.
Előszó

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának Földrajz Tanszékcsoportja a Magyar Millennium Kormánybiztos Hivatala támogatásával a 2000–2001. évben, Magyarország államalapításának ezredik évfordulójának alkalmából rendezvénysorozatot tartott „Geográfia az ezredfordulón” címmel az ELTE Ludovika téri épületében. Ennek keretében a Tanszékcsoport együttesen, valamint a három tanszék – a Természetföldrajzi, a Társadalom- és Gazdaságföldrajzi, valamint a Regionális Földrajzi – külön-külön egy-egy napra a tanszéki oktatók, doktoranduszok, valamint meghívott vendégelőadók részvételével tudományos előadásokat, valamint kötetlen, szakmai tartalmú beszélgetést szervezett. A rendezvénysorozat részét képezte a geográfia múltjával és jelenével foglalkozó kiállítás. Ez teret szentelt az egyetem földrajzi tanszékei legnevesebb professzorai munkásságának, felvillantotta a tanszékeken folyó kutatómunka néhány eredményét, bemutatta az itt készült legújabb egyetemi tankönyveket. A kiállítás látogatói végigkísérhették a tanszékeknek 35 évig otthont adó Ludovika történetét, egy levéltári kutatásokat is felhasználó dokumentum- és fényképsorozat segítségével.

A Regionális Tudományi Tanulmányok hatodik füzete ezen a rendezvényen elhangzott és közlésre szánt előadásokat, valamint az egyik, hangszalagon rögzített kerekasztal-beszélgetést tartalmazza. Emellett tíz – a kiállításon is megjelent – portrét közlünk. Reméljük, kiadványunkat tanulságos olvasnivalóval töltöttük fel, és a földrajz iránt érdeklődők az elgondolkodtató vélemények, álláspontok mellett hasznos információkhoz is juthatnak szeretett tudományunk aktuális kérdéseiről, valamint soha el nem feledhető múltjáról, múltbeli képviselőiről.

A rendezvény megszervezéséért és lebonyolításáért kiemelt köszönet illeti a Regionális Földrajzi Tanszék doktoranduszait és fiatal oktatóit. A kiállítás létrehozásában nagy segítséget nyújtott az egyetemi hallgatók egy lelkes csoportja: Andacs Noémi, Letenyei Orsolya, Ódor Orsolya, Kereszturi Ákos, Nagy Gábor, Sík András, Szigeti Ferenc.

2001. június

Nemes Nagy József
ELTE TTK Földrajz Tanszékcsoport-vezető

.

A „Földrajz – regionális tudomány”
kerekasztal-beszélgetés
.

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői, megszólalásuk sorrendjében:

Nemes Nagy József
tanszékvezető egyetemi tanár, ELTE TTK Regionális Földrajzi Tanszék
.
Izsák Éva
egyetemi adjunktus, ELTE TTK Regionális Földrajzi Tanszék
.
Mészáros Rezső
egyetemi tanár, rektor, SZTE TTK Gazdasági Földrajzi Tanszék
.
Bora Gyula
Professor Emeritus, BKÁE Gazdaságföldrajz Tanszék
.
Süli-Zakar István
tanszékvezető egyetemi tanár, DE TTK Társadalomföldrajzi és Területfejlesztési Tanszék
.
Csatári Bálint
tudományos főmunkatárs, igazgató, MTA RKK Alföldi Tudományos Intézet
.
Perczel György
tanszékvezető egyetemi docens, ELTE TTK Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszék
.
Timár Judit
tudományos főmunkatárs, igazgatóhelyettes, MTA RKK Alföldi Tudományos Intézet (Békéscsabai Osztály)
.
Kulcsár Dezső:
egyetemi docens, BKÁE Gazdaságföldrajz Tanszék
.
Probáld Ferenc
egyetemi tanár, ELTE TTK Regionális Földrajzi Tanszék

A kerekasztal-beszélgetés anyaga

Nemes Nagy József

Kedves vendégeink, tisztelt kollégák! Az itt jelenlévő fiatal kollégáim, doktoranduszaink kezdeményezésére jött létre mai találkozónk. Örülök, hogy a rendezvényre ugyan személyesen meg nem hívott havazás megérkezte ellenére is ilyen szép számmal eljöttetek hozzánk. Bízom benne, hogy egy jó hangulatú, ugyanakkor tartalmas rendezvény részesei lehetünk. Maga a millenniumi rendezvénysorozat az egész tavaszi időszakot átfogja majd. A mai és a holnapi tudományos fórumon kívül tervezünk itt az épületben egy tudománytörténeti és az egyetem földrajzi múltjával kapcsolatos kiállítást is, illetve még egyéb rendezvényeket. Ezzel az eseménysorozattal, legalább is reményeink szerint, vagy sajnos, búcsúzunk ettől az épülettől is. Előreláthatólag ősztől a Földrajz Tanszékcsoport is átköltözik a TTK új lágymányosi épületébe. Jó lenne, ha érdemi eszmecserére kerülne sor. Délelőtt egy kerekasztal-beszélgetést tervezünk, délután pedig egy kisebb kollokviumot, majd a holnapi napon, amire ugyancsak remélem, hogy népes számban eljöttök, a mai, kissé elméleti jellegű témákhoz képest napjaink aktuális folyamatait inkább érintő előadásokra kerül sor. Most átadom a szót Izsák Évának, aki a délelőtti beszélgetést vezeti.

Izsák Éva

Kedves kollégák, tisztelt hölgyeim és uraim! Én is sok szeretettel köszöntök mindenkit, mindenek előtt az alföldi földrajzi regionális műhelyek képviselőit. Nem szaporítanám a szót, engem csak vitavezetésre kértek fel, abban a reményben, hogy lesz vita. Ezért a mai délelőtt első előadóját, Mészáros Rezsőt, aki a Szegedi Tudományegyetem rektora és egyben a Magyar Rektori Konferencia Elnöke is, arra kértem, hogy provokatív előadást tartson, hogy vitatkozhassunk, hogy legyen miről beszélgetni, úgyhogy Rektor Úr…


Mészáros Rezső

Tisztelt Kollégák! Ahhoz, hogy provokatív legyek, engedjétek meg, hogy ülve beszéljek, ha ez kerekasztal beszélgetés, akkor maradjunk így. Arról fogok beszélni, ami a cím. Lehet, hogy meglepő: “Földrajz, regionális tudomány”. Aki elvállal egy ilyen című előadást, annak tapasztalataim szerint egyetlen menekülési útja van: az, hogy kicsit körüljárja mind a két terület fogalmát, tartalmát, témáját, és ezzel kapcsolatban olyan kijelentéseket tesz, amelyek vagy megrökönyítik, vagy elkeserítik a hallgatóságot, de mindenképpen beszélgetésre ösztönöznek. Én nem is szeretnék sokat beszélni. Maximum harminc percet kaptam, de lehet, hogy addig sem fog tartani. Inkább csak fölsorolás-szerűen próbálom bemutatni azt, hogy mit gondolok ezekről a dolgokról. Azzal kell kezdenem, hogy önmagában a két tudományterületet vagy tudományt összehasonlítani nagyon nehéz, mert nem azonos súlycsoportról van szó. Az egyik tudomány csaknem ezer éves múlttal rendelkezik, vagy még talán többel is, ha Ptolemaiosztól indítunk. A másik tudomány meg még félszáz éves sincs. Az egyik tudomány többször átesett paradigma-problémákon, a másik most közelít e felé. A legnagyobb nehézséget az okozza, hogy a két tudomány művelői csaknem azonos kasztbeliek: földrajzosok, regionalisták, nem is lehet pontosan tudni. Erről a végén szeretnék beszélni.

Nézzük, a földrajzot hogy lehet megközelíteni. A földrajztudomány valamikor a Föld leírását jelentette. Ez alapvetően nem is változott, csak a fejlődés során az egész föld leírása helyett egyre kisebb egységek, részek vizsgálata került előtérbe. Manapság a földrajztudomány fogalmát pontosan meghatározni igen nehéz. Majd teszek egy kísérletet erre, ami nyílván nem áll helyt, nem jó, de mindig, amikor paradigmaviták voltak, hozzáfogott az akkori geográfus garnitúra, akár Magyarországon, akár a világban, ehhez a nehéz feladathoz. Született is valamiféle megfogalmazás; nyílván nem volt teljes. Egy adott érzést, egy adott szituációt, egy adott tudományon belüli szintet jelölt. Ez azért is fontos dolog lehet, mert van olyan vélemény földrajzosok részéről - Peter Haggett nevű kollégánk, aki a földrajz valószínűleg egyik legjobb teoretikusa, mondotta -, hogy „a tudományterületünk vagy tudományunk más tudományok által olyannyira meghatározott diszciplína, hogy tulajdonképpen más tudományok jelölik ki a helyét a tudományok rendszerében”. Ez más megfogalmazásban azt jelenti, hogy igen kevés önállósággal rendelkezik. Itt, az ezredforduló táján is mindenki értékel, hogy végül is mi a földrajz. Egyesek szerint homályos irányzatok kuszasága. Mások szerint darabjaira hullott diszciplína, csak múltja és emlékei vannak, öröksége alig. Megint mások azt tartják, hogy sokszínű és izgalmas, éppen tematikai változatossága miatt. Míg vannak, akik azt mondják, hogy egymással versengő tudásalkotó és tudásmérő módszerek összessége. Én úgy gondolom, hogy - számomra legalábbis, aki negyven éve foglakozik földrajzzal - a földrajzi világ az emberi tevékenységek és a természeti jelenségek olyan összessége, amelyek egymásra hatásából különböző térbeli eloszlások, elrendeződések jönnek létre. Következésképpen a földrajzi vizsgálat célja nem más, mint ezen elrendeződések vagy eloszlások feltárása, vizsgálata, értelmezése, hasznosíthatóvá tétele. Azt is érzékelem, hogy a földrajz ma olyan szemléleti és tematikai halmaz, amelyben nagyon mélyen benne van a múlt öröksége, a modern megközelítések kidolgozottsága viszont nem elégséges. Vagyis a földrajz jelentős részben még mindig meg kívánja őrizni a nagy elődök - az akkori szituációnak megfelelő - jelentőségét tudományunk számára, miközben a mai helyzet: ha most elkezdenénk sorolni, hogy miféle földrajzok vannak, valószínűleg ebéd utánig tartana. Tessék kézbe venni egy földrajzi vagy szociálgeográfiai lexikonfélét, abban oldalakon keresztül olvashatjuk ezeket a radikális földrajztól a nőföldrajzig, a prostitúció földrajzáig, a bankföldrajzig. Mindenféle földrajz van, amit csak illetni lehet ezzel a szóval. Ezeknek a kidolgozottsága persze nincsen meg, legfőképpen elméleti síkon. Azt gondolom, hogy a földrajz gyakorlatilag arról szólt az utóbbi évszázadban, hogy miképpen differenciálódik a tudományterület. Tehát nem arról szólt alapvetően, hogy mi az elmélete, módszertana, fogalomrendszere, hanem arról, hogy hogyan differenciálódott, hogy próbálta mindig megmutatni azt, hogy alkalmas a felmerülő társadalmi-gazdasági problémák megoldására. Vagyis arról, hogy milyen módon tudja eladni magát. Egyszer Beluszky Pali azt mondta, van annak húsz éve is már, hogy „kopott kokottként kínáljuk magunkat”, hogy a társadalmi érdeklődés felénk forduljon. Pali is húsz évet öregedett azóta, mi is, úgyhogy ez a kopott-kokottság valószínűleg csak fokozódott. Talán éppen ezért nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mi ma a földrajz, így, egy szóval.

Van viszont még egy probléma, amit nagyon fontosnak tartok és amit nem tudunk igazán kezelni. Ez a mai témának is az egyik alapkérdése. A társtudományok felé való fokozódó figyelem nagyon jó dolog. Azt mondjuk, hogy beépülünk így a tudományok rendszerébe, de én más oldalról közelíteném meg a dolgot. Ez tette igazán sebezhetővé a földrajzot, mert a térbeli folyamatok földrajzi lényegét a társadalmi összefüggésrendszerben a statisztika, demográfia, szociológia stb. méri. Akkor hol a határ? Ugyanez a kérdés felmerülhet például a szociológia és az igazi szociálgeográfia esetében is. A határproblémát kutatásainkban mindannyian érezzük. Belekapunk mások tudományterületeibe, más tudományok képviselői belekapnak a mienkbe. Ezt a helyzetet érdemes lenne tisztázni. Ennek a mai ülésnek azért is örültem és vagyok megtisztelve, hogy előadást tarthatok ebben a témában, mert az ilyen jellegű beszélgetések visznek közelebb minket problémáink megoldásához. Azért szűkíteni kellene valamit a földrajzzal kapcsolatban. Mégpedig: mi a társadalomföldrajz, mert mai témánk címe valójában nem úgy helyes, hogy „földrajz - regionális tudomány”, hanem úgy, hogy „társadalomföldrajz - regionális tudomány”.

Mi a társadalomföldrajz? Bár Tímár Judit fog erről beszélni délután és nagyon kíváncsi is vagyok, hogy mit fog mondani, de én azt gondolom, hogy ez megfogalmazhatatlan. Ugye nem természeti földrajz, így meg lehet közelíteni a dolgot. Nem viccelni akarok; ezzel a lényeget szerettem volna kifejezni. Azt a traumát, ami a földrajzot akkor érte, amikor szétvált fizikai földrajzra és nem fizikai földrajzra, tudományunk azóta sem tudta kiheverni. Én azt gondolom, hogy mindenféle olyan jelenségnek, folyamatnak, amit mi, geográfusok vizsgálunk, egyaránt van társadalmi és természeti környezeti beágyazottsága. Így azt mondhatnám, hogy a társadalomföldrajz a földrajznak az a része, amely figyelmének nagyobb részét a társadalmi jelenségekre összpontosítja. A fizikai földrajz pedig a tudománynak az a része, ami nagyobb figyelmet fordít a nem társadalmi, tehát természeti környezeti jelenségekre. De miután a kettő egymás nélkül nincs meg, az ember úgy találtatott ki ebben az Univerzumban, hogy vét ez ellen. Nagyon nehezen, erőszakoltan, esetlenül tudjuk ezt a két részdiszciplínát összekapcsolni. Talán most van erre valami remény, amikor a környezeti problematika, a globalizmus és a regionalizmus, valamint az ezekhez hasonló kérdések előtérbe kerülnek. Így talán közelebb kerül egymáshoz a két tudományterület, a földrajznak ez a két ága.

A társadalomföldrajz fogalmának többféle megközelítése is él napjainkban. Egyesek szerint a társadalomföldrajznak sajátos önállósága van, mások szerint egyszerűen az emberföldrajz modern ágazata. De az is lehet, hogy csak fedőnév, mert alapvetően fordítási problémák is megjelennek ezzel a fogalommal: mit jelent a social geography és mit a human geography? Tehát nem lehet pontosan tudni, hogy mi is ez. Ugyanezt fogom mondani a regionális tudománynál is, Nemes Nagy József kiváló levezetését idézve. Azt gondolom, hogy a földrajzi szemlélet nagyon figyel ma a társadalmi kérdésekre és ezzel több a hagyományos emberföldrajznál, illetve a hagyományos magyar gazdaságföldrajznál. Itt egy sajátos magyar, vagy inkább szocialista problémával állunk szemben, mert a lengyelek, csehek ugyanezzel küzdenek. Régen a társadalomföldrajz gyakorlatilag a gazdaságföldrajzot jelentette. A gazdaságföldrajz viszont a mai szemléletben nem az, amit mi azon értünk; egészen más, inkább a regionális gazdaságtanhoz közelítő valami, mintsem egy nagy, átfogó tudományág. Tehát eljutunk abba a helyzetbe, hogy van egy tudományterületünk vagy tudományágunk, a társadalomföldrajz, amibe beleértünk mindenféle dolgot ma már, ami nem természeti jelenségekkel foglalkozik, és pánikba esünk, hogyha mondjuk egy közgazdász észreveszi a teret: Krugman-ról biztos hallottak, vagy éppen Isard, aki megalkotta a regionális tudományt. Tehát a társadalomföldrajz fogalomrendszere, elméleti konstrukciója nincs igazán meghatározva. Csak azzal törődünk, mivel lehet OTKA-t kapni és ezeket a témaköröket dolgozzuk ki. De soha egyetlen munkának, pedig elég sokat elolvastam mostanában, nincs olyan mértékű elméleti megalapozása, hogy késznek, tudottnak fogadjuk el a saját magunk számára: tudományterületünk elméletileg megalapozott, és nem merjük bevallani, hogy nem az. Jelentős mértékben nem az. Egyszer Beluszky Pál, amikor a nyolcvanas évek közepén a társadalomföldrajzot értékeltük volt az Akadémián, kifejtette, hogy éppen ezek a problémáink.

Itt kell megemlítenem, ha szabad áttérnem előadásom másik részére, a regionális tudományra, hogy a regionális tudomány éppen azzal okozott pánikot a társadalomföldrajzban, hogy elméleti alapokkal indított. Isard, amikor 54-ben azt mondta, hogy a regionális tudomány a területi kérdésekkel foglalkozó tudományok közös szemléleti alapja, és mint diszciplína, a társadalmi problémákkal foglakozik és azokat területi dimenzióba helyezve vizsgálja, akkor azonnal elméletek, modellek, analízisek készültek ebben a témakörben. A pánik azért történt, mert egyesek azt mondták, hogy a regionális földrajz kiegészítésére szolgál a regionális tudomány, vagy hogy éppen helyette van. Tehát - valószínűleg a tudomány lényegét követve - egy olyan ügyes megoldás született Isard részéről, hogy első körben megpróbálta megalapozni ennek az új tudományágnak vagy tudományterületnek az alapjait, fogalomrendszerét, feladatkörét. És miután a földrajzzal ilyen megközelítésben, ilyen átfogó elméleti szinten a múlt században foglalkoztak utoljára, ez zavart keltett. Én most idézni fogok néhány kollégát, de nem azért, hogy megcáfoljam őket, mert én magam a regionális tudományt illetően az érdeklődők, kétkedők közé tartozom, ami semmiképpen nem a másik oldal. Van néhány olyan kérdés, amit föl szeretnék vetni, mert talán mind a két tudományterület számára fontosak lehetnek.

Nemes Nagy József 1998-ban azt írta, hogy abból a tudománytörténeti tényből kell kiindulni, hogy a társadalom térbeli összefüggéseit különböző, egymástól jól elkülönülő tudományágak vizsgálják. A gazdaságét a regionális gazdaságtan vagy gazdaságföldrajz, a társadalmi jelenségeket a településszociológia, településtudomány, a népesedését a regionális demográfia, politikai földrajz, stb. Szemléletükben, téma-megközelítésükben kitüntetett szereplő ugyan a tér, a térbeliség, jellemző kiindulási pontjuk azonban mindig az adott társadalmi szféra, a gazdaság, a társadalom, a népesedés. Önmagában egyik sem felel meg az átfogó társadalmi tértudomány kritériumainak. Nyilvánvaló, hogy a regionális tudomány lényegét, jelentőségét, egyáltalán létét a nemzetközi gyakorlat különbözőképpen minősítette. Voltak, akik abszolút hívei voltak, voltak, akik nem. Ahogy ez lenni szokott. Kinek mit kell feladni, ki mire képes szemléletileg, szellemileg, mire nem, mit akar, mit nem. Adott szituációban melyik tudományterületet érdemes védeni, melyiket nem. Tehát a vitáknak ezt a körét én mind a földrajz, mind a regionális tudomány szempontjából mindig rendkívül szubjektívnek tartottam. Ezek soha nem objektív alapú viták. Mindig személyekhez kötődnek és a személyekkel is szeretném majd a végén befejezni ezt a kis fölvezetést, mert alapvetően a mi tudományterületünk, bár igyekszik objektív mérőszámokkal működni, mégis a puha módszerek előtérbe kerülésével szubjektív tudománnyá, szubjektív eredményeket hozó tudománnyá vált. Nem egy kémiai kísérlet - bár a szubjektum abban is benne van. Ilyen értelemben ezeket a méréseket nem szabad túlértékelni. Nemes Nagy professzor úr azt mondja, hogy itt a feltáró diszciplínák, fogalmak, elméletek, eljárások a fontosak; a közös részt kell ebből kivenni, azt a közös részt, amely felhalmozódik és ezáltal, ha jól idézem, társadalmi tértudományi súlypontot hozhat létre. Tehát a közös részek az előbb említett tudományterületekből.

Ezen a ponton ismételten előtérbe kerülnek a fordítási problémák. Örülök, hogy Nemes Nagy József könyvében ezt hosszan levezette, mert valójában arra figyelmeztetett, hogy milyen releváns kérdés ez mindkét tudományterület számára. Egyrészt a fordítás pontossága, az angol, német vagy akármilyen szavak pontos értelme manapság hihetetlen fontossá vált. Ami a szociálgeográfia - társadalomföldrajz fogalompárt illeti, tudományterületünk máig nem tudta megoldani idegen nyelvre való átültetésük problémáját. Berényi István szépen elmondja, hogy mi a különbség a társadalomföldrajz és a szociálgeográfia között, ezt le is lehet vezetni, no de hogyha lefordítom, akkor ugyanúgy social geography meg social geography, vagy human geography. Itt van a regional geography vagy regional science problematika is, de ebbe nem szeretnék belemenni. A magyar nyelv fogalmi rendszere nem mindig tartalmaz azonos magyar kifejezéseket egy más nép más megközelítésből adott tudományos fogalmi rendszeréhez. Az ide-oda fordítás óriási problémát jelent. Abból élünk most, hogy külföldi cikkeket fordítunk, ami egyébként nagyon fontos dolog, tudásanyagunkat próbáljuk beépíteni a hazai gondolkodásba. Hihetetlen nagy felelősség viszont idegen nyelvek - legyen az akármilyen: angol, spanyol, vagy valamely kisebb nyelv - fogalmait egy az egyben átvenni. Mert ki fordít? Az angolt, németet, franciát kivéve fordítók, bölcsészek. Nem minősítés, csak szakmát mondok. Fogalma sincs a földrajzról; a tükörfordítások miatt olyan vad szavak jönnek át, amelyek nyílván nem fordulhatnak elő abban az értelemben, és ez teljesen megzavarja a szakmát. Elég sokat járok Pestre, pozíciómból, no meg az ország egyközpontúságából adódóan. Soha nem olvastam ennyi földrajzi szakirodalmat; ez az egyetlen előnye a rektorságnak. Most olyasmit próbálok olvasni és lehet, hogy lesz is belőle valami kis cikk, hogy mit értettünk félre az elmúlt 10-15 évben a földrajzban, angolban, németben. Én nem tudok ezeken a nyelveken ilyen szinten, de vannak, akikkel konzultálni lehet ebben a kérdésben. Sajnos tucatnyi példát találtam. Ezek aztán bekerülnek a kommunikációs rendszerekbe, majd csodálkozunk azon, hogy egymás mellett elbeszélünk, hogy ugyanarról nem ugyanazt mondjuk, vagy idejövünk és vitatkozunk olyasmiről, amiről talán nem is kellene. Ezt nagyon fontosnak tarom kiemelni.

Még egyszer szeretném említeni Nemes Nagy Józsefet, akinek felfogásában a regionális tudomány a társadalmi tértudomány alapvető, közös fogalmait, elméleteit, módszereit egységes rendszerbe foglaló, a társadalmi folyamatokat és jelenségeket ezek felhasználásával vizsgáló társadalomtudomány. A regionális tudomány hívei és ellenzői közötti konfliktus, azt gondolom, abban van – egyetértve Nemes Nagy Józseffel -, hogy a regionális tudomány képviselői az elméleti alapvetés elsődlegességét hangsúlyozzák, az ellenzők viszont a kapcsolódó tudományok gyakorlati hasznosságát vagy életképességének biztonságát tartják fontosabbnak. Tehát az a félelem uralkodik most ebben a rendszerben, hogy ha a regionális tudományt elfogadjuk és hívei leszünk, akkor az majd felfalja a geográfiát, a regionális gazdaságtant, a demográfiát, az urbanisztikát, meg nem tudom, hogy még miket, mert ez által létrejön egy egységes társadalmi tértudomány, ami az előbb említettek helyébe lép. Én nem osztom ezt a nézetet, de kétségtelenül benne van érzelemvilágunkban, gondolkodásunkban.

Mindebben van egy generációs probléma-vita is, ezt is le lehet mérni. Nem igazán beszélünk erről, mert személyeket érint, sértésnek vehető. Én hatvan felé közeledve már nyugodtan beszélhetek generációs problémáról, Csatári Bálint még nem annyira. De Tímár Judit abszolút beszélhet erről, mert az iskolázottságunk más. Ezeknél a mostani éles kérdéseknél ez kiderül. Az én alapvető iskolázottságom földrajzilag egészen más, mint amilyen Nagy Erikáé vagy Nagy Gáboré. Mást szedtek fel fiatal tudós éveik során, olyanokat, amikkel mi még nem találkozhattunk és az agy azért eléggé merev rendszer abból a szempontból, hogy amivel megalapozzák, azt adott esetben soha nem tudja módosítani. Még annyit szeretnék elmondani, hogy azért vannak a regionális tudománynak Magyarországon igen komoly hívei, akik nem geográfiát művelnek. Rechnitzer Jánost és Horváth Gyulát szeretném idézni, két kiváló kollégánkat. Rechnitzer János tényként kezeli a regionális tudomány létét, és azt mondja, hogy itt, Magyarországon, megvan az intézményrendszere is ennek. Következésképpen ettől egyenes út vezet a tudományterület elismertségéhez. Ugye van Regionális Kutatások Központja, ennek millió-egy ilyen-olyan szervezete, van Regionális Bizottság – ez is egy igen érdekes, praktikus megközelítési lehetőség. Horváth Gyula, aki George Benko: Regionális Tudomány című könyvének előszavában azt írja, hogy: „A regional science fejlődése gyors léptekkel halad előre. Önálló tudományággá válásának részleteiről még ma is parázs viták zajlanak. A definíció tekintetében azonban letisztult álláspontra jutottak a térrel foglalkozó társadalomtudományok kutatói. A regionális tudomány a térrel foglalkozó társadalomtudományok közös alapfogalmait, elméleteit és módszereit egységes rendszerbe foglaló, a társadalmi és gazdasági jelenségeket és folyamatokat ezek felhasználásával vizsgáló tudomány.” Ennél engem jobban zavar magának Benkonak a véleménye a regionális tudományról, aki a Regionális Tudomány című, magyarul megjelent könyvében azt írja: „A regionális tudományban fellelhetők a szintetikus tudomány jellemzői. A különböző szaktudományok által szolgáltatott adatok alapján a tevékenységek eloszlási logikájának törvényszerűségét ragadja meg. Középpontjában a közgazdaságtudomány és főként annak egyik ágazata, a térgazdaságtan áll, amely legfőbb tárgyának a gazdasági tevékenység területi eloszlását, a vállalattelepítés stratégiáját, stb. említi. A kutatók matematikai és ökonómiai módszereket alkalmaznak.” Tehát ez egy egyértelmű vélemény a regionális tudomány mellett, ami azért nem az, amit Isard kitalált; ez egészen más. Nem is az, amiről mi beszélünk: ez a másik véglet a regionális tudomány fogalmát illetően. Szabadjon megemlíteni Enyedi György véleményét ebben a dologban; én ehhez állok legközelebb. Ez egy olyan megfogalmazás, ami a geográfusok számára is tárgyalási alapot képez, ahogy manapság mondani szoktuk. Azt mondja: „A regionális tudomány a társadalom és a gazdaság térbeli egyenlőtlenségeit létrehozó folyamatokat leíró, magyarázó, modellező, előrejelző transzdiszciplináris tudáskészlet.” Tehát egy olyan tudáskészlet, amit bizonyos feladatok megoldására lehet használni.

És amivel zárni szeretnék az, hogy akkor kik művelik ezt a tértudományt? Mit jelent maga, vagy ki a geográfus? Vagy ki a regionális tudomány kutatója? Adott esetben „Kis Péter” rendelkezik azokkal a képességekkel, hogy a regionális tudomány fogalmait körüljáró tartalommal meg tudja tölteni a vizsgálatát, tehát geográfus, közgazdász, urbanista, szociológus, stb.Olyan szinten működik ez, hogy a geográfus rendelkezik azzal a tudással, hogy ki tud találni ilyen-amolyan jelzővel ellátott geográfiát. Vagy vannak olyan kutatók, akiknek a szemléletében a földrajzi tér egy kicsit hagyományosabban jelenik meg és ez bizonyos módszertani megközelítéssel jár együtt, amely módszertan a földrajznak sajátja, onnan nőtt ki, ám ezek a kutatók valami más szemlélet beépítésével vizsgálnak települések közti kapcsolatokat, vagy a társadalom térbeli eloszlását. A másik kutató pedig, akinek az alapszemlélete közgazdaságtudományi, vagy urbanista, vagy valami más, ugyancsak elfogadja ennek a területi kiterjedésre vonatkozó összefüggésnek a fontosságát és az ő szemléletével, megalapozottságával ad egyfajta eredményt. Ha a regionális tudományos eredmény úgy jelenik meg, hogy „ezen kutatások összességeként egy adott téma feldolgozásának végeredménye ez”, akkor minden rendben. De ha azt mondjuk, hogy egy regionális tudományi kutató polihisztor, nyílván rossz megközelítést alkalmazunk. A geográfus polihisztor? Ebbe belekap, abba is belekap, amit egyébként naponta művelünk: egy kis szociológia – fogalmunk nincs a szociológiáról; egy kis közgazdaságtan, regionális gazdaságtan – fogalmunk sincs a regionális gazdaságtanról, akik nem tanultuk olyan szinten; vagy történeti földrajzot művelnek, tehát történeti összefüggéseket kutatnak azok, akiknek történelemből nincs alapvető végzettségük, csak olvasottságuk – a kettő között alapvető különbség van -, akkor ez baj, nagy baj. Így föloldódunk, szétmorzsolódunk a tudományok között. Vállaljuk fel azt, hogy „XY” közgazdász teret vizsgál. A geográfusnak kötelező a teret vizsgálni, az urbanistának is eszébe jut a tér, vagy éppen a szociológusnak, meg egyebeknek. Ha tudunk a társadalmi folyamatokra vonatkozóan olyan kérdéseket föltenni, ahol a válaszhoz szükség van mindezekre a kutatásokra, akkor szükség van a regionális tudományra.



