstein
72
81
80
85
83
95
Berlin
-
-
-
-
-
94
Brandenburg
-
-
-
-
-
62
Mecklenburg-Vorpommern
-
-
-
-
-
56
Sachsen
-
-
-
-
-
59
Sachsen-Anhalt
-
-
-
-
-
56
Thüringen
-
-
-
-
-
56

 OLASZORSZÁG

Régiók
1928
1951
1961
1970
1979
1991
1996
Piemonte
156
152
141
132
127
116
115
Valle d’ Aosta
...
109
148
132
143
125
127
Liguria
145
154
147
130
124
113
116
Lombardia
142
159
148
137
132
131
129
Trentino-Alto Adige
111
113
97
98
118
119
124
Veneto
80
88
95
99
103
114
120
Friuli-Venezia Giulia
101
117
99
113
111
118
122
Emilia-Romagna
104
105
115
120
127
124
129
Toscana
107
99
102
107
118
106
108
Umbria
95
81
77
88
98
96
95
Marche
76
74
75
85
97
102
103
Lazio
104
104
118
109
101
115
111
Abruzzo-Molise
63
63
65
69
69
86
85
Campania
76
72
71
67
67
69
64
Puglia
69
64
64
70
70
72
69
Basilicata
70
53
53
60
73
63
68
Calabria
59
54
50
52
56
55
57
Sicilia
70
63
65
69
67
66
64
Sardegna
75
81
69
75
76
72
71

 EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

Régiók
1950
1971
1979
1991
1996
North
85
87
93
87
87
Yorkshire and Humberside
102
93
95
90
89
East Midlands
90
96
99
96
94
East Anglia
87
95
94
101
100
South East
123
114
113
119
118
South West
73
94
92
96
95
West Midlands
104
103
96
91
93
North West
98
96
96
92
90
Wales
72
88
88
85
83
Scotland
89
93
97
95
99
Northern Ireland
62
75
78
76
81

 III. A foglalkozási szerkezet átalakulása

NÉMETORSZÁG

Régiók
1950
1960
1970
1981
 
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Baden-Württemberg
27
45
28
16
53
31
8
55
37
6
52
42
Bayern
33
37
30
21
35
44
13
47
40
10
45
45
Berlin
1
47
52
1
47
52
1
42
57
1
35
64
Brandenburg
31
36
33
25
38
37
17
46
37
15
45
40
Bremen
3
41
56
2
40
58
2
37
61
1
35
64
Hamburg
3
39
58
2
37
61
1
35
64
1
31
68
Hessen
23
42
35
14
46
40
8
49
43
5
45
50
Mecklenburg-Vorpommern
42
24
34
33
26
41
23
32
45
19
35
46
Niedersachsen
30
36
34
19
42
39
10
45
45
8
40
52
Nordrhein-Westfalen
12
55
33
6
56
38
4
53
43
2
48
50
Rheinland-Pfalz
36
36
28
22
42
36
10
46
44
8
42
50
Saarland
...
...
...
3
63
34
2
52
46
2
51
47
Sachsen
12
58
30
10
58
32
8
59
33
7
56
37
Sachsen-Anhalt
21
49
30
20
48
32
14
50
36
12
50
38
Schleswig-Holstein
27
34
39
16
38
46
9
37
54
8
32
60
Thüringen
24
48
28
18
51
31
12
54
34
10
54
36

 FRANCIAORSZÁG

Régiók
1950
1960
1970
1981
 
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Ile-de France
3
43
54
2
43
55
2
41
57
1
36
63
Champagne-Ardenne
28
39
33
22
42
36
17
43
40
11
43
46
Picardie
30
35
35
20
41
39
16
43
41
9
41
50
Haute-Normandie
22
38
40
16
40
44
12
42
46
7
34
59
Centre
39
29
32
29
33
38
21
39
40
11
37
52
Basse-Normandie
48
23
29
41
26
33
32
30
38
18
32
50
Bourgogne
36
29
35
28
34
38
21
39
40
11
37
52
Nord-Pas-de-Calais
12
56
32
10
53
37
9
50
41
5
41
54
Lorraine
14
53
33
10
52
38
9
41
50
5
41
54
Alsace
21
45
34
14
46
40
11
45
44
7
40
53
Franche-Comté
30
41
29
21
48
31
16
50
34
8
44
48
Pays de la Loire
45
27
28
37
30
33
28
31
41
15
35
50
Bretagne
53
20
27
42
21
37
36
23
41
18
29
53
Poitou-Charentes
48
23
29
39
26
35
30
31
39
17
31
52
Aquitaine
44
23
33
33
30
37
26
32
42
13
30
57
Midi-Pyrénées
47
26
27
36
29
35
28
33
39
15
30
55
Limousin
52
23
25
42
28
30
33
29
38
18
31
51
Rhone-Alpes
27
42
31
18
47
35
13
47
40
7
40
53
Auvergne
43
29
28
34
32
34
27
34
39
13
37
50
Languedoc-Roussillon
39
23
38
31
28
41
23
30
47
12
26
62
Provence-Cote d'Azur
18
31
51
12
33
55
9
32
58
5
27
68
Corse
...
...
...
...
...
...
...
...
...
13
22
65

OLASZORSZÁG

Régiók
1950
1960
1970
1980
 
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Piemont
33
42
25
22
51
27
12
56
32
9
49
42
Valle d'Aosta
40
41
19
28
42
30
13
41
46
8
38
54
Liguria
19
40
41
11
41
48
8
39
53
7
31
62
Lombardia
20
53
27
11
59
30
11
60
29
4
43
53
Trentino-Alto Adige
41
29
30
28
32
40
18
37
45
11
32
57
Veneto
43
32
25
25
45
30
14
48
38
9
45
46
Friuli-Venezia Giulia
29
39
32
17
43
40
10
45
45
6
39
55
Emilia-Romagna
52
25
23
33
37
30
20
42
38
12
40
48
Toscana
40
34
26
24
45
31
11
49
40
8
43
49
Umbria
57
24
19
40
35
25
21
42
37
10
41
49
Marche
60
21
19
47
31
22
24
40
36
12
44
44
Lazio
33
26
41
20
32
48
10
32
58
7
28
65
Abruzzo
60
22
18
51
24
25
28
36
36
14
37
49
Molise
76
14
10
63
21
16
47
27
26
28
30
42
Campania
47
27
26
35
35
30
23
39
38
18
30
52
Puglia
59
25
16
50
27
23
37
32
31
25
29
46
Basilicata
72
16
12
59
26
15
40
33
27
29
31
40
Calabria
61
20
19
47
32
31
31
39
30
21
26
53
Sicilia
51
24
25
41
30
29
29
32
39
19
31
50
Sardegna
51
24
25
38
32
30
21
35
44
13
31
56

GÖRÖGORSZÁG

Régiók
1950
1960
1970
1981
 
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Anatoliki Makedonia, Thraki
71
14
15
77
12
11
69
11
20
50
25
25
Kentriki Makedonia
58
19
23
64
18
18
47
26
27
30
32
38
Dytiki Makedonia
70
13
17
76
13
11
54
26
20
38
38
24
Thessalia
63
18
19
68
16
16
60
19
21
48
23
29
Ipeiros
62
17
21
72
15
13
59
19
22
43
25
32
Ionia Nisia
62
13
25
71
11
18
61
16
23
47
37
16
Dytiki Ellada
67
13
20
69
15
16
59
20
21
49
22
29
Sterea Ellada
68
14
18
71
15
14
53
25
22
38
33
29
Peloponnisos
71
11
18
75
10
15
68
12
20
49
21
30
Attiki
8
38
54
6
42
52
3
44
53
2
39
59
Voreio Aigaio
55
18
27
62
17
21
46
13
41
35
20
45
Notio Aigaio
47
22
31
50
24
26
37
25
38
21
29
50
Kriti
62
16
22
70
13
17
62
17
21
50
18
32

 PORTUGÁLIA

Régiók
1950
1960
1970
1981
 
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Norte
46
31
23
41
37
22
31
42
27
20
49
31
Centro
61
19
20
58
23
19
45
30
25
31
35
34
Lisboa e Vale do Tejo
31
28
41
27
31
42
18
34
48
9
37
54
Alentejo
70
11
19
68
14
18
53
20
27
37
26
37
Algarve
61
20
19
58
22
20
42
25
33
24
29
47
Acores
63
17
20
60
18
22
47
21
32
31
26
43
Madeira
58
20
22
52
22
26
38
28
34
21
35
44

SPANYOLORSZÁG

Régiók
1950
1960
1970
1981
 
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Mg
Ipar
Szolg
Galicia
71
14
15
69
16
15
50
23
27
39
29
32
Asturias
43
37
20
40
39
21
21
45
34
17
43
40
Cantabria
40
34
26
40
34
26
28
40
32
18
40
42
País Vasco
22
47
31
15
54
31
7
58
35
5
55
40
Navarra
55
21
24
50
25
25
25
42
33
14
43
43
Rioja
56
22
22
47
27
26
30
40
30
19
41
40
Aragón
58
20
22
47
26
27
30
35
35
20
36
44
Madrid
10
34
56
6
37
57
2
40
58
1
34
65
Castilla y León
61
18
21
55
20
25
39
28
33
28
31
41
Castilla-La Mancha
69
15
16
65
17
18
42
28
30
29
32
39
Extremadura
72
10
18
66
15
19
50
20
30
37
23
40
Cataluna
22
48
30
16
52
32
9
55
36
6
49
45
Comunidad Valenciana
47
28
25
35
35
30
21
43
36
13
43
44
Islas Baleares
40
33
27
34
32
34
19
33
48
10
30
60
Andalucía
59
18
23
52
22
26
38
37
25
21
29
50
Murcia
60
19
21
48
27
25
30
34
36
20
33
47
Canarias
56
20
24
42
21
37
24
28
48
14
23
63