Izsák Éva:

Nagy tisztelettel megköszönöm Rektor Úr előadását. Úgy gondolom, kellőképpen provokatív volt az előadás. Bennem a következő, nagyon leegyszerűsített kérdések merültek föl - elnézést is kérek, hogy leegyszerűsítem a gondolatmenetet. Tehát: Kik vagyunk? Mit akarunk? Mivel? Kivel? Ráadásul olyan minősítéseket hallhattunk, hogy „szubjektívek”, „puhák”, és még saját nyelvezetünk sincsen. Indításként engedjék meg, hogy megosszam önökkel a következő gondolatot. Az ezredforduló környékén a tudományokat tekintve két dologról szoktak beszélni: egyrészt egy nagyon erős konvergenciáról, másrészt egy nagyon erős divergenciáról. Tehát bizonyos tudományok nagyon közelítenek egymáshoz, ebből lesznek olyan kifejezések, hogy inter-, multi- meg transzdiszciplinaritás. Másrészt pedig nagyon erős divergencia érződik, amikor – hogy ne földrajzos példával éljek – a génnek egyetlen egy lokális helyét évtizedeken keresztül vizsgálják. Ha ehhez még hozzákapcsoljuk a globalizációt, mint térbeli folyamatot, akkor nagyon jól végiggondolhatjuk azt, hogy tulajdonképpen hol is lehet a helyünk ebben az egészben, a földrajznak, geográfiának, társadalomföldrajznak, természetföldrajznak, regionális tudománynak. Jó néhány kedves kolléga megszólíttatott; nyílván mindenkinek van véleménye. Ezekkel a gondolatokkal tehát megnyitom a vitát.

Bora Gyula

Nagy érdeklődéssel hallgattam Mészáros professzor úr előadását. A különböző álláspontokról, véleményekről egy adoma jutott eszembe a harmincas évekből: ugyanazt a dolgot két ember egészen másképp is tudja látni. Bata, a cseh cipőkirály kiküld két utazót Afrikába, hogy teremtsenek piacot cipőinek. Az egyik utazó három nap múlva visszajön, azt mondja: semmi piaclehetőséget nem látott, mindenki mezítláb jár. A másik utazó nem jön vissza, hanem egy hónap múlva küld egy táviratot, hogy Bata, megfogtad az Isten lábát, óriási piaclehetőség van, mindenki mezítláb jár. Ez csak egy adoma, de kétségtelen, hogy sokféle álláspont létezik a két tudomány, vagy nem tudom, minek nevezzem, megítélését illetően. Egyik dolog a fordítás: nem regionális gazdaságtan, hanem regionális tudomány. Mikor Isard a hatvanas évek elején Magyarországon járt, honosodott meg nálunk ez a fordítás, ez a kifejezés. Megszoroznám kettővel a regional science történetét: nem ötven, hanem száz év, ugyanis véleményem szerint mindez a helyelméletekkel kezdődött, melyek nagyon sok mindent megalapoztak. Ezek közgazdasági jellegűek voltak. Aztán jött Christaller, aki geográfus volt, aztán Lösch, aki közgazdász, és aki munkásságából Isard merített. Ezt a vonalat szépen végig lehet vinni. Van geográfiai folytatás is, hiszen az Egyesült Államokban Christaller elméleti kutatásait folytatták. Ezért mondtam, hogy kicsit korábbra kell tenni a diszciplína születését.

Gazdaságföldrajz és regionális tudomány közötti különbségek: az egyik az, hogy a regionális tudomány erősen közgazdasági elméleten nyugszik - a neoklasszikus közgazdasági elmélet volt az, amely megalkotta a területi egyensúly fogalmát. Ez folytatódik a közgazdaságtan felől. Nos, ilyen folyamatot kevésbé látok a gazdaságföldrajznál; ott inkább praktikus elgondolások kerültek előtérbe. Hogy tovább menjek: a II. világháború után volt egy lundi iskola Hägerstrand vezetésével, amelyik megint a geográfiából indult ki (diffúziós modell, stb.); ez aztán elterjedt az Egyesült Államokban. Itt végeredményben már a kezdeti időszaktól nem lehet annyira élesen szétválasztani a kettőt, még ma sem. A gazdaságföldrajz sem maradt a régi, monografikus, leíró állapotában, hanem a II. világháború után elég dinamikusan fejlődött, és ugyancsak olyan modelleket, matematikai-statisztikai módszereket alkalmaz, mint a regional science. Nos, hogyha megnézzük Enyedi György meghatározását, az pontosan ráillik a modern gazdaságföldrajzra, tehát valóban nagyon nehéz a szétválasztás. Nemes Nagy professzor meglátása a tér, a költségek terén nagyon tanulságos. Hogyan nézi egy geográfus a teret, hogyan nézi a regional science a költségeket: itt tényleg nagyon sok különbséget lehet tenni. De ma is azt mondom, hogy nagyon határozott, éles vonal nem húzható a két diszciplína közé, mert mind a kettő egy bizonyos mértékig egy irányban fejlődött. A holland egyetemeken van olyan, hogy „Tértudományi Kar”. Ez megint egy sajátos nézőpont. A térben lejátszódó eseményeket vizsgáló tudományok - akár a regional science, akár a gazdaságföldrajz - tértudományok, melyek megközelítőleg azonos nézőponttal bírnak vagy azonos módszerekkel dolgoznak. Ennyit akartam mondani. Tehát egyet értek veled, az elválasztás meghatározása nagyon nehéz. Arra reagálva, amit Éva mondott: nincs saját fogalomrendszere. Átvettek a matematikából, átvettek a fizikából: gravitációs modellek, egyensúly modellek, stb. Ezt is figyelembe kell vennünk; persze még a kezdet kezdetén vagyunk.



Süli-Zakar István

Azért jöttem el, mert előttem áll, hogy megfogalmazzam, kik vagyunk. Ugyanis nemsokára színt kell vallanom. Önmeghatározást kell tennünk az egyetemünkön, ahol az integráció elindult, és döcögve ugyan, de halad előre. Ugyanakkor elindultak jelentős építkezések is, melyek a jövő tervezett egyetemének kereteit megszabják. Az elmúlt időszakban a Földtudományi Tanszékcsoportban öt tanszék volt: három földrajz, egy ásványtan és egy meteorológia. Az öt tanszékből négy belépett a Környezettudományi Központba, biológusokkal, kémikusokkal, fizika tanszékekkel együtt. Mi nem léptünk be, éppen azért, mert úgy hittük, mi nem ezek vagyunk. Akkor hova csatlakozzunk? Ugyanakkor meghívtak minket a Társadalomtudományi Központba is. Épül az új kampuszon egy Társadalomtudományi Központ; valószínűleg oda fognak költözni a szociológusok, politológusok, néprajzosok, és úgy néz ki, februárban mi is belépünk ebbe a szervezetbe, mármint a tanszék. Hogy miért? Mert velük voltunk együtt a DAB-ban, velük kutatunk, egyáltalán, velük vannak közös munkáink. A hagyományos földrajzon belül a politikai földrajz, emberföldrajz, népesség- és településföldrajz nyilvánvalóan ezekkel a diszciplínákkal talál közös kutatási és oktatási feladatot. Ugyanakkor van még egy nagy probléma: tanszékünk nevének második része ugyanis úgy szól, hogy „Területfejlesztési Tanszék”. A Társadalomtudományi Központhoz hasonlóan épül egy új szervezeti egység az Agrártudományi Egyetem területén, melynek neve Vidékfejlesztési Kar lesz. Ők is hívnak, hogy menjünk. (Hogy egyébként mennyiben vidékfejlesztési kar és mennyiben Torgyán-függő, nem tudom. Ők azt mondják, túlélik Torgyánt, mert van reális igény arra, amivel foglalkoznak. A névről meg még lehet beszélni. Elképzelhető, hogy a mi esetleges csatlakozásunk után Területfejlesztési Karnak hívják majd az egészet.) Egyelőre ez kettő. A harmadik egy Élettudományi Központ, mely ugyancsak most épül mi kampuszunk területén, amely szervezetbe a DOTE-tól és természetesen a KLTE-től kerülnek különféle tanszékek. Úgy néz ki, hogy a földrajzi tanszékeket is ebben az új Élettudományi Központban szeretnék elhelyezni. De ide mi semmiképpen sem lépünk be, még a Környezettudományi Központ részeként sem, ugyanis úgy gondolom, hogy itt szorulnánk leginkább perifériára. Ezek közül a fölajánlások közül kinek nyújtsuk a kezünket? Jelentse ez az integrálódás azt, hogy szétválunk a másik két tanszéktől, megszűnjön a Debreceni Egyetemen a földrajz egysége? Azért jöttem el, hogy segítsetek nekem ebben. Én azért hiszek abban, hogy aki már egy tanári diplomát megszerzett, főleg, ha már harminc-negyven évvel ezelőtt, az akár autodidakta módon is meg tudja tanulni a szociológiát. Mindegy, hogy a papírunk földrajz-történelem szakról szól; ettől függetlenül, ha már megszereztük a szükséges közgazdasági és matematikai ismereteket, miért ne kutatnánk a szociálgeográfiát, vagy a regionális tudomány kérdéseit.

Mészáros Rezső

Én azért nem hiszek ebben, hogy meg tudom tanulni, mert nem úgy jár az agyam, nem az a szemléletem. A szemléletet meg kell tanulni. Csak én mindig attól félek, hogyha egy írásomban érintem a szociológiát és az kezébe kerül egy szociológusnak, akkor kiröhögi, amit írtam. Mert nincs meg az a magas szintű kontroll, amit a tudománytól elvárunk. Persze nem arról beszélek, hogy tartok egy előadást mondjuk az önkormányzatban, hanem a tudományos munkáról.

Izsák Éva

Csak egy könnyed megjegyzés. Szerintem Debrecenben az a baj, hogy nem geográfus a rektor.

Csatári Bálint

Éva kérdésére szeretnék először egy bővített mondatban válaszolni, kifejezve véleményem első etapját is. A klasszikus településföldrajzból kiágazott faluföldrajzot művelő és kutató vagyok a tényként kezelt intézményrendszerrel rendelkező Regionális Tudományi Intézetben, s geográfusként rendkívül érdekelnek a területi tudományok problémái. Most ezt én nem viccből mondtam. Rendkívül izgalmas volt Rezső felvezetése és István rögtöni felszólalása is. Szerintem a geográfia alapvetően nem szorul arra rá, hogy mások kizárásos taktikája nyomán örökös védekezésben keresse azt, ami elválaszt. Bár abban van igazságod Rezső, hogy a magyar tudományrendszerben ez a fajta kiszorítósdi mindig érvényes és mindig bukkannak fel új diszciplínák. De ebben, én úgy gondolom, a földrajz, mint klasszikus tértudomány, mindig a helyén lesz, hol kevésbé, hol jobban. Nagyon izgalmas volt, amikor a múlt héten egy göteborgi iskola portréját mutatták be. Eurokonform módon a 16 éves korban tartott záróvizsgán három alapvizsga volt: a matematika, az angol nyelv és a földrajz. Pl. az összes skandináv országban, Hollandiát is hozzávéve, a klasszikus geográfia, tehát a térről alkotott olyan mély tudás, amely egyáltalán lehetővé teszi azokat az integrációs folyamatokat, amelyek például ezekben az országokban alapvető fontosságúak, nálunk teljesen hiányzik.



Két kis apró megjegyzés. Nekem Nemes Nagy József barátom „geográfiát is írtam” címmel dedikálta ezt a könyvet („A tér a társadalomkutatásban” - a szerk.), és ezzel valóban egyet értek. Nem értek azonban egyet azzal, hogy a regionális tudományt vagy a területi tudományokat - itt megint a fordításban, a többes számban van a lényeg - pontosan hogy magyarázzuk. A földrajz és a regionális tudomány nem zárja ki egymást. Nem tudok egyetérteni azzal, hogy az egyiknek a másikba dörgölését folyamatosan fölvállaljuk, vagy ezt mindig magunkra vegyük. Istvánnak is ez a válaszom. Ha már szó volt a fordítási nehézségekről, itt van ez a vidékfejlesztés vagy rural development, amivel az angol faluföldrajzi szakirodalom a ruralitás indexétől kezdve a falusi térkapcsolatokon át a kistelepülés politikáig klasszikus faluföldrajzról írt.

Egy nagyon izgalmas hipotézist dobnék be a vitába. Ma a geográfiának itthon nem kellene-e a harminc évvel ezelőtt nyugaton használt módszereket alkalmaznia, hiszen társadalmunk vagy térbeli fejlettségünk állapota pontosan az ott és akkor tapasztaltaknak felel meg. Arra az esetre, ha netán rá akarnánk térni mondjuk a legmodernebb behaviorista geográfia nyomvonalára, hoznék egy példát. Most fejeztük be a Tisza Kutatási Programot. Ebben dolgoztak ökológusok, természetvédők, környezetvédők, agrárosok. Jól megvoltunk együtt. A „Tisza tér” rendezte gondolatainkat, és még egy dolgot rendezett: kiderült, hogy a 800-1000-nyi Tisza menti településen nincs harminc ember, aki diplomás területfejlesztőként, geográfusként, környezetvédőként, bárhogy a területi folyamatok konkrét fejlesztésében részt vehetne. Az embereknek – többirányú kérdőívezésből kiderült – egyszerűen botrányos a tértudata. Ott volt a nagy tiszai szennyezés. Mentek ki a hallgatók és mondták az embereknek, hogy mi van: hát már csak bekapcsolja a televíziót és megnézi, hogy mit mond a Tiszáról. Megszűnt az embereknek a térrel való viszonya. Elképesztőnek tartom ezt és azt mondom, mosolyogjatok meg, de nekem régi vesszőparipám, mióta újra megjelent Szabó Zoltán könyve, ez a bizonyos Szerelmes Földrajz, ami esetleg arról is szólna, hogy a geográfiának a társadalom tértudatának lelki tényezőivel is foglalkoznia kellene. Mondjuk, ha idézném mai költők földrajzi képét, akkor azt mondta az egyik, hogy: "Mintha a Markó család kollektíven amnéziás lett volna Visegrádot illetően és elfelejtette volna saját geográfiáját”. Igen, a politika teljesen elfelejtette saját geográfiáját, ostoba, idióta módon áll hozzá a térhez. Vagy ez: „Alákapott a szél Európa sátorának, amely ernyőként kavargott a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, alatta néma nyáj, összeszorultak a nemzetek, s megavasodva csoszogtak a városok." Hát körülbelül így van a mi geográfiánk is és én azt hiszem, hogy ebből úgy kell talpra állnunk, hogy föl kell vállalni a tér igenis következetes, tudatos vizsgálatát. Hogy lehet itt vidékfejlesztéssel foglalkozni, ha azt sem tudjuk, hol hány földtulajdonos van. Elképesztő. Nem tudjuk a kárpótlást, nem tudjuk, hogy a mostani mezőgazdasági statisztikának milyenek a térbeli vetületei. Így az egész vidékfejlesztés csak egy léggömb lehet. Köszönöm szépen.

Izsák Éva

Én is köszönöm szépen. Csak annyit szeretnék mondani, hogy tiszteletre méltó, őszintén, ha valaki ennyire korrekt módon meg tudja határozni, hogy ki mivel foglalkozik. Ezen érdemes elgondolkozni. Perczel tanár úr!

Perczel György

Mészáros professzor úr előadása, ha én nem is tekintem provokatívnak, mindenképpen alkalmas arra, hogy bizonyos kérdésekről elgondolkodásra ösztönözzön. Először is fölteszem kérdést: egyáltalán mi a földrajz? Ha most nem volnánk ennyien, azt mondanám, eléggé szégyenkezve, hogy nem tudom, de egy biztos: az én véleményem szerint is tértudomány. Egyik oldalról a társadalmi életjelenségek térbeliségét, másik oldalról a társadalom és a fizikai, természeti Föld életének sajátosságait vizsgálja, amióta létezik. Szerintem ezzel lefedhető az a tudományos vizsgálati kör, amivel a földrajz, a geográfia foglalkozik. Egy tudomány társadalomban való létét mindig az dönti el, hogy az általa művelt területek eredményei használhatók-e a társadalom szempontjából, vagy sem. Hosszú távon ez a döntő érv. Ha én visszakanyarodom ahhoz a bizonytalansághoz, hogy definiáljuk, mi a földrajz: nemigen lehet. De ha azt mondom, hogy tértudomány, akkor azt kell vizsgálni, hogy a társadalomnak erre a bizonytalan határok között mozgó vizsgálati rendszerre szüksége van-e, avagy sem? Amióta civilizációs folyamatok léteznek földünkön, azóta az emberek gyűjtik az ismereteket arról a térről, amelyben élnek. Ez az élettér egyébként folyamatosan tágul, és ma már gyakorlatilag az egész föld területét jelenti. Innen indult a földrajz, tehát ez a legősibb tudományok egyike. Ezért én úgy érzem, hogy amíg ember lesz a földön, szüksége lesz olyan ismeretekre, amelyek a szűkebb vagy tágabb környezetéről összegyűjtött információkat rendszerezett formában közvetítik. Ha én ezt most lefordítom és nem a szűkebb, hanem a tudományos szférára értelmezem, akkor a közoktatás rendszerében ezekre az ismeretekre a társadalom minden tagjának szüksége van.

Bora Gyula közbevetése: Lenne...

Perczel György

Az persze megint más kérdés, hogy manapság milyen passzban van ebből a szempontból a közoktatás, milyen kultúrája van az oktatásnak és így tovább. Tehát önmagában, ha csak ez a funkciója, akkor is tudományos műhelyeknek kell kimunkálni azokat az igazolt ismereteket, amelyekből a társadalom él. Ez rendkívül fontos dolog. Különösen manapság, amikor bekapcsolja az ember a rádiót vagy a televíziót és el kell helyeznie a hírekben szereplő eseményeket a földön. Ez minimális követelmény. Visszakanyarodva: úgy érzem, hogy a legősibb gyökerű tudományok közé tartozik a földrajz, a geográfia. És ennek nemcsak múltja, hanem jövője is van. Még abban az esetben is, hogyha bizonytalan magának a fogalomnak a definiálása, vitatható egyesek definíciója. A földrajzra a társadalomnak szüksége van. Egy másik aspektusa, amit Rezső gondolkodásra sarkalló bevezetője alapján mondok, a következő: az én esetemben, úgy érzem, pánikról szó sincs, de félelmeim vannak.



Egy társadalomban egy tudományos diszciplína elismertsége gyakran attól függ, hogy megvan-e az a kritikus tömeg, amely a társadalom számára is érzékelhető és értékelhető módon ad ismereteket e tudományág szemléletét alapul véve. A félelmem ebben az esetben inkább az, hiszen az én felfogásom közeledik Csatári Bálintéhoz, hogy úgy érzem, a regionális tudomány nem feltétlenül egy merőben új valami. Lehet rendszerezni, csoportosítani különböző dolgokat és elnevezhetem ilyen néven. Úgy érzem, hogy ez jelenleg elsősorban terminológiai kérdés. Lehet, hogy nincs igazam. Mert ennek a művelt tudományágnak megvannak az előzményei és ahogy Bora Gyula reflektált Enyedi definíciójára, ez nem más, mint a modern gazdaságföldrajz definíciója; én is hajlok e felé. De itt mindennel lehet vitázni. Itt a fő probléma szerintem az, hogy – és itt visszatérek a félelmeimhez – ez megoszthatja a térrel foglalkozó szakembereket és a kritikus tömegtől eltávolít, ami pedig a társadalmi beágyazottság és elismertség kialakulásának esélyeit csökkenti. Nekem félelmeim ettől vannak, egyébként virágozzék száz virág. Köszönöm.

Timár Judit

Elnézést, hogy csapongani fogok, de olyan sok érdekes dolog merült fel az eddigiekben, hogy nem tudok szépen, objektíven hozzászólni. Szintetizálni meg pláne nem. Tehát néhány véleményt fűznék az elhangzottakhoz. Eszembe jutott, ahogy itt ültem, hogy tíz évvel ezelőtt, amikor a Szociológiai Társaságnak voltam egy országos vándorgyűlésén, olyan irigyen hallgattam őket, hogy a paradigmaváltás szükségességéről vitatkoznak. Aztán egy vagy két évre rá nálunk is voltak ilyen előadások, de mondanivalójuk elszállt a levegőbe, mert nem volt rá igazán igény sem a földrajzos, sem a szélesebb társadalomban. Na most: ha semmi más haszna nincs a regionális tudomány és a földrajz szembesítésének, csak annyi, hogy leülünk és végre vitázunk a saját „tudományágunkat” érintő dolgokról, az már óriási haszon. Úgyhogy én nem is a meghatározásnál ragadnék le. Én nagyon jól elvagyok azzal, amit most a tanár úr mondott, hogy ki tudja, mi ez. Szerintem nem ez a lényeg. Hanem azok a dolgok, amik mögötte vannak. Most kettőt emelnék ki. Az egyik: nagyon izgalmasnak találtam, amit Mészáros Rezső professzor úr úgy mondott, hogy végeredményben pánikba estünk attól, hogy elméleti megalapozottsággal jötte elő egy - ezt már én teszem hozzá - rivális diszciplína. Utána még azt is mondtad, hogy a regionális tudományban az elmélet hangsúlyozódik, a társadalomföldrajz pedig gyakorlati hasznosságát próbálja kiemelni, emellett érvel. Innen van a konfliktus. Azt gondolom, hogy ez az egész elméleti ügy, meg hogy pánikba estünk, azért van, mert előjött az elmélet matematizált modellek formájában, és általában mi ehhez nem értünk. Mondom én, matematika-földrajz szakos, de tényleg nem értek hozzá. Az ilyentől meg szoktunk ijedni, mert ez olyan nagyon tudományosnak látszik. És akkor az ember Nemes Nagy József tanár úr szavaival azt mondja, hogy ha én nem adok össze két számot, akkor az már nem is tudomány. Azt gondolom, hogy az igazi probléma ebben a vitában ma Magyarországon nem az, hogy az egyik elméletileg megalapozott, a másik meg gyakorlatilag hasznos, hanem az, hogy a társadalomföldrajz abszolút nélkülözi az elméleteket, a társadalom-elméleteket. És szerintem, bár ugye ezt sokan vitatják, a tudomány úgy fejlődik, hogy az egyik diszciplínából kinő a másik, mert egyszerűen más szemlélettel akarok valamit megvizsgálni. Mást emelek ki, mást tartok fontosnak.

Ha visszatekintünk az Isard-féle indulásra, akkor ugyanezt lehet látni. Most csak zárójelben jegyzem meg, hogy nekem még a generációs különbségek miatt nem lehetett szerencsém, hála Istennek, Isard itteni előadását hallgatni, de volt olyan szerencsém, hogy 1990-ben egy amerikai egyetemen hallottam őt előadni. Ez is érdekes, hogy az ember megöregedvén hogy tekint vissza. Azt mondta: tudjátok, úgy volt, most nem akarok hazudni, hogy a negyvenes évek végén, vagy az ötvenes évek elején, tanszéket vezettem, aztán akkoriban a matematika volt a tudomány, mert csak az volt a lényeges, ami mérhető, meg objektív. Pénzt kellett szerezni, hogy fenntartsuk a tanszéket; odamentem egy matematikai modellel és kész, megkaptuk a pénzt. Ezt ő mondta saját szavaival. Egész mást gondol már a világról ő is és az, amit Bora tanár úr mondott, hogy a neoklasszikus gazdaság elméletéből indult ki ez a dolog, meg hogy telephely-elméletekkel volt kapcsolatban és főleg ezt vizsgálta, ez sokkal inkább szemléleti kérdés, nagy elméleti-gondolati rendszer kérdése. Természetes, hogy ehhez a szemlélethez matematikai módszerek társulnak és kvantitatív módszerek szükségesek. De nem azért jött elő csak a radikális földrajz a hatvanas években, ezt bírálva, mert gyakorlati hasznosságú. Persze azt is mondta, hogy végre vissza kéne térni a valós térbe és valós társadalmi problémákat vizsgálni. Mert azt gondolom, hogy matematikai módszerekkel ugyanúgy lehetünk társadalmi hasznosságúak, csak ott, nyugaton, egy fokon már elrugaszkodtak ettől és nagyon önmagáért valóvá vált a kutatás. A másik, hogy előjön egy neomarxista szemlélet a földrajzban, amelyiknek az a fontos, hogy társadalmi különbségek és főleg, visszautalva Marxra, osztálykülönbségek mozgatják a világot; márpedig emberek, akik itt a telephely-elméletekkel vacakolgattok, nem mást szolgáltok ki, mint a nagytőkéseket. Ez egy ilyen fajta összeütközés. Ezért azt hiszem, hogy nagyon-nagyon sokat kellene beszélnünk nem a tárgyáról, amit vizsgálunk és hogy hogyan differenciálódik ma a földrajz, meg hogy hogyan viszonyuljunk a regionális tudományhoz, hanem a szemléletünkről és a gondolati rendszereinkről. Én délután még próbálok erről néhány szót szólni, úgyhogy nem akarom ezt a részét elhúzni.

Még egy dolog van, amit ki akartam hangsúlyozni. Amiről itt beszélünk, főként Süli-Zakar tanár úr hozzászólása és a Rechnitzer-féle definíció erősített meg ebben, az nem más, mint egy legitimációs ügy, egy intézményesítési kérdés. Itt nem akar senki senkit lenyomni, mert én még akárkivel beszéltem, senki sem akarta bántani a földrajzot. Olyan nagyon sok mindenkivel persze nem tudok beszélni, Nemes Nagy tanár úron kívül, aki a regionális tudomány képviselője, ha végiggondoljuk ezt a magyar palettát. Mondhatnak még sokan sok mindent erről, hogy miért van egyik fölötte vagy alatta a másiknak. Én, mint a Regionális Kutatások Központjának dolgozója, azt hiszem, alapvetően nekünk sem volt más célunk, mint az, hogy valahogyan jó lenne intézményesíteni egy ilyen interdiszciplináris izét, amivel nagyon nehéz az akadémián boldogulni. Én azt gondolom, hogy e vita egy részről ilyen intézményesültségi kérdés, meg olyan, amit mondasz, Pista, hogy egy tanszéknek valahogy el kell neveznie magát. De azt hiszem, hogy az identifikáció rendkívül fontos, csak nem így kellene vele foglalkozni, hanem úgy, hogy mi magunk, megint a szemléletre visszatérve, hova tartozunk és hogyan közelítjük meg a dolgokat, azt, amit éppen kutatunk. És hogy ez most tudomány, vagy nem tudomány, azt hadd világítsam meg megint egy gyakorlati, vagy inkább saját példával.



Tíz évvel ezelőtt az amerikai geográfusok éves találkozóján, még akkor fiatal ifjoncként, hallottam egy előadást a nagy földrajzosok között. Arról szólt, hogy a harmincas évekbeli gengszter-filmekben hogyan jelenik meg a város imázsa, Chicago és így tovább. Hallatlanul izgalmas volt. Nem az volt a lényeg, hogy konkrétan mit vizsgált, hanem hogy hogyan. Ám én megijedtem és mondom Neil Smithnek, aki az egyik legnagyobb radikális társadalomföldrajzos, hogy most akkor hogyan van ez a földrajz, szabad ilyeneket kutatni? Azt mondja: kit érdekel, hogy mi a földrajz! Valós társadalmi problémákat kell vizsgálni és végzettségünktől, tanulmányainktól függően, ahogyan Rezső mondta, meg nyilván attól, hogy mit kaptunk fiatal korunkban, meg hogyan képezzük magunkat tovább, soha nem lesz azonos a szemléletünk a szociológusokéval, mert ez térszemlélet. És nem fogunk meghalni attól, hogy nem vagyunk képzett szociológusok, mást tudunk mondani a társadalomról és ez is, meg az is kell. Ezért azt gondolom, hogy nem erről kellene vitatkozni, arról meg nagyon nem, hogy akkor lesz regionális tudomány, ha elismerjük, hogy van közgazdász, meg szociológus, aki teret vizsgál, ez meg majd szintetizálja. Mert mindig az az életveszélyes, ha attól nevezünk tudománynak valamit, hogy az a többi fölött áll, mert ő az, aki szintetizál. Azt gondolom, kezdetekben a földrajz is nagyon sokáig ezen élt meg. Arról kellene vitázni, hogy milyen kérdésekre próbálunk válaszolni, milyen szemlélettel és milyen módszerekkel. És mindegyik elfér egymás mellett.

Kulcsár Dezső

Sokszor töprengünk, hogy mi is az a földrajz. Megjelent egy amerikai könyv, aminek a címe azt mondja: a földrajz egy modern szintézis. Egy olyan modern szintézis, amiben benn van a vízföldrajzos, benn van a talajtanos, benn van a népességföldrajzos, benn van az orvosföldrajzos és sok-sok minden, a csillagásztól kezdve. Szükség van-e erre? Persze, hogy szükség van. Úgyhogy én abszolút optimista vagyok. A közgazdasági egyetemen tanítok, tehát bankárok között élek, akiknek a véleménye az, hogy ugyan minek kell ez. De éppen a minap, két hete történt, hogy egyik bankár megkérdezte: hogy “Nincs egy térképetek? Esetleg tudjak valamit mondani a Kárpát-medencéről, mert jön az amerikai kollégám”.Mondom, pontosan miről akarsz térképet? Úgy általában a Kárpát- medencéről, mondja. No, hát ez a modern szintézis. Azért vagyok optimista, mert a földrajzra mindig szükség lesz. Érthető a sok felszólalás, a megfogalmazott aggodalom, hogy ugye a matematika, az informatika, a statisztika le fogja gyűrni. Nem fogja legyűrni. Való igaz, hogy a mi szakmánkban is vannak túlkapások. Nem lehet olyat létrehozni, hogy regionális matematika vagy regionális statisztika, mert nincsenek ilyenek. Nem lehet olyat létrehozni, hogy - ez már kicsit túlzás, épp azért mondom - regionális filozófia, mert ez egy általános tudomány. De egy biztos: a földrajzot nem kell féltenünk, mert szükség van és szükség is lesz rá. Nézzék meg a könyvesboltok kirakatait. Egy, hogy mondjam, átlag végzettségű embernek is, mivel a szakmám a közgazdaságtanhoz köt, szüksége van arra, hogy megismerje a világ földrajzát. Nem kell olyan irányba elmenni, hogy mindent regionalizáljunk. Szükség van a társadalmi földrajzra is, akárhogy nevezzük is. Szintézisre szükség van. Azzal zárnám, hogy egy tudomány akkor keletkezik és akkor marad fenn, ha meghatározott mennyiségű ismeretanyag gyülemlik fel, másrészt pedig akkor, ha a társadalom igényli. Az előző mondataimban azt szerettem volna mondani, hogy a társadalom igenis igényli ezt a modern szintézist. Köszönöm.