 

Összehasonlító magyarországi adatok

Megyei gazdasági fejlettségi különbségek

RÉGIÓK, MEGYÉK
Egy lakosra jutó GDP az országos átlag százalékában
Egy lakosra jutó vidéki
GDP az átlag
százalékában
 
1975
1997
1975
1997
Közép-Magyarország
 
 
 
 
Budapest
139
187
 
 
Pest
61
78
67
97
Nyugat-Dunántúl
 
 
 
 
Győr-Moson-Sopron
111
109
122
136
Vas
82
114
90
142
Zala
88
91
97
114
Közép-Dunántúl
 
 
 
 
Fejér
106
117
116
146
Komárom-Esztergom
131
86
144
107
Veszprém
116
80
127
100
Dél-Dunántúl
 
 
 
 
Baranya
108
80
119
100
Somogy
71
70
78
87
Tolna
77
84
85
105
Észak-Alföld
 
 
 
 
Hajdú-Bihar
83
76
91
95
Jász-Nagykun-Szolnok
93
75
102
94
Szabolcs-Szatmár-Bereg
59
58
65
72
Dél-Alföld
 
 
 
 
Bács-Kiskun
79
73
87
91
Békés
89
72
98
89
Csongrád
109
90
120
112
Észak-Magyarország
 
 
 
 
Borsod-Abaúj-Zemplén
111
69
122
87
Heves
100
72
110
90
Nógrád
77
53
85
66
Együtt
100
100
100
100

Az adatok forrása: 1995: a KSH GDP becslése (1999) 1975: Nemes Nagy J. becslése Barta Gy. (1977) valamint KSH információk felhasználásával

A megyék foglalkozási szerkezetének átalakulása

RÉGIÓK MEGYÉK
Az aktív keresők ágazati megoszlása
%
 
I.
II.
III.
I.
II.
III.
I.
II.
III.
 
1960
1980
1995
Közép-Magyarország
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Budapest
1,4
54,5
44,1
3,9
45,0
51,1
0,7
23,7
75,7
Pest
32,8
40,7
26,5
18,3
44,2
37,6
6,0
31,9
62,1
Nyugat-Dunántúl
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Győr-Moson-Sopron
36,4
38,3
25,3
18,3
45,5
36,1
7,8
37,7
54,5
Vas
49,2
14,4
26,4
20,3
40,6
39,1
8,1
42,2
49,8
Zala
56,9
20,9
22,2
23,8
40,4
35,8
6,3
39,9
53,9
Közép-Dunántúl
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Fejér
40,9
34,1
25,0
19,5
46,8
33,7
10,4
41,1
48,5
Komárom-Esztergom
23,5
54,5
21,0
15,7
52,3
32,0
7,0
40,6
52,4
Veszprém
36,7
38,0
25,3
17,8
46,5
35,7
8,2
36,9
54,8
Dél-Dunántúl
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Baranya
41,8
33,9
24,3
18,4
42,2
39,3
11,4
33,1
55,4
Somogy
59,5
18,1
22,4
28,3
32,5
39,2
12,5
25,4
62,1
Tolna
56,2
22,3
21,5
27,3
38,3
34,4
14,2
36,0
49,9
Észak-Alföld
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Hajdú-Bihar
54,1
20,1
25,8
27,6
34,8
37,6
12,3
31,6
56,0
Jász-Nagykun-Szolnok
47,8
26,3
25,9
26,7
37,9
35,4
12,3
34,2
53,5
Szabolcs-Szatmár-Bereg
67,2
15,2
176
29,4
33,7
36,9
10,0
34,8
55,2
Dél-Alföld
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Bács-Kiskun
65,2
16,6
18,2
36,1
33,1
30,9
15,8
31,5
52,6
Békés
61,0
19,7
19,3
31,5
34,5
34,0
16,2
32,5
51,3
Csongrád
49,9
25,9
24,2
24,0
38,2
37,8
15,3
28,9
55,7
Észak-Magyarország
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Borsod-Abaúj-Zemplén
37,7
37,8
24,5
14,6
50,1
35,2
5,7
37,3
57,0
Heves
46,5
28,5
25,0
19,0
44,8
36,2
6,9
38,4
54,7
Nógrád
39,4
39,5
21,1
15,5
50,9
33,6
5,6
39,8
54,6
Együtt
45,2
30,4
24,4
20,5
37,0
42,4
8,0
32,7
59,3
I. Mezőgazdaság, II. Ipar, építőipar, III. Szolgáltatások
*
ELTE Regionális Földrajzi Tanszék Regionális Tudományi Füzetek 4. kötetének elektronikus változata
Nemes Nagy József

Elágazó növekedési pályák az ezredvégi Magyarországon

Tartalom:

 Az új térszerkezet

A kilencvenes évek területi folyamatait a válságjelenségek (mindenek előtt a munkanélküliség) és a gazdasági megújulás (elsősorban a külföldi tőkebefektetések bázisán nyugvó elemeinek) regionálisan szembefeszülő mozgásai jellemzik hazánkban. Ezek hatására három meghatározó regionális és települési elmozdulást regisztrálhatunk, amelyek összegződéseként a gazdasági és társadalmi folyamatok felértékelődő, stabil illetve válságterhes térségi és települési elemekből új térszerkezetet formálnak. A három fő megosztó dimenzió az alábbi:

    1) A főváros kiugró fejlődése az ország többi részéhez viszonyítva.

    2) A nyugati térségek növekvő előnye a keleti és északi régiókkal szemben.

    3) A településhálózat éleződő gazdasági hierarchizáltsága.

A főváros minden gazdasági mutatóban messze kiemelkedik az országból. Budapesten a megtermelt GDP egy lakosra jutó értéke mintegy 80%-kal magasabb az országos átlagnál. A főváros gazdasági átalakulását az üzleti, pénzügyi szolgáltatások, a kereskedelem dinamikája vezérli. Budapest ma Közép-Európa egyik legdinamikusabb, legvonzóbb pénzügyi, kereskedelmi centruma, meghatározó hazai hatalmi-politikai központ, alapjaiban átalakult szervezeti és foglalkozási szerkezettel (1996-ban már a keresők háromnegyede a szolgáltatásokban dolgozott).

Tulajdonképp a főváros kiugró dinamikája eredményezi a regionális fejlettségi különbségek nagy távlatú (a hetvenes és a kilencvenes évek közepének összevetésével kimutatható) változásának sajátos kettősségét (lásd a Szabó Pál által összeállított regionális adattárhoz csatolt táblázatait az előző tanulmányban). A fővárossal együtt vizsgálva az egy lakosra jutó megyei GDP-vel mért gazdasági fejlettség különbségeit megállapítható, hogy a súlyozott relatív szórás növekedett, a legfejlettebb és legelmaradottabb térség közötti olló nyílt. Csak a vidéket vizsgálva ellenben zárul a fejlettségi olló, csökken a szórás, azaz a vidék fejlettségét tekintve ma homogénebb, mint két évtizeddel ezelőtt, itt jellemző folyamat a „lefelé nivellálódás". A nagy elmozdulás azonban tulajdonképp nem a fejlettségi különbségek mértékében, hanem a fejlettség térszerkezetében van.

A közelmúlt átalakulási folyamatait erős gazdasági tartalmú települési hierarchizáltság jellemzi. A hangsúly a települési tagozódás gazdasági tartalmán van, amely a települési lejtőt a korábbi évtizedekben alapvetően formáló infrastrukturális, ellátottsági tagoltság mellé lépett. A településrendszer csúcsán álló főváros mellett a nagyobb vidéki városokban nőtt leginkább a vállalkozási aktivitás, a munkanélküliség a városokban mindvégig 10% alatt maradt, a jövedelmek reálértéke is kevésbé csökkent. Mindezekben szerepet játszott az is, hogy a non-profit szféra (oktatás, egészségügy, igazgatás) intézményei a városokban összpontosulnak, s itt a munkaerő-megtartás viszonylag erős volt (ennek ára az volt, hogy ezekben az ágazatokban a jövedelemdinamika jóval alatta maradt a piaci szféráénak). A képzettségét, iskolázottságát tekintve kedvezőbb mutatójú, s ezáltal jobb alkalmazkodó képességgel rendelkező városi népesség a piaci szférában is sikeresebben őrzi pozícióit. A falvak lakóinak munkaerő-piaci és jövedelmi helyzet gyorsabban romlott, mindenek előtt a mezőgazdaság megrendült piaci kapcsolatai hatására. A főváros-vidék dualizmus meghatározó súlyát egyértelműen igazolja a jövedelem-egyenlőlenségek alakulása különböző térségi szinteken (1. táblázat), a településközi jövedelemegyenlőtlenség mintegy kétharmadát ugyanis a főváros-vidék diszparitás teszi ki. A különböző térségi szinteken mért egyenlőtlenségek lefutását 1993-ig határozott növekedés jellemzi, ezt követően a korábbiaknak mintegy másfélszeresét elérő szinten stabilizálódni látszanak az adóköteles jövedelmek területi egyenlőtlenségei.