Probáld Ferenc

Nagyon nehéz a definíciók kérdésében állást foglalni. Miért van egyáltalán mégis szükség arra, hogy egy tudományterület feladatkörét valamiképp körülhatároljuk? Itt elhangzottak olyan definíciók, Mészáros professzor részéről is, Perczel tanár úr részéről is, amelyekkel a földrajz lényegét illetően messzemenően egyet lehet érteni. Azért szükségesek ezek, mert egy-egy diszciplínának, tudományterületnek az intézményesüléséhez – amint ez közismert a tudományszociológiai művekből – egyrészt a tudományterület művelői között valamiféle egyetértésnek kell fennállnia az adott diszciplína tartalmát, célját, módszereit illetően, másrészt egy ugyanilyen konszenzusnak kell létrejönnie a tudományos közösség adott diszciplínán kívül álló tagjai részéről is. Nyilvánvaló, hogy akár a földrajz, akár a regionális tudomány esetét nézzük, az első dolog, hogy ilyen minimális belső konszenzust kell teremteni, ehhez viszont bizonyos alapvető kérdésekben egyet kell érteni. Nemcsak kritikus tömeg kérdése egy diszciplína intézményesülése, bár kétségtelen, hogy a kritikus tömeg alatt vagyunk akár a regionális tudomány, akár a földrajz helyzetét nézzük.



Még valami, ami a meghatározás fontosságának irányába mutat: Enyedi György akadémikus énhozzám is igen közel állónak érzett definíciója a regionális tudományról, ahol ő azt mondja, hogy ez voltaképpen egy transzdiszciplináris tudáskészlet. Márpedig ahhoz, hogy transzdiszciplináris tudáskészlet létezzen, eredendően diszciplínákra van szükség, magyarán tudományterületekre, amelyeket valamiképpen, még egyszer hangsúlyozom, a tartalom, módszer, célok, feladatok tekintetében létrejött konszenzus alapján definiálnunk kell. Hol látom én a bajt, a földrajzot illetően? Kísért bennünket egy súlyos gond, amit úgy neveznék: “Galton-szindróma”. Ez a Galton múltszázad-béli viktoriánus angol polihisztor volt, leginkább az embertanban ismert. Ő körbejárta a brit városokat, és a mennyiségi módszerek megszállottja lévén, figyelte Edinburgh-ben, illetve Londonban a szembe jövő csinos hölgyeket és pontozta azok szépségét. Ilyen alapon elkészítette Nagy-Britannia hölgyeinek szépség-térképét, bár persze ő ezt nem földrajz címén adta közre. De manapság pontosan ilyen extrém dolgok, a moziföldrajztól az ész földrajzáig bukkannak fel, földrajz címszó alatt. Tehát itt veszélyes állapothoz közelítünk, melyet a neves amerikai geográfus, Pattison így jellemzett: “olyasmi a földrajz a tudományok között, mint a városok között Los Angeles: hatalmas területre terjed, a határai valahol a messzeségben a semmibe olvadnak, és roppant nehéz megtalálni a középpontját”.

Valamiképpen, és ide akarok konkludálni, a földrajznak is meg kell találni a középpontját, meg kell találni azokat a célokat, feladatokat, tartalmi ismérveket és nem utolsó sorban azt a tisztázott és egyetértőleg nagyjából elfogadott fogalomrendszert, amelynek alapján a diszciplína a mai modern feltételek között régóta intézményesült jellegét megtarthatja. Azt hiszem, ennek a vitának az lenne az igazi értelme, hogy egy kicsikét közelebb kerüljünk ehhez az állapothoz, amit ideális célkitűzésként megjelölhetünk.

Izsák Éva

Még egy gondolatot hadd vessek föl, amiről azt gondolom, mindenképpen beszélnünk kell, és amit valamilyen módon már mindenki érintett is a hozzászólásában. Ez a piac, elmélet, intézményrendszer kérdése. Hogyha ebben a hármasban próbáljuk elhelyezni a földrajz - regionális tudomány kérdését, a Regionális Kutatások Központjának helyzetét, hogy magyar példát mondjak, az ehhez kapcsolódó kutatóműhelyeket, vagy mondjuk az egyetemeket és az ezekhez kapcsolódó kutatóműhelyeket, akkor én azt mondom: ha ezen is gondolkodunk, akkor mindenképpen közelebb jutunk a felvetett kérdésekre adandó válaszokhoz.

Nemes Nagy József

Úgy gondolom, érdemi eszmecsere alakult ki, amihez egy-két dolgot én is hozzátennék. Ugye reklám helyeként: délután ezekről a módszertani kérdésekről majd egy kissé kritikusabb leszek. Most inkább optimistábbra veszem a figurát. Egy furcsa ellentmondást érzek itt abban, ahogy Rezső is használja a pánik szót, meg a paradigmaváltást. Csupa negatív, válság jellegű dologról volt szó itt. Egyébként is: szerintem indokolatlanul nagy önbizalomhiány van a földrajzban. Olyan értelemben ellentmondásos a helyzet, hogy legalább száz éve nem volt olyan társadalmi periódus, mint a mai, amikor annyira felértékelődött, előtérbe került volna minden olyan alapvető kérdés, amivel a földrajz foglalkozik. Akkor mi a probléma?



Valóságos társadalmi igény van; a tér és a környezet, hogy mondjam, a nagymamák által is érzékelt fogalom ma már. Tehát furcsa dolog ez, mert akkor szokott egy tudományterület pánikba esni meg paradigmaváltásról beszélni, amikor senkit nem érdekel, amivel addig foglalkozott. Most viszont valóságos igény van a földrajzra. Lehet, hogy ez okozza a pánikot: olyan nagy ez a kihívás, hogy megijedtünk tőle. De szerintem ezt pozitívra kellene fordítani. E mögött, hogy ez pozitívra fordítható vagy nem, van az a tétel vagy problémakör, amit Éva legutóbb említett. Erről ha beszélünk, ha nem, érzékelhetjük, hogy a viták mögött intézményesülési, érdekeltségi, piacképességi tagolódás van. A földrajz - regionális tudomány hazai viszonyai közepette is egy ilyenfajta kimondatlan vita vagy kimondatlan feszültségpont van, ami, tény, mindig is megvolt. Nagyon meghatározónak tűnik az a probléma, amit Pista (Süli-Zakar István) mond az egyetem esetében; ez nálunk ugyanígy probléma. De nemcsak piacban, érdekben, intézményben érdemes gondolkodunk, hanem elméleti kérdésekben is. Itt mondanék egy olyan momentumot, amiben nagyon nem értek egyet Rezsővel. Ő azt mondja, hogy “a társtudományokkal való kapcsolat tette sebezhetővé a földrajzot”. Az én szemléletem viszont az, hogy a tudományokkal mindenfajta kapcsolat nemhogy sebezhetővé tesz valamit, hanem megerősíti azt. Ebben a tekintetben különbözik az én regionális tudományi szemléletem attól a nagyon szépen levezetett elmélettől, amit Bora tanár úr mond, aki szerint a közgazdaságtan és a földrajz a két forrása. Az én értelmezésem messze szélesebb. Már bocsánatot kérek: a Kevin Lynch nevezetű úr, aki a mental map kitalálója, urbanista. Ilyen értelemben talán én vagyok legszorultabb helyzetben, hiszen nekem geográfusként kell kilépnem ebből a dologból. Számomra a regionális tudomány nem áll szemben a geográfiával. Sokkal tágabb, sokkal szélesebb körből merítő valami ez, amit így is, úgy is lehet értelmezni. De a szintézist megteremteni nem tudja. Leírtam már: nem gondolom, hogy a regionalisták szintetizáló emberek lennének; a földrajzosok se azok. Sajnos nincsenek szintetizáló emberek a modern tudományban. Kétszáz évvel ezelőtt lehet, hogy voltak.

Azt hangsúlyoznám, hogy a földrajz számára is csak nyereség lehet a nyitottság, a regionális tudománynak pedig lényegi magja a tér kérdésköre mentén minden egyéb diszciplínához való kapcsolódás. Ez természetesen egy személyben nem valósítható meg. Ha Rezsőnek ilyen problémája van, vagy ha bárkinek ilyen problémája van, hogy sebezhetővé teszi a földrajzot a társtudományokkal való kapcsolat, akkor annak egy föloldása van: team-ekben kell dolgozni. Igen, akkor legyen abban a csapatban egy matematikus, egy fölkészült szociológus meg egy urbanista, és akkor az egész társaság nem válik sebezhetővé. Én is tele vagyok „sebekkel”. Nem értek a filozófiához, nem értek a geográfiához, közgazdaságtanhoz. Olyan fajta önbizalomhiányt és bezárkózást jelent ez, amit, bocsánatot kérek, csak nagyon halkan merek kimondani. De fiataloknak ne mondjuk ezt, merjenek kifelé, messze tekinteni.

Izsák Éva

Köszönöm szépen. Eltelt az a 60 perc, amit kaptunk. Úgy gondolom, ha a vitaindítót Mészáros professzor úr tartotta, szeretném, ha a zárszót is ő mondaná el.

Mészáros Rezső

Nem fogok zárszót mondani. Egy dologban értek egyet Nemes Nagy Józseffel: nem vagyunk magabiztosak. Éva itt mondta mellettem, hogy miért olyan magabiztosak a politológusok, mikor alig művelnek tudományt. Igen, ez egy alapvető kérdés, de azért egy problémát még fölvetnék zárszóként. Ami problémája Süli-Zakar Istvánnak, aki most tanít egyetemen. Nem tudjuk, mit kezdjünk a klasszikus földrajzi ismeretanyaggal, de azt sem tudjuk, hogy mi a modern földrajzi ismeretanyag. Ehelyett adunk szociológiát, adunk közgazdaságtant, adunk matematikát, adunk ezt, adunk azt. Következésképpen a most kikerülő geográfus fiataljainkban nagyfokú bizonytalanság lehet. A kör ott zárul be, hogy hovatovább azt mondjuk: a földrajz térszemléleti tudomány, mindent tudunk, csak éppen a földrajzi tananyagot, amivel mi megalapozódtunk, mindenki a maga korában, azt a mai fiatalok az egyetemi oktatásban nem kapják meg. Alig van a tananyagban klasszikus regionális földrajz a világról. Nem véletlen, hogy ebben a könyvben (A társadalomföldrajz gondolatvilága – a szerk.) leírtam: a földrajz nem tudott globális világmodellt teremteni. Más tudományok ezzel megpróbálkoztak, mi meg se próbáltuk. Tehát az ismeretanyagban valami probléma van. Addig eljutottunk, hogy érdemes lenne egyetemi körökben beszélni arról, hogy mit tanítsunk tanároknak geográfiából. Szegeden például egész világrészeknek nem tanulják a természeti földrajzát, tanulnak helyette ezt vagy amazt. Így a következő generációk még ennyi ismeretanyagot sem fognak kapni, ami szerintem hihetetlenül súlyos probléma. Ne hagyjuk abba. Köszönöm szépen.

Izsák Éva

Én is mindenkinek megköszönöm a hozzászólását, figyelmét.

Kiindulópontok

Az ezredforduló környékén, egyfajta mérlegkészítő tudománytörténeti szakaszra utalóan, a magyar nyelvű társadalomföldrajzi és regionális tudományi “publikációs térben” érzékletesen megnövekedett a tudományterületek történeti fejlődésvonalával és elméleti kérdéseivel foglalkozó munkák száma (lásd például legújabban: Benedek J. 2000, Benko, G. 1999, Horváth Gy. - Rechnitzer J. 2000, Mészáros R. 2000, Probáld F. 1999). Ezek, részben fogalmi-szemléleti vonalon, részben a tudománytörténeti fejlődés érzékeltetésekor egyként érintik a modern társadalomföldrajz, a regionális tudomány vagy még tágabban értelmezve, a társadalmi folyamatok területi kutatásának csomópontjai között a mennyiségi elemzési módszertan kérdéskörét. Mennyiségi elemzésen itt és a továbbiakban a számbavett, mért, területi megfigyelési egységekre vonatkozó adatok matematikai és statisztikai módszerekkel történő feldolgozását értem. A statisztikai alapadatok jól ismert - gyakran helyénvaló - verbális átírása, adattáblák, térképek szöveges értelmezése (“...ahogy a mellékelt táblázat adataiból is világosan kitűnik...”- típusú elemzés vagy a “a vak is látja” módszer) nem tartozik ide.

Az írásokból, de a hazai szakmai közösség más megnyilvánulásaiból, még a legobjektívebb véleményalkotások mögül is inkább az elutasítás érződik ki. Kifulladt, ugyanakkor - mindebből szinte egyenesen következően - valóságos értékeihez képest túlságosan is agresszív, a módszert a tartalom, a valóságos folyamatelemzés elé helyező közelítésként értékelik többen ezt az elemzési kultúrát. (A fenti írások közül egyedül talán Probáld áttekintésében a modern társadalomföldrajz nemzetközi és hazai pályájáról, nincs kirívóan negatívan exponálva a kvantitatív eszköztár problémája, elemzésében ugyanis az egész időszak, minden irányzatával együtt: kudarcok sorozata. Ehhez a realista helyzetképhez képest az elemzés példátlanul optimista jövőképpel zárul a földrajzról.)

Mivel magyarázhatóak ezek a vélemények? Valóban a tudománytörténeti süllyesztőbe való, “múltszázadi” a mennyiségi elemzési szemlélet és eszköztár? Ha oda kerül(t), mit teszünk (tettünk) a helyébe? Magam ugyan úgy vélem, hogy a mennyiségi elemzési módszertan nem szorul védelemre, mindenképp érdemes a negatív ítéletek mozgatórugóin ismételten elgondolkodni. A következőkben erre teszek kísérletet, bepillantva a közelmúlt hazai területi kutatásainak folyamába, folytatva a másfél évtizede hasonló témakörben elvégzett elemzésemet (Nemes Nagy J. 1988)

Teljeskörű, tudománytörténeti léptékű analízis a regionális kutatások hazai közelmúltjáról - ez immár legalább három érdemi évtized történéseit jelenti - természetesen nem lehet egy ilyen rövid írás tárgya, bár kétségtelenül egyoldalú következtetések veszélyét hordozza az, ha egy komplex folyamatból egy sajátos problémakört ragadunk ki. A bevezetőben említett írásokon túlmenően, ilyen típusú elemzések készítését rendkívül fontosnak tartom. Leginkább az új regionalista és geográfus generáció friss szemléletű, újfajta iskolázottságú tagjait bíztatnám e munkára, egy megengedő feltételt is beleértve: a saját főnökeik írásainak - ha vannak ilyenek - bírálatát bízzák másokra. (A nyelvi korlátok okán az igazából ideális megoldás, a külföldi szakemberek által készített elemzés, sajnos aligha kerülhet szóba. )

A módszer, mint nyelv

Aligha vitatható az, hogy ha felvetődik egy tudományosan megoldandó kérdés, maga a vizsgálati út és módszer nem tolakodhat a kutatott problémakör elé (miközben önmagának a módszernek is megvan a maga tudományosan értelmezhető és értékelhető tartalma, követelményrendszere, alkalmazási szabálya). A módszer azonban nem pusztán valamifajta mellékes tudományos eszköz, hanem nyelv is. Abban, hogy a tudományok mindmáig fennmaradtak, s a jövőben is fennmaradnak, nemcsak az ismétlődően felbukkanó, tudományos eszközökkel megválaszolandó problémáknak, a természeti és társadalmi kihívásoknak, hanem a létrejött tudományos nyelveknek, a módszereknek is szerepe van. Ezek a tudományágak intézményesülésének is alapelemei. A tudományok nyelve sajátos szókészletű és grammatikájú konstrukció, amit a kutatónak meg kell tanulnia, hogy értsen és megértsék (ez a “legpuhább” módszerekre vagy a modern kritikai földrajzra - Timár J. 2001 - is minden bizonnyal áll!). Ez “nyelvérzéket” és munkát, erőfeszítést kíván.

Vannak régi és újabb “nyelvek”. A mi szakmánk legősibb, máig fennmaradt, érthető nyelve, a térkép nélkül nincs területi kutatás (P. Haggett 1983, i.m. 27. p.), mégha a térkép önmagában nem is maga a földrajzi tudás, hanem “csak” a térbeli lokalizáció nyelve, ami megértésre vár, s megértést kínál, segít felszínre hozni a geográfiai tartalmat.

A matematikai elemzési eszköztár a területi tudományokban újabb keletű. Ha megtanultuk, értjük, talán legfőbb erénye, értéke, hogy az egyik legszélesebb körben használt tudományos nyelv, híd a térben és a tudományok (így a földrajz és a többi diszciplína) között is. Ismerete megsokszorozza a (gondolati) források körét, analógiákat, átfogó modelleket kínál a kutatásban.

“Csak mennyiségi összefüggés”

Ahhoz, hogy egy szemléleten hatásosan fanyalogjunk, előnyös hatékony ideológiát hívni segítségül. A mennyiségi módszerek kritikájában talán a legkeményebb elem a mennyiség és minőség dialektikátlan szembeállításának ideológiájában testesül meg. Mennyiségi módszerekkel, úgymond csak primitív mennyiségi összefüggések tárhatók fel, ez pedig különösen olyan bonyolult rendszerek elemzésében, mint a társadalom, elégtelen. Az “igazi” összefüggések a valóságos társadalmi tartalomra, a minőségekre vonatkoznak, mennyiségi módszerekkel ezek pedig megközelíthetetlenek - vallják a kritikusok. Ha mindez igaz, mi hajtja a modern tudomány művelőit (köztük a területi kutatókat is), hogy számbavegyenek, mérjenek, s ezek alapján vonjanak le következtetéseket? A tudománytörténet minden pozitivista, empirista és matematikai modellező irányzata egyaránt az egyoldalú jelzőt érdemli csak meg?

Kutathatók vajon a “minőségek” mennyiségek nélkül? Hogyan magyarázható a mennyiség-minőség szembeállítás tükrében az, hogy a kvantitatív forradalomra mintegy ellenreakcióként született behaviorista fordulat emblematikus eszköze, a mentális térkép is méréseken s azok feldolgozásán nyugszik? A behaviorista irányzat a kvantitatív eszköztárral szinte teljesen analóg pályát futott be nálunk: nem eresztett erős gyökereket ezidáig. A kissé paradox jelenségre, paradox a megoldás: az, hogy ebből az irányzatból biztos metodikai bázison álló (azaz nem ismeretterjesztő szintű, nem-reprezentatív mintát interpretáló karcolatként értékelhető) munkaként lényegében csak Kiss J. - Bajmócy P. 1996 és Michalkó G. 1998 dolgozata említhető, összefügg a mennyiségi elemzési kultúra háttérbe szorítottságával is. Az, hogy a komoly teljesítmények az új generáció tollából (és számítógépéből) erednek, mindenesetre reményt keltő. A mennyiségi elemzési eszköztár elhanyagoltságának távolabbi tématerületekre kiható következményeit hosszan tudnám sorolni, beleértve a regionális politika, a területfejlesztés nagyon gyakorlatias ügyeit is (lásd: helyzetelemzés, prognóziskészítés, monitoring és hatáselemzés a térségfejlesztési programozási folyamatokban).

Különös hangsúllyal vetődik fel a mennyiség-minőség probléma, s ezen keresztül a kvantitatív közelítés helye és szerepe a földrajz és a regionális tudomány viszonyában. Bár nyilvánvaló leegyszerűsítéssel, de a mennyiség-minőség duállal analógnak tűnhet ugyanis a két tudományág központi kategóriáinak, a térnek (regionális tudomány) és az egyedi helynek (földrajz) a viszonya. “A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van.” - írja elgondolkodtatóan, szellemi földrajzában a filozófus Hamvas Béla (1988, i.m. 54. p.).

Mintegy operacionalizálva Hamvas térfelfogását, magam (miután a tájportréknak csak ámuló rajongója lehetek, s alkotója, művészi készségek híján, nem) a kilencvenes években kifejezetten a térbeliségnek a legalapvetőbb térparamétereket (helyzet, távolság, szomszédság, centrum-periféria relációk) használó modellekkel történő vizsgálatára koncentráltam (Nemes Nagy J. 1993). Ezek kapcsán azonban nemcsak a tér és a hely elvi és elméleti másságára, hanem arra is érdemes felfigyelni, ahogy e modellek össze is kapcsolják a regionális tudomány és a földrajz szemléletét és fogalmait. Számos ezek közül úgy is interpretálható, mint a “társadalmi tér domborzatának” (lejtőinek, hegyeinek-völgyeinek) feltérképezésére alkalmas eljárás (lásd pl. a trendfelület-elemzést). Dolgozataimban módszertani újítás alig van, lényegében azokat az eljárásokat adaptáltam, egyes esetekben talán újszerűen kombináltam a hazai viszonyok vizsgálatára, amelyek ugyancsak a “kvantitatív forradalom” termékei, s amelyekről a hazai kutatás lényegében nem vett tudomást (lásd később: elhallgatás és elutasítás). Ezen elemzési eszközök használata nélkül ugyanakkor, meggyőződésem, önálló regionális tudományi elemzési eszköztárról beszélni nem lehet. E közelítés nélkül a területi reálfolyamatok elemzése továbbra is megmarad a társadalmi folyamatok egyfajta lényeges, bár csak másodlagos “vetületének” (Bartke I. 1989) fontos, de a térbeliség valóságos hatásait felmutatni képtelen boncolgatásának szintjén.

A két diszciplína azonban, természetesen, távolról sem azonos pusztán e két kategóriával, művelésük nem egyszerűsíthető le a mennyiség-minőség viszonyra, különösen nem, szembeállítására. Egy regionalista nem lehet csak a mennyiségek megszállottja. (Hozzáteszem: hazánkban ez a veszély nem fenyeget. A kvantitatív közelítések háttérbe szorításában a mára látványosan megizmosodott hazai regionális tudomány vezető műhelyeinek is van - a “piacgazdasági” nyomással és lehetőségekkel teljesen nem indokolható - felelőssége.) Ugyanígy egy mai geográfus nem gondolhatja azt, hogy pusztán a “minőségek” és az egyedi jegyek mentén vizsgálódva, komoly tudományos eredményekhez juthat. Pedig viszonylag egyszerűnek látszik a séma: ami nem számszerűsíthető, azt ne számszerűsítsük, de ami igen, annak vizsgálatában használjuk a mennyiségi elemzést! Gyakran a markáns mennyiségi relációk mutatják fel legvilágosabban a minőségi különbségeket és változásokat is. Azt is látni kell, hogy ezek felismerésében a mennyiségi adatokból építkező elemző modelleknek az egyszerű adatértékelés hatókörét megsokszorozó bizonyítóereje lehet.

Nem kérdőjelezheti meg a mennyiségi elemzések szerepét egy másik ismert kritikai érv, a feldolgozott alapadatok gyakran bizonytalan volta sem. Ez a veszély a kvalitatív közelítésekben is fennáll (a nem-reprezentatív mintákból adódó tévkövetkeztetések éppúgy előállhatnak a statisztikai vizsgálatokban, mint az interjú-módszerben). Ennek kapcsán azt sem szabad elfelejteni, hogy a társadalomkutatásban minden tekintetben kifogástalan és teljes adatbázisokra várni (ha ilyenek elvileg egyáltalán léteznek) nem más, mint a semmittevés ideológiája. Egyik aktuális kutatómunkánk tapasztalata a fenti gondolathoz köthető: a szerteágazó hazai állami fejlesztési forráskör térségi hatásait sokfajta elméleti és módszertani korlát okán - bármennyire szeretnénk is -, még a rendelkezésre álló legteljesebb információs bázison sincs mód az ország egészére vonatkozóan kistérségi szinten kimutatni, ellenben megyei és regionális aggregáltságban érdemi következtetések adódnak a hatáselemzések során (Nemes Nagy etc. 2000).

A társadalomkutatót - a feldolgozott mennyiségi vagy más típusú információk alapos ellenőrzésén túl - biztos szakmai felkészültsége és önmérséklete alkalmassá teheti arra, hogy az adott vizsgálati (információs) feltételek között megtalálja azt a megbízhatósági (elegánsabban: szignifikancia) szintet, amelyen megállapításai, következtetései terjedelmüket, mélységüket, általánosíthatóságukat tekintve tudományosan is megállnak. Mindebben természetesen nagy segítséget jelent egy nyílt tudományos vitaszellem, a megméretés és megmérettetés természetes volta a szűkebb szakmai közösségen belül és a tágabb társadalomkutatói körben. A regionalistáknak legalább olyan fontos meghallgatniuk például a finomabb társadalmi relációkra jóval érzékenyebb szociológusok kérdőjeleit az egyéni szintű közelítésnél kétségkívül nehezebben “átélhető” társadalmi mezoszintek szférájában mozgó elemzéseik kapcsán, mint önelégülten körözni papirosaikat egymás közt. Az, hogy a tágabb társadalomkutatói körben a mi mondandónk is meghallgatásra kerül-e, már a tudományos partnerek ügye, az mindenesetre kétségtelen, hogy fő kutatási témánk - a tér, a települések, a régiók vizsgálata - sok rokondiszciplínát érdekel mostanában.

Apológia-kritika

Még tapasztalatlanul, de már ezt-azt értve éltem át a hetvenes években a nyugati kvantitatív forradalom “begyűrűzését” a hazai területi kutatásokba. Számos új és hatékony eszköz megismerésének és alkalmazásának nyüzsgő szellemiségű időszaka volt ez az évtized.

Ezt a szakaszt lényegében a területi adatok mennyiségi elemzésének új módszereit leginkább használó fiatal kutatói gárda (az akkori harmincasok) közös munkája zárta le (Sikos T. T. szerk. 1984), amely a korszak szinte összes nagyhatású többváltozós matematikai-statisztikai módszerét bemutatta. Fontos támaszt jelentett a munkában, hogy az akkori érett kutatói kör - az ötvenesek - vezető személyiségei (például Bartke, Enyedi, Kóródi, Kovács Cs., Lackó, Sárfalvi) mindvégig aktívan támogatták e munkákat, annak ellenére, hogy egyikük sem volt, s nem is lett megszállott matematizáló.

Aztán valahogy furcsa törés következett be. Még egy nagyobb nekilendülés - az innováció-, illetve diffúzió-kutatási hullám a nyolcvanas évek közepén - következett (ennek gyakorlati és elméleti elemeit összegző munka: Rechnitzer J. 1993), aztán egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy a “kvantitatív forradalom halott”. A „halottról jót vagy semmit” helyett - a hazai tudományos vitakultúrába jól illeszkedően - a “rosszat vagy semmit” módszer tetőzte be az egészet. Előállt a szinte máig érvényes helyzet: a kilencvenes évek első felében újból különleges csodabogárnak tűnt, akinek dolgozatában az összeadásnál és a százalékszámításnál bonyolultabb módszerek keserítették az olvasót.

Ügyes manőverként megjelent az elutasításban a mennyiségi elemzési eszköztár kritikájához annak apológiáját megkonstruáló, majd azt bíráló lopakodó álláspont is. Hitessük el, hogy csak matematizálnak, minden mást elutasítanak. Értsük szándékoltan félre a kvantitatív elemzők céljait és eredményeit, ragadjuk ki az itt is, mint mindenütt meglévő vadhajtásokat, azonosítsuk ezekkel az egész elemzési szemléletet, majd “rántsuk le a leplet”. E kritikában az igazi - máig ható - gond az, hogy a hazai területi kutatás a mennyiségi elemzési irányzat finom elutasítását anélkül vitte végbe, hogy valóságosan megismerte, kipróbálta volna a kvantitatív kultúra legalapvetőbb modern elemeit (ahogy a fentiekben érzékeltettem, más irányzatok sem jártak sokkal jobban).

Érdemes emlékeztetni: a kvantifikáló, matematikai irányzat a jelzett időszakban az egész társadalomkutatáson végigsöpört, nem pusztán valamifajta regionalista mellékhajtás volt. A mai állapotokat tudományközi szinten értékelve azonban - “köszönhetően” a fenti ellenirányú mozgásoknak - kimondható: a hazai területi kutatás kvantitatív eszközrendszerét használó élvonal is elmarad a kapcsolódó társadalomtudományok - pl. a szociológia, közgazdaságtan - hasonló publikációinak színvonalától (lásd például Fazekas K. szerk. 2000). Más kérdés az, hogy a regionális kutatások matematikai-statisztikai eszközöket is használó eredményei a jellemzően verbalizált tudományágakkal (ilyen például a tágan értelmezett politikatudomány) közös rendezvényeken még mindig meglepően hatnak, ebben a közegben néha még felsejlik s valódi elismerést kelt a mennyiségekkel is alátámasztott, tényszerűségre törekvő összefüggés vizsgálatok tudományos “íze”.

A hetvenes években elvégzett munka szemléleti vonalába illeszkedő eljárások közül csak a kissé absztraktabb térelemző módszer, a sokdimenziós skálázás alkalmazása maradt későbbre (Lengyel I. 1988). Az eszköztár elemei közül - összes nehézsége dacára - a faktoranalízis vált nálunk is a legpopulárisabbá, e módszereket használva a legtöbbször elemzett problémakör a kilencvenes években a térségtipizálás volt (Csatári B. 1996, Faluvégi A. 2000). A legszembetűnőbb elmaradás talán a folyamat- és kapcsolatelemzés módszerei (így például a többváltozós regresszióanalízis) vagy a térkapcsolatok, térbeli áramlások tényszerű kvantitatív elemzése terén van, ahol még a témakör legkiválóbbjainak nagyhatású munkái (pl. Erdősi F. 2000) is megrekednek a modellek elméleti bemutatásánál. Kár.

A rendeltetésszerű használat

Gondolom, még nevek említése nélkül is (hát még azokkal!), kifejezetten bizsergető volna a fentiekben érzékeltetett folyamatot régi és új gonoszok érdekvezérelt összeesküvéseként interpretálni. De sajnos, volt alapja az elutasításnak is. A kvantitatív eszköztár hazai megjelenése tipikus modellje volt ugyanis az innovációs láncból jól ismert adaptációs problémának. A hetvenes években átvettük a mindenféle analíziseket, de felkészültségünk hiányai okán bizony ez az adaptáció nemcsak részleges volt, hanem sok esetben nem rendeltetésszerű.

Máig hullámzik a Beluszky klasszikus “hivatkozásának”- A gomolya-üzemek tipizációja factor-, cluster-, discriminancia-, variancia-, és tachycardia-analízis segítségével (Beluszky P. 1985) - hallatán egykoron feltört hangos röhej. Hozzáteszem: nem a szerző, hanem a hallgatóság vihogott. Beluszky, nyílt szkepszise ellenére - vagy inkább annak biztos bázisán - mindig visszanyúl a kvantifikációhoz (Beluszky P. 1999).

Kulcsmomentuma volt e folyamatnak, hogy ez az elemzési kultúra szinte alig kapott ezekben az években képzési-oktatási megerősítést, néhány “ifjútörök” eszköze maradt (aztán a törökök is megöregedtek, s inkább a kevésbé idő- és adatigényes elméleti eszmefuttatások, a regionális politika vagy a látványosabb térinformatika felé fordultak). Miközben a hullámhegy után évtizedes apály következett nálunk, a kvantitatív forradalom amerikai és nyugat-európai szülőföldjén ez a tudományos szemlélet megerősödve, s többszörösen elágazva él máig. Fennmaradt egy egészen kifinomult matematikai eszköztárral rendelkező, de belterjes kutatási irányzat (ez a területi tudományok szempontjából, a magam megítélése szerint is nehezen elfogadható túlhajtottságot jelent), de ezzel párhuzamosan a legalapvetőbb új módszerek és a szemlélet bekerültek a területi tudományok alapismeretei közé, szakmai alapkövetelményként s nem divatként vannak ott a mai tudományos publikációkban is.

A nem rendeltetésszerű használat emblematikus példáját sajátos módon épp a kilencvenes években tapasztalhattuk. Miközben a kvantitatív elemzések érzékletesen visszaszorultak, ugyanekkor a faktoranalízist és a többi sokváltozós térségosztályozási eljárást - szakértői segédlettel - teljes fegyverzetében felvonultatta a kormányzati szféra a hazai területfejlesztési szabályozásban. Ha jóindulatúan interpretálom ezt a momentumot, azt mondhatom: beérett a gyümölcs, lám, a tudomány végre “termelőerővé” vált. Ha szkepszisem teng túl, azt látom: az ilyen közvetlenül nem újraszámolható, azaz nem ellenőrizhető, összetett módszerekkel végzett település- és térségbesorolás az állami támogatások elosztási mechanizmusában az igazgatás számára “tudományos” védőhálót jelentett. Mit tehet a saját települése besorolásában kételkedő polgármester, amikor kétkedő felvetésére azt a választ kapja: “... azért nem kerültél a támogatotti körbe, mert a faktorértéked pozitív”? Ha itt téved a módszer, nem egyszerűen másként nevesítődik az adott térség (például “leszakadóból” “felzárkózóvá” válik), hanem fejlesztési forrásoktól esik el. Az ilyesfajta “értő” használat aligha növeli a mennyiségi módszerek presztízsét. Itt az egyszerűbb, áttekinthetőbb - világos tartalmú egyedi mutatókhoz kötött - osztályozási eljárásoknak van inkább helye, bár ezek esetében is ügyelni kell alapvető méréselméleti problémákra (Tohai L. 1999).

A számítógépvilág

Már a mennyiségi elemzési irányzatok virágkorát jelentő hatvanas-hetvenes években is (átfogóbb társadalomfejlődési tényezőkön túl, amilyen például a megtervezhető társadalom illúziója volt mindkét féltekén) erős támogatást kapott ez az eszköztár a számítógépek megjelenésétől. Ez a technikai háttér mára szédületes karriert futott be, szinte önmaga lett az elindítója egy új társadalomfejlődési szakasznak (információs társadalom).

E változások az egész társadalmi környezet és a lehetőségek oldaláról új közegbe helyezik a területi elemzések egész módszertanát (erre legelőbb a JATE többszerzős oktatási anyaga: Herendi I. etc. 1996 reagált). A matematikai alapjait, részleteit tekintve sokszor nagyon bonyolult eszköztár elemei, a számítógépi programok menüpontjainak világos sorozatává egyszerűsödnek. Ma már nemcsak érthetetlen elméleti előadást lehet tartani a faktoranalízisről, hanem könnyedén bárki végrehajthatja, használhatja a módszert (s így aztán könnyebben megérti a matematikáját is). A számítástechnika használatában azonban visszaüt az elszalasztott egy-másfél évtized: a modern technika ma még jellemzően legfeljebb kockáspapír-pótló eszközzé (EXCEL), színes térképnyomtatóvá (térinformatika) egyszerűsödik. A mai térinformatika még elsődlegesen a statisztikai adatok földrajzi megjelenítésének és nem elemzésének eszköze (Faluvégi A. 1999). Prezentációs és illusztrációs szerepe megsokszorozza a tartalmilag silány termékek értékesíthetőséget is. Csomagolóeszközként már most is egészen kiváló, de a szaktudomány fejlődése oldaláról újat alig hozott ezidáig nálunk.

Még előttünk áll az a szakasz, amikor az új technikai, informatikai közegben újraépítjük a kvantitatív elemzési kultúra alapjait, legalább addig a szintig, hogy a szakmai-tudományos közönség az eszköztár valós és értő ismeretében tudjon dönteni használatáról vagy mellőzéséről. Olyasfajta összefüggésről ugyanis, miszerint a komputer-világban már mindenfajta tudományos probléma csak számítógéppel, mennyiségi matematikai módszerekkel oldandó, oldható meg, természetesen szó sincs.

Társadalmi változások

Ha a kvantitatív elemzési kultúra hazai életútját - miként a fentiekben tettük - jórészt a tudományon “belül” mozogva kísérjük végig, akár a múltbeli, akár a jelen helyzetet boncolgatjuk, lényeges elemek, mozgatórugók maradnak feltáratlanok. A hosszadalmas társadalomtörténeti fejtegetés helyett - írásom zárásaként - itt pusztán egy újabb sajátos paradoxonra hívom fel a figyelmet.

Miközben a hatvanas-hetvenes években a „szocialista világ” területi kutatói is átvették a kvantitatív elemzés új módszereit, s elkezdték alkalmazásukat, az adott társadalmi közeg messze nem volt ideális azok használatára. Az a társadalmi mechanizmus, amelyben szinte minden lényeges társadalmi és gazdasági folyamatot „a valós térből kivéve”, sokszor egészen durván centralizált döntések vezéreltek, ellentmond az adott elemzési módszertan talán legfontosabb szemléleti magjának: a tömeges jelenségek valószínűségi, statisztikai alapú elemzésének. Használhattuk a diffúziós modelleket, a jellemző térfolyamat azonban nem a terjedés, hanem a determinált telepítés volt.

Tulajdonképp a rendszerváltozás után a kelet-közép-európai régióban is újjáalakuló piacgazdaság az adekvát közege ugyanis ezeknek a módszereknek. Ebben a korábbiaknál jóval szabadabb döntések vezérlik például a nagyságrendileg megsokszorozódott szereplőkkel (1,1 millió cég és vállalkozó Magyarországon) működő gazdaságot. Hogy ez mégsem járt máig együtt a kvantitatív elemzések újabb reneszánszával, részben a fentiekben már érintett tudományon belüli okokkal magyarázható. Ezeken túlmenően érthetővé teszi a relatív visszaszorulást az is, hogy a rendszerváltozás átfogó folyamatai, a hozzájuk kapcsolódó relatív információhiány, valamint a folyamatok erős átpolitizáltsága tudományosan alig elemezhető jelleget csatolt az átalakulás reálfolyamataihoz. A nemzetközi tudományos rendezvényeken a kelet-európai változások egyszerű (helyénvaló, de nem elégséges) leírása önmagában is piacképes lett, különösebb tudományos igényesség nélkül is. Ez a szemlélet a hazai átalakulásnak inkább az unikalitását érzékelteti, mintsem az átfogó folyamatokba illeszthetőségét. A legkiválóbb hazai kutatók, elsősorban regionális politikai tartalmú írásai vitathatatlanul bekerültek az európai tudományos forgalomba. Semmi jele nincs ezzel szemben annak, hogy a hazai regionális tudománynak bármifajta nyoma lenne a tudományterület elméleti-szemléleti főáramaiban. Benko G. 1999 kismonográfiája magyarul is olvasható, de magyarokról nincs benne szó. Átfogóbb, a modern kvantitatív eszköztárat is használó összehasonlító kutatások jellemzően nyugat-keleti kooperációban zajlottak (Petrakos G., - Maier, G. - Gorzelak G. eds. 2000). Érthetően nagy súlyt kapott az új társadalmi (benne a területfejlesztési, regionális politikai) intézményrendszer kialakítása is, ami jellemzően nem kvantitatív eszközökkel vizsgált jelenség.

A radikális átalakulás lezárultával azonban ezek a tényezők viszonylagosan háttérbe szorulnak. Ennek hatására korábban leírt módszerek is újraértékelődnek. Az egyszerű, de eredményes súlypontmódszer (Illés S. 2000) jól reflektál a belső és külső térkapcsolatok átrendeződésére, a folyamatosan napirenden lévő regionalizálási problémák a gravitációs- és potenciálmodellek használatának nyitnak újra teret (Bajmócy P. - Kiss J. 1999). A fekvés, a regionális pozíció kettős - az ágazati, illetve a településszerkezeti tényezőkhöz képest egyaránt kimutatható - felértékelődése a területi gazdasági folyamatokban a shift-share analízis újrafelfedezéséhez vezetett (Kiss J. 1998, Nemes-Nagy J. - Jakobi Á.- Németh N. 2001). Ahogy a több évtizede megalkotott módszertan fontos eszköze lett a nyolcvanas évek divatfogalma, az innováció kutatásának, éppígy helyet követel magának napjaink új csodakategóriája, a regionális és a települési versenyképesség (Lengyel I. 2000) operacionalizálásában is. Amihez bizton nincs valódi köze a kvantitatív módszertannak, az a térbeliség új képi és szimbolikus nyelve. A “banánok és bumerángok” felfedezéséhez a térképeken nem elemző matematikai módszerek, hanem képzelőerő szükséges (lásd pl. Cséfalvay Z. 1999., i.m. 140-145. pp.). Az az alaphelyzet sem fog megváltozni, hogy a szép képek mindig könnyebben eladhatóak maradnak, mint a ronda képletek.

Mindezzel együtt, előttünk a kihívás és a lehetőség: egy stabil társadalmi intézményrendszer és piacgazdaság körülményeit, a társadalmi folyamatokat, azok térbeliségét újból indokolt nagyobb hangsúllyal és magas színvonalon, kvantitatív módszerekkel is elemezni. Ez nem pusztán tudományos óhaj, hanem direkt (szakma)politikai igény is, miként azt az egyik legdivatosabb regionalista téma, az EU-csatlakozás kapcsán, Brüsszelből (pl. a területi monitoringról) érkező, követelményeket megfogalmazó metodikai dokumentumok egyértelműen jelzik. Az újraértékelődő, gyakorlatias módszertani gondolkodás fontos fóruma lehet az 1997-ben - évtizedes szünet után - újra indult Területi Statisztika, amely a hetvenes években az egyik legfontosabb fóruma volt a kvantitatív módszerek elterjesztésének. Ha ma talán még nem is érzékeljük: a tudományon belül is vége szakadhat a regionális kutatások mai példátlan és örvendetes felértékeltségének (a gyakorlatias piaci kereslet tovább tarthat), ha vizsgálatuk nem épül a területi tudományok saját, szilárd elméleti és metodikai, tudományos bázisára. Már ma is tanúi vagyunk annak, hogy a társtudományok, miután rácsodálkozóan újrafelfedezik a teret, modernebb fogalomrendszerükkel és módszertani nyelvezetükkel elorozzák a legszűkebb regionalista és geográfiai témákat (lásd: Krugman-jelenség).

Meggyőződésem az, hogy a mennyiségi elemző szemlélet továbbvitele egyik kulcseleme a hazai területi kutatás jövőjének. Ez a kultúra az előző generációk tudásanyagának tartósan fennmaradó, az új geográfus és regionalista nemzedékek számára használható eleme maradhat. Egyetemi oktatóként, ma is érzem vonzását hallgatóim között. Sokszínű, de összetartó kutatói kollektívákban, más szemléletekkel és tudományos eszközökkel kooperációban a mennyiségi elemzési kultúra - biztos tudományos bázis; a mai eszköztár meghaladása, az új kor új folyamataihoz és eszközeihez való igazítása pedig - nagyívű és szép kihívás. Biztos vagyok benne, hogy ennek az új generáció megfelel: sok olyan új, originális munkával, mint amilyen például Dusek T. 2001 módszertani tanulmánya, s a modern terek tényszerű és elméleti igényű analízisével (Nagy G. 2000, Jakobi Á. 2001).

Hivatkozások

Bajmócy P. - Kiss J. 1999 Megyék, régiók és központjaik - modellek tükrében, “Tér és Társadalom”, 1-2. sz., pp.. 31-51.

Bartke I. 1989 A társadalom és a gazdaság területi szerkezetének alapvonásai, Akadémiai K., Bp.

Beluszky P. 1985 Földrajzi félreértesítő. (Egy regionális kutató életműve), “Holmi”, Pécs, pp. 43-45.

Beluszky P. 1999 Magyarország településföldrajza, Dialóg Campus, Pécs-Budapest

Benedek J. 2000 A társadalom térbelisége és térszervezése, RISOPRINT, Kolozsvár

Benko G. 1999 Regionális tudomány, Dialóg Campus, Pécs-Budapest

Csatári B. 1996 A magyarországi kistérségek néhány jellegzetessége,MTA RKK - KTM PHARE Iroda, Kecskemét

Cséfalvay Z. 1999 Helyünk a nap alatt. Magyarország és Budapest a globalizáció korában, Kairosz K.- Növekedéskutató, Bp.

Dusek T. 2001 A területi mozgóátlag, “Területi Statisztika” 3. sz., pp. 215-229.

Erdősi F. 2000 A kommunikáció (közlekedés- és távközlés) szerepe a terület- és településfejlesztésben, VÁTI, Bp.

Faluvégi A. 1999 A statisztikai adatok földrajzi megjelenítése a Központi Statisztikai Hivatalban, “Területi Statisztika” 1. sz., pp. 3-23.

Faluvégi A. 2000 A magyar kistérségek fejlettségi különbségei, “Területi Statisztika” 4. sz., pp. 319.-346.

Fazekas K. szerk. 2000 Munkaerőpiaci tükör 2000, MTA KK, Bp.

Haggett, P. 1983 Geography. A Modern Synthesis, Harper Collins Publ., N.Y.

Hamvas B. 1988 Az öt géniusz ,Életünk Könyvek, Győr

Herendi I. - Lengyel I. - Nemes Nagy J. - Sikos T.T. - Szónokyné Ancsin G. - Szörényiné Kukorelly I. - Szörényi M. 1996: Társadalomföldrajzi elemzések számítógépen, JATEPress, Szeged

Horváth Gy - Rechnitzer J. 2000 Új tudományterület születése. A regionális tudomány két évtizede. In: Horváth Gy. - Rechnitzer J. szerk. Magyarország területi szerkezete és területi folyamatai az ezredfordulón, MTA RKK, Pécs, pp. 9-18.

Illés S. 2000 Belföldi vándormozgalom a XX. század utolsó évtizedeiben, KSH NKI Kutatási jelentései 63., Bp.

Jakobi Á. 2001. Térkategóriák a virtuális térben, “Geográfia az ezredfordulón” tudományos kollokvium előadása, ELTE, Bp.

Kiss J. 1998 Az ágazati gazdaságszerkezet szerepe a regionális differenciálódásban Magyarországon “Tér és Társadalom” 1-2. sz., pp. 138-162.

Kiss J. - Bajmócy P. 1996 Egyetemi hallgatók mentális térképei Magyarországról. “Tér és Társadalom” 2-3. sz., pp. 55-68.

Lengyel I. 1999 Mérni a lehetetlent? (A megyei jogú városok vizsgálata többdimenziós skálázással). “Tér és Társadalom” 1-2.sz., pp. 53-73.

Lengyel I. 2000 A regionális versenyképességről “Közgazdasági Szemle” dec. pp., 262-287,

Mészáros R. 2000 A társadalomföldrajz gondolatvilága, JATE, Szeged

Michalkó G. 1998 Mentális térképek a turizmus kutatásban: a magyar középiskolások Olaszország képe, “Tér és Társadalom” 1-2. sz., pp. 111-125.

Nagy G. 2000Az információs ágazatok területisége - oldhatja-e a kínálati piac az öröklött területi egyenlőtlenségeket? (In: Horváth Gy, - Rechnitzer J, szerk. Magyarország területi szerkezet és folyamatai az ezredfordulón, MTA RKK, Pécs, pp. 314-334.)

Nemes Nagy J. 1988 A hazai területi kutatások mennyiségi elemzési kultúrája "Tér és Társadalom" 4. sz. pp. 68-81.

Nemes Nagy J. 1993 Adalékok a térbeliség társadalmi magyarázó erejéhez (In: Enyedi Gy. szerk. Társadalmi-területi egyenlőtlenségek Magyarországon, KJK, Bp., pp. 23-37.)

Nemes Nagy J, - Fekete A. - Kullmann Á. - Szabó P. 2000 A területi fejlődés “állami” és “piaci” útjai az 1990-es években “Területi Statisztika” 3. sz., pp. 203-220.

Nemes Nagy J. - Jakobi Á.- Németh N. 2001 Jövedelemegyenlőtlenségek térségi és településszerkezeti összetevői (Statisztikai Szemle, megjelenés alatt)

Petrakos, G. - Maier, G. - Gorzelak G. eds. 2000, Integration and Transition in Europe: The Economic Geography of Interaction, Routledge, London.

Probáld F. 1999 A földrajz fejlődése a XX. század második felében (In: Mendöl T. A földrajztudomány az ókortól napjainkig, ELTE Eötvös K., Bp., 11. fejezet, pp. 224-257.)

Rechnitzer J. 1993 Szétszakadás vagy felzárkózás (A térszerkezetet alakító innovációk), MTA RKK, Győr

Sikos T. T. szerk. 1984 Matematikai és statisztikai módszerek alkalmazási lehetőségei a területi kutatásokban, Akadémiai K., Bp.

Timár J. 2001 A modern társadalomföldrajz szemlélete és módszerei, “Geográfia az ezredfordulón” tudományos kollokvium előadása, ELTE, Bp.

Tohai L. 1999 Optimális mérőskálák meghatározása településfejlettségi vizsgálatokhoz, “Területi Statisztika”, 6. sz., pp. 485-508.

Önmeghatározási problémák?

A geográfia ezredfordulós helyzetéről rendezett vitafórum irányt szab az amúgy is meglehetősen ambiciózus – akár egy könyv megírásához is kihívást jelentő – előadástéma szűkítésének, s arra ösztönzi az előadót, hogy csak nagy ívű, korszakos trendekre koncentráljon és problémákat emeljen ki. A földrajz és a regionális tudomány utóbbi években tapasztalható többszöri „egymásnak feszülése”, viszonyuk boncolgatása, e diszciplínák intézményesülési, illetve intézmény-átalakítási kérdéseinek felszínre kerülése, módszertani eszköztáruk használatának kritikai értékelése azt sejteti, hogy a hazai társadalomföldrajz önmeghatározási válsággal, de legalábbis gondokkal küzd. Részben, mert ezzel koránt sincs (volt) egyedül a világban, részben pedig, mert a külföldi tapasztalatok mindig hordoznak magukban tanulságokat, érdemes nyugati párhuzamokat vonni, a diszciplína mai fő áramlatait meghatározó – gyakran „diktáló” – országokban zajló folyamatokkal, felmerülő vitás kérdésekkel hazai hasonlóságokat, különbségeket keresni.

Az identifikációs problémát itt sokkal inkább a geográfia gondolati irányzatainak, módszereinek, mint a társadalomföldrajz definiálásának oldaláról közelítjük. Utóbbira például a Tóth József és Vuics Tibor (1998) által szerkesztett egyetemi tankönyv egész alfejezetet szentel, áttekintve a fogalom történeti fejlődését s bemutatva jó néhány megközelítését. Ebben az előadásban, talán többek által vitathatóan, de az alábbi értékeléseket egyértelművé téve a „The Dictionary of Human Geography” (Johnston, R.. J. et al2000, 353.o.) meghatározásából indulunk ki: „A társadalomföldrajz [human geography] a geográfia diszciplínájának az a része, amely az emberi tevékenységek területi differenciálódásával és elrendeződésével, valamint természeti környezettel való kapcsolatával foglalkozik.” Bár a modern geográfiát általában az európai földrajz Felvilágosodás utáni időszakától datálják, azokkal egyetértve, akik szerint a nyugati geográfia legizgalmasabb történéseit az 1960-as évek végének társadalmi erjedése hozta meg (pl. Smith, N. In Timár J. 1993, Peet, R. 1998), ez az elemzés is csak ettől az évtizedtől indul.

A kvantitatív forradalomtól a filozófiai pluralizmusig

Az 1960-as évek kvantitatív forradalmának lelkes követői – nem túl sok sikerrel – megpróbálták e módszerkészlet és a modellek iránti közös érdeklődést kihasználva fenntartani a kapcsolatot a természet- és a társadalomföldrajz között, s bár utóbbit nem osztották részdiszciplínákra, megszülettek a későbbi szakosodást előrejelző demográfiai, városföldrajzi, gazdaságfejlődési, ipari telephelyi stb., modellek (lásd In: Chorley R. J. and Haggett, P. 1967). Mégis, művelői olyan országokban is, mint az USA és Nagy-Britannia, a geográfia „érdemei szerinti elismertetéséért” küzdöttek (Johnston, R. J. et al 2000). Az ennek érdekében történt „jelentésgyártásban” az USA-ban fontos szerepet játszott annak a behaviourista és társadalomtudományi felmérésnek az érvrendszere is, amely szerint a térrendszereket vizsgáló modern geográfia magában hordozza a politikai és tervezési döntéshozatal jobbá tételének ígéretét. A társadalomföldrajzot azonban mindkét országban elsősorban mint a telephelyelméletre erősen alapozó tértudományt (spatial science) sikerült elfogadtatni a tudományos kutatás nemzeti intézményrendszerében, sőt érdekes módon ennek eredményeként az USA-ban a földrajzot és a regionális tudományt összekapcsoló közös országos programot indítottak (Peet, R. 1998). Az élet furcsa fintora, de talán a paradigmaváltások modelljében (Kuhn, T. 1984) logikus következmény, hogy az intézményesülési harcban sikeresnek bizonyuló „önmeghatározási váltás” csak részben alapozta meg az elindított folyamat (kvantitatív forradalom – tértudomány) új irányt hozó kibontakozását, hiszen részben épp a tagadásán fejlődött tovább a diszciplína a következő évtizedekben.

Az 1970-es és 80-as évtized két fő tendenciája a társadalomföldrajz belső specializációja és a filozófiai pluralizmus lett (Johnston, R. J. et al 2000). A belső szakosodás – a fentebb említett modellalkotás befolyásán túl – egyenes következménye volt a diszciplínát művelő egyetemi tanárok, akadémiai kutatók gyors számszerű növekedésének, s ily módon az egyének síkján túlélési kérdéssé váló „önmeghatározási probléma” tömegessé válásának. A tértudomány paradigmáján továbbfejlődő város- és gazdaságföldrajz mellett egyre többen fordultak a ki- vagy átalakulóban lévő szociálgeográfia, politikai vagy pl. a kulturális földrajz felé. Ezzel párhuzamosan viszonylag keveseknek köszönhetően, de tovább finomodtak a mennyiségi elemzési módszerek, és a 80-as években igen népszerűvé vált a Földrajzi Információs Rendszer (FIR) alkalmazása (Johnston, R. J. et al 2000).

A filozófiai pluralizmust az előző korszak alappillérének, a tértudománynak (s vele a telephely-analízisnek) és a pozitivizmusnak, mint a diszciplínát uraló kutatási módszer filozófiájának a kritikája hívta életre, olyan máig ható gondolati irányzatok születése révén, mint a humanisztikus földrajz és a radikális geográfia. Előző az egyéni attitűdöket, értékeket, érzelmeket – lévén hogy ezek a kvantitatív módszerek világától távol esnek – ledegradáló társadalom-földrajzi szemlélettel szembeni harcban fogalmazta meg önmagát. Utóbbi pedig a tudományosság bizonyításának oltárán feláldozott valós társadalmi problémák kutatásának elhanyagolása, a politikai status quo elfogadása ellen tiltakozott, egyesek által azt is kifejezve, hogy a geográfia egy „telepítési technológiává” vált, s a telephely-analízisek a profit érdekeit szolgálták (lásd pl. Smith, N. In Timár J. 1993). A radikális irányzat olyan földrajz művelését tűzte ki célul, amely a szegénységről, szegregációról, faji megkülönböztetésről szól. Mindezek mellett fokozatosan terjedt a posztmodernizmus, melynek hatására megjelent például a poszt-koloniális vagy a poszt-strukturalista földrajz, de bekövetkezett egy ún. „kulturális fordulat” is, megújítva ezzel a kulturális geográfiát.

Hazai párhuzamok – hiányjelek és kérdőjelek

A felvázolt legfontosabb nyugati folyamatokkal szemben Magyarországon a földrajzban érzékelhető változásokat hozó társadalmi erjedést csak 1989 indított el. Bár a nyugati kvantitatív forradalom az 1970-es években az itteni területi kutatásokba is „begyűrűzött”, a 80-as évek legvégére már majdhogynem el is felejtődött (Nemes Nagy J. 2001) – új irányzatok elindításáig mindmáig nem jutott. A szovjet „iskolából” ránk hagyományozott gazdaságföldrajzi dominancia megszakításával (legalábbis az egyetemi tanszékek átalakítása szintjén) intézményesen is elismert társadalomföldrajznak itt is nagy lendülettel kezdődött meg a belső szakosodása. Csakhogy ennek nem egy korábban bekövetkezett modellalkotási hullám, s vélhetően nem is a diszciplína elismertségéből következő ugrásszerű kutatói létszám-növekedés volt az elindítója. A rendszerváltással hirtelen bekövetkezett Nyugat felé fordulás – némi iróniával: a nyugati tanulmányutak és ösztöndíjak reménye –, s ehhez kötődően a Mészáros Rezső (2001) által felvetett „generációváltás” sokkal valószínűbb magyarázatnak látszik. A nyugati nyelvek tanulására rákényszerített, az ottani ösztöndíjak elnyerésére esélyt kapott fiatal generáció „felfedezett a maga számára” egy sor, itthon soha azelőtt nem olvasott izgalmas, persze ezért némi előnnyel művelhető témát. Pozícióban lévő tanáraiknak viszont (tanszékek számának gyarapításával, PhD-hallgatók vonzásával) e szakosodás segíthetett „intézményeik” elismertetésében. Sajnos az új „részdiszciplínák” többsége még csak az útkeresés fázisánál tart. Még olyan, korántsem új, legfeljebb egy megváltozott társadalmi környezetben újraélesztett terület, mint a politikai földrajz sem volt igazán felkészülve a kor kihívására (Hajdú Z. 1999). Egyelőre jellemzőbb a nyugati ismeretek „honosítása”, mint a saját körülményeink között felépített, az itteni viszonyokra érvényes saját elméletekkel megalapozott új ágazatok megjelenése.

Egy átütő erejű kvantitatív forradalom elmaradása, a telephelyelméletekre építő tértudomány domináns paradigmává válásának hiánya miatt ezek bírálata sem nyithatott utat a magyarországi társadalomföldrajz filozófiai pluralizmusának. Meggyőződésem szerint a pozitivizmus ugyan itt is mindvégig uralta (uralja) a társadalomföldrajzot, s e helyzet kialakulásában a „tudományosság” védelme a hazai viszonyok között is fontos szerepet játszott, mindez azonban valószínűleg kevésbé tudatos tevékenység eredménye: nemhogy a pozitivizmus kritikája, de nyílt felvállalása sem igen fogalmazódott meg.

Persze eleve régóta gond van a hazai társadalomföldrajz elméleti megalapozottságával, abban a különböző társadalomelméletek megjelenítésével (Beluszky P. 1989, Timár J. 1998a, Mészáros R. 2000). A szocializmus körülményei között egyáltalán nem volt tanácsos a marxizmustól eltérő filozófiai irányzatok felvállalása. Ezért a geográfusok vagy a marxizmusra hivatkoztak, vagy ha alternatív intellektuális tradíciók inspirálták őket, akkor arról mélyen hallgattak. Ezt az elhallgatást aztán „sikerült” olyan szintre emelni, hogy egy egész geográfus nemzedék nevelődött ki úgy, hogy egyáltalán nem ismert különböző társadalomelméletekhez kötődő nagy földrajzi paradigmákat. Az 1980-as évek szakirodalmában az utólagos elemző már sorra felfedezhet pl. behaviourista vagy humanisztikus elemeket anélkül, hogy maga a szerző – ha egyáltalán tudatos volt szemléleti hovatartozása – említést tett volna erről.

A ma megjelenő publikációk elméleti bevezetőit is – már ahol egyáltalán van ilyen – gyakran jellemzi a Peet (1998: VII. o.) szavaival élve „Smith (1990) ezt mondta, Johns (1991) azt mondta…” típusú, „katalogizáló” stílus, ami igen kevéssé képes mások ösztönzésére, „legfeljebb azt prezentálja, milyen széles körű a szerző olvasottsága”. A legújabb egyetemi tankönyvekből, tudománytörténeti, -elméleti publikációkból vagy hiányzik a társadalomföldrajz társadalomelméletekhez kapcsolódó irányzatainak bemutatása, vagy ha szó esik róluk, az keveredik a belső differenciálódás eredményeként kialakult részdiszciplínák, átfogó kutatási területek jellemzésével. Így fordulhat elő, hogy pl. a feminista földrajz annak számos vizsgálati tárgyával, de egységes, a feminista elmélettel azonosuló gondolatvilágával a „népességföldrajz” alfejezeteként kerül bemutatásra (lásd Timár J. 1998b).