 
Robin Hood-index
(az adóköteles jövedelmek és a népesség megoszlása alapján)
Évek
Budapest-vidék
Megyék
Kistérségek
Települések
 
n=2
n=20
n=150
n=3100
1988
6,9
7,7
9,1
10,8
1989
7,6
8,2
9,8
11,7
1990
8,3
8,7
10,7
12,9
1991
7,5
8,2
10,6
13,3
1992
9,7
9,8
12,0
14,8
1993
9,9
10,2
12,6
15,1
1994
10,0
10,4
12,9
15,5
1995
9,5
10,1
12,6
15,2
1996
9,0
10,3
12,7
15,2
1997
9,3
10,7
13,2
15,4
 
Az egyes térségi szintek kumulált súlya
a jövedelem-egyenlőtlenségben (%)
 
Bp-vidék
Megyék
Kistérségek
Települések
1988
64
71
84
100
1989
65
70
84
100
1990
64
67
83
100
1991
56
62
80
100
1992
66
67
81
100
1993
66
68
83
100
1994
65
67
83
100
1995
63
66
83
100
1996
59
68
84
100
1997
60
69
86
100
1. táblázat Jövedelem-egyenlőtlenségek különböző térségi szinteken (1988-1997)

(F: 1996-ig: Major K. - Nemes Nagy J. 1999 Területi jövedelemegyenlőtlenségek a kilencvenes években "Statisztikai Szemle" 5. sz. pp. 397-421., 1997: saját számítás.)

A gazdasági fejlettség és aktivitás, a lakossági jövedelmek, a munkanélküliség regionális tagoltságát a kilencvenes években a megyék szintjén vizsgálva a főváros kiugróan kedvező fejlettségi mutatóin túlmenően mindenek előtt a határozott Nyugat-Kelet megosztottság tűnik szembe.

Az ország legdinamikusabb, a válságjegyekkel viszonylag legkevésbé érintett térsége a főváros, Győr-Moson-Sopron és Vas megye, amelyek mellé az évtized második felében Székesfehérvár kiugró ipari dinamikája következtében Fejér megye is felzárkózott, A negatív póluson Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéket találjuk. (A vidéki megyék fejlettségi rangsorait még tíz évvel ezelőtt is Komárom vezette, s Borsod is az élcsoportba tartozott, csak Szabolcs számít a tradicionálisan elmaradott megyének). A Nyugat-Dunántúl kiemelkedik a vidéki térségből. Nagyon kedvezőtlen az alföldi és az északi megyék pozíciója. Észak-Magyarország ma fejlettségi szintjét tekintve távolról sem különül el úgy az Alföldtől mint néhány évtizede. E térségekből csupán Csongrád megye kerül az átlag fölé, elsődlegesen a szegedi nagyvárosi vonzerő, az évtized elejétől máig húzódó jugoszláv válság által kiváltott, s súlyos „fekete” elemekkel is terhelt tőkekimenekítés és emigráció hatására kialakult kiugróan magas vállalkozássűrűség következtében.

A nyugati térségek mai dinamikája elsődlegesen a kedvező földrajzi fekvésnek köszönhető. Sajátos előnyt jelent az is, hogy a nyugati határzóna (politikai-katonai okokból) kimaradt a szocialista iparosítás nehézipari szakaszából, így eleve korszerűbb és mobilabb gazdaságszerkezettel, szakmakultúrával érkezett a rendszerváltozás küszöbére. A térséget tömeges mindennapi kapcsolatrendszer fűzi a szomszédos osztrák térségekhez, ami ma már egyben az Európai Uniót is jelenti. E tényező a társadalmi mélyrétegekben, mentalitásban távoli történelmi gyökerekből táplálkozó szociálpszichológiai előnyökre épülnek rá. A „Nyugat-Kelet” lejtő minden lényeges gazdasági és társadalmi kategóriában kimutatható a kilencvenes években, akár a teljes térségi vagy települési kört, akár az egyes településcsoportokat vizsgáljuk is, ami azt is jelenti, hogy a fekvési, regionális faktornak a kilencvenes években nagyobb volt a szerepe a területi egyenlőtlenségrendszerben, mint a településnagyság hatásának. Ezt az is bizonyítja a városhálózat többváltozós statisztikai elemzése szerint a városi gazdasági fejlettségi rangsor élén (a külön kategóriát képviselő Budapest után) a nyugati országrész illetve a fővárosi agglomeráció középvárosai (Sopron, Budaörs) állnak, a megyeszékhelyeket is megelőzve.

A csak lassan enyhülő válság a keleti megyékben több gyökerű. Az első szál nem is valamifajta kedvezőtlen helyi adottságban keresendő, hanem a már említett, leginkább a nyolcvanas évek végét, a kilencvenes évek elejét jellemző sajátos mechanizmusban. Ebben az időszakban a nehézségekre a fejlett térségek (elsősorban a főváros) gazdasága úgy reagált, hogy válságát áthelyezte a perifériákra: legelőbb az ingázó munkásokat bocsájtották el, a kis vidéki telepeket zárták be. A második tényezőként említhető az, hogy északkeleti megyéket sújtotta leginkább a keleti piacokra települt nehézipar és a mezőgazdasági tömegtermelés keleti kapcsolatrendszerének összeomlása. A harmadik fontos elem a kiépítetlen nagytérségi infrastruktúra, aminek hatására a tőke megrekedt a nyugati térségben és a fővárosban, a keleti országrészben csak a legígéretesebb piacokkal rendelkező vállalatokat csemegézte ki.

Míg a megyei szintű elemzés a markáns főváros-vidék és Nyugat-Kelet dualizmust hozza felszínre, kisebb területegységeket vizsgálva már mozaikszerűbb a kép.

Az új térszerkezetben a korábbi évtizedekhez képest a legalapvetőbb változás az, hogy mára lényegében összeomlott a magyar gazdasági térszerkezet mintegy négy évtizeden át legstabilabbnak látszó tartópillére, a középhegységi térségbe települt ÉK-DNY-i nehézipari tengely (a rendelkezésre álló adatok szerint a 1988 és 1997 között a legnagyobb jövedelmi pozícióvesztést elszenvedett városok közé tartozik innen Ózd, Bátonyterenye, Putnok, Sajószentpéter és Oroszlány, velük csupán Komló depressziója vetekszik). Az északi megyék kohászata végnapjait éli, s a dunántúli ipari zónában is hatalmas rozsdafoltok éktelenkednek Komárom és Veszprém megyék csak lassan éledő ipari körzeteiben. Az iparágak közül e zónában egyedül a vegyipar heverte ki a piacgazdasági átmenet sokkját. A térség számos hagyományos iparvárosa ma a környezeti és társadalmi katasztrófa mintaterülete. A megújulás az ipari tengelyben a legmodernebb feldolgozóipar bázisán ugyanakkor néhány városban kiugró dinamikával jellemezhető (Székesfehérvár, s legújabban Tatabánya).

A kisebb egységek szintjén kirajzolódó új térszerkezetben is világosan elkülönül a stabilabb nyugati (észak-nyugati) illetve válságterhes keleti (észak-keleti) országrész. A mai fejlettségi választóvonal azonban semmiképp sem a Duna, jóval inkább a több szerző által is megerősített BB (Balassagyarmat-Békéscsaba) vonal az, amely a dinamikus és nekilendülő térségeket ma még határozottan elválasztja a stagnáló és vesztes térségektől.

Jól érzékelhetőek a nyugati országrész dinamikus tengelyei: a Budapest - Győr - Mosonmagyaróvár - Sopron (Pozsony - Bécs) vonal, és a Budapest - Székesfehérvár - Balaton tengely is. A fővárosból kiágazó két vonalat mintegy összekapcsolja az osztrák határmente nekilendült zónája, ahol mind a nagyobb városok, mind a kisebb centrumok körzetei a legjobb helyzetű térségek közé tartoznak. E határzónában egyértelműen a külső hatások, leginkább a viszonylag közeli, hatalmas gazdasági erejű dél-német, észak-olasz és osztrák régiók közvetlen és közvetett dinamizáló ereje mutatkozik meg. A Balaton térsége elsősorban a kisvállalkozási koncentráltságnak köszönhetűen emelkedik ki. A térség erős függését az idegenforgalom konjunkturális ingadozásaitól hosszabb távon csillapítani látszik az ingatlanvagyon határon túlnyúló vonzása.

A dunántúli fejlődési tengelyek között is találunk azonban jellemzően agrárkarakterű árnyékterületeket, amelyek még ma is jellemzően a belső megyehatárokra fúződnek fel (ezek tipikus “belső perifáriák”), s korábban prosperáló, mára depresszióba süllyedt kisebb ipari körzeteket. A Dunántúl talán legkritikusabb helyzetű összefüggő térsége a déli határzóna, amelyet sújt az ismétlődő jugoszláviai háborúknak a gazdasági kapcsolatokat is blokkoló hatása.

A déli és keleti országrészre is igaz, hogy szinte minden megyeszékhely kiemelkedik a környezetéből, helyi dinamikus centrumokat képez. A nagyvárosok piaci vonzerőt jelentenek a kereskedelemnek, szervező centrumként funkcionálnak, magukhoz vonzák az újjászerveződő pénzügyi és gazdasági szolgáltató tevékenységeket. Míg a foglalkoztatottak száma a gazdaság egészét tekintve folyamatosan csökken, e tevékenységek bővülnek.