Nincsenek gondolatébresztő tudományos viták ezekről az irányzatokról vagy ha úgy tetszik: földrajzi paradigmákról. Nem ritkán jelennek meg az új geográfus generáció nevelésére is használt hazai publikációkban tényként közölt állítások olyan, főleg a térfolyamatok ok-okozati viszonyait boncolgató elemzésekben, amelyek „objektív igazsága” nagyon is megkérdőjelezhető, de legalábbis eltérő szemlélettel, társadalomtudományi elmélettel eltérő módon interpretálható. Vitákat ma elsősorban a társadalomföldrajz regionális tudománnyal s más közeli diszciplínákkal szembeni önmeghatározása vált ki. Jelen konferencián is épp a belső szakosodás – külső kapcsolatok határainak meghúzása, bővülésük pozitív, illetve negatív megítélése körül kezdett kibontakozni a legizgalmasabb párbeszéd. Érdemes tehát újra visszanyúlni a külföldi tapasztalatokhoz, s néhány, számunkra is tanulságos véleményt idézni. A válogatás itt kétségtelenül egyoldalú, nyíltan kifejezve, hogy magam mely álláspont hirdetését vállalom fel. Neil Smith például a társadalomföldrajz növekvő belső differenciálódásával kapcsolatban, illetve arra a kérdésre válaszolva, hogy az amerikai geográfiában megfigyelhető nyitottság egyúttal jó kapcsolatot jelent-e más diszciplínákkal, az 1990-es évek elején a következőket fogalmazta meg:

„Azt hiszem, néhány kimondottan tradicionális kutatóhelytől eltekintve az amerikai geográfia végre felhagy annak vizsgálatával, hogy tulajdonképpen mi is a földrajz. Így elkerülhető az a nagyfokú zártság, ami a közgazdaságtant és a politikatudományt, az USA manapság két legdiktatórikusabb diszciplínáját jellemzi. Ezek azok a tudományágak, melyek a rendkívül erős versenynek kiszolgáltatva pontosan megmondják nekünk, hogy mit gondoljunk a közgazdaságtanról, hogy mit gondoljunk a politikáról. A mi diszciplínánk képviselői viszont egyrészt nem tartják ilyen fontosnak a versenyt, másrészt senki sem tudja igazán, mi is a geográfia. Ezért aztán senki sem írhatja elő, mi az, amit földrajzként művelnünk kell. A legizgalmasabb eredmények ma a társtudományokkal összekötő határterületeken születnek. Edward Soja könyvének alcímét (The reassertion of space in critical social theory) idézve: „a tér visszaállítása a kritikai társadalomelméletbe” ma fantasztikus méreteket ölt. Az amerikai intellektuális nyelvezetben a történetiségnek, ill. az időbeliségnek a XX. századra oly jellemző egyeduralma az utóbbi időben megtört. Olyan teoretikusok, mint pl. John Berger, Louis Althusser, Edward Said újra felfedezik a teret; a geográfia számos analízisben a központba kerül.” (Smith, N. In Timár J. 1993, 45. o.)

Lehet tehát, hogy az önmeghatározási problémánk nyugodtan feledhető, hiszen ezáltal nem gyengítenénk pozícióinkat, hanem épp közelebb engednénk más diszciplínákat? Lehet, hogy érdemes megfontolni, hogy a tér mások által való felfedezése nem hátrány, hanem előny a számunkra? Hiszen talán annyit már változhatott a szakma, hogy bár Beluszky Pál (1989) egy új „magánjelentéséből” még mindig az derülne ki, hogy nagyon kevéssé épülnek be a társadalom-földrajzi írásokba a közgazdasági, szociológiai, történeti vagy néprajzi ismeretek, ugyanakkor feltehetően még így is olyan aszimmetria jellemzi a kapcsolatokat ^{1}, mint amit az USA 70-es, 80-es éveiről szóló értékelések fogalmaztak meg: a földrajzosok sokkal gyakrabban idéznek más társadalomtudósokat, mint fordítva (Johnston, R. J. et al 2000). Az összekötőkapocs pedig – mint az Peet mai áttekintéséből is kiderül – maga a társadalomelmélet lehet:

„Egyre jellemzőbb, hogy a kutatók inkább társadalomelmélet-alkotók diszciplínák szerinti specializációval, mint szaktudományi specialisták társadalomelmélet iránti vonzódással. Ugyanakkor ezek a specializációk is egyre inkább átfedésbe kerülnek és áthatolnak a diszciplínák határain (mint például a tér iránti társadalomtudományi érdeklődés a ’posztmodern’ hullámban). Az általános társadalomelmélet eme előretörése az elkülönült diszciplínák halmaza helyett az elmúlt évtizedek izgalmas fejlődési trendje.” (Peet, R. 1998, 6. o.)

A Magyarországon zajló specializáció tehát csak akkor nem lesz öncélú, ha azt a társadalomföldrajz nyitottságának növelésére, egy-egy vizsgált terület minél sokoldalúbb – legsikeresebben pl. a Nemes Nagy József (2001) által e konferencián is szorgalmazott, interdiszciplináris team-munkában való – megismerésére használjuk. Ellenkező estben a McDowell által jelzett veszélyekkel kell számolnunk:

„Csak most kezdünk komolyan foglalkozni azzal a gondolattal, hogy a földrajz részterületekre osztása (és elhatárolása más diszciplínáktól) egy olyan stratégia kifejeződése, amely a ’valóság’ felszabdalására irányul. Mindez pedig nem más, mint a hatalomra és mások feletti dominanciára törő értelmiségiek – mint társadalmi csoport – ’igazságért’ folyó küzdelmeinek visszatükröződése, illetve eredménye.” (McDowell,1992, 400)

A földrajz eladhatósága a társadalomban vagy a társadalom kritikája a földrajzban?

A fentiekből kitűnő kritikus hangnem és nézőpont viszont egyben már egy új irányzat előretörésének kifejeződése is. Az 1990-es évtized ugyanis két új trend kibontakozását hozta a nyugati társadalomföldrajz történetében: az egyik az alkalmazott földrajz megerősödése, a másik (a fent idézettek által is képviselt) kritikai társadalomföldrajz kifejlődése. Az alkalmazott földrajz természetesen a geográfia születése óta folyamatosan jelen van. A legutóbbi évtizedben azonban – azok fordultak felé, akik – részben a filozófiai pluralizmus és az interdiszciplináris „keresztezések” ellenében – a földrajz „eladhatóságának” növelése mellett érvelnek, ismételten a tértudomány, valamint a FIR és a modellező technológiák növekvő befolyására építő telephely-analízis fontosságát hangsúlyozva. A földrajz által nyújtott technikai ismereteknek, a materiális hasznosíthatóságnak kiemelt fontosságot tulajdonít az öneltartás kényszerhelyzetébe taszított tanszékek egész sora. Egy, az USA 212 egyetemén végzett felmérés szerint a földrajz tanszékeken kinevezettek fő specializációi olyan programok irányába tolódtak el, mint a környezeti/erőforrás menedzsment és technikák (FIR, kartográfia, távérzékelés), valamint a várostervezés (Johnston, R.J. et al 2000).

Az alkalmazott geográfiának azon formája ellen, amely magát az eladhatóság érdekében „semlegesnek” kiáltja ki, továbbá olyan technikai tudás fontosságát propagálja, melyet – Kenzer (in Johnston, R. J. et al 2000, 32. o.) szavaival élve – a hallgatók „gombok nyomogatására és számítógépes programok elsajátítására” irányuló képzés révén szereznek meg, a kritikai társadalomföldrajz határozott fellépést tanúsít. A geográfiának ez az új irányzata szorosan összekapcsolódik s részben átfedésben is van a radikális földrajzzal, azonban szerteágazóbb, elméleteit tekintve eklektikusabb, kevésbé intézményesített, beleértve a folyóiratok, nyelv dominanciájában kifejeződő anglo-amerikai egyeduralom elleni fellépést, az internacionalizmusra törekvést is (Katz, C., et al 1998). Kritikai társadalomelméleteket alkot, illetve alkalmaz; elkötelezett a társadalmi igazságosság mellett, támogatva az ezért harcoló politikai küzdelmeket és társadalmi mozgalmakat; szoros kapcsolatra törekszik elmélet és gyakorlat között. Többek között Harvey (1984) felhívja a figyelmet arra, milyen kétértelmű vállalkozás „önmagunk [mint geográfusok, s ezáltal a geográfia] eladása a kormánynak” valamiféle misztikus „közérdek” mögé bújva egy krónikus hatalmi kiegyensúlyozatlanság és egymással versengő követelések világában. Az általa népszerűsített alkalmazott „népföldrajznak” nem szabad elköteleznie magát szűk vagy hatalommal bíró speciális érdekeknek, hanem koncepcióját tekintve demokratikusnak, de korántsem semlegesnek kell lennie. A kritikai földrajzi irányzat képviselői társadalmi interaktivitásra használják a diszciplínát, melyben például olyan kölcsönhatásokról való kritikai gondolkodásra lehet nevelni (magukban az oktatási intézményekben is), mint ember és természet viszonya (Johnston, R.J. et al 2000).

Nyilván nem igényel részletesebb bemutatást az a társadalmi-gazdasági környezet, amelynek szorításában a hazai társadalomföldrajzot a fentebb leírt alkalmazott geográfia uralja, melyben a munkaerő-piaci (s ezzel összefüggésben egyetemek közti) verseny is rövid távon az állami és magáncégek számára legjobban hasznosítható technikai és praktikus tudást (illetve képzést) preferálja. A tudományossághoz kapcsolt filozófiai-politikai semlegesség még a közszféra által megrendelt geográfiai elemzésekkel, prognózisokkal szemben is gyakran csak látszatigény, hivatkozási alap a nagyon is elkötelezett hatalmi érdekek szerinti felhasználásban, végrehajtásban, nem is beszélve a bevallottan is ilyen indíttatású prekoncepciók igazolására kért „alkalmazott kutatásokról”. Az a fajta váltás már megjelent a hazai földrajzi egyetemi oktatásban, ami a technikai tudást illetően „eladhatóbb diplomát” biztosít a hallgatóknak. Félő azonban, hogy ennél sokkal rosszabb a helyzet annak a tudásnak az elsajátíttatásában, ami a tér – idő - társadalom viszonyrendszer különböző megnyilvánulásainak eltérő társadalomelméleti megalapozottságú, kritikai szellemű ütköztetéséhez szükséges. Az ilyen szemléletű oktatáshoz – többek között – a kritikai geográfia hazai kibontakozása is hiányzik. Nagy kérdés azonban, milyen erkölcsi alappal művelhetünk kritikai földrajzot munkaidőnk egyik részében, amikor a másik felében a hatalmi érdekek által uralt állami vagy a profit növelésére törekvő magánszféra számára művelünk alkalmazott geográfiát?

Néhány kérdés a kvalitatív módszerekről

A modern társadalomföldrajzban a paradigmákkal szoros összefüggésben kerülnek felszínre, illetve erősödnek fel újra és újra bizonyos módszertani kérdések, viták. Egyetértek NemesNagy József (2001) ama fontos megállapításával, hogy a regionális tudomány és a földrajz különbözősége, illetve szembeállítása nem egyszerűsíthető le a mennyiség-minőség viszonyra (kvantitatív és kvalitatív módszerek használatára), azzal azonban nem, hogy az előbbi diszciplínát a tér, az utóbbit az egyedi hely kutatásához kössük. Mint ahogy azzal sem (természetesen nagyon is értékelve a szerző szellemes öniróniával a „másik tábor” felé gyakorolt gesztusát), hogy a hely vizsgálata egyfajta „művészi készséget” igénylő „tájportré” megrajzolásával lenne azonosítható – még ha képletesen is értendő a hasonlat.

Az ellenérvek alapos kifejtésével itt nyilvánvalóan adós maradok^[1], a kérdéskör egy fontos aspektusának egy konkrét példán át történő kiemelését azonban szorosan a témához kapcsolódónak tartom. A dzsentrifikáció korunk vitathatatlanul fontos térfolyamata. Megértéséhez kétségtelenül hozzájárult a fentebb idézett Neil Smith (1996) matematikai modellt alkalmazó „rent gap” elmélete éppúgy, mint ugyanezen humán geográfusnak a Tompkins Square parkban (New York) a dzsentrifikáció elleni tüntetéseket, vagy más szerzőknek a folyamathoz kötődő konkrét kilakoltatásokat elemző vizsgálatai. Ha valaki azért dolgozik nem reprezentatív mélyinterjúkkal ^[2], egyetlen városnegyedben készített esttanulmánnyal, hogy pl. a dzsentrifikáció területi terjedésének egész városra vonatkozó térképét rajzolja meg segítségükkel, vagy a régi, illetve új lakók demográfiai összetételére vonatkozó általánosításokat tegyen, akkor igen rossz úton jár: nem arra használja a kvalitatív módszereket, amire azok valók. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehessen például a tőke vagy a helyi politika dzsentrifikációban játszott szerepére, e térfolyamat bizonyos mechanizmusaira ilyen módszerek segítségével jól rávilágítani, a városi tér ilyen irányú átalakulása mozgatórugóinak megértéséhez közelebb jutni. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását pedig a társadalomföldrajz számos képviselője alapkérdésnek tartja, s izgalmas eredményekkel járul hozzá a valóság megismeréséhez.

Azokkal értek egyet, akik szerint a társadalomföldrajz sem a kvantitatív, sem a kvalitatív módszereket nem nélkülözheti. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a diszciplína különböző irányzatai – szemléletüknek, fő vizsgálati kérdéseiknek megfelelően – ne lehetnének kevésbé vagy jobban elkötelezettek az egyik vagy a másik módszer iránt. Hogy az alábbiakban csupán a kvalitatív módszerek néhány aktuális kérdése kerül terítékre, abban – az elemző tagadhatatlan vonzódásán túl – tehát semmiképp sem valamiféle értékítélet játszik szerepet, hanem az a praktikus indok, hogy Nemes Nagy József már – korántsem elfogultan, hanem nagyon is kritikusan – alaposan körüljárta a mennyiségi elemzési kultúra problémáit.

Amíg a nyugati társadalomföldrajz a kvalitatív módszerek között mélyinterjúkat, az etnográfiai technikákat alkalmazó részvételi megfigyelést, szöveg-, illetve képelemzést egyaránt felsorakoztat, a hazai kutatások az utóbbi két lehetőséget egyelőre szinte egyáltalán nem fedezték fel. Előzőek is inkább csak a strukturált interjúk által képviseltek, pedig a nyugati geográfia már kifejezetten a strukturálatlan, sőt egyre inkább az életút-interjúkat preferálja. Ezekben a megkérdezettek saját szavaikkal mesélhetik el saját életüket, alkalmat kapnak arra, hogy kifejezzék önmagukat, hogy elmondhassák problémáikat. Ennek során sokkal kevésbé érvényesülhet a kérdezettek egyoldalú „kihasználása”, a kérdezőnek sokkal inkább rájuk, mint saját prekoncepcióira kell figyelnie. Ugyanez az előnye a terjedőben levő, 8-10 főt csoportosan interjúvoló, az interaktivitást jobban megvalósítani képes fókuszcsoport-beszélgetéseknek is. Mind többen fejezik ki ugyanis azon véleményüket, hogy kerülni kell az interjúk során a kérdező és kérdezett közötti hierarchikus viszonyt; a kutatóknak nem a „kikérdező” szerepét kell felvenniük, hanem folyamatos interakcióra kell törekedniük.

Mint a kvalitatív módszerek számos problémájára, arra is a feminista geográfia követői hívták fel a figyelmet, hogy túl a „kit kérdezünk” nem könnyű meghatározásán, legalább ekkora körültekintést kíván, hogy ki kérdezzen. Adatgyűjtéseik során mindkét nemre tekintettel vannak, de ha nem – a korábban a geográfiában elterjedt gyakorlattól eltérően – nem általánosítják az egyik nemről (vagy bármely társadalmi csoportról) szerzett információkat a teljes populációra. A kérdező nemének befolyásoló erejére vonatkozóan jó példa többek között az a Botswanaban folytatott migrációs kutatás, melynek során a férfiak által kérdezett nők 40%-a válaszolta azt, hogy munkakeresés céljából költözött a városba. Fél év múlva, amikor ugyanazokat az asszonyokat nők kérdezték meg migrációjuk okáról, 20%-kal többen válaszolták azt, hogy munkát kerestek (Monk, J. 1988).

Nyilvánvalóan a módszerekhez kötődő etikai kérdések megítélésében is fontos szerepet kap a társadalomföldrajzon belüli filozófiai hovatartozás. A tudományosság és a filozófiai-politikai semlegesség közé egyenlőségjelet húzók például magától értetődően távol állnak attól a nézettől, amely szerint nem a kérdezettekről, hanem velük, értük kell készülnie a kutatásoknak, világossá téve a kutató saját „pozícióját” is, hiszen az bevallva vagy bevallatlanul is befolyásolja az elemzést és értékelést (lásd pl. McDowell, L. 1992):

„Az a konvencionális feltevés, hogy a kutató egy test és nem nélküli racionális alany, térbe és időbe vagy másokkal való alkotó kölcsönkapcsolatba be nem helyezhető elme, olyan státuszt feltételez, ami legfeljebb angyaloknak tulajdonítható.” (Grosz, E. 1986, 199)

Elfogadva e „pozícionálás” fontosságát, persze jómagam sem tehetek mást, minthogy végül megvalljam a kritikai geográfia iránti vonzalmamat, s hogy hallgatóim/olvasóim számára egyértelművé tegyem: az általam itt felhasznált külföldi szakirodalom alkotóinak nagyobb része is ehhez az irányzathoz sorolható. Ami pedig a kiinduló problémát, a diszciplína „önmeghatározási válságának” kérdését illeti: az a Johnston, R. J. és társai által (2000: VII. o.) szerkesztett The Dictionary of Human Geography, amelynek áttekintései a fenti elemzéshez kiindulópontot nyújtottak, s amelynek szerzői pozíciót, orientációt, politikai hozzáállást tekintve eltérő „hangokat” ütnek meg, szerkesztői előszavában maga is egyértelműen úgy foglal állást, amivel teljes mértékben azonosulva összegezhetem a felvázolt nyugati trendek fontos tanulságát: „Számunkra valóban egyértelműnek látszik, hogy a társadalomföldrajzosok ma jelentékeny kritikai intelligenciával mozognak egy transzdiszciplináris, sőt poszt-diszciplináris térben.” Csak remélni tudom, hogy ez a tendencia nálunk sem várat magára sokáig.

Timár Judit a földrajztudomány kandidátusa, tudományos főmunkatárs,
MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézet Békéscsabai Osztály

A tanulmány megírását nagyban segítette a 2000 első félévében a University of California,
Davis-ben eltöltött Fulbright ösztöndíj.
.

. Lábjegyzetek [1] E feltételezés igazolásához természetesen pontos felmérésekre lenne szükség. Azért a tapasztalatért azonban mindenképpen vállalom a felelősséget, hogy pl. a Magyar Szociológiai Társaság ülésein rendszeresen több geográfus is közzéteszi eredményeit, amíg ennek fordítottjával magam még nem találkoztam [2] A térkategóriák olyan letisztult, elméleti megalapozású rendszerezésével ráadásul, mint Nemes Nagy József, még csak csíráiban sem rendelkezem. Azok fentiek szerinti tudományágakhoz kapcsolásában való kétkedésem talán épp abból fakad, hogy a társadalomföldrajz történetének a különböző gondolati irányzatok szerint eltérő interpretációi léteznek, melyek közül esetleg mi sem azonosakat fogadunk el Így bizonyos értékelések szerint a humanisztikus geográfia számára az 1970-es években valóban kulcsfontosságú volt a hely koncepciója azért, hogy képviselőik megkülönböztessék magukat a pozitivista földrajztól, amely viszont alapvetően a térre koncentrált (lásd In Johnston, R.J. et al 2000). A hely kategóriájának Nemes Nagy által történt elemzésében (1998) fontos szerepet kapott Haggett, akinek a modelljére erősen építő analíziseket – a fentebb kifejtettek miatt – a radikális geográfia oly erős kritika alá vette. Utóbbi irányzat azonban a kritikai geográfia számos követőjével egyetemben komoly elméleti munkásságot fejtett (illetve fejt ki ma is) a tér értelmezésével kapcsolatban. Nem is beszélve pl. olyan térfolyamatok általános összefüggéseinek feltárásáiról, mint az urbanizáció vagy az alább példaként hozott dzsentrifikáció. A társadalomföldrajz fejlődésének ezek a mozzanatai – számomra legalábbis – jóval sokszínűbb képet mutatnak annál, hogy egyértelműen a helyet tekinthessük e diszciplína kitüntetett térkategóriájának. [3] Itt jegyzem meg, hogy ezeknek nagyon gyakran nem is célja (nem is lehet az) a kérdőíveknél alkalmazott “mintavételi reprezentativitás” (lásd pl. a kulcsszereplők, döntéshozók vagy bizonyos eseményekről, időszakokról legtöbb információval rendelkezők megkérdezését).

Hivatkozások

Beluszky P. 1989 Magánjelentés a (társadalom) földrajzról, „Tér és Társadalom” 1. sz. pp. 49–65.

Chorley, R. J. and Haggett, P. (eds.) 1967 Models in Geography. Methuen, London.

Grosz, E. 1986 What is feminist theory? (In: Pateman, C. – Grosz, E. eds. Feminist challenges: social and political theory, Northeastern University Press, Boston, pp. 190–204.)

Hajdú Z. 1999 Örökség, útkeresés, megújulás (A magyar politikai földrajz a XX. században), (In: Papp N. – Tóth J. szerk. Változó világ, átalakuló politikai földrajz, Első magyar politikai földrajzi konferencia, JPTE, Pécs, pp. 61–65.)

Harvey, D. 1984 On the History and Present Condition of Geography: An Historical Materialist Manifesto, „The Professional Geographer” 36 (1) pp.1–11.

Johnston, R. J. – Gregory, D. – Pratt, G. – Watts, M. 2000 The Dictionary of Human Geography,Fourth Edition, Blackwell, Oxford.

Katz, C. et al. 1998 Lost and found in the posts: addressing critical human geography, „Environment and Planning D: Society and Space”, 16. sz, pp. 257–78.

Kuhn, T. 1984 A tudományos forradalmak szerkezete, Gondolat, Budapest.

McDowell, L. 1992 Doing gender: feminism, feminists and research methods in human geography, „Transactions of the Institute of British Geographers NS 17”. pp. 399–416.

Mészáros R. 2000 A társadalomföldrajz gondolatvilága, SZTE, Szeged.

Mészáros R. 2001 Földrajz – regionális tudomány, „Geográfia az ezredfordulón” tudományos kollokvium előadása, ELTE, Budapest.

Nemes Nagy J. 1998 A tér a társadalomkutatásban (Bevezetés a regionális tudományba), Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest.

Nemes Nagy J. 2001 Másfél évtized után ismét a hazai területi kutatások mennyiségi elemzési kultőrájáról, „Geográfia az ezredfordulón” tudományos kollokvium előadása, ELTE, Budapest.

Monk, J. 1988 Feminist Geography: Theory and Practice, „Bulletin of the Geographical Society China”, 16. sz. pp. 89–101.

Peet, R. 1998 Modern Geographical Thought, Blackwell, Oxford.

Smith, N. 1996 The New Urban Frontier.(Gentrification and the revanchist city), Routledge, London and New York.

Timár J. 1993 Interjú Neil Smith egyetemi tanárral az amerikai földrajz és a feminista geográfia néhány kérdéséről, „Tér és Társadalom”, 1–2. sz. pp. 43–49.

Timár J. 1998a A feminista földrajz hiánya és jelenléte – a magyar geográfia egyenlőtlen fejlődése (In: Mészáros R. – Tóth J. szerk. Földrajzi kaleidoszkóp. /Tanulmányok Krajkó Gyula professzor 70. születésnapjára/ JPTE, JATE, Pécs–Szeged, pp. 19–33.)

Timár J. 1998b Feminista földrajz (In: Tóth J. – Vuics T. szerk. Általános társadalomföldrajz I., Dialóg Campus, Budapest–Pécs, pp. 261–278.)

Tóth J. – Vuics T. (szerk.) 1998 Általános társadalomföldrajz I., Dialóg Campus, Budapest–Pécs.

Dolgozatom alapvető célja az, hogy a két világháború közötti magyar geográfiában a (szűk értelemben vett) gazdasági földrajz helyét bemutassa, ismertesse kialakulását, a művelői által alkotott definíciókat, kutatási irányait.
Az elemzés két fő részből áll. Az első fejezet a korszak földrajztudományának szerkezetével foglalkozik. Megpróbálom meghatározni, hogy mekkora súlyt kaptak az egyes ágazatok a tudomány egészén belül, kik voltak a geográfia legrangosabb művelői. Választ keresek arra a kérdésre, hogy milyen irányokból érte külföldi hatás a magyar földrajztudományt. A vizsgálódás legfontosabb forrását a Földrajzi Közlemények évfolyamai jelentik, amely a hazai geográfia egyetlen jelentős tudományos fóruma ebben az időszakban. A Közlemények tartalomjegyzékei alapján metrikusan próbálom megbecsülni az egyes irányzatok, szerzők súlyát.
A dolgozat második részében nyomon követem a gazdasági földrajz megjelenésének és intézményesülésének útját. Áttekintem a legfontosabb kézikönyvek felépítését, bemutatom a szerzők által adott meghatározásokat. Ezután a Földrajzi Közlemények gazdaságföldrajzi tárgyú tanulmányait veszem vizsgálat alá, hogy képet kapjunk arról, a gyakorlatban mit jelentett a gazdasági földrajz. A vizsgált időszak geográfiájának alaposabb megismeréséhez legfontosabb forrásként Fodor Ferenc kéziratban maradt, ám tartalmában egyedülálló munkáját használtam ^[1]
Az elmúlt évtized során egyre növekedett az érdeklődés a geográfia tudománytörténete iránt. Ennek az érdeklődésnek köszönhető, hogy már szinte elfelejtett, de alapvető fontosságú tudománytörténeti feldolgozások újra napvilágot láttak.[5]
Ezzel párhuzamosan a hazai társadalomföldrajz történetének kutatása is - elsősorban Hajdú Zoltán munkái nyomán - komoly eredményeket mutatott fel. A vizsgálatok fókusza főként a politikai földrajz tudománytörténetére irányult.^[2] Emellett jelentek meg egyes településföldrajzi problémák történetével^[3], a közigazgatási földrajz történetével^[4] foglalkozó tanulmányok. Végül napvilágot látott a korai tudományelmélet egyik rangos képviselőjének életművét feldolgozó munka is.^[5] Ezekhez hasonló megközelítésben próbálom elkészíteni ezt a dolgozatot, hogy egy eddig gyengébben megvilágított terület, a gazdasági földrajz is bekerüljön az értelmezési mezőbe.

A két világháború közti magyar földrajztudomány szerkezete

Elemzésünk elsődleges célja az volt, hogy képet kapjunk a korszak geográfiájának szerkezetéről és így megbecsülhessük a gazdasági földrajz súlyát és jelentőségét a magyar földrajztudományban. Vizsgálatunkat a Földrajzi Közleményekben 1918 és 1944 között^[6] megjelent valamennyi tanulmányra kiterjesztettük (értekezés, kisebb közlemény, ismertetés). A tartalomjegyzékek és kézbevétel alapján egy adatbázist szerkesztettünk, amely az alábbi adatokat kódolja:
- a tanulmány megjelenésének éve
- a szerző neve és névkódja
- a tanulmány típusa (értekezés, kisebb közlemény, ismertetés)
- a tanulmány tudományterületi besorolása (pl. emberföldrajz-politikai földrajz)
- a tanulmány terjedelme (oldalban)
- ismertetett irodalom nyelve
Ez az adatbázis sokféle elemzést tesz lehetővé: vizsgálni lehet például egyes szerzők tevékenységének súlyát, munkájuk fő irányait; egyes korszakokról lehet mérleget készíteni (tanácsos a szerkesztők alapján korszakolni a folyóiratot); egyes tudományterületek állapotát lehet jellemezni; az irodalomismertetések révén a tudományt ért külföldi hatások elemezhetőek.
Az adatbázis értékelésekor felmerült a súlyozás problémája, ugyanis mindegyik műfajban nagy az eltérés a tanulmányok terjedelme között. (Emiatt nem lehet csupán a tanulmányok típusa szerint értékelni, hiszen találunk 40 oldalas és 2 oldalas értekezést egyaránt, míg a kisebb közlemények között is vannak 5-6 oldalas tanulmányok.) Ezért úgy találtuk, hogy nem célszerű a tanulmányok típusát használni erre, hanem az oldalszámmal megadott terjedelemmel súlyozni a munkákat.
Tisztában vagyunk módszerünk buktatóival is. A tanulmányok egy részét nehéz egyértelműen felosztani különböző ágazatok között. Ez önkéntelenül is szubjektívvé teszi az elemzést. Azt is tudjuk, hogy önmagában a Földrajzi Közlemények alapján nem lehet pontosan mérni egyes szerzők tevékenységét, hiszen a szerzőknek lehetőségük nyílt más folyóiratokban is publikálniuk. Ilyen folyóirat volt mindenekelőtt az 1921-1931 között megjelent Föld és Ember, amelyet a Néprajzi Társaság Emberföldrajzi Szakosztály adott ki (megalakulását elsősorban a Cholnoky Jenő és Kogutowicz Károly között kialakult személyes ellentét mozgatta)^[7], illetve az 1921-1929 között megjelenő Földrajzi Zsebkönyv és a ’30-as években induló népszerűsítő jellegű Földgömb is. Mindezen korlátok ellenére úgy érezzük, hogy nehezen találhattunk volna ennél megbízhatóbb módszert, amely bár munkaigényes, de mégis kivitelezhető volt. A Földrajzi Közlemények alapján készített adatbázisunk tehát nem tesz lehetővé teljeskörű és pontos mérést, de a legfontosabb tendenciákról, mozgásokról tájékoztat.
A tematikai felosztásban több esetben nem elégedtünk meg az egyszerű besorolással: a tanulmányok egy része kettős, hármas témakódolást is kapott, ami a későbbiekben megnehezítette az értékelést. Arra törekedtünk, hogy ez a szétaprózott csoportosítás igény szerint egyszerűsíthető, összevonható legyen, ezért a kódszámok már tematikai osztályozást is adnak. Jónéhány olyan csoportot is létrehoztunk, amelyek a későbbi elemzésbe nem kerültek be, azonban ezek a cikkek tartalmukban jellegzetesen elkülönültek a fontos csoportoktól. (Pl. az utazások, expedíciók ismertetése, vagy didaktikai, oktatási tárgyú tanulmányok, ismertetések.) Külön főcsoportba került a (leíró) regionális vagy tájföldrajz. Ebben a témakörben született tanulmányok ugyanis, a földrajzi szintézis gondolatában fogantak, nem különíthetők el természetföldrajzi vagy társadalomföldrajzi ágazatra.