Bár ahogy említettük a dinamika és a válság határvonala nem a Duna mentén húzódik, a folyó mégis sajátos törésvonalat képez. A jobb partján található stratégiai jelentőséggel bíró iparvárosok (Százhalombatta, Dunaújváros, Paks) máig stabil vonalat alkotnak, míg a keleti parton átmeneti helyzetű zónát találunk Pest és Bács-Kiskun megyékben. Itt még érzékelhető a főváros gazdasági vonzereje, viszonylag kedvező a közlekedésföldrajzi helyzet, fontos stabilizáló elem a mez?gazdasági kistermelés, de a külföldi tőke még csak legnagyobb városokig (Kecskemét, Szeged) hatolt el. A távolabbi északi és keleti régiók szinte összefüggő „vesztes” zónát alkotnak, magas és tartós munkanélküliséggel, országos összevetésben csak a megyeszékhelyek körzeteiben és itt is néhány stratégiai fontosságú városban (Tiszaújváros. Záhony) mutatkoznak viszonylag kedvezőbb gazdasági jegyek.

Az ország dinamikus térségei (a f?város és környéke, a nyugati országrész s néhány vidéki város) mára már kiépítették azoknak a gazdasági és társadalmi struktúráknak az alapjait, amelyek e zónák felértékelődött belső adottságait (fekvési előnyeit, piaci súlyát és vonzását, innovatív erejét) képesek lehetnek kihasználni. Kiterjedt térségei az országnak azonban ma is régi gyökerű vagy újonnan kialakult bajokkal küzdenek („problematikus” térségek), s ezek pozícióján a területfejlesztési politika máig még nem tudott javítani (Tiszántúl, Észak-Magyarország). E pólusokhoz képest ugyanakkor a több milliós népességet átfogó „szürke” térségekben (elsősorban az ország középső és déli területein) a viszonylagos stabilitáshoz még elegendő, de az előrelendüléshez már kevés volt a mobilizált társadalmi-gazdasági forrás. A gazdasági növekedés gyorsulása remélhetően e térségekben rövidesen lendületet ad a gazdaságnak.

A területfejlesztés korlátozott hatásában - tisztán pénzügyi, beruházási oldalról tekintve -három tényező szerepe emelhető ki. A piaci alapon lokalizálódó erőforrások az átmenet első éveiben egyértelműen a kedvezőbb gazdasági pozíciójú térségeket részesítették előnybe, e hatásra ráerősítettek állami kedvezmények (támogatás, adóelengedés), s mindezekhez képest a célzottan területfejlesztési tartalmú források nagyságrendje elenyésző volt. Nem segítette érzékelhető erővel az elmaradott és depressziós térségek felzárkóztatását a területfejlesztés állami forrásainak az indokoltnál nagyobb arányban a lakossági infrastruktúrahiányok enyhítését célzó belső struktúrája sem.

Nem elhallgatható negatív vonása ma még az új térszerkezetnek az, hogy említett fő térségi elemei között csekélyek az interaktív kapcsolatok, a pozitív pólusok érdemi vonzást a többi térségre alig gyakorolnak, alapjaiban saját adottságaikat hasznosítják, legfőbb hiányzó erőforrásukat, a tőkét pedig külföldről merítik, a legdinamikusabb ágazatokban a versenytársak nem belföldön, hanem a világpiacon találhatók. Mivel munkaerővonzó centrumok nincsenek, a válságtérségek lakói számára nincs meg az elköltözés teremtette előrelépés lehetősége. Sajátos kettősség, hogy míg a betelepült multinacionális cégek - a hazai beszállítói kör folyamatosan szándékolt szélesítése ellenére - ma még jellemzően „területen kívüliek”, a széles kisvállalkozói kör azonban minden korábbinál erősebben kötődik a helyi és regionális adottságokhoz.

A kistérségi szinten végzett tipizáláshoz hasonló elemzést 1998-ban települési szinten is elvégeztük (1995-96-os adatokkal). A négy csoportra (vesztesek, nekilendülők, stagnálók, nyertesek) tagolt települési térben is jól elkülönülnek az ország egyes térségei. Ez világosan kitűnik akkor, ha számbavesszük, hogy miként oszlik el a népesség a négy településcsoport között (2. táblázat).

 

Területegységek
Az egyes településtípusokban élő népesség (1996) megoszlása
Együtt
Nyertesek
Nekilendülők
Stagnálók
Vesztesek
Magyarország(%)
100,0
40,1
19,3
17,8
22,8
A vidék
100,0
26,4
23,7
21,9
28,0
Közép-Magyarország
100,0
77,2
10,4
9,9
2,5
Közép-Dunántúl
100,0
28,6
32,8
24,8
13,8
Nyugat-Dunántúl
100,0
52,5
17,0
22,6
7,8
Dél-Dunántúl
100,0
25,6
32,8
18,0
23,5
Észak-Magyarország
100,0
18,6
14,8
21,2
45,4
Észak-Alföld
100,0
13,5
19,3
13,2
54,0
Dél-Alföld
100,0
22,7
23,3
27,0
27,0
Magyarország(%)
100,0
100,0
100,0
100,0
100,0
A vidék
81,5
53,8
100,0
100,0
100,0
Közép-Magyarország
28,3
54,5
15,2
15,8
3,1
Közép-Dunántúl
11,0
7,8
18,6
15,2
6,6
Nyugat-Dunántúl
9,8
12,8
8,6
12,4
3,3
Dél-Dunántúl
9,7
6,3
16,5
9,9
10,1
Észak-Magyarország
12,7
5,9
9,7
15,1
25,2
Észak-Alföld
15,1
5,1
15,1
11,2
35,8
Dél-Alföld
13,4
7,6
16,2
20,4
15,9
2. táblázat A népesség megoszlása az átmenet fő települési típusai között régiók szerint

Országosan (köszönhetően mindenek előtt a fővárosnak) 60-40%-ra tehető a két kedvező illetve a két kedvezőtlen helyzet? településcsoportban élő népesség megoszlása. Ha csak a vidéket vesszük számba, 50-50%-ra módosul ez az arány, s egyértelmű tény az, hogy a nyertes és nekilendülő csoportot jellemzően a nagy és középvárosok emelik ilyen jelentős súlyra, míg a kedvezőtelen helyzetű településcsoportba döntően a falvak kerülnek. A vidéki népesség nagyjából egyenlő arányban oszlik el a négy településtípus között. A 2. táblázat világosan igazolja a regionális különbségeket is, a közép-magyarországi régió és Nyugat-Magyarország esetében a városi központokon túlnyúlik a dinamika.

A regionális átalakulás hajtóerői

A területi struktúrát is átalakító, az új térszerkezetet létrehozó folyamatok összetettek és többeleműek. Talán a legalapvetőbb változás az, hogy a privatizáció, a mezőgazdasági kárpótlás, az új - elsősorban az 1997-ig kétezer milliárd forintot (16 milliárd dollárt) elérő külföldi - tőkebefektetések nyomán átalakuló tulajdoni szerkezetben az évtized közepére a magántulajdon vált meghatározóvá (1996-ban már minden megyében a keresők több, mint fele magán- vagy részben magántulajdonban lévő gazdálkodóknál dolgozott). Az új, részben kényszerű vállalkozások, a privatizáció során a nagyvállalatok örökébe lépő kisebb önálló társaságok megsokszorozták a gazdasági szereplők számát. 1998 végén több, mint 850 ezer vállalkozás működött az országban (közte 450 ezer egyéni vállalkozás) Az állam szerepe ma már csak az oktatási, egészségügyi szférában és az igazgatásban domináns (de non-profit vállalkozások már itt is teret nyertek). Mindeközben az aktív keresők száma 1990 és 1995 között 4,8 millióról 3,6 millióra csökkent (s azóta ezen a szinten stabilizálódott). A munkanélküliek száma 1993-ban tetőzött, amikor túlhaladta a 700ezres létszámot, ez 1998-ra 450ezer alá csökkent.

Nagy lökést adott a térszerkezeti változásoknak a határok teljes megnyílása a gazdasági kapcsolatok terén. A központilag, államilag szervezett és monopolizált nemzetközi kapcsolatok rendszerébe belépett a határmenti egymásrahatás és együttműködés. A korábban a gátként, szigorú szűrőzónaként működő határok menti, határsávokba zárt térségek a gazdasági kapcsolatokban egyértelműen dinamikus zónákká váltak. Igaz, e folyamat a különböző határszakaszokon nagyon eltérő tartalmú, s ellentmondásokkal telített. Egyaránt része ennek az osztrák határhoz közel megtelepülő új nagyberuházások láncolata, a déli határszakasznak a balkáni válsággal is összefüggő, csak részben „fehér” vállalkozási boomja, s a keleti határokon megjelenő illegális kapcsolati háló is. E differenciálódás eredményeként a földrajzi perifériának csak egy része tekinthető gazdasági és társadalmi tekintetben is perifériának, de például a nyugati határszakasz ebben a tekintetben már nem periféria, hanem dinamikus perem.

Az évtized közepére, mind az ország egészét, mind a megyéket tekintve alapjaiban átalakult a gazdaság és a foglalkoztatás ágazati szerkezete. Ma már minden megyében a szolgáltatásokban dolgozik a foglalkoztatottak többsége. Radikálisan visszaszorult a főállású mezőgazdasági munka. Az időszak legdinamikusabb gazdasági tevékenységei az üzleti szolgáltatások, amelyek a kiépülő piacgazdaságnak mintegy a saját infrastruktúráját jelentik. E tevékenységek mindenek előtt a főváros kiugró gazdasági dinamikájára gyakoroltak hatást.