Elemzésünk első lépéseként bemutatjuk a két világháború közti időszakra jellemző ágazati arányokat (1. táblázat.)

(A folyóiratban megjelent, ám ezekbe a csoportokba nem illeszkedő tanulmányok – pl. útleírások, néprajz, társasági jelentések, beszédek – adatai nem szerepelnek a táblázatban, ezért nem éri el a százalékos megoszlási arányszámok összege a 100%-ot.) A táblázatból látható, hogy a természeti földrajz és a társadalomföldrajz nagyjából hasonló arányt képvisel a folyóiratban. A tudományelméletnek szerényebb hely jutott, illetve szűkebb helyet kapott a (leíró) tájföldrajz is. A természetföldrajzi tanulmányok túlnyomó része geomorfológiai jellegű, ezenkívül főként a meteorológia jelentős. Az emberföldrajzon belül nincs ilyen uralkodó ágazat. A tanulmányok többsége településföldrajzi, de számottevő a gazdaságföldrajzi, politikai földrajzi és a történeti földrajzi tanulmányok aránya is. Ami dolgozatunk szempontjából a legfontosabb: az emberföldrajzon belül a gazdasági földrajz súlya jelentős, aránya a tanulmányok között (főként, ha a közlekedési földrajzot is ide számítjuk) kiemelkedő.
Másodszor a Közleményekben legtöbbet publikáló szerzők névsorát vetjük vizsgálat alá. Táblázatunkban azok a szerzők kaptak helyet, akik legalább 50 oldalnyi terjedelemben írtak a folyóiratba (2. táblázat).
A táblázat segítségével megállapíthatjuk, hogy 26 olyan szerzője volt a Földrajzi Közleményeknek, akik ebben az időszakban legalább 50 oldal terjedelemben publikáltak. E szerzők fontosságát azon is lemérhetjük, hogy az összes megjelent anyag 65%-át ők írták. Soraikban nem csak geográfusokat találunk, a rokontudományok széles köre képviseltette magát a folyóiratban. (Így pl. a meteorológus Réthly Antal és Száva-Kovács József, az etnográfus Bátky Zsigmond, Györffy István és Gunda Béla, vagy a demográfus Thirring Gusztáv.) Tanulmányaik részben saját tudományterületüket képviselik, részben valódi földrajzi munkák. (Különösen igaz ez utóbbi a néprajzosokra, hiszen ők pályájukat valóban geográfusként is kezdték, ebben az időszakban ugyanis az egyetemen még nem volt önálló néprajz szak.)

2. táblázat: A Földrajzi Közlemények legfontosabb szerzői
.

.	.	Oldal	%
1	Cholnoky Jenő	400,0	8,1
2	Bulla Béla	287,4	5,8
3	Kéz Andor	286,8	5,8
4	Fodor Ferenc	194,2	3,9
5	Hézser Aurél	168,9	3,4
6	Temesy Győző	160,0	3,2
7	Réthly Antal	148,5	3,0
8	Pécsi Albert	131,9	2,7
9	Rónai András	115,5	2,3
10	Karl János	113,8	2,3
11	Wallner Ernő	110,0	2,2
12	Bendefy (Benda) László	106,9	2,2
13	Teleki Pál	102,3	2,1
14	Mendöl Tibor	97,1	2,0
15	Prinz Gyula	91,1	1,8
16	Bátky Zsigmond	74,8	1,5
17	Strömpl Gábor	72,8	1,5
18	Dékány István	72,6	1,5
19	Láng Sándor	71,8	1,5
20	Györffy István	68,4	1,4
21	Kerekes Zoltán	64,8	1,3
22	Gunda Béla	58,1	1,2
23	Kogutowicz Károly	57,2	1,2
24	Thirring Gusztáv	54,1	1,1
25	Somogyi József	52,2	1,1
26	Száva-Kovács József	51,8	1,1
.	.	.	.
Összes	.	3213	65,2

(Forrás: Földrajzi Közlemények 1918–1944.)
.
Itt jegyezzük meg, hogy a szerzők munkásságát nem lehet megítélni e táblázat alapján. Egyes szerzők életművének csak az utolsó szakasza esett erre a korszakra, mások pedig ekkor kezdték pályájukat. Pl. Kerekes Zoltán utolsó munkája 1924-ben jelent meg; Mendöl Tibor 1935-ben, Láng Sándor pedig 1936-ban közölte első tanulmányát. Ezért ez a táblázat csak a vizsgált korszak elemzésére alkalmas.
A céhbeli geográfusok között a természeti földrajzosok publikációs tevékenysége a legélénkebb. Azonban a szerzők többsége ebben az időszakban több tudományterületen is folytatott kutatásokat, pl. Prinz Gyulának geomorfológiai munkássága mellett jelentős közigazgatásföldrajzi, településföldrajzi tanulmányai is voltak ^[8], és még Bulla Béla is közölt a ‘30-as végén politikai földrajzi tárgyú ismertetéseket. A rangsor élén Cholnoky Jenő neve áll, aki főként geomorfológiai cikkeket közölt, de emellett nagy terjedelmű társasági beszédek, megnyitók ill. emberföldrajzi jellegű tanulmányok gazdagítják publikációs listáját. Olyan geográfust, akinek szakterülete a gazdasági földrajz volt, keveset találunk ebben a táblázatban. Fodor Ferencet és Teleki Pált tekinthetjük ilyennek, munkáik egy része azonban más ágazathoz tartozik. (Fodornál ez leginkább a településföldrajz, Telekinél a politikai földrajz.) Azok közül a geográfusok közül, akiknek gazdaságföldrajzi munkásságáról Fodor kéziratában megemlékezik ^[9], Koch Ferenctől és Márton Bélától jelent meg néhány tanulmány és ismertetés a Közleményekben, ám ezek összterjedelme egyiküknél sem éri el az 50 oldalt. Rajtuk kívül a szerzők névsorából Pécsi Albert, Wallner Ernő, Mudrinszky Rózsa és Györkös Erzsébet gazdaságföldrajzi munkái érdemelnek még említést.
Ezek után röviden kitérünk a magyar geográfiát befolyásoló külföldi hatásokra is. Elemzésünk alapját a Közleményekben megjelent külföldi irodalomismertetések feldolgozása adja. (3. táblázat.)

3. táblázat: Az ismertetett irodalom nyelvi megoszlása
.

.	Oldalszám	%
Összesen	1077	100
.	.	.
Magyar nyelvű	559	51,9
Idegen nyelvű	518	48,1
Ebből német	306	59,1
Ebből francia	65	12,6
Ebből angol	58	11,2
Ebből olasz	24	4,6

(Forrás: Földrajzi Közlemények 1918–1944.)
.
A táblázatból úgy tűnik, hogy a hazai geográfiában a német hatás volt meghatározó. A francia és az angolszász földrajzi irodalom ismertsége nagyjából hasonló, ezeken kívül tulajdonképpen csak az olasz számottevő. A német geográfia kitüntetett szerepe nemcsak erre a korszakra igaz. A XIX. századi magyar földrajztudományban személyekhez is jól kapcsolhatók a német iskolák. Hunfalvy munkásságának tudományelméleti gyökereit Carl Ritter nézeteiben kereshetjük, Lóczy természettudományos földrajza pedig egyértelműen Friedrich Richthofen geomorfológiai irányzatához áll közel.^[10]
Ezzel együtt meg kell említenünk azt, hogy a modern magyar emberföldrajz kialakulásában elsősorban nem a korai német emberföldrajz volt mértékadó. A ratzeli iskola nyomán kisarjadt német antropo-geográfia egyedüli jelentős magyar követőjének (bár nem kritika nélküli hívének) Czirbusz Géza tekinthető, akinek gondolatai viszont a hazai tudományos körökben elutasításba ütköztek.^[11] A francia emberföldrajz Vidal de la Blache-hoz és Brunhes-hez köthető kibontakozása szabott irányt a magyar emberföldrajznak (először Hézser Aurél, majd Mendöl Tibor révén) így a francia hatás jelentősége nagyobb, mint amit táblázatunk alapján sejthetünk. (Teleki Pál már 1911-ben ismerteti a Közleményekben Jean Brunhes 1910-ben megjelent La géographie humaine című művét, amit később Hézser Aurél fordít magyarra.)^[12]
.

.
A magyar gazdasági földrajz megjelenése és intézményesülése
.
A magyar földrajztudomány intézményesülésének egyik legfontosabb mozzanata 1870-ben történt, amikor a Budapesti Tudományegyetem frissen alapított Földrajzi Tanszékére Hunfalvy Jánost nevezik ki.^[13] Ebben az időszakban a földrajz erősen leíró tárgy volt, nagyjából a XIX. század elején virágzó német államismék színvonalát képviselte. Ebben domináltak a társadalomra vonatkozó ismeretek, a mai értelemben vett társadalomföldrajznak azonban nem sok nyomát találjuk. Lóczy Lajos 1889-ben vette át a tanszék vezetését, új irányt szabva ezzel a hazai geográfiának. A geológus Lóczy idején a földrajz természettudománnyá vált, hangsúlya a geomorfológia felé mozdult el. Ekkor a földrajz dualizmusának kérdése (társadalomföldrajzi és természetföldrajzi kettőssége) nem vezetett elméleti vitákhoz. A geográfia fiatal tudománynak számított, tárgyköre kialakulatlan volt, irányvonala mindig legrangosabb képviselőjéhez kötődött. A Lóczy-féle geográfia alapjaiban más volt, mint a Hunfalvy-féle, a XIX. századi természettudományi pozitivizmust képviselte, társadalomtudományi ismeretekre, elméletekre nem tartott igényt. Lóczy elviekben hitet tett a földrajzi dualizmus mellett, munkásságában gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta ezt.^[14] A századforduló után a természettudományi geográfia egyeduralkodóvá vált a hazai tudományon belül.[15] 1910-ben a Hunfalvy-tanítvány Czirbusz Géza került a tanszék élére, aki Lóczy geográfiájával szemben gyökeresen mást képviselt. Czirbusz emberföldrajza a német antropo-geográfia irányvonalát követte. A földrajzról alkotott felfogását Ratzel gondolatai befolyásolták leginkább: minden olyan tudományban van földrajz, amely tárgyának elterjedésével foglalkozik; minden jelenség, a maga elterjedésében földrajzi jelenség.[16] Czirbuszt a chorológia[17] első magyar képviselőjének tekinthetjük, akinek műveit a szakmai közvélemény mereven elutasította.
Az intézményesült földrajztudomány első ötven évében szó sem volt a geográfia egységéről, sem pedig a szintetikus földrajzról (amely a természeti táj és a társadalom közti kölcsönhatást állítja központjába). A geográfiában többféle irányzat váltotta egymást, vagy létezett egyidejűleg, amelyek érdeklődése hol a természettudományok, hol a társadalomtudományok (történettudományok) közé helyezte el a földrajzot. Ebben a közegben született meg a magyar gazdaságföldrajz, amely tudományos alapjaiban szakított ezekkel a kizárólagosságra törekvő földrajz-értelmezésekkel. A magyar gazdaságföldrajz a természet és a társadalom összefüggéseinek szintetikus vizsgálatára helyezte a hangsúlyt.
Gazdasági (gazdaságföldrajzi) elemeket tartalmazó geográfiai munkákat már a XIX. század végén találhatunk. A Hunfalvy-iskolából kikerült Havass Rezső is érintett gazdaságföldrajzi problémákat, Czirbusz Géza 1898 és 1902 között megjelent Magyarország leíró földrajzával foglalkozó műveiben "Magyarország gazdasági geográfiája" fejezet kapott helyet.[18] A tudományos igénnyel fellépő magyar emberföldrajz születését a századforduló környékére tehetjük. Fodor Ferenc értékelése szerint Beluleszko Sándor "Az Alduna-vidékének településföldrajzi ismertetése" című tanulmánya volt az első modern emberföldrajzi munka.[19] A magyar gazdaságföldrajz intézményes megteremtése Teleki Pál nevéhez fűződik, akinek szorgalmazására 1912-ben a Magyar Földrajzi Társaságon belül megalakul a Gazdaságföldrajzi Szakosztály. A szakosztály programját a chorográfia hagyományait képviselő Havass Rezső foglalta össze.[20] Havass az új diszciplína gyakorlati szükségességére helyezi a hangsúlyt. A szakosztály létrehozásának okát a kor kihívásaiban látja, célját a haza gazdasági érdekeinek előmozdításában körvonalazza, mert "ma a nemzetek gazdasági törekvéseik nélkülözhetetlen támaszát a földrajzban találják meg." (Ez elsősorban a külkereskedelemre és a gyarmatosításra értendő.)[21] Elképzeléseit hét pontba sűríthetjük:

- A hazai közönséget a Föld gazdasági jelenségeiről (elsősorban a magyar érdekeket érintő jelenségeiről) informálni

- Ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági (főként a magyar mezőgazdasággal kapcsolatos) kutatás és tájékoztatás

- A közlekedési (kiemelten a vasúti közlekedés) változásainak bemutatása

- A kivándorlás problémájának kutatása
- A gyarmatosítás és a magyar lehetőségek mérlegelése
-A Balkán területének gazdasági és politikai földrajzi vizsgálata
- Budapest-kutatás[22]
Havass vázlatában a gazdaságföldrajzi témák jól láthatóan megférnek más, aktuális problémákkal. A program nélkülözi az átgondolt szerkezetet, a valódi tudományos kérdések gyakran csak a nemzeti érdekek fényében kerülnek elő, nem ritkán grandiózus túlzásokkal (pl. magyar gyarmatosítás). A legfontosabb feladatnak a bemutatást, információszolgáltatást tekinti, a tényleges kutatómunka a második helyre szorul. Elképzeléseinek megfelelően a felmerülő (nem tudományos, hanem gyakorlati) igényekhez szabja a vizsgálódások irányát. A program utilitarista szemlélete jól rokonítható a XIX. század utolsó évtizedeiben megszaporodó nyugat-európai gazdaságföldrajzi munkákkal.[23]
Ugyanebben a füzetben látott napvilágot az alakuló szakosztály elnökének, Teleki Pálnak a dolgozata a gazdasági földrajzról.[24] Teleki földrajzi koncepciója ebben az időben már kiforrott, tanulmánya (Havasséval ellentétben) a szintetikus földrajz elvein nyugszik, azonban a gazdaságföldrajzról alkotott képe még sokszínű. Többféle megközelítésben is definiálja a gazdaságföldrajzot, ezek közül a leginkább kidolgozott meghatározás a szintézis jegyében fogant. Gondolatait a következőkben foglalhatjuk össze. A földrajz tárgyköre a földfelszíni élet minden megnyilvánulására kiterjed. A geográfia vizsgálja az embert (azaz társadalmat) is (mivel minden tudomány érdeklődésének központjában az ember áll), de nem önmagában, hanem környezetében, miliőjében. Az emberre a természetföldrajzi tényezők hatnak, de a társadalom is befolyásolhatja ezeket a tényezőket. Ezt a kölcsönhatást vizsgálja az emberföldrajz. Gazdaságföldrajzi a vizsgálat akkor, ha ezen belül a materiális kultúra jelenségeinek vizsgálata kitüntetett.[25] Emberföldrajz - gazdaságföldrajz - településföldrajz - kereskedelmi földrajz: ezek a nevek a XX. század elején még gyakran szinonímák. Telekiék névválasztása tudatos (az emberföldrajzi helyett), ők a gazdaság és anyagi kultúra vizsgálatára helyezik a hangsúlyt. A geográfus kutatási területét Teleki nem szűkíti be: a materiális kultúra összes jelensége ide tartozik, elsősorban a földdel közeli kapcsolatban állók (ősfoglalkozások, mezőgazdaság, település, közlekedés). Ez tehát a gazdaságföldrajz értelmezése a szintetikus földrajz szemszögéből.
Teleki ugyanitt egy másik értelmezési lehetőséggel is számol: "A gazdasági földrajz feladata a gazdasági jelenségeket, mint térbeli jelenségeket, a Földön való elterjedésükben vizsgálni".[26] E meghatározás egészen más tudományos talajon fogant, a chorológia talaján. Bár ő a földrajz kapcsolattudományi jellege mellett érvel, itt ezt a megközelítési lehetőséget is elfogadja.
Ha a magyar gazdaságföldrajz külföldi gyökereit keressük, biztonsággal fordulhatunk Teleki Pálnak az 1917-es akadémiai székfoglalójához, A földrajzi gondolat történetéhez. Teleki széttekintve a külföldi szakirodalomban megállapítja, hogy a gazdaságföldrajz divatos kutatási terület, ennek ellenére fogalmát sehol sem definiálták pontosan. Mind az angolszász (Chisholm), mind a francia (Dubois) munkákban szervetlenül összerakott, földrajzi helyekhez kapcsolt statisztikai anyaggal találkozunk, amelyek nélkülözik a valós földrajzi tartalmat. A német irodalomban (Friedrich, Andree) módszeresebbek a kutatások, a gazdasági jelenségek elterjedését más tényezőkkel összekapcsolva vizsgálják, és esetenként már tájak (körzetek) keretébe rendezve. Azonban a hangsúly ezekben is a gazdasági anyagon és nem a földrajzi megközelítésen van.[27]
Teleki véleménye szerint ezeket a munkákat a földrajzi gazdaságtan tárgykörbe lehet besorolni, egyetlen földrajzi kritériummal rendelkeznek, amennyiben az elterjedést vizsgálják, de tartalmukban nem mutatnak túl ez egyszerű chorográfián. Gyengeségeiket az emberföldrajz témájának bizonytalanságával, sikerüket pedig az ilyen tárgyú munkák iránti növekvő igényekkel lehet indokolni.[28] Ennek megállapítása után bemutatja könyvében a földrajzi szintézis módszerét, hangsúlyozva, hogy a gazdaságföldrajz által összefüggéseiben vizsgált jelenségek elemeikre bontva csak közgazdaságtani elemzéshez szolgáltatnak anyagot.
Könnyen megállapítható, hogy Teleki elveti a kortárs külföldi gazdaságföldrajzi irodalom elvi és módszertani bázisát. A kialakuló magyar gazdaságföldrajz nem is ezekre támaszkodik, hanem a francia emberföldrajz elemzési eszközeiből és gondolataiból építkezik. Ennek jegyében fogant Teleki 1922-ben megjelent műve, az Amerika gazdasági földrajza, amely szakított a hagyományos enciklopédikus felépítéssel, és az első nagyszabású hazai szintetikus földrajzi kísérletnek tekinthető.[29]
A Gazdaságföldrajzi Szakosztály megalakulása után a tényleges munka nehezen indult el. A Havass-féle nagyratörő koncepció megvalósítása elmaradt, és Teleki gondolatai sem termékenyítették meg az 1910-es években folyó kutatómunkát. A gazdaságföldrajz és általában az emberföldajz fontossága a világháború éveiben és főként a békekötés időszakában értékelődött fel. (Jól ismert a hazai geográfia és mindenekelőtt Teleki szerepe Békeelőkészítő Bizottság tudományos munkájában.) A tudomány belső erőviszonyainak átrendeződése az intézményrendszer bővülését is maga után vonta, 1920-ban a Budapesti Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán Teleki vezetésével megalakult a Gazdaságföldrajzi Tanszék. (A kar később a Műszaki Egyetemre került át.) A két világháború közti időszakban ebben a műhelyben születtek meg a legfontosabb kézikönyvek, itt jelent meg a Gazdaságföldrajzi Gyűjtemény sorozata is. Ezen a tanszéken dolgozott a hazai gazdaságföldrajz és emberföldrajz jónéhány elismert művelője (mellettük a természetföldrajzi tárgyak oktatói is), a Teleki és Fodor tanítványok sora. 4. táblázatunk a tanszék két világháború közti tanárait és tanársegédeit mutatja be.

Nem véletlen az, hogy a Gazdaságföldrajzi Intézet szervezésében természetföldrajzi tárgyakat is ilyen nagy súllyal tanítottak. Teleki elképzelése szerint a Közgazdaságtudományi Karon folyó földrajzi oktatásnak kettős célja volt, ezek közül csak az egyik a geográfus szakemberképzés. Azok számára, akik más pályára készültek, a földrajzi műveltség és földrajzi (azaz elsősorban szintetikus földrajzi) gondolkodásmód átadása volt a legfontosabb. Emellett pedig Teleki célul tűzte ki azt, hogy a geográfián keresztül a társtudományok (pl. geológia, politológia) módszertanába, megközelítési rendszerébe is bepillanthassanak a hallgatók.[30] Ezek a sokszínű követelmények teszik érthetővé a természeti földrajzi tárgyak oktatását, és a gazdaságföldrajzi tankönyvek sajátos szerkezetét (erről a későbbiekben ejtünk szót).

Ebben a fejezetben megkíséreljük áttekinteni azokat az eltérő nézeteket, amelyeket a kortársak gazdaságföldrajz lényegéről vallottak. A diszciplína valamennyi rangos művelője megalkotta saját definícióját, aminek alkalmazását fontos munkáikon keresztül is nyomon követetjük.
Elsőként összefoglaljuk azt, amit már a gazdaságföldrajz intézményesülése kapcsán elmondtunk. Az első hazai meghatározások az 1910-es években látnak napvilágot. Míg Havass Rezső megközelítése a chorográfia talaján fogant és a gyakorlat oldaláról jelöli ki a gazdaságföldrajz feladatait (tulajdonképpen koherens képpel nem is rendelkezik a gazdaságföldrajzról), addig Teleki Pál a francia emberföldrajz irányzatához kötődik. Széleskörű nemzetközi széttekintés után elveti a külföldi gazdaságföldrajzi iskolák kísérleteit, és a szintetikus földrajz jegyében alkot saját definíciót. Nézete szerint a gazdaságföldrajz az ember és táj, természet és társadalom kölcsönhatásából a materiális kultúra elemeit vizsgálja.
Teleki 1922-ben tudományelméleti jellegű cikkben a Földrajzi Közlemények hasábjain is összefoglalja nézeteit.[31] Megállapítja, hogy a gazdaságföldrajzban a legnépszerűbb értelmezési keret - Martke nyomán - az elterjedéstan (chorológia). Viszont ha a földrajz feladatának a földfelszín életének megismerését tekintjük, akkor a gazdaságföldrajz célja az, hogy az ember gazdasági életét, mint a földfelszín életének részét bemutassa, illetve a gazdasági élet és az élet egészének kapcsolatát kutassa.[32] Teleki tanulmányában több új elemet találhatunk a korábbiakhoz képest. Az egyik az "élet", "gazdasági élet" fogalmának használata, amelyek a két világháború közti geográfiában alapvető terminusokká válnak. Igazi szintetikus földrajzi fogalmak ezek, a szerves és megbonthatatlan kölcsönhatások leírását szolgálják. A másik a chorológia értelmezési keretének elutasítása (Teleki 1912-ben ezt még elfogadhatónak tartja).[33] A francia emberföldrajz által kidolgozott tájfogalmat a gazdaságföldrajzra is alkalmazza. A gazdaságföldrajz feladata az is - véleménye szerint -, hogy a természetes termelői és fogyasztói tájakat elkülönítse, ezeknek térbeli elterjedését felvázolja. (Ezeknek a tájaknak határai nem illeszkednek a közigazgatási vagy statisztikai körzetekhez.) Ugyanakkor a gazdaságföldrajz tárgykörébe tartozik – a közgazdaságtudománnyal szemben – a termelés természeti lehetőségeinek és szükségleteinek (természeti erőforrások) vizsgálata is, a termelési ágak természeti korlátainak és határainak feltárása.[34] Teleki a közkézen forgó gazdaságföldrajzi munkákat csak "gazdaságföldrajzi államisméknek" tartja, amelyek múló adatok egymás mellé sorokoztatásában merülnek ki, és hangsúlyozza a genetikus (oknyomozó) kutatások szükségességét.[35]
Teleki Pál ebben a tanulmányában ad igazi programot a magyar gazdaságföldrajznak. A hazai gazdaságföldrajzot szintetikus földrajzi (emberföldrajzi) alapokra helyezi, elhatárolva a chorográfiától és a chorológiától; bevezeti az emberföldrajz központi kategóriáját (földrajzi táj); módszertani alapelvvé pedig a XIX. századi pozitivista természettudományi módszerét teszi (genetikus elv, oknyomozás).
Fodor Ferenc 1924-ben megjelent Általános gazdasági földrajz című munkájában már ennek megfelelően fogalmazza meg a gazdaságföldrajz lényegét: "A gazdasági földrajz az a tudomány, amely a gazdasági élet fizikai feltételeinek, a gazdasági javaknak és az azokat termelő és felhasználó embernek a gazdasági tájakban való szimbiózisát tárja fel."[36] Fodor Teleki meghatározását csupán átfogalmazva a földrajz kapcsolattudományi jellege és a tájföldrajz (regionális földrajz) elsősége mellett tesz hitet. A Földrajzi Közlemények 1925-ös évfolyamában közöl egy tudományelméleti tanulmányt, amelyben szintén foglalkozik a gazdaságföldrajz elméleti kérdéseivel.[37] Definíciójához nem tesz hozzá, a gazdaságföldrajzi tájak kérdésével és a statisztikai módszerek alkalmazásával foglalkozik bővebben. A statisztikai anyag közlése közigazgatási egységekben történik, amelyek a gazdaságföldrajzi tájakkal általában nem esnek egybe. Ez tehát átalakítás nélkül nem alkalmas gazdaságföldrajzi elemzésre (mint a német munkák többségében tapasztalható). A statisztikai anyag elemzésekor ezenkívül az abszolút számok helyett érdemes fajlagos adatokkal, indexekkel dolgozni, hogy a gazdasági adatokat és gazdasági élet jelenségeit összefüggésbe hozhassuk - írja Fodor.[38] A tanulmányból az derül ki, hogy Fodor Ferenc fogalomhasználata, gondolatmenete egészében Telekiét követi, az ő elképzeléseit munkálja tovább. Teleki közvetlen munkatársaként nem véletlen ez a rokonság, ezt a szoros szellemi kapcsolatot maga is elismeri.[39] Teleki és Fodor a ‘20-as évek derekára a magyar gazdaságföldrajz legelismertebb művelőivé válnak, rajtuk kívül más nem hagyott hátra jelentős elméleti munkát.
Fodor 1933-ban megjelent Bevezetés a gazdasági földrajzba című munkájában[40] (amelyet valójában általános földrajzi tankönyvnek szán)[41] változatlan elméleti alapokon tovább finomítja a gazdaságföldrajz értelmezését. A földrajz kapcsolattudomány, a földfelszín élettudománya - írja Fodor - amelynek célja a jelenségek szintetikus vizsgálata. A geográfia egységes, (nincs többféle földrajz), az emberföldrajz, gazdaságföldrajz sem nélkülözi a fizikai földrajzi alapokat. "A földrajz a térbelileg változó földfelszíni élet tudománya," ezek az együttesen változó természeti és emberi jelenségek rajzolják ki a tájakat. De nem minden jelenség tartozik földrajz tárgykörébe, amelynek térbeli elterjedése van, hanem csak azok, amelyek térbeli változása más jelenségek következménye (ezért is szükséges, hogy a földrajz oknyomozó legyen). A gazdasági földrajz pedig a földfelszín természeti jelenségeinek és az ember gazdasági tevékenységének kölcsönhatását vizsgálja.[42] Ugyanakkor fenntartja azt is, hogy a gazdasági földrajz legfőbb szempontja a térbeliség, a gazdasági jelenségeket, mint térbeli jelenségeket kutatja, azoknak a tértől függő és a térben való elterjedését vizsgálja.[43] Ez - legalábbis az elmélet szintjén - a chorológia (másodlagos jelentőségű) továbbélése.
Az 1933-ban megjelent munka alapján az mondhatjuk, hogy a Teleki által 1912-ben lefektetett alapelvek, amelyeket Teleki és Fodor a ‘20-as évek elején tovább finomítottak, a ‘30-as évekre sem változtak meg. A magyar gazdaságföldrajz első két-három évtizedében az uralkodó irányzat a szintetikus földrajz volt. A hazai gazdaságföldrajzot elméleti szinten chorográfiától való elzárkózás és a chorológiától való távolságtartás jellemezte.
A gazdaságföldrajz ezzel a szilárd és a korszakban megkérdőjelezhetetlen elméleti bázissal lépett a geográfia közönsége elé. Ennek tükrében meglepő, hogy Fodor Bevezetésének megjelenése után 1934-ben széles vita bontakozott ki a Földrajzi Közlemények lapjain. A vitában, amely Fodor tanítványai körül zajlott, közvetve Fodor Ferencet és gazdaságföldrajzi munkásságát támadták.
A vitát Hantos Gyula Beke László atlaszát ismertető cikke nyitotta.[44] Hantos cikke elején megállapítja, hogy a magyar geográfiából hiányzik az igazi földrajzi szintézis, mert véleménye szerint a szintézis nem az egyszerű (oksági) törvény keresése, hanem a bonyolult valóság megragadásának eszköze. Fodor félreértette a Teleki-féle szintézis gondolatát, a jelenségeket csupán egymással magyarázza. Alig követhető absztrakciók útján Fodor nem a valóságot rekonstruálja, hanem csak konstruál.[45] Az éles hangvételű támadásra Fodor egyik tanítványa Mudrinszky Rózsa válaszolt.[46] Mudrinszky visszautasítja Hantos vádját, miszerint Fodor munkáiban nincs jelen a szintézis, és Fodor még csak az analízis feladatát végezte el. Mudrinszky azt is megállapítja, hogy Hantos szintézis definíciója a fogalom jelentését nem árnyalja tovább.
Schwalm Amádé bírálatával (16 oldal!) már közvetlenül Fodor Ferenc Bevezetését veszi támadás alá.[47] Kifogásolja, hogy Fodor munkájában nem használ hivatkozásokat, oldalakon keresztül sorolja fel a mű tárgyi tévedéseit. Megemlíti, hogy a könyv nem felel meg egy gazdaságföldrajzi bevezetéssel szemben támasztott követelményeknek. Érdemi elvi megjegyzése azonban csak egy van: vitatja az "élet földrajza" fogalmának használatát. (A fogalomnak nincs definíciója, pontos jelentését nem tudjuk, szerzőnként változik a tartalma.) Azaz az egyik legelterjedtebb szintetikus földrajzi fogalom létjogosultságát vonja kétségbe. Erre a bírálatra maga Fodor válaszolt (7 oldal!).[48] Fodor válasza jobbára kitérő, a tárgyi tévedéséket és pontatlanságokat a terjedelmi korlátokkal magyarázza. Az "élet" fogalmának tisztázására a magyar geográfiai irodalomhoz utalja a bírálót, pontos meghatározást ő sem ad.
A vita a Földrajzi Közleményekben ezzel még nem ért véget: a bírálók reagáltak a válaszokra (tulajdonképpen fenntartották véleményüket), Fodor és Mudrinszky pedig újra élt a viszontválasz lehetőségével. Ám ezekben a rövid írásokban a vita elméleti részéhez már nem tesznek hozzá. Véleményünk szerint a vita nem támadta alapjaiban a korszak gazdaságföldrajzának uralkodó irányzatát, a földrajzi szintézist, Hantos éppen a földrajzi szintézis gyakorlati megvalósításának tökéletesítéséért szállt síkra. Schwalm támadásának iránya pedig elsősorban Fodorra irányult. Az "élet földrajza" fogalom kiiktatásával a módszertani pontatlanságot és tisztázatlanságot akarja elkerülni. A bírálók tehát nem a szintetikus földrajz elméletét, hanem az aktuális gyakorlati megvalósítását ítélik el (bár elméleti gyengeségeire is rámutatnak).
A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogy a korszak gazdaságföldrajzi termése mennyiben tekinthető a szintetikus földrajz gyümölcsének. Vizsgálatunkban a Földrajzi Közleményekben megjelent tanulmányokat és a már említett kézikönyveket tekintjük át. (A tájföldrajzi vagy regionális földrajzi írásokat - amelyek ekkor túlnyomórészt (elvileg) szintetikus földrajzi munkáknak tekinthetők - itt nem elemezzük.)
A Földrajzi Közleményekben ebben az időszakban mintegy 15-20 nagyobb gazdaságföldrajzi tanulmány jelent meg, köztük a tudományelméleti jellegű tanulmányok is. Ezek mellett számos kisebb közlemény ismertetett gazdaságstatisztikai adatokat, vagy írt le gazdasági problémákat. Ezek jobbára a chorográfikus jellegűek.
Az ismeretelméleti tanulmányok között Fodor és Teleki már említett írásai az egyes kérdéseket a szintetikus földrajz értelmezési keretében tárgyalják. A többi elméleti cikkegy-egy módszertani problémát tárgyal, ezek interpretálását itt nem végezzük el. Az elméleti problémákkal foglalkozó dolgozatok között különlegesnek számít Dékány István tanulmánya[49], amely szintén tartalmaz szintetikus elemeket, de problémafelvetése és gondolatmenete valójában a gazdaságtan (esetleg a térgazdaságtan) jellegzetességeit viseli magán. Az önellátás és területi munkamegosztás összehasonlítása során a relatív területi előnyök és a termelési optimum megfogalmazásáig jut el. Ehhez hasonló kérdést, ilyen mélységben vizsgáló írással a Földrajzi Közleményekben később nem találkozunk. Dékány geográfiai munkáinak többsége 1918 és 1924 között született, abban az időszakban, amikor hazai társadalomföldrajz születését heves viták kísérték. Társadalomtudományi, tudományfilozófiai iskolázottsága és művei egyedülállóak a hazai geográfiában, gondolatait a kortársak nagy része (Teleki és mások kivételével) fenntartásokkal és elutasítással fogadta.[50]
A gazdaságföldrajzi tanulmányok nagy része mezőgazdasági földrajzi kérdésekkel foglalkozik. Ezek között a szintetikus földrajzi módszer szép példáit találhatjuk, főként a ‘20-as évek derekától a ‘30-as évek végéig. Ilyen például Arif-Khán Ibrahim 1930-ban megjelent tanulmánya[51], amely a természeti adottságok különbözőségeiből vezeti le az állattartás táji elkülönülését, mutatja be a települési, majd az életmódbeli sajátosságokat. A teljes emberföldrajzi rendszert nem a regionális leírás zárja, hanem az állatfajták szerint (marha, teve, ló) tagolt ágazati elemzés (ezért sem tekinthető a dolgozat tájföldrajzi írásnak). Hasonló témája miatt jól összevethető Bátky Zsigmond tanulmányával[52], ami a korszak elején íródott. Bátky tanulmányát a gabonanövények terjedésének, mozgásának általános törvényeivel kezdi (diffúzió, innováció?), majd ismerteti a vizsgált növényeket, statisztikai adatokkal növényenként bemutatja a termőterület csökkenését. Bár az etnográfus szerző Brunhes emberföldrajzi irányzatát vallja sajátjának[53], véleményünk szerint munkája nem a szintetikus földrajz, hanem a chorológia jegyeit viseli magán. Korszakunk utolsó évében jelenik meg Györkös Erzsébet nagy terjedelmű tanulmánya.[54] A szerző a Duna-Tisza-köze és Nyírség összehasonlításánál arra a következtetésre jut, hogy a hasonló természeti adottságokkal rendelkező tájak eltérő gazdasági arculata és fejlődési pályája (a településhálózat mássága mellett), főként a belső és a külső piaci viszonyok különbségeivel magyarázható.[55] Hipotézisét statisztikai indexszámok segítségével meggyőzően bizonyítja, bemutatva a jövedelemkülönbségek okait. A szerző a szintetikus földrajz és az emberföldrajz alapgondolatát szem előtt tartva, ám kérdésfeltevését és módszertanát kiegészítve vezeti le elemzését.
A Földrajzi Közleményekben találunk olyan tanulmányokat is, amelyek egy-egy aktuális kérdés gazdaságföldrajzi vonatkozásait elemzik. Ilyen Pécsi Albert 1926-os írása.[56] A szerző dolgozata elején leszögezi, hogy ez a kérdés eredendően nem földrajzi probléma, viszont ha a Föld életének minden mozzanata (így a gazdasági élet megnyilvánulásai is) a geográfia tárgykörébe esik, akkor a (háború utáni) gazdasági válság hatásának vizsgálata a geográfusnak is feladata. Elemzését a világháború következményeinek számbavételével kezdi, kitér a technikai átalakulásokra (az energiafelhasználás, a közlekedés, a mezőgazdaság terén), majd a Magyarországot ért változásokat veszi sorra. Valójában nem sok valódi földrajzi momentumot találunk a cikkben (ha csak az „európai súlypont” (gazdasági és politikai súlypont) délre tolódásának erősen vitatható gondolatát nem), szintetikus földrajzi jelleget pedig egyáltalán nem. Témájában ehhez hasonló Fodor Ferenc 1939-es dolgozata.[57] A szerző elsőként az új csehszlovák-magyar határt értékeli politikai földrajzi szempontból, majd ágazatonként készít mérleget az új (visszatért) területről (természetföldrajz, talaj, ásványkincsek stb.). Bár a tanulmányban néhol megjelennek a szintetikus földrajz elemei, de összességében a szintézis helyett ágazati ismertetés, leírás adja a dolgozat magvát. Néhol a földrajzi determinizmus is kísért (pl. a magyar életformának megfelelő táj az alföld, a szlovák életformának megfelelő táj a hegyvidék.)[58] A két munka közül egyik sem tekinthető szintetikus földrajzi jellegűnek.
A kevés iparföldrajzzal foglalkozó tanulmány közül egyet választottunk ki részletesebb interpretálásra, Koch Ferenc 1939-ben megjelent írását.[59] A szerző tanulmányában a nehézipar telepítő tényezőinek változását követi nyomon, illetve bemutatja ennek hatását a telephelyváltozásra. A dolgozat jól modellezi a változó súlyú telepítő tényezők (nyersanyag, munkaerő, közlekedési adottságok, piac stb.) összjátékaként kialakuló kedvező telephelyek rendjét, nem feledkezve meg a technológiai váltások következményeiről sem. A modell gondolatmenete meghaladja a klasszikus földrajzi szintézis keretét: középpontjában nem az ember és természet közötti kapcsolat áll, hanem egy többváltozós rendszer (a telepítő tényezők rendszere), amelyben a természeti adottságok elsősorban a nyersanyaglelőhelyekben kapnak szerepet.
Áttekintésünket két gazdaságföldrajzi kézikönyvvel zárjuk, Fodor Bevezetésével és Teleki a Gazdasági élet földrajzi alapjai című munkájával. Mindkét munka egyetemi tankönyvként szolgált a Közgazdaságtudományi Kar hallgatóinak, ez indokolja együttes bemutatásukat és összehasonlításukat.
Fodor könyvének felépítése nem emlékeztet a megszokott gazdaságföldrajzi tankönyvekére. Ugyanis a fizikai földrajz részletes ("ágazati") tárgyalása (a Föld belső szerkezetétől a geomorfológián át a klimatológiáig és a biogeográfiáig) teszi ki a könyvnek bő 4/5-ét (az első 200 oldal). Az emberföldrajz és ezen belül a gazdasági földrajz bemutatása 25 oldalra korlátozódik A szerző az előszóban általános földrajzi bevezetést ígér olvasóinak, mivel komoly általános földrajzi alapozás szükséges gazdaságföldrajzi vizsgálatokhoz is.[60] Fodor szándéka a szintetikus földrajz alapgondolatának megfelel, mégis úgy érezzük, hogy egyoldalú részletességével eltévesztette az arányokat, számolva azzal is, hogy a tankönyv földrajzi alapképzettséggel nem rendelkező közgazdász hallgatóknak készült. Ráadásul a szintézis csak az emberföldrajzi fejezetben valósulhat meg.
Teleki Pál tankönyvét[61] tanársegédei (Koch Ferenc és Kádár László) állították össze egyetemi előadásainak anyagából. Első kötete az általános (de nem ágazati) rész, a második kötet nagyjából a Föld néhány jellegzetes tájának (kvázi mintaterületeknek) gazdaságföldrajzi (szintetikus földrajzi) képét rajzolja meg. Ezekbe a részekbe szervesen beépülnek az egyes kitüntetett problémákat gondosan kimunkáló fejezetek (pl. "A Táj", a "Két iparág földrajzi vonatkozásai" vagy a "Városiasodás" fejezet). Fodor munkájával ellentétben a fizikai földrajzzal foglalkozó rész a munka 1/5-ére szorul, és a földrajzi ismeretközlés célja végig alárendelt. A szerző szándéka sokkal inkább a földrajzi szintézis gondolatmenetének, modelljének bemutatása gyakorlati esettanulmányokon keresztül. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Teleki Pál ezzel a művével a földrajzi szintézis hazai mestermunkáját alkotta meg.
Rövid áttekintésünket azzal zárhatjuk le, hogy míg két világháború közti gazdaságföldrajzban elméleti szinten a szintetikus földrajz vált meghatározóvá, addig a kutatásokat és a publikációkat a sokszínűség jellemezte. Korszakunk első időszakában megmutatkoznak a chorológia hatásai, ezt követi a szintetikus földrajz virágkora (a gazdasági földrajz mellett leginkább a tájföldrajzban, regionális földrajzban), aminek betetőzése Teleki kitűnő munkája; a ‘30-as évek végén pedig a szintézis modelljének átalakulását, új elemekkel történő kiegészítését, továbbfejlődését láthatjuk. Ezzel a folyamattal egyidejűleg továbbra is jelen van az ismeretterjesztést szolgáló chorográfia (kisebb közleményekben), illetve az ágazati hangsúlyú elemzés. Találhatunk példát a szintézis kevésbé sikeres megvalósítására is (lásd: Fodor: Bevezetése).

Vizsgálatunk célja az volt, hogy a két világháború közti magyar gazdaságföldrajz kialakulását és intézményesülését bemutassuk, vázoljuk elméleti orientációját, legfontosabb kutatási területeit, és meghatározzuk helyét a magyar geográfiában. Dolgozatunk első részében – a Földrajzi Közlemények alapján készült adatbázis segítségével – megállapíthattuk, hogy a fiatal gazdaságföldrajz fontos helyet kapott a magyar geográfiában, az emberföldrajzon belül a településföldrajz mellett a legnépszerűbb kutatási területnek számított. Művelői közül Fodor Ferenc és Teleki Pál tevékenysége emelkedik ki. Bár a magyar geográfia külföldi irányultságában a német hatás a döntő, a magyar emberföldrajz és gazdaságföldrajz elsősorban francia gyökerekkel bír.
A gazdasági földrajz magyarországi megjelenését a századfordulóra tehetjük, intézményesülése az 1910-es években zajlott, ekkor jött létre a Gazdaságföldrajzi Szakosztály és a Közgazdaságtudományi Kar Gazdaságföldrajzi Tanszéke. A magyar gazdasági földrajz meghatározó ismeretelméleti bázisa a földrajzi szintézis volt, a tudományt elvi szinten a chorográfiától való elzárkózás és a chorológiától való távolságtartás jellemezte. A földrajzi szintézis azonban csak a tudományelméletben vált kizárólagossá, a publikációkban és a kutatásokban továbbélt a chorográfia és az ágazati jellegű elemzés is.

.
ARIF-KHÁN, Ibrahim: Turkesztán állattenyésztése különös tekintettel a földrajzi viszonyokra. Földrajzi Közlemények 1930. pp. 9–22.
.
BÁTKY Zsigmond: Kivesző gabonaféléink (tönköly, köles, tatárka). Földrajzi Közlemények 1918. pp. 23–35.
.
DÉKÁNY István: Önellátó terület és területi munkamegosztás. Földrajzi Közlemények 1922. pp. 230–234.
.
FISCHER, Holger: Centrumok és perifériák a tudományban. (Német-magyar földrajztudományi kapcsolatok a két világháború között.) In: NEMES NAGY József (szerk.): Földrajz, regionális tudomány. (Tudományelméleti tanulmányok.) Regionális Tudományi Tanulmányok 2. ELTE TTK Regionális Földrajzi Tanszék, Bp. 1995. pp. 19–28.
.
FODOR Ferenc: A statisztikai értékelés a gazdasági földrajzban. Földrajzi Közlemények 1925. pp. 202–210.
.
FODOR Ferenc: Bevezetés a gazdasági földrajzba. Szent István Társulat, Bp. 1933.
.
FODOR Ferenc: Válasz Schwalm Amádé bírálatára. Földrajzi Közlemények 1934. pp. 99–106.
.
FODOR Ferenc: Magyarország területi gyarapodásának gazdaságföldrajzi mérlege. Földrajzi Közlemények 1939. pp. 201–217.
.
FODOR Ferenc: A magyar földrajztudomány története. (Kézirat.) MTA Kézirattár, Bp. 1951.
.
GYÖRKÖS Erzsébet: Homokvidékeink mezőgazdasági súlyának főtényezői. Földrajzi Közlemények 1944. pp. 43–66.
.
HAJDÚ Zoltán: A Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Földrajzi Intézetében végzett közigazgatásföldrajzi kutatómunka ismertetése és értékelése. In: TÓTH Tibor (szerk.): Tanulmányok a területi kutatások módszertanából. MTA DTI Közlemények 27. Pécs 1980. pp. 141–160. 
.
HAJDÚ Zoltán: Vonzáskörzet-kutatás a felszabadulás előtti magyar földrajztudományban. Tér és Társdalom. 1987. 1. pp. 87–95. 
.
HAJDÚ Zoltán: A magyar államtér változásainak történeti és politikai földrajzi szemlélete a magyar földrajztudományban 1948-ig. Tér és Társadalom 1995. 3-4. pp. 111–132.
.
HAJDÚ Zoltán: Friedrich Ratzel hatása a magyar földrajztudományban. Tér és Társadalom 1998. 3.pp. 93–104.
.
HAJDÚ Zoltán: Örökség, útkeresés, megújulás. (A magyar politikai földrajz a XX. században.) In: PAPP Norbert - TÓTH József (szerk.): Változó világ, átalakuló politikai földrajz. (Konferenciakötet.) JPTE TTK Földrajzi Intézet, Pécs 1999. pp. 61–65.
.
HAJDÚ Zoltán: Dékány István: A modern magyar társadalomföldrajz egyik megteremtője és elfelejtett egyénisége. In: DÖVÉNYI Zoltán (szerk.): Alföld és nagyvilág. Tanulmányok Tóth Józsefnek. MTA FKI, Bp. 2000. pp. 341–353.
.
HAJDÚ Zoltán: Prinz Gyula politikai földrajzi munkássága. In: TÉSITS Róbert – TÓTH József (szerk.): Prinz Gyula a tudós és az ember. (Konferenciakötet.) Egyetemi Kiadó, Pécs 2000. pp. 83–102.
.
HANTOS Gyula: Egy mezőgazdasági atlasz margójára. Földrajzi Közlemények 1934. pp. 1–18.
.
HAVASS Rezső: A Magyar Földrajzi Társaság Gazdaságföldrajzi Szakosztályának programja. Kertész József Könyvnyomdája, Bp. 1912. pp. 5–15.
.
KOCH Ferenc: A nehézipar földrajzi tényezői. (Az angol nyelvű tanulmány magyar összefoglalása.) Földrajzi Közlemények 1939. pp. 373–374.
.
MENDÖL Tibor: A földrajztudomány története az ókortól napjainkig. ELTE Eötvös Kiadó, Bp. 1999. (Első kiadás 1951.)
.
MÉSZÁROS Rezső: A társadalomföldrajz gondolatvilága. SZTE Gazdaság- és Társadalomföldrajzi Tanszék, Szeged 2000.
.
MUDRINSZKY Rózsa: A minőségi termeléskutatás földrajzi feladatai. Földrajzi Közlemények 1934. pp. 76–82.
.
PÉCSI Albert: Európa gazdasági válsága és Magyarország jövője. Földrajzi Közlemények 1926. pp. 193–202.
.
PROBÁLD Ferenc: A regionális földrajz helye a geográfiában. In: NEMES NAGY József (szerk.): Földrajz, regionális tudomány. (Tudományelméleti tanulmányok.) Regionális Tudományi Tanulmányok 2. ELTE TTK Regionális Földrajzi Tanszék, Bp. 1995. pp. 35–62.
.
SIPOS Anna Magdolna: A magyar geográfiai-geopolitikai szakirodalom a két világháború között. In: PAPP Norbert - TÓTH József (szerk.): Változó világ, átalakuló politikai földrajz. (Konferenciakötet.) JPTE TTK Földrajzi Intézet, Pécs 1999. pp. 169–175.
.
SCHWALM Amádé: Fodor Ferenc: Bevezetés a gazdasági földrajzba (Ismertetés). Földrajzi Közlemények 1934. pp. 83–99.
.
TELEKI Pál: A gazdasági földrajz célja és jelentősége. Kertész József Könyvnyomdája, Bp. 1912. pp. 19–28.
.
TELEKI Pál. A földrajzi gondolat története. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1996. (Első kiadás: 1917.)
.
TELEKI Pál: Térkép és statisztika a gazdasági földrajzban. Földrajzi Közlemények 1922. pp. 74–91.
.
TELEKI Pál: A gazdasági élet földrajzi alapja I-II. Centrum Kiadóvállalat Rt., Bp. 1936.
. 

Eötvös József: Gondolatok

Az iskolateremtő nagy geográfus, Teleki Pál legkiválóbb tanítványaira 1945 után különösen nehéz sorsot róttak a történelem viharai; közülük többen - alkotó erejük teljében - végképp kiszorultak a hazai földrajztudományból, nehezen pótolható űrt hagyva maguk után. Mások a hatalommal szemben fájdalmas kompromisszumokra kényszerültek, amit utólag - kellő empátia híján - könnyű lenne elvtelen megalkuvásnak minősíteni; ám így azt is szem elől tévesztenénk, hogy tevékenységük a magyar geográfia szellemi értékeinek megőrzésére, intézményi kereteinek az adott feltételek között történő újjászervezésére irányult. Ez utóbbi személyiségek sorából kanyargós, ám végső soron maradandó eredményeket hozó életútjával sok tekintetben kiemelkedik Koch Ferenc, akinek munkásságáról illő e jeles alkalomból megemlékeznünk. Ellentmondásokkal terhes volt a kor, amelyben élt, és ezek az ellentmondások tükröződtek személyiségében is; érthető tehát, ha az utókor róla alkotott képe sem lehet ambivalenciától mentes.

Koch Ferenc 1901. augusztus 25-én Budafokon született, és a kereskedelmi iskolai érettségi után az egyetem épp akkor megszervezett Közgazdaságtudományi Karának vegytan-földrajz tanári szakára iratkozott be. Itt figyelt fel a rendkívül tehetséges és szorgalmas hallgatóra Teleki Pál, aki 1923-ban mint legelső egyetemi gyakornokát vette maga mellé intézetébe. Koch Ferencnek így alkalma nyílt arra, hogy 1925-ben ösztöndíjasként egy évet a berlini Collegium Hungaricumban töltsön. 1926-ban doktori szigorlatot tett gazdasági földrajzból, majd 1928-ban tanársegéddé nevezték ki. Fontos szerepe volt Teleki „A gazdasági élet földrajzi alapjai” című kétkötetes nagy művének sajtó alá rendezésében, és oroszlánrészt vállalt abban a nemzetközi szinten is egyedül álló, nagyszabású tudományos munkában, amely Teleki munkahipotézise alapján a Thünen-féle modell világméretű érvényesülését tette vizsgálat tárgyává. A négy időkeresztmetszetben elkészült terjedelmes agrárföldrajzi térképanyag globális elemzését Teleki ugyan elvégezte, egyes részleteit hazai és külföldi munkák felhasználták, ám az egész mű megjelentetésére pénzügyi okokból nem kerülhetett sor. (Jellemző, hogy Teleki később kultuszminiszterként sem adatta ki a Thünen-atlaszt, sőt amikor egy bécsi kiadó vállalta volna annak publikálását, a németek ausztriai bevonulása miatt megtagadta szerzői hozzájárulását.)^[1]

Bizonyára a megfeszített munka is közrejátszott abban, hogy Koch Ferenc egészsége megrendült, és súlyos tüdőbetegségéből csak nehezen épült fel. 1936-ban felső kereskedelmi iskolai tanári, majd tanfelügyelői állást vállalt, és a Közgazdaságtudományi Karon - 1948-ig - már csak a csillagászati földrajz, ill. a leíró gazdasági földrajz megbízott előadójaként tevékenykedett. Ez idő tájt csupán rövid, inkább ismeretterjesztő jellegű tanulmányokat publikált, melyek a Földrajzi Zsebkönyvben jelentek meg.

Az 1945. évi tanügyi reform és az iskolák államosítása után bevezetett egységes tantervek újfajta kihívást jelentettek a földrajztanítás számára, és új tankönyvek megírását tették szükségessé. Koch Ferenc itt remekül tudta gyümölcsöztetni gazdag oktatási tapasztalatát és szaktudását: 1948 és 1952 között - részben társszerzőkkel - nem kevesebb, mint tíz különböző középiskolai tankönyvet írt. Valószínűleg ezzel hívta fel magára a szovjet mintára átszervezett Magyar Tudományos Akadémia vezetőinek figyelmét, akik 1951-ben megbízták a Földrajzi Könyv- és Térképtárból létrehozott Földrajztudományi Kutatócsoport irányításával. A geográfia eme új műhelyét 1954-ig igazgatta, számos fiatal, tehetséges geográfust indítva el a kutatói pályán.

Az 1950-es évek elején új terep nyílt meg Koch Ferenc tudományszervező tevékenysége előtt a Magyar Földrajzi Társaságban is, amelynek már 1929 és 1939 között titkára, az után pedig pénztárnoka volt. Az államhatalom által 1949-ben feloszlatott (működésében felfüggesztett^[2]) Társaság 1952. évi újjáalakulásától 1958-ig Koch Ferenc vállalta magára a főtitkári teendőket, s 1959-ig a Földrajzi Közlemények meglehetősen hálátlan főszerkesztői feladatait is ellátta. Évtizedeken és rendszerváltozásokon átívelő áldozatos munkájáért méltán választhatta őt 1962-ben - újrakezdett története során elsőként - hazai tiszteleti tagjává a Magyar Földrajzi Társaság.

Jelentős részben Koch Ferenc jövőbe mutató kezdeményezésének köszönhető, hogy 1952-ben megalakult az ELTE Természettudományi Karán a Regionális (1954-ig: Leíró) Földrajzi Tanszék, amelynek nyugalomba vonulásáig - 1966-ig - professzora volt. A tanszék a Magyarországon kívüli területek gazdaságföldrajzának oktatásával és kutatásával hosszú időn át egyedülálló feladatot kapott a felsőfokú képzésben, ám az alapítást követő évtized káderpolitikája és hektikusan változó körülményei közepette komoly alkotó munkáról, tudományos műhely kialakításáról szó sem lehetett. Hogy az egész országot sújtó történelmi rengések oly elemi erővel rázták meg az ELTE földrajzi tanszékeit, abban a külső kényszereken túl belső tényezők is bizonyosan közrejátszottak; ámde ezek valódi mértékét, arányát nem ismerjük. Tény, hogy a Regionális Földrajzi Tanszék ebben az időszakban kevés maradandó értéket hozott létre, Koch Ferenc bölcsességgel és humorral fűszerezett előadásai azonban minden hallgatója számára emlékezetesek és tanulságosak maradtak. Két egyetemi jegyzete (Az európai tőkés országok, ill. Észak-Amerika gazdasági földrajza) a hettneri szerkezeti mintán alapuló, hagyományos leíró földrajzi szemlélet jegyében íródott, ám ugyanakkor szerzőjének műveltségéről, didaktikai érzékéről és szabatos stílusáról is tanúskodik.

A sokrétű szervezőmunka és az oktatási feladatok életének utolsó aktív évtizedeiben teljesen lekötötték Koch Ferencet, akinek fogyatkozó erejéből az említett jegyzeteken kívül komoly tudományos művek írására nem futotta. Ebben az időszakban egyetlen nagyobb lélegzetű tanulmánya látott napvilágot: Teleki Pál gazdaságföldrajzi munkásságának bírálata. Ez nem annyira elméleti jelentőségű, mint inkább szomorú, kortörténeti dokumentum: szemléletesen vetíti az utókor olvasója elé, miként kényszerült az egykori tanítvány - valóságos szellemi kötéltáncot járva - mesterének erkölcsi alapelveit és sok lényeges gondolatát elhallgatni vagy megtagadni, némely metaforáját félremagyarázni, és a marxista-leninista „tudományosság” szólamainak egész tárházát felvonultatni azért, hogy a Telekiről felvázolt, összességében mégiscsak pozitív kép alapján elfogadtassa a konklúziót.^[3] ”Teleki Pál kétségbevonhatatlanul a burzsoá gazdasági földrajznak nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő művelője volt s a hazai tudományos színvonalú gazdasági földrajznak megalapítója. Idealista, a hazai tőkés-feudális uralkodó osztály politikai érdekeit szolgáló földrajz-ideológiai felfogása ellenére munkái, különösen 'A gazdasági élet földrajzi alapjai' címet viselő munkája, kellő kritikával ma is haszonnal forgathatók”.- Az idézett végkövetkeztetésnek marxista köntösbe rejtett lényegét akkor értékelhetjük reálisan, ha figyelembe vesszük a történelmi hátteret, hogy t. i. a pártállami diktatúra Teleki legtöbb művét zúzdába küldte vagy a könyvtári „zárolt kiadványok” közé száműzte, és legszívesebben még a nevét is feledtette volna.

Koch Ferenc hosszú betegség után 1974. október 29.-én hunyt el. Nekrológjában^[4] többek között ezt olvashatjuk: „Mind tudományos felfogásában, mind módszerében meghaladta mesterét. Teleki eklektikus dialektikája nála következetes eszmei rendszerré olvadt össze, és annak időnként megnyilvánuló ösztönös materializmusa nála alapvető tudományos marxista módszerré fejlődött.” - Évtizedek távlatából visszapillantva ma már bizton megállapítható: Koch Ferenc - Telekivel ellentétben - nem hozott nagyszerű új gondolatokat és módszereket a magyar földrajztudományba. Életútjának és személyiségének ismeretében azt a véleményt is megkockáztathatjuk: a marxista-leninista frazeológia tökéletes alkalmazása csupán eszköz volt számára, melyet a szorongató politikai feltételek közepette saját egzisztenciális „túlélése”, egyszersmind azonban a honi geográfia érdekében is felhasznált. Széles látóköre, nagy felkészültsége mellett éppen ez a stratégia tette lehetővé, hogy a Magyar Földrajzi Társaság javára oly hosszú időn át, múlhatatlan érdemeket szerezve munkálkodjék, és az MTA utóbb intézetté terebélyesedő Földrajztudományi Kutatócsoportjának, valamint az ELTE Regionális Földrajzi Tanszékének alapítójaként is beírja nevét a hazai geográfia történetébe.

Hivatkozások

Földrajzi Közlemények XXII. (XCVIII:) (1974), 374.-376. p.

Koch F. (1956): Teleki Pál gazdaságföldrajzi munkásságának bírálata.MTA Társ.-Tört. Tud. O. Közl. VIII/1. 89-122. p

Hunfalvy János (1820–1888)	Lóczy Lajos (1849-1920)	Czirbusz Géza (1853-1920)	Cholnoky Jenő (1870-1950)	Koch Ferenc (1901-1974)
Mendöl Tibor (1905-1966)	Bulla Béla (1906-1962)	Láng Sándor (1913-1982)	Székely András (1925-1997	Sárfalvi Béla (1925-2000)

Államalapításunk ezredik évfordulóján az egész ország, az egész nemzet számvetést tart: mi történt velünk az elmúlt évezredben; honnan jöttünk, hol tartunk most, merre szeretnénk továbblépni a jövőben. De nemcsak a nagy nemzeti évforduló megünneplésére és az egész ország sorsát érintő kérdések megvitatására van most lehetőség és igény, hanem arra is, hogy a társadalom kisebb-nagyobb csoportjai elgondolkodjanak múltjukon-jövőjükön, összetartozásuk kérdésein. Így tettünk mi is, a mindenkori Budapesti Egyetem mai földrajzosai. Úgy éreztük, itt van az ideje annak, hogy mi is visszatekintsünk, felidézzük azoknak a jelentős geográfusoknak az alakját, akik itt, ezen az egyetemen dolgoztak, kutattak és itt váltak tudományunk mindmáig megbecsült, nagy tiszteletnek örvendő professzoraivá.