Radikális regionális átrendeződés az iparban

A gazdaság nagy ágazatai közül a vidék fejlettségi tagozódásában a legnagyobb átrendeződést az ipar térszerkezeti átalakulása hozta, mindenek előtt az északi országrész ipari depressziója és a nyugati megyék látványos feldolgozóipari boomja hatására. Az ipar dinamizáló szerepét elsősorban az különbözteti meg az üzleti szolgáltatásokétól, hogy itt még a termelésfelfutást is jellemzően a foglalkoztatottak csökkenése kísérte. A Vas (ahol legelőbb indult), Győr-Moson-Sopron és Fejér megye (ahol ma a leglátványosabb) ipari dinamikája egyértelműen export-orientált, míg országosan az ipari értékesítés felét adja az export, itt ez az arány 1998-ban megközelítette a 80 százalékot (3. táblázat). A dunántúli ipari dinamika értékeléséhez nem árt azonban azt hozzátenni, hogy itt jórészt olyan feldolgozóipari ágazatok (autógyártás) megtelepedéséről és termelésfelfutásáról van szó, amelyek a világgazdaságban leginkább csak két-három évtizede számítottak a fejlődés motorjának. Napjaink világméretekben legdinamikusabb ipari tevékenységei (számítástechnika, kommunikációtechnika) Magyarországon ma még inkább csak a „perifériák” gyártásával vannak jelen. A nagy sokkot átélő, arányvesztő mezőgazdaságot - amely objektíve a legkevésbé mobil a térben - ma lényegében ugyanaz a makroregionális térszerkezet jellemzi, mint korábban, megrendülése a déli és keleti országrész stagnálásának alaptényez?je.

Megyék
Egy lakosra jutó ipari termelés (ezer Ft)
Az export aránya az ipari értékesítésben (%)
Fejér
2467
75,7
Győr-Moson-Sopron
1885
79,5
Vas
1415
79,0
Budapest
934
34,5
Komárom-Esztergom
806
43,8
Hajdú-Bihar
544
27,2
Borsod-Abaúj-Zemplén
542
35,3
Veszprém
529
40,8
Tolna
478
22,3
Baranya
471
36,3
Csongrád
454
30,7
Heves
440
35,9
Jász-Nagykun-Szolnok
377
45,0
Pest
374
35,6
Zala
355
32,6
Somogy
346
65,7
Békés
297
44,2
Nógrád
258
37,6
Szabolcs-Szatmár-Bereg
233
47,9
Bács-Kiskun
233
54,1
Együtt
686
50,0
3. táblázat A megyék ipari fejlettsége és exportorientáltsága 1998-ban (F: KSH-STADAT adatbázis)

Az ipari növekedést érdemes egy hosszú távú elemzés keretében részleteiben is áttekinteni.

A piacgazdasági átmenet, a rendszerváltozás hatásaként kialakult új, a korábbitól több elemében élesen elütő társadalmi-gazdasági térszerkezetet elemző publikációk közül szinte teljesen hiányoznak az olyan munkák, amelyek a közelmúlt regionális gazdasági folyamatait egy hosszabb időszakba ágyazottan tárgyalnák. Ezt a hiányt hiba volna valamifajta kutatói renyheséggel magyarázni. Fajsúlyosabb okként inkább az a tény tolakszik előtérbe, hogy a rendszerváltozás olyan alapvető változásokkal s új kihívások sokaságával járt, amelyek szinte teljesen kizártnak tüntethetnek fel minden hosszú távú, a múltból induló "trendkereső" szemléletet az általános és a területi mozgásirányokban egyaránt. Még a legélesebb trendtörés sem teszi azonban feleslegessé a nagytávlatú vizsgálódást, hisz épp annak keretében kerülhet igazán a helyére a nagy fordulat is. A múlt érdemi elemzésének kizárása ráadásul azt a hamis képzetet is kelti, mintha a rendszerváltozás bármifajta előzmény nélkül indult volna el, s kihasználatlanul hagyja a mai állapotok értelmezésének azt a szemléletileg alapvető fontosságú momentumát is, hogy azokat összevessük a korábbiakkal, s történetileg is értékelhessük az új elemeket (s ne pusztán „nemzetközi lemaradásunk" felett keseregjünk).

Jelen elemzés a jelzett kutatási űrt próbálja szűkíteni, amikor a magyar ipar területi fejlődését az 1964 és 1998 közötti, három és fél évtizedet átfogva vizsgálja, elemzési bázisa a megyék ipari termelésének hosszú távú idősora (lásd Függelék F.1. táblázat) és az ebből számított bázis-index idősor (F.2. táblázat). Az ipari (termelési) növekedési indexek a KSH hivatalos kiadványaiból - területi és megyei statisztikai évkönyveiből valamint a legutóbbi évekre vonatkozóan a KSH-STADAT INTERNET-es adatbázisából - kerültek kigyűjtésre, s megítélésünk szerint fontos területi gazdaságstatisztikai információbázist képeznek, amely a jelen munkában kiemelt néhány elsődleges szemponttól eltérő módon, többfajta ökonometriai és regionális elemzési módszerrel is tovább firtatható. Az ipari termelés növekedését a KSH 1990-ig terméksoros indexek alapján kísérte nyomon, ezekhez a kilencvenes években az ipari gazdálkodók termelési értékének összehasonlító áras növekedési indexeinek idősora kapcsolható. Hangsúlyozni kell, hogy a hazai ipar regionális fejlődését itt kizárólag az ipari termelés alakulása tükrében vizsgáljuk, ami természetesen csak egyike az ágazat folyamatait leíró változóknak.

Az éves megyei ipari növekedési ütemek mediánja a periódus egészére vonatkozóan 3,1%, ami hosszú távon érzékletes növekedést jelez: az időszakban valóban ipari ország lettünk (a „levével” együtt). Rövidebb, öt éves periódusokra bontva a vizsgált időszakot megállapítható, hogy az ipari növekedés üteme harminc éven át folyamatosan csökkent (4. táblázat). Az induló pentádban még 8,0%-os a középértéket jelző medián, ami 1970-74 között csak kicsit csökken (7,6%-ra), a hetvenes évek második felében már érzékletesebb a lassulás (5,7%-os éves növekedés), ami azonban a nyolcvanas évek első felében már 2,4%-ra, majd a nyolcvanas évek második felében 0,7%-ra esik vissza. Az ipari produkció 1990-94 időszakában abszolút visszaesésbe fordul át (-8,3%), majd ezt követően újra a húsz évvel korábbi időszakhoz hasonló növekedési ütemű mérhetű (1995-98: 5,8%). Maximumát az országos ipari bruttó termelés 1987-ben, a megyei növekedés mediánja 1988-ban érte el, a kilencvenes évekbeli relatív mélypont 1992, ekkor a hetvenes évek közepének szintjére esett vissza az országos ipari termelési volumen. 1998-ban az országos ipari termelés a nyolcvanas évek elejének szintjén állt.

A hosszú távú ipari növekedés regionális differenciált. A dinamika alapján a megyéket hat jellegadó csoportba sorolhatjuk (4. táblázat).

Az elsű csoportot a hosszú távon csökkenő ipari termelésű megyék alkotják. Itt 1998-ban az ipari termelési érték alatta marad még az induló év, 1964 szintjének is. E csoportba három térség, a f?város, Baranya, Nógrád megye kerül.

A második csoportot a hosszú távon stagnáló iparú megyék, Komárom, Veszprém és Borsod alkotja. Itt ma az ipari termelés nagyjából a hetvenes évek eleji szintnek felel meg.

Lassú - éves átlagban 1-3% közötti - hosszú távú ipari növekedés újabb három megyében - Zala, Szolnok, Csongrád - mérhető.

Az átlagos ütemhez közeli hosszú távú növekedési értéket kaptunk Pest, Bács-Kiskun, Heves és Békés megyékre.

A vizsgált nagy időtávon az átlagot meghaladóan gyors (4-6% közötti éves ütemű) növekedés jellemzi Tolna, Hajdú, Somogy és Szabolcs-Szatmár megyéket.

Három megye, Vas, Fejér és Győr-Sopron iparának növekedésére az átlagos ütemet kétszeresen meghaladó mértékű, kiugró hosszú távú termelésnövekedés adódik. Ezekben mintegy megtízszereződött mára a kezdeti évhez képest az ipari produkió.

Megyék
Időszak
1965-98
1965-69
1970-74
1975-79
1980-84
1985-89
1990-94
1995-98
Vas
7,7
9,9
6,3
6,7
2,8
0,8
9,5
21,4
Fejér
7,4
5,6
8,7
5,5
5,5
1,0
-2,6
38,0
Győr-M-S
6,8
4,6
8,8
6,8
1,3
0,2
1,8
31,9
Tolna
5,7
9,2
11,1
5,8
11,3
5,0
-3,3
0,7
Hajdú-B
5,0
9,9
11,0
7,9
3,7
1,2
-4,0
6,6
Somogy
4,4
8,7
8,3
6,1
2,9
-1,2
-8,0
18,6
Szabolcs-Sz-B.
4,1
15,0
10,5
11,6
3,1
-0,2
-11,5
2,5
Pest
3,4
8,2
7,3
5,2
1,4
0,6
-7,6
11,7
Bács-K
3,2
11,8
9,9
5,9
2,6
1,0
-7,5
-1,0
Heves
3,1
8,3
10,9
4,2
2,3
-0,7
-8,5
7,6
Békés
3,0
13,1
7,7
5,3
2,4
1,4
-10,0
2,8
Zala
2,6
5,0
5,0
6,6
2,7
1,6
-3,7
0,9
Jász-N-Sz
2,4
9,1
8,0
4,9
2,6
1,2
-10,2
2,6
Csongrád
1,9
7,8
7,6
4,6
0,2
0,9
-8,8
2,3
Komárom-E
0,9
3,4
1,2
3,3
0,0
-4,3
-5,0
10,2
Veszprém
0,8
3,4
5,9
6,9
2,1
-1,3
-14,0
5,2
Borsod-A-Z
0,0
4,5
4,2
6,3
1,0
-2,2
-13,0
0,8
Budapest
-0,1
3,5
3,6
1,6
-1,3
1,1
-10,0
2,2
Baranya
-0,5
4,3
1,9
2,6
-1,7
-2,5
-12,2
6,3
Nógrád
-0,6
-0,7
2,7
3,7
2,1
-2,3
-13,7
7,1
Medián
3,1
8,0
7,6
5,7
2,4
0,7
-8,3
5,8
A megyei értékek szórása
2,5
3,7
3,0
2,1
2,6
2,0
5,6
10,4
4. táblázat. A megyék ipari növekedésének éves átlaga (%) a vizsgált időszak egyes periódusaiban

A hosszú távú növekedési ütem, a kezdő és a végső év összevetése önmagában természetesen nem határozza meg a növekedési pálya jellegét, s azonos vagy közeli értéke nagyon különböző időbeli lefutás eredménye lehet. A növekedési pálya kiegyenlítettségét illetve az erős fluktuációk, a visszesésre vagy kiugró növekedés bekövetkeztét elsőként egy ugyancsak generális mutatószám, az éves növekedési ütemek szórásának kiszámításával érzékelhetjük (lásd az F.1. táblázat zárósorát).