A magyar tudományos földrajz megalapítója, személyében a tudományos értelemben vett földrajz első nagy hatású művelőjét tisztelhetjük. Enciklopédikus tudását hatalmas összefoglaló műveiben tette közzé. Számos természetföldrajzi részkérdés, főleg az éghajlat, az erdők és a vízszabályozások témakörében tevékenysége kimerítette az alkalmazott földrajz fogalmát. A földrajztudomány számára gyakorlati igények szülte célokat jelölt meg, s nagy figyelmet fordított a természeti folyamatokba való emberi beavatkozások lehetséges következményeinek a felmérésére. Tevékenysége mérföldkő a magyar geográfia történetében: a hazai földrajztudomány első hivatalos elismerését eredményezte, s ezzel ösztönzést adott a további fejlődésének. Szakmai munkájának színvonalára jellemző, hogy megbízható adatai révén művei ma is forrásértékűek.

“Tanulmányait Késmárkon, Miskolcon és Eperjesen végezte, majd Berlinben és Tübingában járt az egyetemre. 1846-ban a statisztika és történelem tanára lett a késmárki liceumon, de a szabadságharcban résztvevén, állásától megfosztották és börtönbe zárták. Onnan kiszabadulva, Pestre költözött. 1870-ben a budapesti tudományos egyetemen alapított földrajzi tanszékre nevezték ki, melyet haláláig nagy buzgalommal töltött be. Itthon tevékeny részt vett a földrajzi társaság működésében, melynek alapításától (1872) kezdve elnöke volt, továbbá a Magyar Tudományos Akadémiában. A főváros már életében Hunfalvy-utczának keresztelte el azt az utczát, ahol lakóháza volt. Rokonszenves egyéniségén kívül körülbelül 50 kötetre menő mű s tömérdek értekezés nagy hírnevet szerzett számára, úgy hogy minden körben vezérférfiúnak tartották.” (Ir.: A Pallas nagy lexikona. Bp., 1893–96)

Jelentősebb művei: “Egyetemes történelem (3 köt., Pest 1850); Magyarország és Erdély képekben (3 köt., Pest és Darmstadt 1856); Magyarország természeti viszonyainak leirása (3 vaskos köt., Pest 1863-65); Ég és föld, csillagászati földrajz (Bp., 1873); Egyetemes földrajz (3 vaskos kötet, az utolsó Thirring által befejezve, Bp., 1881–89); A magyar birodalom földrajza (Bp., 1886)” (Ir.: A Pallas nagy lexikona. Bp., 1893–96)

Hunfalvy János: A magyar birodalom földrajza. Bp. 1886.

“Mennél jobban közeledünk a Tiszához, annál laposabbak a dombhullámok, a tájék mind egyformább, pusztaibb jellemet ölt s a Mátra, Hegyalja, Bihar, Hegyes hegységek már csak mint fellegek mutatkoznak a távoli láthatáron. Végre azok is a láthatár alá merülnek s köröskörül a végtelen sima erdőtlen síkság terjed el. Ott nincs bokor és árnyékos fa, ott nem szakasztja meg erdő az egyhangú puszta térségét, csak terjedelmes posványok és kotúk, homokterületek, gyep- és szántóföldek váltakoznak egymással. Csak itt-ott látni karcsú tornyot, magános tanyát, magas gémeskutat, melyek a láthatár vonala fölé emelkednek.”

*

.Lóczy Lajos (1849–1920)

Hunfalvy után ő vált a magyar geográfia fejlődésének legfőbb ösztönzőjévé. Érdeme, hogy az adatokat halmozó országleírások helyett a jelenségek összefüggéseire figyelő, a fejlődéstörténetet szem előtt tartó, oknyomozó kutatási irányzat vált meghatározóvá a magyar geográfiában. Oroszlánrésze volt a földtani ismereteken nyugvó földrajz megalapozásában. Életművének maradandó vonása, hogy kiváló geográfus-iskolát teremtett, és ezzel a magyar földrajztudományt a világ élvonalába emelte (diákjai közé tartozott többek között: Cholnoky Jenő, Prinz Gyula, Teleki Pál, Réthly Antal).

“Tanult Budapesten és Lipcsében. 1874. mérnöki oklevelet nyert Zürichben s a nemzeti múzeumnál nyert segédőri alkalmazást. 1877 dec. 4.- 1880 máj. 1. a gróf Széchenyi Béla-féle keletázsiai expedícióhoz szegődött, mint geolog(us) és topográf(us) s a hosszú, csaknem három évig tartó utat végig megtette. Visszatérve, a geológiai intézetnél működött, 1885. a József-műegyetemen a geológia rendkívüli tanára lett, később Hunfalvy halála után 1889. a tudományegyetem földrajzi rendes tanárává lett. Az MTA akadémia 1888. választotta tagjává.” (Ir.: A Pallas nagy lexikona. Bp., 1893–96). 1908-ig a bp.-i tudományegyetemen az egyetem földrajz tanszékének tanára, 1902-től 1908-ig a Földrajzi Intézet igazgatója. 1908-tól, megtartva egyetemi tanári címét és jellegét, a Földtani Intézet igazgatója. 1900-tól 1914-ig a Földrajzi Társaság elnöke. 1891-ben az ő kezdeményezésére és vezetésével alakult meg a Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága, melynek célja a tó sokoldalú tudományos kutatása volt. Kezdeményezésére indult meg az Erdélyi-medence rendszeres geológiai és geomorfológiai kutatása.

Jelentősebb művei: A khinai birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása (Bp., 1886); Gróf Szécheny Béla kelet-ázsiai útjának tudományos eredménye 1877–1880 (gr. Szécheny Bélával, I–III., Bp., 1890–97); A mennyei birodalom története (Bp., 1901); A Balaton környékének geológiája (Bp., 1910–16, az MTA nagyjutalmát nyerte).

Lóczy Lajos: Vázlatok a khinaiak ethnografiájából. Bp. 1884.

"… a khinai diák életpályája rögös, testnek léleknek egyaránt fárasztó; s ehhez a a siker sem biztosít mindig fényes anyagi előnyöket, – de azért mégis ezrek kompentálnak évenként a tudósok pályájára, mivel már maga a törekvés is tiszteletet hoz számukra. … A belső kapun háborgó vízben küzködő halat láttam, mely sóvárgó tekintettel néz egy tüzet okádó sárkányok által őrzött magas kapu felé, melyen át kell ugrania. Ez a hal jelképezi a (leendő) khinai tudóst, a magas kapu pedig vizsgálatot. Benn a vizsgálati csarnok falain pedig egy szarvas szokott ábrázolva lenni, mely virágcsokrot nyújt szájából a graduáltnak sikerült vizsgálata jutalmául."

*

.Czirbusz Géza (1853–1920)

Mint geográfus, Hunfalvy János tanítványának vallotta magát. Hunfalvy történeti bázison álló enciklopédikusságával szemben azonban ő a hangsúlyt az emberföldrajzra, korabeli kifejezéssel antropogeográfiára helyezte, így szembekerült a geológus Lóczyval is. Eltökéltségével erős ellenpólust jelentett a Lóczy nevével fémjelzett természettudományos beállítottságú iskolának, ám természete nem tette alkalmassá arra, hogy saját iskolát alapítson és vezessen.

A budapesti egyetemen földrajzot, történelmet és műtörténetet hallgatott, 1883-ban tanári vizsgát tett földrajzból. 1874-ben belépett a piarista rendbe, a rend középiskoláiban tanított. 1910-ben kinevezték a budapesti tudományegyetem geográfia tanszékére (Lóczy Lajos utódaként) nyilvános rendes tanárnak. Ezt az állást haláláig töltötte be.

Jelentősebb művei: Balbi Adorján Egyetemes földrajza, teljesen átdolgozta Cz. G. I–VI. (Nagybecskerek, 1893–1903); Magyarország a XX. század elején (Temesvár, 1902); Anthropogeográfia I-III. (Bp. 1915-1919).

Czirbusz Géza: Anthropogeográfia I-III. Bp. 1915-1919.

"A földet, mint csillagot vagy mint a Kozmosz fizikai világának tagját, hagyjuk a csillagászatnak és geofizikának, a földnek leírását, azaz a légkör legalsó rétegeinek s a földburkolat legtetejének, mint az emberiség cselekvésének, történeti színterének leírását pedig csak az emberrel való kapcsolatában és beállításában szabad és kell ezentúl tárgyalnunk, hogy megérthessük a fajok térfoglalását a nemzetek ideális és politikai versengésének földünk felületén. 

Az anthropo-geografia a föld leírásának jövendőbeli projekciója. Meg kellett előznie e tudomány létrejöttét Humboldt, Peschel, Richtofen, Penck és Davis kutatásainak, kik a föld felületformáinak történeti keletkezését keresték vala, hogy e formák hatását az emberre s felhasználásuk módját, szóval az aktuális geografiat a különböző népeknél és nemzeteknél vizsgálat tárgyává tehessük. A most duló európai háború eléggé megmutatta, hogy elégtelen a Föld formáinak szerkezetét ismernünk. Ismernünk kell a rajta operáló népek teljesítő képességét is, különösen azt, hogyan tudják a formák felhasználásával szellemi erejüket, technikai készségüket tettekre váltani? A sakktáblának sem a kockái, sem a figurái nem nyerik meg a játszmát, hanem a talentum, az ember esze, mentalitása, mely az alkalmatos figurákat kellő helyükre tudja állítani."

*

Kutatási területe, érdeklődési köre igen tág határok között mozgott, a geográfián kívül a hidrológia és klimatológia tudományokban is maradandót alkotott. Legkedvesebb munkaterülete azonban a felszínalaktan volt. Sokoldalú tudományos munkássága során kelet-ázsiai tanulmányútján főleg a hegységek szerkezetét, a folyók természetét vizsgálta. Jelentősek morfológiai eredményei, továbbá a folyók szakaszjellegéről, a futóhomok mozgástörvényeiről, az európai monszun-jelenségről szóló tanulmányai. Meghonosította a magyar geográfiában azt a szemléletet, miszerint a felszíni domborzati formák szakaszosan változó lepusztulási folyamatok eredményeképpen jönnek létre. E folyamatokról – nagy rajztehetségét felhasználva – pompás tömbszelvényeket készített, melyek még több mint fél évszázad múlva is a földrajzi tankönyveink kitűnő szemléltető anyagai. Külön nagy érdeme, hogy a földrajztudomány szakmai eredményeit egyszerű szavakkal a nagyközönség számára is érthetővé tudta tenni. Mindmáig a magyar geográfia legközkedveltebb népszerű írója.

Egyetemi tanulmányait a budapesti műszaki egyetemen végezte. A Budapesti Tudományegyetemen Lóczy Lajos mellett tanársegéd, majd magántanár. Ajánlására másfél évi kínai tanulmányutat tett, ahonnan temérdek tapasztalattal tért haza. 1903-ban a mérnöki diploma mellé megszerezte második doktori oklevelét is geográfiából. 1905-től a kolozsvári, 1921-től a budapesti egyetemen a természet földrajz nyilvános rendes tanára, a Földrajzi Intézet vezetője. 1940-ben nyugállományba vonult, de otthonában továbbra is szorgalmasan dolgozott.

Jelentősebb művei: A Balaton limnológiája (Bp., 1887); A futóhomok mozgásainak törvényei (Bp., 1902); A Balaton hidrografiája (Bp., 1918); Általános földrajz (I–II., Pécs-Bp., 1923); A földfelszín formáinak ismerete (Bp., 1926); Magyarország földrajza (Pécs, 1929); A Föld és élete. Világrészek, országok, emberek.. Bp.

Cholnoky Jenő: Európa. Bp.

"A holdlakók sokkal műveltebb emberek, mint mi, mert a fejlődésnek sokkal előbbre haladott fokán állnak, mint mi.* Bizonyosan erős távcsöveik vannak, s a Földről már kitűnő térképeket készítettek. Olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy a Földet forogni látják, tanulmányozhatják minden oldalát. A Föld nem bámul olyan merev hidegséggel a Holdra, mint a Hold a Földre, mert forog, mindig más más arculatot mutat. Szivárványos színekben játszó légburkolata, a folyton változó felhőzet, hótakaró, a növényi lepel változó színei mind-megannyi csodálatos változatosságokat hoznak, létre, s a holdlakók nagyon sokat törték a fejüket a Föld felszínén látható változások magyarázata végett. … Ázsiát Európától bizonyosan nem választották el. Mint legnagyobb kontinenst a Földön, bizonyosan Maxima néven nevezték (már t. i. ha latinul beszélnek). Vagy pedig nagy uralkodókról, vagy tudósokról – holdbeliekről – nevezték el, de divat szerint változtatták a nevét, mint a budapesti utcákat. Az a kérdés, kinek kell hízelegni vele.

*A képet természetesen nem szabad félreérteni. A Hold valószínűleg teljesen lakatlan és emberhez hasonló lények semmiesetre sincsenek rajta!"

*

Koch Ferenc (1901–1974)

Koch Ferenc nem hozott nagyszerű új gondolatokat és módszereket a magyar földrajztudományba, de fontos szerepe volt Teleki Pál "A gazdasági élet földrajzi alapjai" című kétkötetes nagy művének sajtó alá rendezésében, és oroszlánrészt vállalt abban a nemzetközi szinten is egyedül álló, nagyszabású tudományos munkában, amely Teleki munkahipotézise alapján a Thünen-féle modell világméretű érvényesülését tette vizsgálat tárgyává. Szaktudását azonban főként középiskolai tankönyvekből és két egyetemi jegyzetéből ismerhetjük meg. A Magyar Földrajzi Társaság javára hosszú időn át munkálkodott, és az MTA utóbb intézetté terebélyesedő Földrajztudományi Kutatócsoportjának, valamint az ELTE Regionális Földrajzi Tanszékének alapítójaként is beírja nevét a hazai geográfia történetébe.

A tudományegyetem közgazdaságtudományi karán szerzett földrajzi diplomát. Teleki Pál 1923-ban mint legelső gyakornokát vette maga mellé intézetébe. 1926-ban doktori szigorlatot tett gazdasági földrajzból, majd 1928-ban tanársegéddé nevezték ki. A betegsége miatti kényszerpihenő után 1936-ban felső kereskedelemi iskolai tanári, majd tanfelügyelői állást töltött be, és a közgazdaságtudományi karon – 1948-ig – már csak a csillagászati földrajz, ill. a leíró gazdasági földrajz megbízott előadójaként tevékenykedett. 1951-től 1954-ig az MTA Földrajztudományi Kutatócsoportot irányította, az 1952-ben újjászervezett Magyar Földrajzi Társaságnak 1958-ig főtitkára, 1959-ig a Földrajzi Közlemények főszerkesztője is volt. Kezdeményezésének köszönhető, hogy 1954-ben megalakult az ELTE Természettudományi Karán a Regionális Földrajzi Tanszék, amelynek nyugalomba vonulásáig – 1966-ig – professzora volt.

Jelentősebb művei: A tőkés országok gazdasági földrajza I-III. Bp., 1959; Teleki Pál gazdaságföldrajzi munkásságának bírálata.

Koch Ferenc: Az európai tőkés országok. Bp., 1959.

"Helytelen volna annak a feltételezése, hogy a tőkés országok gazdasági élete azonos szinten mozog. A kapitalizmus jellegzetessége éppen az egyenlőtlen fejlődés, amely az imperializmus viszonyai között különösen élesen jelentkezik. Maga a kapitalizmus sem alakult ki azonos időben a különböző országokban. Voltak országok, mint pl. Anglia, amelyekben a polgári forradalom korán elsöpörte a tőkés fejlődés utjából a feudális akadályokat. Más országokban, mint pl. Németországban, vagy a cári Oroszországban, ez jóval később következett be. Vannak viszont egyes országok, mint pl. Olaszország, amelyek mezőgazdaságában még ma is jelentős maradványai vannak a feudalizmusnak. Egyes országok, mint pl. az USA, a tőkés fejlődés magas színvonalára jutottak el, a termelés és a tőke nagyfokú koncentrációt mutat fel, az árutermelés a mezőgazdaságban is dominál. Más országok iparában a koncentráció kevésbé előrehaladott, a mezőgazdaságban megtaláljuk még az önellátó kisparaszti gazdálkodást is. A fejlettebb országok burzsoáziája arra törekszik, hogy profitjának a növelése céljából a gyengébb országokat gazdasági uralma alá hajtsa, új piacokat vonjon be termékeinek értékesítésébe, s új nyersanyagforrásokat vegyen birtokába, illetve a világnak ujra való felosztásával a piacokat és nyersanyagforrásokat erőszakos uton megszerezze."

*

A magyar gazdaságföldrajzot a magyar városokról közölt újszerű, a településtérkép és a funkcionális szerkezet közötti összefüggéseket feltáró, úttörő jellegű tanulmányaival gazdagította. Alkotó módon fejlesztette tovább a hazai társadalomföldrajzi diszciplínát és felsőoktatási gyakorlatát. Nagy hatást gyakorolt rá a francia emberföldrajz eszmeköre, külföldön szerzett tapasztalatait eredményesen kamatoztatta például az alföldi településhálózat vizsgálatában.

Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán földrajz-történelem szakon végezte. A Debreceni Egyetem Földrajzi Intézetében 13 évet töltött, ahol a földrajz különböző tárgyait oktatta. 1940-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen – az országban elsőül – szervezett társadalomföldrajzi tanszék (akkori néven Emberföldrajzi Tanszék) vezetője lett, és 1965-ig volt tanszékvezető egyetemi tanár.

Jelentősebb művei: Az alföldi városok morfológiája (Debrecen, 1936); A Kárpátmedence földrajza (Bulla Bélával, Bp., 1945); A városföldrajz tárgykörei és feladatai (Bp., 1946); Általános településföldrajz (Bp., 1963, 1964-ben az MTA nagydíjjal, a Magyar Földrajzi Társaság Lóczy-emlékéremmel jutalmazta).

MENDÖL Tibor: Táj és ember. Magyar Szemle Társaság, Bp. 1935.:

“Európa mai nehéziparának székhelyei, a rendkívül sűrűnépességű Ruhr-vidék, Szilézia, vagy az angol vasipar centrumai a mult század elején békésen álmodozó agrárvidékek voltak: erdők, mezők, legelők, csendes falvak s kis kézműiparos városkák keveréke. A kőszén, a nagy változás szunnyadó lehetőségeként akkor is ott volt. Ám ahhoz, hogy értékessé váljék, fel kellett találnia gőzgépet, fel kellett találni a gőzmozdonyt és meg kellett építeni Európa vasúti hálózatát, hogy a szénfűtötte gőzgép segítségével termelt áruk óriási tömege megfelelő óriási terjedelmű piacot hódíthasson magának s a termelést végző munkásmilliók gyomrával arányos méretű élelemtermő területek roppant távolságairól oda lehessen szállítani a mindennapi kenyeret.”

*

A földrajztudomány művelésében és a földrajzi ismeretek oktatásában méltó utóda volt Cholnoky Jenőnek. Fő tárgyként az általános természeti földrajzot tanította. A felszínfejlődés folyamatainak magyarázatában túllépett Cholnoky szemléletén. Rámutatott arra, hogy a domborzat kialakulásában a külső és belső erők egyaránt fontos szerepet játszanak, egymásra hatásukat szabályos időbeli váltakozás jellemzi. Nagy fontosságot tulajdonított a kőzetek és az éghajlat kapcsolatának. Kiemelkedő sikereket ért el a Duna-völgy teraszainak alaktani vizsgálatával, melyek a fenti ritmikus folyamatokat igazolták. Sokoldalú felszínalaktani megfigyeléseit vaskos egyetemi tankönyvben adta közre, mely mindmáig a természeti földrajz egyik alapvető műve. Nagy figyelmet fordított a hazai föld kutatására, és az ő tollából született meg az eddigi legalaposabb munka Magyarország, ill. a Kárpát-medence természeti földrajzáról. Magyarországon a modern negyedkor-kutatás, a klimatikus geomorfológia irányzat megteremtője.

Egyetemi tanulmányait (földrajz-történelem) Budapesten végezte. 1929-től egyetemi tanársegéd, majd adjunktus a budapesti egyetem Földrajzi Intézetében. 1936-ban egyetemi magántanár lett, 1941-től egyetemi nyilvános rendkívüli tanár és az Egyetemi Földrajzi Intézet igazgatója. 1944-től nyilvános rendes tanár. 1952-től a Magyar Földrajzi Társaság elnöke. 1954-től haláláig az MTA Földrajztudományi Kutató Csoportjának igazgatója és a Földrajzi Értesítő főszerkesztője.

Jelentősebb művei: A magyar medence pliocén és pleisztocén teraszai (1941); A Kárpátmedence földrajza (Mendöl Tiborral közösen Bp., 1945); Magyarország természeti földrajza (Bp., 1962); Általános természeti földrajz I-II. (társszerzők: Kádár László, Kéz Andor stb., Bp., 1953–54).

Bulla Béla: Általános természeti földrajz I-II. Bp., 1953–54.

"Amióta a felszínalaktan a földfelszín domborzati formáit a belső és külső erők dialektikus párharcának eredményeként értelmezi, teljes határozottsággal hangsúlyozhatjuk, hogy a földfelszín egyetlen pontja, egyetlen anyagi részecskéje sem lehet tartós nyugalomban. A mozgás az anyag létezésének formája; anyag mozgás nélkül elképzelhetetlen, tanítja a dialektika. Csak a mi arasznyi emberi létünk idejéhez viszonyítva tűnnek fel változatlanoknak Földünk óceáni medencéi, szárazulatai, a magas hegységek jeges viharok szaggatta ormai, az emberek millióival megrakott, tágas alföldjei. A valóságban a Föld felszínének jelenlegi függőleges és vízszintes tagozottsága csak az örök változás pillanatnyi állapotát jelenti. Az állandóság látszata onnan van, mert a változás többnyire igen lassú folyamat."

*

Láng Sándor (1913–1982)



Előadásaiban, cikkeiben a természetföldrajz csaknem valamennyi ágával foglalkozott. Tudományos pályája kezdetén a negyedkori felszínfejlődés érdekelte, folyóterasz-kutatások kötötték le, majd a völgyhálózat fejlődését vizsgálta. Terepmunkáját hazai középhegységeinkben végezte. Alapvető tanulmányokat közölt a karsztmorfológia, a karszthidrológia és a hidrometeorólogia témaköreiben. Fontos szerepet játszott a földrajzi kutatások eredményeinek gyakorlati alkalmazásában. Megkülönböztetett figyelmet fordított arra, hogy a földrajzi kutatások miként szolgálhatják a társadalom érdekeit.

1936-ban a budapesti tudományegyetem földrajz-természetrajz szakán tanári, majd 1938-ban doktori oklevelet szerzett. Ezután előbb Cholnoky Jenő mellett dolgozott, majd gimnáziumokban tanított. 1942-től haláláig a budapesti tudományegyetem tanáraként dolgozott, kivéve 1958–63, amikor a szegedi egyetemen dolgozott.

Jelentősebb művei: Matematikai és csillagászati földrajz és térképészet (Bp., 1952); A Mátra és a Börzsöny természeti földrajza (Bp., 1955); A Cserhát természeti földrajza (Bp., 1967); Általános természeti földrajz I-II. Egyetemi jegyzet (Bp., 1975).



Láng Sándor: A Cserhát természeti földrajza. Bp., 1967.

„A Cserhát területének hegységgé alakulása kisebb-nagyobb ugrómagasságú vetők, gyenge felboltozódások, valamint az általános emelkedés kíséretében ment végbe. Ennek következtében a szerkezeti morfológiai kép változatos. Valóban, a vetők szerepe nagyon nagyarányú, az általános emelkedés pedig egyes részleteiben elég nagyméretű, mert az 500-600 méter fölé emelkedő tönkmaradványok és rögök közötti tektonikus árkok, medencék, félmedencék, völgymedencék vagy öblözetek tarka mozaikká változtatják az egész területet.„

*

Többek között a vulkanikus felszínek fejlődésmenetének nemzetközileg ismert és elismert szakértőjeként, a magyar geográfia kiemelkedő tudósaként, nagy tömegek által szívesen hallgatott előadóként, földrajztanárok generációinak elhivatott szaktudományi oktatójaként emlékeznek rá kollégái, tanítványai. A Magyarország, de különösen a Mátra iránti szeretete, ragaszkodása életútjának meghatározó része volt, számtalan tanulmány árulkodik tudományos tevékenységéről. Egyetemi hivatását és kutatói munkásságát a rendkívüli elmélyültség, az apróbb részletekre is súlyt helyező figyelmesség jellemezte.

A Műegyetem Közgazdasági Karán 1948-ban földrajz-történelem szakon végzett. Egy ideig Pásztón tanárként dolgozott, 1952-ben került az ELTE Földrajzi Intézetébe tanársegédnek, majd 1954-től Bulla Béla professzor mellé aspiránsnak. 1961-ben védte meg kandidátusi disszertációját, 1993-ban pedig akadémiai doktori disszertációját. Jelentős munkát végzett a Magyar Földrajzi Társaságért is: Természetföldrajzi Szakosztályának 1959-től titkára, 1973-tól elnöke volt. Emellett a TIT Budapesti Földtudományi Szakosztályának elnöki tisztét is betöltötte 1976-tól. 1972-től 1990-ig ő vezette az ELTE Természetföldrajzi Tanszékét.

Jelentősebb művei: Pásztó földrajzi képe. – Doktori értekezés. Bp., 1948; A Mátra és környezetének kialakulása és felszíni formái. – Kanditátusi értekezés. Bp., 1960.; A Mátra nagyformái és kialakulásuk. – MTA FKI kiadványsorozata 7.; Vulkánmorfológia. Bp., 1997; A Szovjetunió II. (természeti földrajz). Bp.

Székely András: Vulkánmorfológia. Bp., 1997.

"A Mátra két alapvetően különböző vulkáni típusból tevődik össze, a központi kalderás Nyugat-Mátrából és a Kelet-Mátra rétegvulkáni takarójából. Mégis jelenleg egyetlen szorosan összetartozó domborzati (orográfiai) egység a Zagyva és Tarna árka között. Ezenkívül vegyük még számításba, hogy mindkét vulkánszerkezeti egység észak felé erős lepusztulással kialakult meredek lejtőkkel végződik. Itt jól feltárul sztratovulkáni szerkezetük, ezeknek kiszerkesztése és a szubvulkáni képződmények jól bizonyítják, hogy a Mátra andezittömege eredetileg a Mátralábára is kiterjedt."

*

Humanizmus: ez a fogalom oktató és tudományos kutató tevékenységének vezérmotívuma volt. Témaválasztásában – midőn az Alföld mezőgazdaságával, hazánk népesség- és településföldrajzával, az oktatás területi kérdéseivel, a világgazdaság kihívásaival foglalkozott, vagy egyetemi és gimnáziumi tankönyveket írt – mindig kitapintható volt fogékonysága az emberek életét érintő problémák iránt. Számos tudományos közéleti feladatot végzett, nem volt szakterületünkön olyan miniszteriális, akadémiai vagy egyetemi bizottság, amelynek rövidebb-hosszabb ideig tagja vagy tisztségviselője ne lett volna. Széles látókörét, emberismeretét, logikus érveit és kompromisszumkészségét a legkülönbözőbb fórumokon igyekezett a geográfia és általában a közoktatás, közművelődés javára kamatoztatni.

Az ELTE történelem-földrajz szakos tanári diplomájának megszerzése után 1950-ben az egyetemi Földrajzi Intézet tanársegéde lett. Tudományos pályája 1953-tól az MTA Földrajztudományi Kutató Csoportjában (később: Intézetében) bontakozott ki. 1967-től 1990-ig a Regionális Földrajzi Tanszék, valamint 1981-től 1992-ig a Földrajzi Tanszékcsoport vezetője volt. 1988-ban egyetemi tanárrá nevezték ki.

Jelentősebb művei: A Föld és az ember. Bp., 1964; A mezőgazdasági népesség csökkenése Magyarországon. Bp., 1965; Magyarország népességföldrajza. Bp., 1991; társszerzőkkel egyetemi és főiskolai tankönyvek, pl. Amerika gazdaságföldrajza. Bp., 1987; Ázsia, Ausztrália és Óceánia. Bp., 1988. Európa regionális földrajza. Bp., 1994, 2000.

Sárfalvi Béla: Magyarország népességföldrajza. Bp., 1991.

"Ma Földünkön a népességfejlődés két szélsőséges esetével találkozhatunk. Számos népes fejlődő országot gazdasága teljesítőképességének messze meghaladó gyors természetes szaporodás jellemez. Más országoknak – számuk és népességük igen mérsékelt súlyt képvisel a világban – a népesség stagnálásának, sőt tartós apadásának jövőjüket is fenyegető folyamatával kell szembenézniük. Magyarország ez utóbbiak sorába tartozik, de közöttük is igen sajátos típust képvisel. A stagnáló vagy csökkenő népességű országok ugyanis szinte kivétel nélkül magasan fejlett gazdasági, illetve társadalmi berendezkedéssel rendelkeznek, úgynevezett posztindusztriális társadalmak, ahol a társadalomkutatók véleménye szerint széles rétegek körében a társadalmi makrokörnyezet nem lebecsülhető befolyása mellett főleg a családi mikrokörnyezetben fellépő szociális és gazdasági hatások rendítették meg a házasság, a család intézményét, a gyermek helyzetét, s ennek következménye a születések számának visszaesése. Magyarország viszont a fejlődés alacsonyabb fokán áll, távol esik még a posztindusztriális szakasztól, s itt az anyagi gyarapodás. a jólét kihívásaival szemben sokkal inkább a családra nehezedő, az elviselhetőség határait súroló gazdasági és szociális nyomás, az ennek nyomán erősödő bizonytalanság válthatta ki ugyanazt a magatartást."

***

Az anyag sszeállításában részt vettek:
az
ELTE Regionális Földrajzi Tanszékének

tanársegédei és doktoranduszai:

Jakobi Ákos	Jenei Ildikó	Jeney László	Kovács Ervin
Németh Nándor	Szabó Pál	Uzzoli Annamária	Varga Gábor