Mindenek előtt arra kell felhívni a figyelmet, hogy a szórásértékek - különösképp, ha összevetjük a növekedési ütemekkel - magasak, ami visszajelzi azt, hogy a vizsgált, történelmi jelentőségű fordulópontokat is magában foglaló időszak semmiképp sem tekinthető az ipari fejlődés szempontjából valamifajta egységes és kiegyensúlyozott időszaknak egyetlen térségben sem. Igaz ugyanakkor az is, hogy ebben a tekintetben is jelentős különbségeket tapasztalunk. Vannak összességében viszonylag kiegyenlített növekedést prezentáló térségek (mindenek el?tt Zala megye tartozik ide, de viszonylag csekély a növekedési ütemek szórása az elemzett hosszú időszakban a főváros valamint Komárom és Csongrád megyék esetében is). Ezzel szemben néhány megyében tíz százalékpontot meghaladó ez az „egyenetlenségi” mutató: Fejér, Gy?r-Sopron, Vas valamint Somogy megyét ez jellemzi, de hasonlóképp nagy ütemingadozásra utal Szabolcs-Szatmár szórásértéke is. Ez a felsorolás - amelybe belekerül mindhárom fent már kiemelt, kiugró növekedéssel jellemezhető megye - már jelzi, hogy érdemes lehet a növekedési ütemet és annak egyenetlenségét, időbeli ingadozását együttesen is megvizsgálni.

Egy kereszt-táblát összeállítva a két dimenzióból (5. táblázat), világosan kirajzolódik az az összefüggés, hogy a magas növekedés jellemzően erős ingadozással, a lassú, stagnáló ipari pálya viszonylagos kiegyenlítettséggel párosul. Ezen összefüggésnek egyetlen ellenpárját sem fedezhetjük fel. (Mindez mindenesetre figyelmeztető jel a ma kiugró növekedést felmutató megyék vonatkozásában, s tartalma nem épp bíztató a válságtérségek számára - a dinamika könnyen elillanhat, annál tartósabb a stagnálás!)

 

Az ipari termelés
hosszú távú átlagos
Az éves növekedési ütemek szórása
növekedési üteme
7 % alatt
7-10 %
10% felett
 
Budapest
Baranya
 
1% alatt
Komárom
Borsod-A-Z
 
 
 
Nógrád
 
 
 
Veszprém
 
 
Csongrád
Bács-Kiskun
 
 
Zala
Békés
 
1-4%
 
Heves
 
 
 
Pest
 
 
 
Szolnok
 
 
 
Hajdú-Bihar
Fejér
4% felett
 
Szabolcs-Szatmár
Győr-Sopron
 
 
Tolna
Somogy
 
 
 
Vas
5. táblázat A hosszú távú növekedési ütem és az éves ütemingadozások kapcsolata

A növekedési ütemek egyenetlensége, szórása azonban nemcsak az egyes megyéket különbözteti meg egymástól, hanem épp ez a mutató igazolja talán leglátványosabban azt, hogy a hazai regionális fejlődésben a rendszerváltozást követően új szakasz kezdődik, amelyre az ipar esetében minden korábbinál polarizáltabb, egyenetlenebb fejlődési séma a jellemző, egyes térségek kiugró dinamikája, mások tartós stagnálása következtében. Ezt a tényt igazolja az egyes pentádokok belüli szórások megugrása a kilencvenes években (4. táblázat utolsó sora), valamint részletesebb, éves bontásban az F.1. táblázat utolsó oszlopának adatsora, amelyben egy viszonylag kiegyenlített megyei növekedési sémával jellemezhető több évtizedes periódus után 1992-től a megyei ütemkülönbségek szórásának ugrásszerű megnövekedését figyelhetjük meg. Ekkor váltak el egymástól, s távolodtak alig belátható messzeségbe az iparfejlettség szempontjából a külföldi tőkére támaszkodó „újonan-iparosodó” térségei (városai) a Dunántúlnak és az északi valamint a keleti országrészek.

Az eltérő hosszú távú növekedési ütemek és azok szóródásában meglévő különbségek dacára vannak minden megyére egyaránt jellemző vonások.

Ilyen például az, hogy egyetlen megye ipari növekedése sem töretlen, rövidebb-hosszabb, mélyebb-csekélyebb visszaesés mindenütt bekövetkezett. A két szélső pólus e tekintetben Vas illetve Nógrád és Baranya, az előbbiben a vizsgált időszak négy évében csökkent az ipari termelés, az utóbbiakban 13 évben.

Közös vonás e tekintetben az is, hogy 1990-ben és 1991-ben minden megyében visszaesett az ipari produkció. Vas és Győr-Sopron megyét kivéve ugyancsak közös jellemző az, hogy 1990-94 időszakában negatív a növekedés. 1995-98 időszakában - Bács-Kiskun kivételével - azonban mindenütt pozitív irányú elmozdulás mérhet?.

Jól jellemzi a növekedési pályák alapkarakterét az az időszak ahol a növekedési pályák maximumra érnek. Ebben a tekintetben a periódus elején és végén koncentrálódnak a megyék, míg 1985 és 1994 között egyetlen térséget sem találunk (6. táblázat).

Éves növekedési ütem
A maximális növekedés időszaka
(1965-98)
1965-69
1970-74
1975-79
1980-84
85-89
90-94
1995-98
Vas
6% felett
Fejér
Győr-Sopron
4-6%
Szabolcs-Sz
Hajdú-Bihar
Tolna
Somogy
Bács-Kiskun
Heves
Pest
3-4%
Békés
Szolnok
Zala
1-3%
Csongrád
Veszprém
Komárom
0-1%
Borsod
Budapest
Baranya
Negatív n.
Nógrád
6. táblázat Összefüggés a hosszú távú növekedési ütem és a növekedési csúcsidőszak között a megyék iparában

 

Az ütemet és a lefutást tekintve differenciált megyei növekedési pályák eredményeként megváltozott az ipari fejlettségi térszerkezet.

A megyék ipari fejlettségi rangsorát három időpontra összeállítva már erről kapunk képet Az elmozdulásokat a 7. táblázat rangsorai írják le, az időszak első illetve második felére, valamint egészére vonatkozóan.

Az 1965-80 közötti periódusban lezajlott változások, mértéküket tekintve akár „természetes” ingadozásként is felfoghatók, kiugró pozíciójavulás itt még nincs, feltűnő visszaesés is csak Nógrád esetében mérhető, ahol elsőként kezdődött (a végül is sikertelen) ipari szerkezetátalakítás. Ehhez képest az 1980 után (ezen belül jórészt természetesen a kilencvenes években) bekövetkezett mozgások már jóval jelentősebbek. Az éles pozícióromlások az élcsoportban és középmezőnyben (Veszprém, Borsod, Heves, Baranya) s három megye (Vas, Zala, Tolna) látványos előrelépése jelzik ezt. Az időszak egészét tekintve a két részperiódus mozgásai összeadódva jelentkeznek.

Megyék
Év
1965
1980
1998
Komárom-Esztergom
1
4
5
Budapest
2
5
4
Borsod-Abaúj-Zemplén
3
2
7
Veszprém
4
1
8
Baranya
5
8
10
Fejér
6
3
1
Nógrád
7
15
18
Győr-Moson-Sopron
8
7
2
Heves
9
6
12
Zala
10
12
15
Csongrád
11
10
11
Vas
12
9
3
Pest
13
16
14
Jász-Nagykun-Szolnok
14
11
13
Békés
15
14
17
Hajdú-Bihar
16
13
6
Tolna
17
18
9
Somogy
18
19
16
Bács-Kiskun
19
17
19
Szabolcs-Szatmár-Bereg
20
20
20
7. táblázat A megyék rangsorai az iparfejlettség szerint
(Az iparfejlettségi rangsorok az alábbi mutatószámok alapján készültek:
Az 1965-ös rangsor az egy lakosra jutó ipari korrigált nemzeti jövedelem mutatója szerinti, ami Bartke István klasszikus munkájának adatbázisára épül (Bartke I. 1971, p.84, XIV. táblázat).
Az 1980-as sorrend az egy lakosra jutó becsült ipari termelés, ami Bartke (1971) és a KSH megyei ipari termelési indexei (F.1. táblázat) alapján a szerző számítása.
A záróév, 1998 esetében a KSH STADAT adatbázisban közreadott megyénkénti egy lakosra jutó ipari termelési értékek adatai alapján rangsoroltunk.)

A fejlettségi rangsorok alapján a relatív állandóság és a változás kettőssége állapítható meg az ipari térszerkezetben. 1965 és 1980 között alapvető elmozdulás nincs az iparfejlettségi térszerkezetben (egyedül Nógrád említett visszaesése markáns), a két rangsor közötti Spearman féle rangkorreláció 0,87-es magas értéke igazolja ezt. Ehhez képest nagyobbak az elmozdulások 1980 és 1998 között (e két évet összevetve már csak 0,73-as a rangkorreláció). A vizsgált időszak kezdő- és záróévét összevetve is pozitív a rangsorok korrelációja (R= 0,59), ami inkább az iparszerkezeti stabilitás melletti érveket erősíti. Ezt azonban elsősorban a viszonylag kis ipari súlyú, tartósan az iparfejlettségi rangsor végén álló megyék (Somogy, Bács, Szabolcs) okozzák, ebben az értelemben fejlettségi inverzió nem történt, Észak- illetve Nyugat-Magyarország helycseréje az ipari fejlettségi rangsor élmezőnyét rendezte inkább át A hatvans években “dobogós” helyen Komárom, Budapest és Borsod állt, ma Fejér, Győr és Vas vezeti a rangsort).

Az új ipari fejlettségi térszerkezet mögött egy ágazati jellegében, tulajdoni-vállalati struktúrájában alapjaiban megváltozott ipar húzódik meg, ami teljes átértékelést sürget a magyar ipar földrajzának közoktatási bemutatásában is. Ebbe beletartozik annak a ténynek a tudomásulvétele is, hogy mára Budapest gazdasági karakterében nem relevánsak az ipari jegyek, a főváros egy egyértelműen posztindusztriális, tercierizált, a tág információs gazdaság elemeit koncentráló, az iparból csak az irányítási funkciókat magához vonzó metropolissá változás útját járja, a hagyományos ipari szerkezet ma már leginkább csak tragikus fizikai-műszaki, környezeti és társadalmiban nyomaiban van jelen, ebben az értelemben társadalomföldrajzi tényező, de nem értéktermelő, gazdaságföldrajzi térszerkezeti elem.

A területi-települési egyenlőtlenségek „története” a századvégen

Az ipari térfolyamatok részletesebb elemzése után - a tanulmány zárásaként - kísérletet teszünk a területi egyenlőtlenségrendszerben lezajlott folyamatok általánosítására, modellbe foglalására.

Ma már megállapítható, hogy a rendszerváltozást követő időszak, a piacgazdasági átmenet nem egységes periódus, a regionális és települési folyamatok, egyenlőtlenségek szempontjából is szakaszolható története van. Igaz ugyan, hogy több elemzés egybevágó megállapítása szerint a mai térszerkezet alapjellemzőinek kialakulásában meghatározó időszaknak számít az évtizedforduló (az akkor nyertes illetve vesztes helyzetbe kerülni látszó térségek és településtípusok máig őrzik pozíciójukat), másban és másként különbözik a korábbi időszakétól az átmenet első éveinek (1989-92) térszerkezete és a mai, már empirikus adatok alapján is mérlegre tehető (1996-98) területi egyenlőtlenségrendszer. Ezek az összefüggések átfogó modellbe foglalhatók. Az mindenesetre a nyolcvanas és a kilencvenes évek közös vonása, hogy a regionális és települési faktor a korábbi időszakhoz képest példátlan erővel jelentkezik a társadalmi tagolódásban, az egészen finom és sajátos struktúrákig elhatolva.

A szocialista időszak jellegadó térszerkezeti sémájában az első lényeges elmozdulások már a nyolcvanas évek elején-közepén bekövetkeztek. E folyamatok fő mozgatórugója a „városi kisvállalkozási boom” volt, a fél-privát kisvállalkozások (gmk, vgmk) 1982-es engedélyezésével, amelyekbe jellemzően és tömegesen a fiatal, kvalifikált, városi férfiak kapcsolódtak be. E hatás megtörte a korábbi időszak meghatározó közeledési tendenciáját a nagytérségek, megyék és a fő településtípusok jövedelmeiben és gazdasági fejlettségében, és elsorban a főváros és a vidék, a városok és a falvak relációjában határozott gazdasági, jövedelmi differenciálódást indított el. Ebben az értelemben a „térségi-települési gazdasági rendszerváltozás” jóval megelőzte a politikai fordulatot.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója e folyamathoz elsőként jellemzően nem a dinamikahordozó elemek, hanem a válságjegyek (a termelés példátlan visszaesése - amely legelőbb a beruházások, az építőipari termelés hanyatlásában jelentkezett -, s elsősorban a munkanélküliség) mentén adott újabb polarizációs lökést, tovább erősítve a térségi differenciálódás (illetve a korábban fejlettnek számító, ipari térségek többségének paradox „lefelé nivellálódási”) tendenciáját. E folyamat ekkor lép túl az előző évtized meghatározó megosztó dimenzióján, a települési (főváros-vidék, nagyváros-falvak) polarizáción, s mutat határozott regionális karaktert, mindenek előtt az északi országrész nyílt nehézipari depressziója, s a hagyományos elmaradott térségekbe ebben az időszakban jellemzően átterelt válság (az építési-beruházási tevékenység szinte teljes leállása, a vidéki ipartelepek bezárása, csődje, ingázók elbocsájtása) következtében.

Az 1992-es gazdasági mélypontot követő lassú stabilizáció, majd a meginduló gazdasági növekedés időszakában, az évtized végére az egyre határozottabb térségi differenciálódás két meghatározott relációjában, a főváros és a vidék illetve a nyugati valamint a keleti országrész markáns dualizmusában a fő mozgatórugót immár ismételten a dinamika-elemek jelentik. Az ipari radikálisan megváltozott térszerkezetben való újjáépülése (ez a vidék térszerkezetét rajzolta át alapjaiban) valamint a tercierizálódáson belül az üzleti, pénzügyi szolgáltatások foglalkoztatási és jövedelmi dinamikája (ez áll elsődlegesen a főváros kiugró fejlődésének a hátterében) a fő regionális folyamat, amelyek motorja mindkét esetben a rendkívül egyenlőtlenül települő külföldi tőke.

A területi és települési egyenlőtlenségek ílymódon összegezhető alakulását - a korábbiakban a térszerkezet konkrét arányairól elmondottakon túlmen?en - több folyamat empirikus elemzése is egyértelműen igazolja.

Elsőként érdemes röviden visszautalnunk az iparral foglalkozó előző fejezet egyik fontos megállapítására. Az ágazat a korábbi térszerkezetétől alapjaiban elütő sémában és szembetűnően nagy térségi differenciáltsággal fejlődik. Míg közel három évtizeden keresztül az ipari növekedésben nem voltak lényeges területi dinamika-különbségek, 1992 után nagyságrenddel megnőtt az ipari termelés megyei növekedési ütemeinek szóródása (F.1. táblázat). A nagy ütemkülönbségek mögött ma már sehol sem a visszaesés, a krízis az, ami polarizál, hanem néhány dunántúli megye (legelőbb Vas, majd Győr-Moson-Sopron, az elmúlt két évben pedig elsősorban Fejér) az éves 50%-t is elérő ipari termelési dinamikája van jelen.

Sok tekintetben az ipari folyamatokkal ellentétes összefüggésre bukkanunk, ha munkanélküliség területi egyenlőtlenségeinek idősorát vizsgáljuk (8. táblázat). Az itt közölt tömör, összegző index magas értékeiben világosan megjelenik az a jellemző, hogy az évtized elején a munkanélküliséget a tömegessé válás mellett a nagyon határozott regionalitás jellemezte (az északkeleti országrész rovására). Ezen időszakhoz képest mára e válságindikátor viszonylag egyenletesebben terül szét az országban (a munkanélküliség területi “életútja” az ár-apály jelenséghez hasonló). Mindez erős analógiákat sugall a mai állapotok és a korábbi évek között, abban a tekintetben, hogy azonos országos munkanélküliségi szintekhez nagyjából hasonló vagy azonos területi differenciáltság köthető. Ezeket az összefüggéseket, analógiákat azonban indokolt óvatosan kezelni, hisz a látszólagos mértékhasonlóságok mögött nagyon eltérő szerkezeti jellemzők lehetnek: az, hogy a munkanélküliség mai regionális képe lényegében az évtized elején felrajzolhatóval hasonlatos, együtt jár azzal, hogy ma egyes térségeiben az országnak - épp jellemzően ott, ahol e negatív folyamat elindult - a munkaerőpiac szinte reménytelen megmerevedésével, a hosszú évek óta munka nélkül lék tömegeivel (illetve újabb generációival) találjuk magunkat szembe. A számítások azt is felszínre hozzák, hogy a munkanélküliség területi egyenlőtlenségrendszerét elsődlegesen a vidéki folyamatok, arányeltolódások alakítják, a fővárosi munkanélküliség súlya a mért egyenlőtlenségben az egész periódusban mindvégig állandó arányú (a teljes egyenlőtlenség egy negyede jelenik meg a fővárosban).

Időpont
(év, hó)
Munkanélküli
(ezer fő)
Hoover-index
(a munkanélküliek és
az 1990. évi aktív keresők egyenlőtlensége)
n=3107 település
ebből Bp. hatása
9012
76
38,28
9,71
9103
137
35,44
9,59
9106
185
29,48
7,43
9109
292
26,14
6,80
9112
399
25,61
6,56
9203
469
24,16
6,15
9206
534
22,81
5,61
9209
603
21,22
5,10
9212
694
21,31
5,63
9303
697
20,75
5,33
9306
658
20,75
5,19
9309
671
19,80
4,91
9312
629
20,94
5,13
9403
609
20,89
5,30
9406
550
20,41
4,89
9409
543
20,01
4,83
9412
519
20,79
4,92
9503
538
21,22
5,11
9506
480
21,73
5,00
9509
469
19,79
4,52
9512
494
20,74
4,69
9603
525
20,76
4,97
9606
480
19,84
4,73
9609
499
20,19
4,99
9612
475
22,30
5,41
9703
492
22,60
5,73
9706
459
21,95
5,56
9709
458
21,28
5,55
9712
463
22,91
5,79
9803
459
24,38
6,29
9806
406
24,04
6,06
8. táblázat A munkanélküliség területi egyenlőtlenségének alakulása (1990. dec. - 1998. júl.)
(F: saját számítás az MTA KKI adatbázisa alapján)

A két dinamikus analízis mellett lényeges számszerű adalékokat szolgáltat a hazai területi és települési egyenlőtlenségrendszer szerkezetéről egy keresztmetszet-vizsgálatunk is, melyben nem egyszeűen az átlagos jövedelmek egyenlőtlenségeit igyekeztünk számszerűsíteni, hanem azt vizsgáltuk, hogy a különböző jövedelemszintekhez milyen egyenlőtlenségi mértékek tartoznak (9. táblázat). Ez az analízis világosan jelzi azt, hogy a legélesebb polarizálódás a legmagasabb jövedelműek területi eloszlásában mérhető, nemcsak az átlagos, hanem az alacsony jövedelmű népesség is viszonylag egyenletesen oszlik el az országban (a magas jövedelműek egyenlőtlen elhelyezkedésében meghatározó a súlya a fővárosnak).

Adóköteles
jövedelem
sávok
(ezerFt)
Adózó (fő)
Hoover-index
(a népesség és az adózók eloszlásának egyenlőtlensége)
a Bp-hatás aránya (%)
n=3153 település
ebből
Bp. hatása
0-100
379134
8,47
1,22
14,4
101-200
527843
7,37
2,01
27,3
201-300
747082
6,29
0,62
9,9
301-400
491481
8,21
1,67
20,3
401-500
431562
8,61
1,07
12,4
501-600
358454
9,07
0,46
5,1
601-700
280683
10,71
0,84
7,8
701-800
215061
13,78
2,09
15,2
801-900
159091
17,26
3,54
20,5
901-1000
119131
19,67
4,65
23,6
1001-1500
288213
24,03
6,71
27,9
1501-2000
94809
31,56
10,11
32,0
2001-2500
42137
35,64
12,61
35,4
2501-5000
52327
39,65
15,25
38,5
5000 felett
12229
49,63
21,14
42,6
Együtt
4199237
6,35
0.86
13,5
9. táblázat A jövedelemszint és a települési szegregáltság összefüggése 1997-ben
(F: saját számítás a APEH településsoros szja-adatbázisa alapján)

Az adóköteles jövedelmekhez hasonló aszimmetria mutatható ki a helyi adók települési differenciáltságában is. Ebben az esetben például az a jellemző, hogy a legnagyobb súlyú helyi adó, az iparűzési adó térszerkezetében a legnagyobb térbeli egyenlőtlenség a magas adóbevételű települések eloszlását jellemzi, az átlagos bevétel viszonylag kiegyensúlyozottan terül szét az országban, az iparűzési adót nélkülöző vagy csak csekély bevétellel rendelkező települések eloszlása ugyan egyenetlenebb az átlagos bevételú településkörnél, de ennek mértéke alatta van a magas bevételűeknél számítottnál.

A fenti összefüggéseket egy átfogó modellbe foglalva megállapítható, hogy alapvető vonásaként az elmúlt két évtized regionális és települési egyenlőtlenségi relációinak két elem emelhető ki: a határozott differenciálódási, polarizációs trend, valamint egy sajátos aszimmetria a fejlettségi-fejlődési skála két pólusa között.

A markáns térszerkezeti átalakulás megindultakor, a nyolcvanas évek első felében az országra még egy viszonylagos térségi, települési kiegyenlítettség volt a jellemző, a gazdagabb, dinamikus térségek azonban akkor még markánsabb szigetekként jelentkeztek, mint az elmaradottság és az induló krízis térségei. A kilencvenes évek elejére a modell, minden fontos ponton alapvető elmozdulást tükröz vissza. Összességében és a területi átlagokat tekintve is jóval differenciáltabb ekkor - a rendszerváltozás első gazdasági sokkját és a recessziót élő - ország, de ekkor a markáns regionalizmus elsődlegesen a krízisjelenségekben (termelésviszaesés, munkanélküliség) jelenik meg inkább, bár a talpon maradó és a relatíve dinamikus térségek és tovább szegregálódnak.

Mára a területi és települési egyenlőtlenség-rendszerben a két vagy egy évtizeddel korábbi időszaknak többszörösére ugrottak az egyenlőtlenségek, különösen a pozitív pólus (a főváros és a nyugati országrész), a dinamika és az (új)gazdagság polarizációja tűnik szembe. A szegénységben és a krízishelyzetekben ugyanakkor kissé enyhült a regionális és települési tagoltság az évtized elejéhez képest, bár a nyolcvanas évekkel össze nem hasonlítható regionális és települési differenciáltság jelentkezik itt is.

FÜGGELÉK

F.1.táblázat Az ipari termelés lánc-index idősorai a megyékben (1965-1998)

Év
BP
BAR
B-KK
BÉK
BAZ
CSO
FEJ
GY-S
H-B
HEV
1965
103,5
105,6
104,0
115,3
106,1
109,3
102,2
104,6
111,6
103,4
1966
103,5
105,0
113,0
113,7
104,6
109,4
102,6
105,0
109,4
110,5
1967
103,5
100,5
118,5
120,2
103,5
111,3
106,8
106,7
111,0
114,6
1968
103,5
108,6
112,2
108,3
105,3
109,0
110,0
105,1
107,1
108,2
1969
103,5
102,0
111,9
108,6
103,3
100,5
106,6
101,8
110,3
105,1
1970
104,4
104,0
110,0
106,3
105,9
110,4
107,0
113,0
116,9
112,9
1971
102,3
100,5
110,2
106,8
104,9
104,0
106,3
105,1
108,1
110,3
1972
101,9
99,5
110,4
107,0
101,8
106,8
108,3
105,9
107,7
113,9
1973
103,2
102,3
109,4
107,2
104,4
111,3
110,3
109,2
109,7
113,7
1974
106,1
103,3
109,4
111,0
103,8
105,6
111,4
110,8
113,1
103,9
1975
102,3
100,2
107,3
106,4
104,3
104,1
106,4
108,6
108,5
100,3
1976
101,8
100,1
106,4
108,4
108,2
107,7
105,3
108,0
112,3
106,5
1977
104,2
103,0
109,8
106,9
105,6
106,5
107,4
107,1
108,0
108,5
1978
101,3
106,6
105,2
105,1
109,0
102,8
106,8
106,0
106,7
104,6
1979
98,4
103,4
101,2
100,1
104,5
101,8
101,8
104,3
104,1
101,3
1980
96,6
99,9
102,7
99,5
100,3
100,5
100,9
102,0
102,0
102,0
1981
100,5
100,0
102,7
104,5
99,9
99,0
106,5
100,9
107,0
107,7
1982
97,7
98,7
103,7
100,4
101,2
100,1
107,3
98,1
103,6
98,8
1983
98,2
97,1
102,9
103,3
101,8
97,8
100,9
102,2
102,9
101,7
1984
100,6
95,7
101,0
104,3
102,0
103,5
112,2
103,5
103,3
101,4
1985
102,1
96,2
102,5
100,8
97,8
101,4
105,3
102,3
100,7
97,9
1986
101,8
100,2
102,3
101,1
99,3
103,3
103,8
102,3
101,9
101,0
1987
103,7
102,7
104,8
105,1
99,6
104,1
105,1
103,3
104,6
105,2
1988
98,1
95,7
96,7
100,0
96,3
99,6
98,6
99,1
99,7
93,2
1989
99,9
93,1
98,7
100,2
95,9
96,4
92,7
94,1
99,4
99,6
1990
86,5
83,2
89,1
88,0
79,3
91,8
84,9
88,4
93,6
90,4
1991
75,2
75,0
84,1
79,1
75,4
82,3
85,0
74,9
80,8
72,7
1992
87,5
86,9
80,4
83,0
75,8
86,4
92,5
84,0
91,6
105,7
1993
98,4
102,0
101,2
99,5
101,9
95,8
107,7
98,1
114,4
88,9
1994
105,2
94,6
111,3
102,8
108,1
100,9
121,8
101,9
102,9
103,7
1995
100,0
96,8
105,7
100,7
102,9
104,0
105,8
123,8
101,0
107,1
1996
101,1
104,5
86,6
101,8
95,5
98,7
139,8
117,4
104,0
102,9
1997
105,6
113,2
96,0
102,0
106,6
101,8
188,5
148,9
106,9
113,2
1998
102,1
111,6
109,2
106,9
98,6
105,0
129,9
163,9
117,0
107,6
A megyei értékek szórása
6,02
7,27
8,37
7,85
8,09
6,36
17,22
15,29
7,10
8,17

F.1.táblázat (folyt.) Az ipari termelés lánc-index idősorai a megyékben (1965-1998)

Év
KOM
NÓG
PEST
SOM
SZAB
SZOL
TOL
VAS
VESZ
ZALA
Éven belüli szórás